Mottó: Már 2100-ig nem számolok
Nem a vész tört ki. Nem vérfagylaló kéz,
mely történelmi poézist lapozna.
Fagylaltot nyújtana úgy közelebbrõl,
mint egy költõ nemrég, epéje foglya,
hite szerint gúnyra jogos a jó rész,
mely mit se jobbul vagy rosszabbul ettõl:
Nem a vész tört. S a frász oly régimódi.
Nem fogunk többé ez emberiségben.
Hogy teljesülne verme, Verne-álma.
Teljesülget, s nem hihetem: valódi
a csalás-váltás rend-kaland viszálya.
Megvigasztalódni, itt? Semmi részben.
Van alku. Ez volt. S hogy megalkuvónak
kell lenni. S József Attila-modorban
mondható: Nincs alku! Megalkuvónak
kell lenni! Nem telik úgy évre hó,
hogy ne látnánk: még egy eszmény kilobban,
és való lesz a nem-gondolható.
Elszabadult az ember. A szabadság,
ha éhínség, ha világûri rontás
nem fékezi, kibékül a hazugság
haszonelvû õselemeivel;
vagy mindig ilyen volt? vagy sose volt más,
az emberiség, s ez a név kivel,
mivel jár? hol kezdõdik? milliókkal,
százmilliókkal, ezek nem ölelnek,
mint most már némán mondja csak szerelmes
költõnk, nevetséges a tiszta óhaj,
hogy valaha is másképp lesz. Csak ez lesz!
Ha örülünk még – s örülünk! – nem ennek
a földgolyónyi rendnek, tetoválta
s testékszerezte már nem is a márka,
nem a tõzsde, nem a hitellevél, nem
a balhit, az üdv igyejlógiája.
A kibillent rím épp oly jó neki,
s kinek, türelmem nem is kérdezi.
Undorodom! Benzingõzt zúgat át
a híd alatt a píáros mutatvány,
aztán túlesünk rajta. Jön az újabb,
ezek mind-mind egymás után kifújnak.
Hogy prüszkölnél maradandót? A hatvány
világ hiába hitvány. Õshazád.