Pusztai lesen voltam aznap, s már jó ideje kúsztam a magas fûben. Napkelte volt, egyre közelebbrõl hallottam a fajdkakasok civakodását, amikor egy bozótosba érve valami megcsillant a szemeim elõtt. Valóságos tavacska volt az a vízmosás alján, körülötte tollászkodtak a fajdok nõstényei. Csak a szellõ csapott zajt, néha egy csobbanás, amíg a vázlatomat készítettem, de egyszerre felkapták fejüket a tojók, hogy fél szemüket az égre vessék.

Tucatnyi sarlósfecske siklott le most a vízre és a csõrével megborzolta azt, hogy a párából szippantva folytathassa véget nem érõ vándorlását. Hanem az egyik elvétette a fordulót, felhúzáskor a bokrok közé akadt, hiába verdesett azután a porban, felszállni többé nem tudott. Ennek a madárnak lába szinte nincs is, csak egészen apró karmai, ha a földre esik, nem tud nekifutni, hogy az emelkedéshez lendületet vegyen. Ilyen sors várt volna a fiatal hímre is, amelyik tanácstalanul ült a bokor alatt, alig csapkodott, ahogy a kabátomba tettem, pedig sürgõs volt, hogy övéit utolérje.

Magaslat kellett, jó három méter, a pusztán a legbajosabb dolog. Kelet felé csak a fû hullámzott, itt-ott foltokban kiégett, nyugatnak fordultam hát, arra még sötét volt, s botomat elõrenyújtva kiléptem. Ahogy a pirkadat utolért, s elhagyott, a távolban egy majorság körvonalait engedte látnom, majd bal kéz felõl rá is leltem a széles csapásra, amely a piszkosszürke házhoz vezetett. Különösnek tûnt, hogy a kutya nem jön elõ, gondoltam, öreg jószág lehet, de a malacok, tyúkok se zajongtak, pedig már egészen kivilágosodott. Kopogtatásomra nem felelt senki, hangos köszönésem is válasz nélkül maradt, a madár viszont már szabadulni vágyott, s láttam a padlásablakot, hogy jó magas. Hosszú létra volt nekitámasztva, fel se kellett másznom a tetejére, és éppen útjára engedtem a sarlós fecskét, amikor egy asszony dugta ki a fejét az egyik ablakon.

– Ki maga? – kiáltott gorombán.

Nyomban a távozó madár után mutattam, s röviden összefoglaltam az esetet. Bólintott.

– Aztán vigyázzon, meg ne üsse magát! Én egy ízben fehér köténykémben kiszaladtam a házból, átestem egy alacsony falon, és fejjel elõre belepottyantam az itatóba!

Szegény, elborult elméjû teremtés, gondoltam, mit is felelhetnék neki, nyilván a betegségébe avatott be a maga módján, felidézve talán annak eredetét is.

– De meg is jelenek a templomban minden vasárnap!

Szánakozva nézhettem, mert egészen elhalkult:

– Olyankor egykedvûen lépkedek a fõutcán ünneplõmben, kezemen fehér kesztyûvel, mely messzirõl szembeötlik.

Hamar elbúcsúztam tõle, s jókívánságaimat küldtem a férjurának is.

– Nem, ne menjen el! – kiáltotta. – Hiszen már lát minket! Odanézzen!

A dûlõúton növekvõ porfelleg közelgett, melybõl szilaj csõdör húzta takaros bricska bontakozott ki. Kocsisa vadul kurjongatva dülöngélt a bakon, de ahogy a ház elé fordult, lecsendesedett. Az asszony elé szaladt.

– Épp lelöktem a takarót, mintha föl akarnék kelni, amikor a vendég úr megérkezett! – újságolta a férjének. – Derék ember, arca napbarnított, szürke szeme átható, figyelmes!

– Eredj innét – dörrent rá a korosodó férfi, ahogy üggyel-bajjal lekászálódott a kocsiról. – Nem álltam meg, hogy fel ne kiáltsak – vetette oda közben –, az ilyen locsogástól különben könnyen sértõ jeleneteket rendezek.

Ahogy az asszony elszelelt, ketten maradtunk a gazdával, akit önkéntelenül is végigmértem.

– Hatalmas termetû ember vagyok – mondta. – Testemmel, ha kell, betöltöm az ajtót.

Szavait igyekeztem faarccal fogadni, csupán ujjaim fonódtak szorosabban botomra.

– Mivel zuhogó esõben is képes vagyok a rengetegben kóborolni – tette hozzá – megjelenésem nem nélkülözi az erdõlakókra jellemzõ vadságot.

Felkészültem rá, hogy elhajoljak. De észrevehette ezt, mert így folytatta:

– Akarja látni trófeáimat növekvõ meglepetéssel? Akkor jöjjön, hadd vendégelem meg, elvégre a kamrám sohasem ürül ki!

Azzal máris a konyhába vonszolt, ahol ujját az egyik szószba mártva a szájába süllyesztette. Ettõl lecsillapult, így végre tudtára adhattam, hogy alkonyatra a bölömbikák költõhelyére kell érnem, ezért engedelmével távozom.

– Bölömbika? – kérdezte eltûnõdve. – Rendben. Kis türelmet.

Nem tudtam, mire készül, ezért a nyomába eredtem, amikor egyszerre megfordult, és a kezembe nyomta a madarat. Elsõrendû preparátum volt, kiváló állapotban, rézveretes támasztékkal. Leültem, s szemügyre vettem.

Vendéglátóm eközben gyors léptekkel járkált fel és alá. Egyszerre felkiáltott.

– Hallja ezt az átkozott csöndet? Ó, áldott gyermeklárma! Harsány, szívbõl jövõ nevetésemmel keveredve hogy betölthetné a házat!

Ekkor töprengését megszakítva közöltem vele, hogy ajándékát nem fogadhatom el. Erre a zsákomba dugta.

– Tartsa csak meg – legyintett –, hiszen mit segít az rajtam? Olykor már keserves bánatomban is felkacagok, máskor meg úgy járkálok magamban motyogva, mint a féleszû.

Kezem nyugtatólag emeltem a magasba, mire megrázta bozontos üstökét.

– Ugyan! Ha asszonyt látok, sápadt, férfias arcom megvonaglik, és bánatosan emelem szemem az ég felé!

Mivel ketten voltunk, errõl szó sem lehetett, legalábbis akkor így hittem.

– Hát velem mi lesz? – rontott be most a gazdáné az oldalajtón. – Egyszeriben elönt az indulat! Ki viseli gondom, ha majd sötét szemem elüt hófehér hajamtól?

A férfi egy karosszékbe rogyott, ahogy megmarkolta, az ökle kifehéredett. A szélzúgás meg egyszerre alábbhagyott, s hallani engedte, ahogy az asszony szipog.

– Ezt igen a szívemre veszem – suttogta maga elé –, alig állom meg, hogy fel ne kiáltsak. Mint pünkösd másnapján a kertben! Emlékszik, mit mondott, ahogy gyanútlanul közeledtem frissen vasalt, suhogó ruhámban és szenvedélyesen a nyakába borultam?

– Miért gyötörsz megint? – ugrott fel a gazda. – Nem elég, hogy ziháló mellemmel, fényes szememmel csapdába esett állatra emlékeztetek?

– Tudja, amikor remegõ testemmel magához simultam, hogy a karjaiban szinte izzott a testem! Még mondta is, hogy a tarkóján érzi a leheletem!

– Hallgass már, átkozott! Nem látod, hogy úgy tántorgok, mintha részeg lennék? Alig bírok úrrá lenni hangom remegésén!

– Akkor megmondom én! Hogy ha kell, kitépi…

– Vigyázz, vigyázz, orrom már vörös a méregtõl!

– …félig nyílt ajkaim fölül a könnyû pihét!

Egy pillanatra úgy tûnt, a férfi nekiront, elvégre ezt is tette, de aztán elrobogott mellette, s kihajolt az ablakon, heves szidalmakkal illetve a lovát. A szerencsétlen állat a vihart ígérõ szélben kétségbeesetten igyekezett istállójába jutni, megfeszült inakkal ostromolva az ajtót, amelyen a bricska miatt rendre fennakadt.

– Ne tétlenkedjünk, barátom – csapott le hátamra a gazda –, inkább gyerünk, szeljük át a szobát gyors lépteinkkel! Ne is menjünk, valósággal repüljünk!

Kilépve eltûnt, én is neki, semmit sem láttunk a porviharban, elindultam hát, hogy egyszerre távolodjak a háztól, meg tõle is. De a puha melegség, aminek nekimentem, árulkodóan felnyerített, s máris ismerõs kezek ragadtak magukkal. Fedél alá érve a gazda elõre küldött a lóval, s mire a gyeplõszárat is felcsavarta, bent elcsillapult a por. Mikor megfordult, elsõ dolga volt, hogy nagyot rúgjon a viharlámpába.

– Mély kábulatomban ennek mentem neki – magyarázta –, amikor megtudtam, hogy magtalan vagyok. Tudja, mennyit bámultam azután egyre csak mohón az eget? Bár már szürkült, majd egészen sötét lett, még akkor is összefont karral ültem!

Most is így tett, azt hittem, elszenderedett. De ahogy kifelé igyekeztem, felcsattant.

– Mit tehettem volna? Az asszony bezárkózott. Törõdött is azzal, ahogy testes alakomat elnyeli az éj!

Hátradõlt, majd némi töprengés után így folytatta:

– Tudnia kell, a tópartra érve nyomban a habok közé gázoltam. De ahogy alulról hallgattam a hullámok játékát, akaratlanul is megvigasztalódtam, így kissé felderülve fordítottam vissza lépteim.

Eltûnõdött, talán a távoli mennydörgésre fülelt, amely végigdübörgött a vidéken.

– Ahogy kikecmeregtem a vízbõl – folytatta –, zsákomból elõvettem ropogós kalácsomat, de mivel szemem közben a csillagokra tévedt, többé nem törõdtem vele. A hold sugarai világítottak meg nyugtomban, míg csak el nem érkezett a hajnal, akkor ébredezni, mocorogni kezdtem, és lassú, kimért léptekkel indultam haza. Merre volt, álmélkodott az asszony, amikor arcom láthatóvá vált az üveg mögött, sétáról tértem meg, böktem ki végül, mert csatos cipõmet belepte a por.

Ekkor valaki megrántotta az istálló ajtaját, de a retesz, amit még a szél miatt toltunk rá, nem engedett.

– Hé, apjuk, füstölög a rekettyés! – kiáltotta a gazda felesége. – Képzelheti, hogy megszeppentem!

Nem tõlem várt választ, így néma maradtam, akárcsak a gazda.

– Pedig arra is gondoltam! – hallatszott kintrõl. – Ha ugyan tudja még, mire is gondolhat egy magamfajta, egyszerû asszony!

– Arra? – kérdezte elvékonyodott hangon a férfi. – Roppant gyanúm eloszlatja vidámságomat!

Vizsgálódva pillantottam rá. Hogyhogy nem hallja a ropogást? Mintha ezer puska szólna valahol messze, és másik ezer felelne nekik.

– Hát legyen! – tépte fel most az ajtót hirtelen a gazda, hogy a nõt megragadja, s taszigálja felém. Nemet intettem, nem is tudom, hányszor, de közben szemem rendre az asszonyéra tévedt, aki a helyzettel visszaélve szórta élveteg pillantásait.

A férfi árnyékban állt, csak annyit láttam, egyszerre hangtalanul rázkódni kezd, s a fogai megcsillannak.

– Akkor hát hemperegjenek önkívületben! – parancsolt ránk ekkor. A magam részérõl ki akartam menni.

– Egy tapodtat se tovább! – állta el az utat. – Egy tapodtat se! Ne kelljen csökönyösen hajtogatnom ezt!

Most az asszony is föltápászkodott, és sietség nélkül kezdtek kétfelõl közeledni. Botomat megmarkoltam.

– Ne kéresse magát – mondták egyszerre – gyerünk, essünk túl rajta!

Ahogy a gazda a vállamba markolt, pálcám fényes gombja lecsapott. Erre elbõdült és beleveszett a félhomályba. Messzirõl úgy tûnt, a falat markolássza, de ahogy megfordult, a kezében kasza villant.

– Vagy vele hál – forgatta a szemét –, vagy nyomban kettõbe szelem! És ezt halálsápadtan mennydörgöm magának!

Ekkor éreztük meg a füstszagot.

Elsõnek a gazda rontott ki, nyomában az asszony, ketten kétfelé szaladtak, a férfi a kúthoz, a nõ a házba, pedig már egyiknek sem volt értelme semmi. Óriás félkörben jött a tûz, dél felõl lángban állt az egész határ, sistergett, pattogott az aranybarna fû, csak a fekete föld maradt utána.

A gazda hamar kihozta a lovat, s a kocsit, és már föl is tuszkolta az asszonyt, aki remegõ kézzel fogta meg a gyeplõt, és zokogva csapott le ostorával. Ahogy elhajtott, szénát ragadtunk, perzseltük a ház körül a kiszáradt füvet, de gyertyaláng volt az a tûztengerhez képest, és nem volt már hátra sok idõnk. Észak felé még szabad volt az út, de a gazda rest volt nekivágni, lapáttal szaladt a lángok elé, és ütötte-verte õket. Ahogy fölbukott, még utánakaptam, kabátja két szárnya égett, de nem bírtam el iszonyatos súlyát, õ meg már nem tudott talpra állni. Emlékszem, végül pálcám nyújtottam felé, meg is ragadta két marokkal, de csak néhány lépést húzhattam rajta, egyre hátrálva a tûzhatárból. Akkor könnyû lett a bot, a lángfal összezárult, s elviselhetetlenné vált a ropogás, de maradék erejével a gazda mégis túlharsogta azt.

– Szememben különös fénnyel – kiáltotta – költözöm el az élõk sorából!

A marék hamut, amivé különben lett, özvegye késõbb takaros síremlékben helyeztette el, s csak ennyit vésetett rá: volt. De a bokros tollú, szépséges madár még megvan, faragott szekrénykében õrzöm polcomon, és ezt szoktam felelni, ha olykor kérdezik, mi bölömbikám története.