Versek

Jeruzsálem elõtt

Most értek Jeruzsálem alá.

Szenvedés, kapzsiság és becsvágy,

akárcsak ama lovagi büszkeségük is,

rögtön eltávozott a lelkükbõl.

Most értek Jeruzsálem alá.

Önkívületükben és áhítatukban

elfelejtették a viszályokat a görögökkel,

elfelejtették gyûlöletüket a törökök iránt.

Most értek Jeruzsálem alá.

És a merész és legyõzhetetlen Keresztesek,

a minden menetelésükben és rohamukban megállíthatatlanok

most gyávák és idegesek, és nem bírnak

továbbmenni: remegnek, mint kisgyermekek,

és mint kisgyermekek, sírnak, sírnak mind,

falait megpillantva Jeruzsálemnek.

Iulianus a misztériumokban

Ámde mikor a sötétben találta magát,

a földnek félelmes mélységében,

istentelen görögök társaságában,

és látta, nagy, ragyogó glóriákkal

hogy testetlen alakok jönnek eléje,

megrettent egy pillanatra az ifjú,

és jámbor éveinek ösztöne

visszatért, és keresztet vetett.

Az alakok rögtön eltûntek:

a glóriák elvesztek – kihúnytak a fények.

A görögök lopva egymásra néztek.

S az ifjú szólt: “Láttátok a csodát?

Kedves társaim, megrettentem.

Megrettentem, barátaim, és el akarok menekülni.

Nem látjátok, hogy rögtön eltûntek

a démonok, mikor látták:

a szent kereszt jelét vetem?”

A görögök nagyot hahotáztak:

“Szégyen, szégyen, hogy ily szavakat mondasz

nekünk, szofistáknak és bölcselõknek.

Ilyesmit, ha akarsz, Nikomédia püspökének

és az õ pópáinak mondhatsz.

Dicsõséges Hellászunknak jelentek meg

legnagyobb istenei elõtted.

És ha elmenekültek, egyáltalán ne gondold,

hogy megrettentek egy kézmozdulattól.

Csak mikor látták, hogy’ veted

a legalávalóbb, faragatlan jelet,

undor fogta el nemes természetüket,

és elmenekültek és megvetés támadt bennük irántad.

Így szóltak hozzá, és a szent

és áldott félelemtõl

összeszedte magát az esztelen, és meggyõzték

a görögök istentelen szavai.

Antonius vége

De amikor hallotta, hogy sírtak az asszonyok,

és nyomorúsága miatt hogy gyászolták:

keleties taglejtéssel a ház asszonya,

és a cselédlányok elbarbárosodott görögjükkel,

a büszkeség a lelkében

feltámadt, megcsömörlött itáliai vére,

és idegennek és közömbösnek tûnt neki,

amit addig vakon imádott –

egész féktelen alexandriai élete –,

és így szólt: “Ne sirassák! Nem illik az ilyesmi.

Inkább magasztalni kell,

aki nagy uralkodó volt

és annyi meg annyi kincset szerzett.

És most ha elbukott, nem megalázva bukik el,

hanem mint római, rómaitól legyõzve.”

Az istenek közbeavatkozása

Heartily know… The gods arrive.

Emerson

Rémonin. – …Il disparaîtra au moment nécessaire;

les dieux interviendront.

Mme de Rumières. – Comme dans les tragédies

antiques?

(Acte II, sc. i)

Mme de Rumières. – Qu’y a-t-il?

Rémonin. – Les Dieux sont arrivés.

(Acte V, sc. x)

Alexandre Dumas, fils:   L’Étrangère

Ez lesz most, s aztán az:

és késõbb, egy-két év múlva (úgy ítélem)

effélék lesznek a tettek, affélék lesznek a modorok.

Nem gondolunk majd messzi jövõvel.

Jobbító szándékkal igyekszünk.

S minél inkább igyekszünk, annál inkább elrontjuk,

összekuszáljuk a dolgokat, mígnem eljutunk

a teljes zûrzavarba. És akkor majd megállunk.

Ez lesz az óra, az istenek hogy cselekedjenek.

Mindig megérkeznek az istenek. Leszállnak majd

gépezeteikbõl, s ezt megmentik,

azt erõszakosan, hirtelenül elteszik

láb alól. S ha rendet csinálnak,

visszavonulnak. – S azután ez azt teszi majd,

amaz meg azt. És idõvel a többiek

a magukét. És kezdjük elölrõl.

Az ellenségek

A Konzulhoz három szofista ment, hogy üdvözöljék.

A Konzul maga mellé ültette õket.

Udvariasan beszélt velük. S aztán, vigyázzanak,

mondta nekik, tréfálkozva. “A hírnév irigyeket

szerez. Írnak a vetélytársak. Ellenségeitek vannak.”

Komoly szavakkal felelt hármójuk közül az egyik.

“Mostani ellenségeink soha nem ártanak nekünk.

Késõbb jönnek majd ellenségeink, az új szofisták.

Midõn mi, elaggottan, szánalmasan fekszünk az ágyban,

és némelyek közülünk addigra alighanem Hádészba kerültek.

Mai szavaink és tetteink bizarrnak (és talán

komikusnak) tûnnek majd, mert ellenségeink megváltoztatják

a szofizmákat, a modort és irányzatokat. Éppúgy, mint én,

meg a többiek, akikkel úgy átalakítottuk a múltat!

Amit mi szépnek és helyesnek állítottunk be,

arról ellenségeink majd bizonyítják, hogy értelmetlen és fölösleges,

ugyanazt (nagyobb fáradság nélkül) másként ismételve meg.

Amiképpen mi is a régi szavakat mondtuk, csak másféleképpen.”

Mikor az õr meglátja a fényt

Télen-nyáron ott ült az Átreidák palotájának

tetején és figyelt az Õr. Most örömteli

dolgokat mond. Távolról meglátta, hogy tûz gyúl.

És örvend, és nehéz munkája megszûnik.

Fáradságos dolog, éjjel-nappal,

hõségben és hidegben hogy figyeld a távolban,

az Arakhnaionon a tüzet. Most megjelent

a vágyott jel. Midõn megérkezik,

a boldogság kisebb örömet okoz,

mintsem várná az ember. Ámde ez már világosan

nyereség: megmenekültünk reményektõl

és váradalmaktól. Sok minden történik majd

az Átreidákkal. Anélkül, hogy bölcs lenne

az ember, gyanítja most, hogy a fényt

meglátta az õr. Azért csak semmi túlzás!

Jó a fény: és azok, akik jönnek, jók:

szavaik és cselekedeteik is jók.

És mindent hadd reméljünk egyenesnek! De

Argosz megvan Átreidák nélkül.

A házak nem örökké-tartók.

Sokan, nyilván, majd sok mindent mondanak.

Mi figyeljünk! Mindazonáltal nem szed rá minket

az “Elengedhetetlen”, az “Egyetlen”, a “Nagy”.

Hisz’ elengedhetetlen és egyetlen és nagy

azonnal mindig akad valaki más.

FORDÍTOTTA DÉRI BALÁZS

A fordító utóhangja

Nemzedéki élmény volt a ’60-as, ’70-es években a Barbárokra várva (ugyanaz: Kavafisz versei, Lyra mundi, 1968), Konsztandinosz P. Kavafisz (1863–1933, Alexandria) verseinek vékonyka gyûjteménye Vas István és Somlyó György fordításában. Néhány verset Képes Géza is átültetett, így aztán például az emblematikus nagy vers, az Ithaka is több magyar változatban ismeretes. Az nemigen derült ki a kötetekbõl, hogy mire vonatkozott a válogatás, tudniillik hogy csak a kanonikusnak tekintett versekbõl válogattak (azokat úgy húsz híján majdnem mind olvashattuk). A fordításhoz anyanyelvi segítséget nyújtó Dimitriosz Hadzisz véleménye szerint ugyanis a korai és a kiadatlan, s különösen a szerzõ által megtagadott versek semmi lényegeset nem adnak hozzá a “hiteles” korpuszhoz. Hogy ez így van-e, talán senki nem gondolt utána.

Késõbb a kiadatlan versek közül néhányat Papp Árpád átültetett ugyan magyarra, de kezdeményezése visszhangtalan maradt. Néhány évvel ezelõtt egy barcelonai könyvesboltban akadt kezembe egy görög-katalán bilinguis teljes Kavafisz. Álltó helyemben olvastam végig. Itthon aztán az újgörög irodalom kiváló értõje, az ELTE újgörög szakának vezetõje, Mohay András adta kezembe G. P. Szavvidisz szövegkiadásait, melyekben nemcsak a költõ és baráti köre által kanonizált, hanem a korai (néha valóban zsenge), a kiadatlan, és az ízlésem szerint nagyrészt indokolatlanul megtagadott versek is alapos tartalmi, metrikai kommentárokkal, filológiai apparátussal jelentek meg. ANagyvilágban és a Kalligramban az elmúlt években közölt fordításaim ezek segítségével készültek, s talán még ebben az évben megjelenik a Kalligram kiadónál egy majdnem teljes Kavafisz – “Alexandria örök” címmel.

Egy jó válogatás után a teljesebb változatok vagy az összkiadás valóban csak árnyalják a képet. Különösen akkor, ha eléggé homogén életmûrõl van szó. Márpedig, a valóban feledhetõ, csak az irodalomtörténészt érdeklõ zsengéket leszámítva, Kavafiszé ilyen “egy-hangú” költészet. Mégsem fölösleges – hogy lenne az! – az árnyalás. S nemcsak azért, mert szívesen olvassuk a hellenisztikus és kései görög történelem egy-egy újabb különös epizódját, Kavafisz reflexióival, szívesen vizsgálgatunk antik görög szövegtöredékeket: repedt drágaköveket új foglalatban. És mert a kihagyott versek némelyikében kissé nyíltabban beszél, szemérmesen érzékelhetjük a férfilélek rezdüléseit a kocsmákban (talán nem is valóságban, hanem csak az alkohol gõzében) feltünedezõ ephéboszok emlékképeire.

Nekem másért is fontos lett Kavafisz fordítása. Most szántam rá magamat, hogy kertelés nélkül kijelentsem (nem annyira az elmélet kifejtésével, bár arra is van muníció, hanem elkészült munkákkal): itt az ideje leszámolni a “magyar nyelv és a magyar fordító mindenre képes” egyre üresebb dogmájával. Azzal, hogy majdnem mindegy az eredeti vers retorikai, grammatikai szerkezete, ismétlõdõ szavainak önértelmezõ utalás-hálója, és annyi más, mindegy, csak a szótagszám maradjon, csak a metrum maradjon, a rímelés maradjon. Vagy valami olyasféle, mint az eredetiben. Ez persze így majdnem pökhendi túlzás, hiszen óriási értékünk a világirodalom 7–800 éves meghódítása, a középkori himnuszok formahûségre törekvõ fordításkezdeményeitõl a Nyugat sokadik nemzedékének életmûvéig. De, hogy Kavafisznál maradjunk, jambusa nem a gondosan kikalapált 20. századi magyar fordítói jambus (márpedig ettõl senki nem képes szabadulni), és rímeinek funkciója is gyökeresen más, mint a magyarban: nála hol alig elviselhetõ a ragrímelés, hol meg gyönyörködik az ógörög ortográfiával igen eltérõen írt, de azonosan ejtett újgörög szavak összecsengetésének kimeríthetetlen lehetõségeiben. Rímei tehát legalább annyira szólnak a szemnek, mint a fülnek. Aztán meg Kavafisz kopogós szóismétléseinek tompítása a puha szinonimikával nem engedi felismerni az eredeti vers kristálytiszta szerkezetét. A “költõiesre” áthangolt, vagy inkább egytónusú – az állítólagos életrajzi adatok miatt rózsaszínbe hajlított – nyelvezet nem adja vissza az eredeti állandó ide-oda mozgását a szándékoltan egyszerû, mindennapi, épp akkor irodalmivá emelt népnyelv, a dimotiki, és a “magas irodalmi” nyelv, a katharevusza között, s ami az utóbbihoz tartozik: az állandó inverziókat, a hiperbatonokat és a klasszikus retorika annyi más alakzatát. A szótagszámlálás nyûge pedig a legjobb, a legnagyobb fordítókat is hol kihagyásokra, hol meg, ami sokkal rosszabb, sehol máshol, csak a fordításirodalomban létezõ töltelékek alkalmazására kényszeríti.

Igen, az itt következõ fordítások jórészt (bár nem mindig) rímes, változó, de többé-kevésbé szabályos szótagszámú jambikus versek szabadverses átültetései. Sok veszett a réven (vagyis nem veszett: megvan Vas és Somlyó borzongatóan szép és lecserélhetetlen fordításaiban), de még több a nyereség a vámon. Így, együtt olvasva a már ismerteket a lényegileg azonos tematikájú, de szikárabb, érdesebb, merészebb újakkal, valóban közelebb jutunk, magyarul is, Kavafiszhoz. S aztán folytathatjuk a világirodalom újra-meghódítását. Rég megtették ezt az angol, a francia, a spanyol, a svéd és annyi más irodalomban.

Déri Balázs

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.