Jeruzsálem elõtt
Most értek Jeruzsálem alá.
Szenvedés, kapzsiság és becsvágy,
akárcsak ama lovagi büszkeségük is,
rögtön eltávozott a lelkükbõl.
Most értek Jeruzsálem alá.
Önkívületükben és áhítatukban
elfelejtették a viszályokat a görögökkel,
elfelejtették gyûlöletüket a törökök iránt.
Most értek Jeruzsálem alá.
És a merész és legyõzhetetlen Keresztesek,
a minden menetelésükben és rohamukban megállíthatatlanok
most gyávák és idegesek, és nem bírnak
továbbmenni: remegnek, mint kisgyermekek,
és mint kisgyermekek, sírnak, sírnak mind,
falait megpillantva Jeruzsálemnek.
Iulianus a misztériumokban
Ámde mikor a sötétben találta magát,
a földnek félelmes mélységében,
istentelen görögök társaságában,
és látta, nagy, ragyogó glóriákkal
hogy testetlen alakok jönnek eléje,
megrettent egy pillanatra az ifjú,
és jámbor éveinek ösztöne
visszatért, és keresztet vetett.
Az alakok rögtön eltûntek:
a glóriák elvesztek kihúnytak a fények.
A görögök lopva egymásra néztek.
S az ifjú szólt: Láttátok a csodát?
Kedves társaim, megrettentem.
Megrettentem, barátaim, és el akarok menekülni.
Nem látjátok, hogy rögtön eltûntek
a démonok, mikor látták:
a szent kereszt jelét vetem?
A görögök nagyot hahotáztak:
Szégyen, szégyen, hogy ily szavakat mondasz
nekünk, szofistáknak és bölcselõknek.
Ilyesmit, ha akarsz, Nikomédia püspökének
és az õ pópáinak mondhatsz.
Dicsõséges Hellászunknak jelentek meg
legnagyobb istenei elõtted.
És ha elmenekültek, egyáltalán ne gondold,
hogy megrettentek egy kézmozdulattól.
Csak mikor látták, hogy veted
a legalávalóbb, faragatlan jelet,
undor fogta el nemes természetüket,
és elmenekültek és megvetés támadt bennük irántad.
Így szóltak hozzá, és a szent
és áldott félelemtõl
összeszedte magát az esztelen, és meggyõzték
a görögök istentelen szavai.
Antonius vége
De amikor hallotta, hogy sírtak az asszonyok,
és nyomorúsága miatt hogy gyászolták:
keleties taglejtéssel a ház asszonya,
és a cselédlányok elbarbárosodott görögjükkel,
a büszkeség a lelkében
feltámadt, megcsömörlött itáliai vére,
és idegennek és közömbösnek tûnt neki,
amit addig vakon imádott
egész féktelen alexandriai élete ,
és így szólt: Ne sirassák! Nem illik az ilyesmi.
Inkább magasztalni kell,
aki nagy uralkodó volt
és annyi meg annyi kincset szerzett.
És most ha elbukott, nem megalázva bukik el,
hanem mint római, rómaitól legyõzve.
Az istenek közbeavatkozása
Heartily know The gods arrive.
Emerson
Rémonin. Il disparaîtra au moment nécessaire;
les dieux interviendront.
Mme de Rumières. Comme dans les tragédies
antiques?
(Acte II, sc. i)
Mme de Rumières. Quy a-t-il?
Rémonin. Les Dieux sont arrivés.
(Acte V, sc. x)
Alexandre Dumas, fils: LÉtrangère
Ez lesz most, s aztán az:
és késõbb, egy-két év múlva (úgy ítélem)
effélék lesznek a tettek, affélék lesznek a modorok.
Nem gondolunk majd messzi jövõvel.
Jobbító szándékkal igyekszünk.
S minél inkább igyekszünk, annál inkább elrontjuk,
összekuszáljuk a dolgokat, mígnem eljutunk
a teljes zûrzavarba. És akkor majd megállunk.
Ez lesz az óra, az istenek hogy cselekedjenek.
Mindig megérkeznek az istenek. Leszállnak majd
gépezeteikbõl, s ezt megmentik,
azt erõszakosan, hirtelenül elteszik
láb alól. S ha rendet csinálnak,
visszavonulnak. S azután ez azt teszi majd,
amaz meg azt. És idõvel a többiek
a magukét. És kezdjük elölrõl.
Az ellenségek
A Konzulhoz három szofista ment, hogy üdvözöljék.
A Konzul maga mellé ültette õket.
Udvariasan beszélt velük. S aztán, vigyázzanak,
mondta nekik, tréfálkozva. A hírnév irigyeket
szerez. Írnak a vetélytársak. Ellenségeitek vannak.
Komoly szavakkal felelt hármójuk közül az egyik.
Mostani ellenségeink soha nem ártanak nekünk.
Késõbb jönnek majd ellenségeink, az új szofisták.
Midõn mi, elaggottan, szánalmasan fekszünk az ágyban,
és némelyek közülünk addigra alighanem Hádészba kerültek.
Mai szavaink és tetteink bizarrnak (és talán
komikusnak) tûnnek majd, mert ellenségeink megváltoztatják
a szofizmákat, a modort és irányzatokat. Éppúgy, mint én,
meg a többiek, akikkel úgy átalakítottuk a múltat!
Amit mi szépnek és helyesnek állítottunk be,
arról ellenségeink majd bizonyítják, hogy értelmetlen és fölösleges,
ugyanazt (nagyobb fáradság nélkül) másként ismételve meg.
Amiképpen mi is a régi szavakat mondtuk, csak másféleképpen.
Mikor az õr meglátja a fényt
Télen-nyáron ott ült az Átreidák palotájának
tetején és figyelt az Õr. Most örömteli
dolgokat mond. Távolról meglátta, hogy tûz gyúl.
És örvend, és nehéz munkája megszûnik.
Fáradságos dolog, éjjel-nappal,
hõségben és hidegben hogy figyeld a távolban,
az Arakhnaionon a tüzet. Most megjelent
a vágyott jel. Midõn megérkezik,
a boldogság kisebb örömet okoz,
mintsem várná az ember. Ámde ez már világosan
nyereség: megmenekültünk reményektõl
és váradalmaktól. Sok minden történik majd
az Átreidákkal. Anélkül, hogy bölcs lenne
az ember, gyanítja most, hogy a fényt
meglátta az õr. Azért csak semmi túlzás!
Jó a fény: és azok, akik jönnek, jók:
szavaik és cselekedeteik is jók.
És mindent hadd reméljünk egyenesnek! De
Argosz megvan Átreidák nélkül.
A házak nem örökké-tartók.
Sokan, nyilván, majd sok mindent mondanak.
Mi figyeljünk! Mindazonáltal nem szed rá minket
az Elengedhetetlen, az Egyetlen, a Nagy.
Hisz elengedhetetlen és egyetlen és nagy
azonnal mindig akad valaki más.
FORDÍTOTTA DÉRI BALÁZS
A fordító utóhangja
Nemzedéki élmény volt a 60-as, 70-es években a Barbárokra várva (ugyanaz: Kavafisz versei, Lyra mundi, 1968), Konsztandinosz P. Kavafisz (18631933, Alexandria) verseinek vékonyka gyûjteménye Vas István és Somlyó György fordításában. Néhány verset Képes Géza is átültetett, így aztán például az emblematikus nagy vers, az Ithaka is több magyar változatban ismeretes. Az nemigen derült ki a kötetekbõl, hogy mire vonatkozott a válogatás, tudniillik hogy csak a kanonikusnak tekintett versekbõl válogattak (azokat úgy húsz híján majdnem mind olvashattuk). A fordításhoz anyanyelvi segítséget nyújtó Dimitriosz Hadzisz véleménye szerint ugyanis a korai és a kiadatlan, s különösen a szerzõ által megtagadott versek semmi lényegeset nem adnak hozzá a hiteles korpuszhoz. Hogy ez így van-e, talán senki nem gondolt utána.
Késõbb a kiadatlan versek közül néhányat Papp Árpád átültetett ugyan magyarra, de kezdeményezése visszhangtalan maradt. Néhány évvel ezelõtt egy barcelonai könyvesboltban akadt kezembe egy görög-katalán bilinguis teljes Kavafisz. Álltó helyemben olvastam végig. Itthon aztán az újgörög irodalom kiváló értõje, az ELTE újgörög szakának vezetõje, Mohay András adta kezembe G. P. Szavvidisz szövegkiadásait, melyekben nemcsak a költõ és baráti köre által kanonizált, hanem a korai (néha valóban zsenge), a kiadatlan, és az ízlésem szerint nagyrészt indokolatlanul megtagadott versek is alapos tartalmi, metrikai kommentárokkal, filológiai apparátussal jelentek meg. ANagyvilágban és a Kalligramban az elmúlt években közölt fordításaim ezek segítségével készültek, s talán még ebben az évben megjelenik a Kalligram kiadónál egy majdnem teljes Kavafisz Alexandria örök címmel.
Egy jó válogatás után a teljesebb változatok vagy az összkiadás valóban csak árnyalják a képet. Különösen akkor, ha eléggé homogén életmûrõl van szó. Márpedig, a valóban feledhetõ, csak az irodalomtörténészt érdeklõ zsengéket leszámítva, Kavafiszé ilyen egy-hangú költészet. Mégsem fölösleges hogy lenne az! az árnyalás. S nemcsak azért, mert szívesen olvassuk a hellenisztikus és kései görög történelem egy-egy újabb különös epizódját, Kavafisz reflexióival, szívesen vizsgálgatunk antik görög szövegtöredékeket: repedt drágaköveket új foglalatban. És mert a kihagyott versek némelyikében kissé nyíltabban beszél, szemérmesen érzékelhetjük a férfilélek rezdüléseit a kocsmákban (talán nem is valóságban, hanem csak az alkohol gõzében) feltünedezõ ephéboszok emlékképeire.
Nekem másért is fontos lett Kavafisz fordítása. Most szántam rá magamat, hogy kertelés nélkül kijelentsem (nem annyira az elmélet kifejtésével, bár arra is van muníció, hanem elkészült munkákkal): itt az ideje leszámolni a magyar nyelv és a magyar fordító mindenre képes egyre üresebb dogmájával. Azzal, hogy majdnem mindegy az eredeti vers retorikai, grammatikai szerkezete, ismétlõdõ szavainak önértelmezõ utalás-hálója, és annyi más, mindegy, csak a szótagszám maradjon, csak a metrum maradjon, a rímelés maradjon. Vagy valami olyasféle, mint az eredetiben. Ez persze így majdnem pökhendi túlzás, hiszen óriási értékünk a világirodalom 7800 éves meghódítása, a középkori himnuszok formahûségre törekvõ fordításkezdeményeitõl a Nyugat sokadik nemzedékének életmûvéig. De, hogy Kavafisznál maradjunk, jambusa nem a gondosan kikalapált 20. századi magyar fordítói jambus (márpedig ettõl senki nem képes szabadulni), és rímeinek funkciója is gyökeresen más, mint a magyarban: nála hol alig elviselhetõ a ragrímelés, hol meg gyönyörködik az ógörög ortográfiával igen eltérõen írt, de azonosan ejtett újgörög szavak összecsengetésének kimeríthetetlen lehetõségeiben. Rímei tehát legalább annyira szólnak a szemnek, mint a fülnek. Aztán meg Kavafisz kopogós szóismétléseinek tompítása a puha szinonimikával nem engedi felismerni az eredeti vers kristálytiszta szerkezetét. A költõiesre áthangolt, vagy inkább egytónusú az állítólagos életrajzi adatok miatt rózsaszínbe hajlított nyelvezet nem adja vissza az eredeti állandó ide-oda mozgását a szándékoltan egyszerû, mindennapi, épp akkor irodalmivá emelt népnyelv, a dimotiki, és a magas irodalmi nyelv, a katharevusza között, s ami az utóbbihoz tartozik: az állandó inverziókat, a hiperbatonokat és a klasszikus retorika annyi más alakzatát. A szótagszámlálás nyûge pedig a legjobb, a legnagyobb fordítókat is hol kihagyásokra, hol meg, ami sokkal rosszabb, sehol máshol, csak a fordításirodalomban létezõ töltelékek alkalmazására kényszeríti.
Igen, az itt következõ fordítások jórészt (bár nem mindig) rímes, változó, de többé-kevésbé szabályos szótagszámú jambikus versek szabadverses átültetései. Sok veszett a réven (vagyis nem veszett: megvan Vas és Somlyó borzongatóan szép és lecserélhetetlen fordításaiban), de még több a nyereség a vámon. Így, együtt olvasva a már ismerteket a lényegileg azonos tematikájú, de szikárabb, érdesebb, merészebb újakkal, valóban közelebb jutunk, magyarul is, Kavafiszhoz. S aztán folytathatjuk a világirodalom újra-meghódítását. Rég megtették ezt az angol, a francia, a spanyol, a svéd és annyi más irodalomban.
Déri Balázs