Gogológia

avagy Magyarázom a nyikolájom
– irodalomtalanítás, magánybeszéd –
(második, átdolgozott, részben elégetett kiadás)*

Török Endrének

“A mû szerzõjét meglátni és megérteni annyi, mint meglátni és megérteni egy másik, idegen tudatot és annak világát, vagyis egy másik szubjektumot (“Du”).
Magyarázat esetén csak egyetlen tudat, egyetlen szubjektum van jelen; megértés esetén két tudat, két szubjektum. Objektumhoz nem fûzõdhet dialogikus viszony, ezért a magyarázatból hiányoznak a dialogikus mozzanatok (kivéve a formális, retorikus fogásokat). A megértés valamilyen mértékben mindig dialogikus.”

(Bahtyin)

10. Csicsikov, amint ’92 Budapestjének poros külvárosaiban rozzant busszal utazgat kárpótlási jegyek után… (Vö. Kieszlowski: Három szín: Fehér, Karel karrierje!)

13. “Hol lelek hát rokonlelket,

Aki ráfigyelne,

Ha a nagy szót, bilincs-oldót

Megleli az elme?

Mind süketek, némák, vakok,

Sorsuk iga, járom –

Te nevethetsz, én zokogok,

Ó, én nagy barátom!

De mi sarjad a sírásból?

Csak rossz dudva, sok gyom!

Szabad ágyúk dörejére

Nem fülel az otthon.

Áruló fiát az apa

Le nem kaszabolja…

Szabadságért, becsületért

Nem rendül Ukrajna.”

(Tarasz Sevcsenko, N. V. Gogolnak)

“Származásánál fogva Gogol még egy kincseskamrára tud ajtót nyitni: a délorosz dialektusok világára. Ezek titkait kivált az ilyen tárgyú mûveiben (Tarasz Bulba), hangulatfestésben és humorban használja fel, míg a szabályosabb orosz irodalmi nyelvhez ragaszkodik természetleíráskor, társadalmi-filozófiai kérdések érintésekor.”

(Papp Ferenc)

Sevcsenko ukrán. Gogol nem ukrán; Gogol – kisorosz.

“De eleget beszéltem már. Csak egy szó erejéig hadd írjam meg önnek, milyen is az én lelkem, ukrán vagy orosz, mert ahogy a levelébõl látom, ez gyakran képezte elmélkedéseinek és másokkal folytatott vitáinak tárgyát. Erre azt mondom, hogy magam sem tudom, milyen lelkem van: hohol vagy orosz. Csak azt tudom, hogy semmiképpen sem adnék elsõbbséget a kisorosznak az orosz elõtt, sem az orosznak a kisorosz elõtt. Mindkét népet túlságosan gazdagon áldotta meg az Isten tehetséggel, és mintha csak szándékosan alakult volna így, külön-külön mindegyikben megvan az, ami nincs meg a másikban – ez nyilvánvalóan azért van így, hogy az egyik kiegészítse a másikat. Éppen ezért múltjukban egymásra egyáltalán nem hasonlító történelem adatott meg nekik, hogy külön-külön nevelõdjenek ki a jellegüknek megfelelõ erõk, hogy azután összeolvadva valami tökéletes emberfajta jöjjön létre.”

(Gogol Alekszandra Szmirnovához)

“Ennek magyarázata kézenfekvõ: az emberek egyszerûen megszokták, hogy oroszul beszélnek. Ez pedig döntõ. Nem véletlen, hogy Ukrajna hiába független immár 12 esztendeje, az ország hivatalos nyelve a hivatalokba is csak 6–7 éve tudott betörni, addig ott is csak oroszul beszéltek. Ma már legalább lehet ügyet intézni ukránul, noha sokan még mindig inkább az oroszt választanák. Igazolta ezt egy, a közelmúltban elvégzett felmérés is, amelybõl kiderült: Ukrajna lakosságának mintegy hetven százaléka használja az orosz nyelvet a mindennapi kommunikációban. De ha csak az ukrán nemzetiségûeket nézzük, az arány még mindig csaknem ötvenszázalékos.”

(Magyar Hírlap, 2003. XI. 13.)

Áruló apját a fia… hogy is, Nagy Barátom? Hol is vagyunk: itten vagy túl már a nyelvhatáron?

17. “Hogyan lehet, hogy utolsó mûveim, különösen pedig a Holt lelkek hõsei, akik távol állnak attól, hogy valós személyek portréi legyenek, és akik egészen ellenszenves tulajdonságokkal rendelkeznek, ki tudja, miért, mégis közel állnak a lelkünkhöz, mintha megteremtésükben bizonyos lelkiállapot is közrejátszott volna? Egy évvel ezelõtt még neked sem tudtam volna válaszolni. Most viszont nyíltan kimondok mindent; hõseim azért állnak közel a lelkünkhöz, mert a lelkembõl születtek; valamennyi, az elmúlt idõszakban keletkezett mûvem önnön lelkem története.”

(Gogol)

“Figyelemre méltó, hogy Gogol egyetlen mûvében sem találunk olyan embert, akinek szenvedélyei vagy jelleme fejlõdnék. Nála csak portrékat ismerünk, az ember in statu, mozgás nélkül, változás nélkül, emelkedés vagy összeomlás nélkül.”

(Rozanov)

“A látszatra teljesen képtelen történetbõl a valóság képtelensége rajzolódik ki, a félelem ésszerûtlensége és megállíthatatlansága. Gogol megsemmisíti a semmit, méghozzá a semmi révén, hiszen Hlesztakov éppoly üres, kongó jellem, mint áldozatai. Ahogy hõsei igyekeznek kijátszani egymást, úgy játszotta ki Gogol is a valóságot: pozitív jellemek nélkül a nevetés pozitívumával uralkodott felette. A revizorban az ember nem az, aminek mutatja magát, egyáltalán, másnak látszik minden, mint ami valójában. A darab tehát nem karikatúra az orosz életrõl, mint azt az egykorú bírálatok nagy része gondolta, az élet maga, tartalma, természete folytán karikatúraszerû benne, miként szereplõi is karikatúra emberek, az ember karikatúrái csupán.”

(Török Endre)

“Nekünk van szatíránk. Irodalmunk mégis inkább adott pozitívumokat, mint szatírát. A mi szatirikusainknak viszont nincs pozitív eszmei alapjuk. Gogol eszménye furcsa; nála az alap keresztényi, de az õ kereszténysége nem kereszténység.”

(Dosztojevszkij)

“Nincs hitem. Hinni akarok.”

“Nem hiszem, hogy nem hiszek Romániában.”

(Cioran)

“Sztavrogin, ha hisz, akkor nem hiszi, hogy hisz. Ha pedig nem hisz, akkor nem hiszi, hogy nem hisz.”

“Nézzen körül! Nem áll-e mindenki fél lábbal a levegõben? Mintha mindenki utazna. Senki számára sincs meghatározott létezési szféra, semmivel kapcsolatban nincsenek jó szokások, semmire nincs szabály, még csak otthon sincsen; semmi, ami kötné az embert, semmi, ami rokonszenvét, szeretetét fölébresztené, semmi tartós, semmi maradandó: minden elmúlik, minden elfolyik anélkül, hogy az emberben vagy körülötte nyomot hagyna. Mintha csak táboroznánk lakásainkban, mintha idegenek volnánk családunkban, mintha vándorok volnánk városainkban, vándorabbak sztyeppeink pásztorainál, mert õk erõsebben kötõdnek pusztáikhoz, mint mi városainkhoz. És ne gondolja, hogy most itt jelentéktelen dolgokról van csupán szó. Bár keresztények voltunk, nem ettünk a kereszténység gyümölcsébõl.”

(Csaadajev)

“És az európaiak szégyenszemre mindmáig mutogatják nekünk nagyszerû honfitársaikat, akiknél nálunk nemegyszer a jelentéktelen emberek is okosabbak, de azok [az európaiak] legalább valami maradandót hagytak maguk után, míg mi seregnyi dolgot cselekszünk, de minden, akár a por, eltûnik velünk együtt a föld színérõl.

Többé-kevésbé mindenki megegyezett abban, hogy korunkat átmeneti idõszaknak nevezhetjük. Ma – sokkal jobban, mint bármikor azelõtt – valamennyien érezzük, hogy a világ úton van, nem kikötõben, nem éjjeli szálláson, nem átmeneti megállóban vagy pihenõhelyen. Mindenki keres valamit, de nem a külvilágban, hanem magában, legbelül.”

(Gogol)

“Gogol a semmit érezte kora Oroszországában, a semmivel nézett szembe, és elnyelte ez a semmi. De a semmit, amely elpusztította, egy területen azért kijátszotta: álomvilágában, látomásaiban, ahol megfejthetetlen titoknak látta hazáját, amelyrõl nem lehet tudni, merre tart, hová ragadják félelmetes, ismeretlen erõk, de mégiscsak végtelen csoda.”

(Török Endre)

“De ne gondold ez után a gyónás után, hogy én magam is olyan torzszülött vagyok, mint hõseim. Nem, én nem hasonlítok rájuk. Én a jót szeretem, azt keresem, és lelkesedem érte; de nem szeretem visszatetszõ dolgaimat, és nem azonosulok velük, mint hõseim: nem szeretem azokat a hitványságaimat, amelyek eltávolítanak a jótól. Harcolok ellenük, és harcolni is fogok; elûzöm õket, ebben segítségemre van Isten.”

(Gogol)

56. Textus:

“A nihilizmus azért jelent meg nálunk, mert mi mind nihilisták vagyunk. Csak megijesztett minket megjelenésének új, eredeti formája. (Mind egytõl egyig Fjodor Pavlovicsok.)

Komikus volt bölcseink riadalma és igyekezete, hogy felkutassák, honnan kerültek elõ a nihilisták. Hát sehonnan sem kerültek elõ, velünk voltak mind, bennünk, mellettünk (Ördögök). Nem, hogy lehet az, mondják a bölcsek, mi nem vagyunk nihilisták, csak éppen Oroszország tagadásával akarjuk megmenteni Oroszországot (azaz külön égövként, arisztokratákként a nép fölött állni, fölemelni a népet a mi jelentéktelenségünkig). A nihilizmus összehasonlítása az egyházszakadással. Az egyházszakadás sok hasznot hozott.”

(Dosztojevszkij)

“Gogol a semmit érezte kora Oroszországában, a semmivel nézett szembe, és elnyelte ez a semmi. De a semmit, amely elpusztította, egy területen azért kijátszotta: álomvilágában, látomásaiban.”

(Török Endre)

“– Ez a szó tehát olyan embert jelent, aki… aki semmit sem ismer el?

– Mondd így: aki semmit sem tisztel – szólt bele Pavel Petrovics, és tovább kente a vajat.

– Aki mindent bíráló szemmel néz – jegyezte meg Arkagyij.

– Hát nem mindegy ez? – kérdezte Pavel Petrovics.

– Nem, ez nem mindegy. A nihilista olyan ember, aki nem hajt fejet semmiféle tekintély elõtt, aki nem fogad el hitként semmiféle princípiumot, bármilyen tisztelet bástyázza is körül.

– No és ez jó? – vágott közbe Pavel Petrovics.

– Felfogás dolga, bácsikám. Egyiknek jó, másiknak nagyon rossz.

– Igen. Azelõtt voltak hegelisták, most meg vannak nihilisták. Majd meglátjuk, hogyan lesznek meg az ürességben, a légüres térben; de most csengess, kérlek, öcsém, Nyikolaj Petrovics, ideje, hogy megigyam a kakaómat.”

(Turgenyev)

“A nihilistákat saját maga bátorítására találta ki Turgenyev. Én vagyok az egyetlen nihilista.

A nihilistákat, még a [pétervári] tûzvész elõtt, Turgenyev találta ki. Nem akarta megölni õket, csupán kigúnyolni. Én nem ezt akartam, magyarázza zavartan a szerzõ. Nyilván csakugyan nem akarta.”

(Szaltikov-Scsedrin)

“A híres kérdéshez hasonlóan feltör belõlem: Kain, hol van Ábel, a te atyádfia? Meg szeretném kérdezni Öntõl, Ivan Szergejevics [Turgenyev], hová tette Bazarovot? Talán csak nem hiszi, hogy az elsõ és utolsó Bazarov valóban meghalt 1859-ben, mert megvágta az ujját?”

(Piszarev)

“Arra nem gondol [Piszarev], hogy még ha él is Bazarov – amiben nem kételkedem –, most már neki magának kell jelentkeznie, hogy amíg õ meg nem szólal, róla beszélni vagy az õ szájával szólani önkényes, sõt hamis fogás volna?”

(Turgenyev)

“A kultúrával kapcsolatban szinte minden orosz ember nihilista. Hiszen a kultúra nem oldja meg a végnek, a világfolyamatból való kijutásnak a problémáit, csak a középutat rögzíti. Az orosz emberek a vég felé való ugrást állítják szembe az európai emberek történelmi és kulturális fáradozásával. Ebbõl ered a formával, a formális elvvel szemben tanúsított [orosz] gyûlölet.”

(Bergyajev)

“Egy másik érdekes kapcsolódási pont is kínálkozik a német és az orosz hasonmások ábrázolásában, mely nem átvételnek az eredménye. Jean Paul hasonmásait elemezve Krauss megjegyzi, hogy itt a Motiv des sich-selber-Sehens – ’önmaga nézése’, önreflexió – válik gyakori jelenséggé, ez okozza a belsõ hasadást. Ugyanez a magatartás jellemzi a fiatal Belinszkijt, Dosztojevszkij Goljadkinját és Odúlakóját. Ez utóbbinak ugyan nem jelenik meg a dvojnyik materiálisan, de láthatatlanul mégis irányítja a hõst, õ az arc nélküli másik, akihez az Odúlakó intézi a szavait. (De nemcsak a beszédmegnyilvánulások címzettje lehet arc nélküli, hanem a mondatok is, olyan értelemben, hogy a beszélõ csak “felszedi” és továbbadja õket, de nem belõle fakadnak, nem az õ tartalmai).”

(Dukkon Ágnes)

“Ha ma egy filozófus tudtul adja, hogy õ nem szkeptikus, senki sem hallja szívesen; innentõl egyfajta félénkséggel figyelik, oly sok mindent kérdeznének, kérdeznének… sõt a fülüket szorongva hegyezõk, akikbõl ma sok akad a tömegben, ettõl fogva veszélyesnek nevezik. Úgy rémlik nekik, mikor valaki a szkepszist utasítja el, mintha a messzi távolból valami gonosz, fenyegetõ zajt hallanának, mintha valahol egy új robbanóanyag próbája zajlanék, a szellem egyfajta dinamitjáé, valami újonnan feltalált orosz nihilistáé, egy bonae voluntatis pesszimizmusé, amely nem csupán nemet mond, nemet akar, hanem – elgondolni is félelmetes! – nemet cselekszik.”

(Nietzsche)

“Az orosz nép megsértette a férfi- és a nõi elv, a szellem és a lélek közötti megfelelõ viszonyt. Ez a forrása vallási és nemzeti tudatunk összes betegségének. Oroszország nem a Kelet, de nem is a Nyugat. Hatalmas Kelet-Nyugat, a keleti és nyugati elvek találkozása és kölcsönhatása. Ez alkotja Oroszország bonyolultságát és rejtélyességét.”

(Bergyajev)

“Aztán azt álmodta, hogy a felesége nem is ember, hanem valami gyapjas anyag. Bemegy Mogiljovban egy üzletbe. “Milyen anyagot parancsol? – kérdi a kereskedõ. – Vegye ezt a feleséget, ez a legdivatosabb anyag. Nagyon tartós. Kabátokat varrnak belõle.” A kalmár megméri és levágja a feleséget. Ivan Fjodorovics [Sponyka] a hóna alá csapja és megy a zsidó szabóhoz. “Nem – mondja a szabó –, ez rossz anyag! Ebbõl senki se varrat kabátot…”

(Gogol)

“Az új köpeny megszerzése monomániává válik, úgyszólván szexuális gerjedelemmé (Bikov filmjében valóban úgy helyezi [Akakij Basmacskin] az új köpenyt ágyára, ahogyan a menyasszonyt szokás, még két gyertyát is állít ehhez a furcsa esküvõhöz).”

(Bakcsi György Gogol-életrajza)

“Nyikolaj Vasziljevics felesége nem nõ volt, nem is valamiféle emberi lény, de még csak nem is állat vagy növény; nem volt õ más, mint egy egyszerû bábu.”

(Landolfi)

“A gumibaba és Gogol kapcsolatának ábrázolása a gogoli elbeszélésmód tematizálását is jelenti egyben: ahogy azt a hõs fölfújja s leereszti, ugyanúgy fújja föl s ereszti le Gogol – és Landolfi – a témát is, a semmibõl valamit csinálva, s a valamit állandóan semmivé téve.

Landolfinak az életrajzírók kapcsán vágott fintora mögül ironikus szentencia árad: ťsemmitmondaniŤ vagy a semmit kimondani ugyan szabad, de csak akkor, ha tudjuk, hogy nem lehet.”

(Hoffmann Béla)

Kommentár:

Ha a nihilizmus az orosz modernitás eleme, észrevehetõ nyomot kellett hagynia az utóbbi par excellence kifejezõinek tekintett nagyepikai alkotásokon is. Ha a nihilistákat Turgenyev találta volna is ki, magát a “szent orosz irodalmat” a nihilizmusban találhatjuk föl.

Nem, a nihilizmus mégsem az egész orosz regényirodalom atyja, csupán az “oroszregényé”, melynek megalapítója Gogol. Az elsõ “oroszregény” a Holt lelkek második kötete, az oroszul nem olvasható regény, a lángban álló regénytenger. Az “oroszregény” regény és semmi násza, a regény, amint égeti önmagát. Öngyulladó kézirat, lángolón mégsem elégõ szó-csipkebokor. A nyugati irodalmakat elkészült regények, drámák, versek alkotják, melyek közül egy-egy néha félbe-, elmarad, az orosz literatúrát megíratlan és elégetett, félbehagyott és megcsonkított, elkobzott és elgondolatlan mûvek, melyek hosszú sorából valami mégiscsak létrejön. Az igazi orosz regény e nézõpontból az “oroszregény”, azaz a nem-regény: a mûfajában, formájában, tartalmában, értéktételezésében nem-európai, nem-nyugati regény. Ennyiben minden orosz regény némiképp “oroszregény” is. Nyugatról, a klasszikus formai/tartalmi elõírások felõl nézve nincs tartalma/formája – ami nem jelenti, hogy ne létezne mint regény! Meg nem írtsága nem megíratlanság, az “oroszregény” nemhogy nem létezik, hanem nemlétezõként létezik.

A meg nem íródás nem csak “esztétikai” (Kierkegaard) kérdés, hanem “etikailag” és “vallásilag” is felmerülõ probléma. Ám ami felmerül, nem ez vagy amaz, hanem a Semmi-probléma, a nihil, az üresség egyetemes kérdésköre. Egy európailag orosz regény annyiban “oroszregény”, amennyiben semmivé válik – akként, hogy ez nem lesz megsemmisülés. Az orosz modernitás adekvát kifejezõje azért az “oroszregény”, mert e modernitás is állandóan a Semmivel, saját semmi-ségével kénytelen szembenézni.

A nihilizmus olyasmi, mint a raszkol. Dosztojevszkij e kijelentését Boris Groys tételével magyarázhatjuk: “Oroszország a Nyugat tudatalattija”.

Nem, mégsem egész Oroszország, csak az az orosz modernitás a Nyugat tudatalattija, mely Nyikon pátriárka és Péter cár reformjai nélkül nem jöhetett volna létre. E reform-forradalmak az orosz kultúrát megnyitották a Nyugat felé – akként, hogy szakadékot nyitottak népi és nemesi, tradicionális és européer, tömeg- és elitkultúrák között. Ezzel, igaz, megteremtették elõfeltételeit az orosz modernitás multikulturális civilizációként való megszületésének is. Hogy “Oroszország a Nyugat tudatalattija”, egyedül Oroszországot érintõ-érdeklõ állítás. A “Nyugat”, melyet említ, nem az európai, nyugati, hanem az itteni, saját Nyugat. A veszternizált orosz elitkultúra: franciául levelezõ dekabristák, schellingiánus szlavofilek, anglomán liberálisok Rusza. Magyarán (oroszán): Muzsik-Oroszország intelligencia-Oroszország tudatalattija. A Nyugat Oroszországnak immár háromszáz éve felettes énje, de magának Európának Oroszország legfeljebb ha egy-egy évtizedre lehetett tudatalattija (utoljára tán az 1920/30-as évek fordulóján).

Oroszország tudatalattija Oroszország, így a nyugatiságát fölfedezõ européer orosz elitkultúra képtelen interperszonális viszonyba lépni az õt körülvevõ, saját alapjának mélyét jelentõ félpogány-orthodox-raszkolnyik népi kultúrával. Az asszimilálódás elképzelt reintegrációja (Tolsztoj) éppúgy kudarc, mint az elsötétült alappal való gyökeres szakítás (orosz liberalizmus, marxizmus). A veszternizáció sosem tette Nyugattá még a nyugatos Oroszországot sem. Oroszország meghasadt, de képtelen szétszakadni, hogy aztán, ha csak részben is, Európába integrálódjék.

Az orosz modernitás européer elitkultúrája számára a népi orosz kultúra a dvojnyik, a modern európai kultúra a lacani Másik maszkjában lép fel. A belülrõl repedezõ modern orosz civilizáció meghasadása az elitkultúrán belül is ott lüktet, kifelé pedig tükör-stádiumba merevedett kollektív pszichikumként tûnik fel. Orosz modernitásként Európában ismeri fel moi-ját, azonosulni azonban – orosz modernitás voltában – már nem tud vele. Nem azonosulhat: ehhez saját orosz népkultúráját kellene megtagadnia vagy europizálnia. Elõbbihez a szándék hiányzik belõle, utóbbihoz a münchauseni mocsárhúzó erõ. E kettõs kötõdés és elhatárolódás teszi oly széppé és hazuggá Dosztojevszkij Puskin-beszédét.

Az orosz civilizáció azért nem tudja europizálni magát, mert nem civilizáció, önálló kultúrkör. Ez addig nem jelentett problémát, ameddig a “harmadik Róma” képzetének szakrális- üdvtörténeti és politikai-profán történelmi jelentése egybeesett. Ám a nyikoni reformok, majd az egyházállam péteri szétzúzása az államot és vele az elitkultúrát emancipálták az orthodox egyház világszemlélete alól. Oroszország kilépett a vallási világrendbõl, csakhogy nem volt hová belépnie. A modern Európa még csak születõben volt. Végsõ soron e hiányban keresendõ az orosz nihilizmus eredete.

Az orosz modernitás hasadtsága és nihilizmusa keresztényietlenségével magyarázható. Keresztényietlensége azonban abból fakad, hogy még mindig keresztény, hogy nem tudott emancipálódni a kereszténységtõl. Az orosz kultúra nem tudta kiküzdeni kultúrkör-mivoltát, de az európai civilizáció szerves részévé sem tudott válni. Utóbbihoz hiányoztak belõle olyan, Európában természetes tényezõk, mint az antik tradíció, a nyelvi-nemzeti pluralitás és a szociálisan szabad individuum megléte. Az európai modernitás, elõtte a keresztény világrend európai kultúrköre nem lehetett volna termékeny a zsidó-keresztény és görög-római, az antik-univerzális és barbár-etnikai, a latin, germán és szláv komponensek, az egyházi és világi hatalom, a különbözõ társadalmi csoportok stb. harca és együttmûködése, egyén és közösség párbeszéde nélkül. Oroszország ugyan sosem tagadta meg a kereszténységet – önmagát mint “a” Kereszténységet –, ennek azonban az lett az ára, hogy csak késõn és részlegesen ismerhette meg a keresztény társadalmat és személyiséget. Így vált a kereszténység üzenetének õrizõjévé és meghamisítójává: a Krisztus-követés kiválasztottjává és a Bazileia evilági bitorlójává. E kettõsség azonban csak a vallási világrendbõl való kilépésével mélyült hasadássá.

Az orosz modernség a keresztény világrendnek nem tagadása, még kevésbé szerves folytatása. Ezért, hogy viszonyuk csupán más kategóriákban, metaforikus kvázipszichológiai, -teológiai kapcsolatként írható le: a kereszténység az orosz modernitás (freudi-lacani) Anyja, az orosz civilizáció Sophiája, pozitív dvojnyikja. (Innen persze a dvojnyiscsina jelenségében is felfedezhetjük a Szentháromság meg az inkarnáció paródiáját.)

Az “oroszregény” az orosz modernitás gyónása és vallomása, naplója és önanalízise. Társadalmi öntudatregény, a kollektív tudatalatti regénye. Oroszország Oroszország – s ennyiben a Nyugat – terapeutája. Míg Európa cselekszik, Oroszország beszél: a Nyugat halad, Oroszország kommentál. Európa szívja a tubákot, de Oroszország tüsszög tõle. Hisz nagyon sok, nagyon sok orosz fiú egyebet sem csinál egész életében, mint hogy összejön (mondjuk) egy büdös kocsmában, leül egy sarokba, beszél és vitázik, feltár és kivallat. És hát mi másról is cserélnének eszmét, mint világkérdésekrõl, örök kérdésekrõl? Az igazi orosz kérdések természetesen ezek a legfontosabb kérdések, melyek mindennél elõbbre valók, és ennek így is kell lennie.

Lépjünk is tán közelebb! Ha belehallgatunk Oroszország és az “oroszregény” végeérhetetlen dialógusába, néhány nagy témával találkozunk.

“Férfi és nõ például sokkal közelebb áll egymáshoz az orosz, mint bármely más irodalomban, közös sorsot viselnek, szinte kiemelkedve olykor nemi korlátozottságukból is. A kallódó hõsökben igen erõs a nõi elem, az érzelmekben való gondolkodás, Turgenyevnél és Goncsarovnál, a felesleges embereket ábrázoló mûvekben pedig a nõ nemegyszer felette áll a férfinak (Aszja, Olga), intenzívebb bennük a más utáni sóvárgás, bár az intellektualitás hiánya miatt ez a vágy spontán, homályos, megfogalmazhatatlan.”

(Török Endre)

De hisz ezek ugyanazok a kérdések, csak más oldalról megfogva! Ugyanarról szólnak: orosz emberrõl, találkán. Valamirõl, ami nincs: az egyes oroszról mint felnõtt személyiségrõl, Oroszországról mint modern közösségrõl. Nincs, mert a “tág orosz lélek” csupán Seele, nem Geist; egyén csak, nem személyiség. Oroszhonban a Három helyén továbbra is egy Személy honos: a hivatalos. Oroszországba a Lélek helyett Csicsikov jön el.

Modern Oroszországban úgy vannak keresztények, hogy nincs kereszténység – a modern oroszok transzcendens “pozitív” szabadsága szocális “negatív” (Bergyajev) szabadsághiányukba ágyazódik. Az “Orosz Lélek” oly módon szabad, hogy az egyes orosz lelke számûzve és táborba zárva, emigrálva s elnémítva szenved. Minden orosz lélek felesleges: minél szabadabb, annál feleslegesebb. Minden orosz lélek halott – tetszhalott: a lélekben szabad orosz a praxisban sem szabadgondolkodó, nietzschei “szabad szellem” még kevésbé lehet. Ám a transzcendens szabadság nem a szociális rabság következménye – ahogy oka sem. “Családi hasonlóság” (Wittgenstein), valami hason-másság áll fenn közöttük.

Vjacseszlav Ivanov szerint Oroszországban egyszerre fenyeget az “ahrimáni”, keleti dualista, azaz abszolút és a “mefisztói”, nyugati relatív, mert dialektikus rossz. Úgy vélte, az orosz lélek veszélye a mefisztóiból az ahrimániba csúszás. Szerintem hasonló a helyzet a rosszal dialektikus, tragikus kapcsolatban álló szabadsággal is. A nyugati-társadalmi szabadság hiánya és a keleti, lelki szabadság pozitivitása a modern orosz lélekben egymás kiegészítõjeként, mégsem párhuzamaként van jelen. Nem egymásra, valami harmadikra utalva feltételezik egymást. Vagy e harmadik feltételezi õket külön, mégis egymásra vonatkoztatva? Esetleg feltételezteti õket egymással? Nem tudom azt sem, mi is hát e híres Harmadik. Mindkettõnél mélyebb, magasabb, átfogóbb isteni szabadság? A “sötét alap”? A rossz? A Semmi? Személytelen szükségszerûség? Igen, mindez egyelõre még nagyon homályos.

Az “oroszregény” semmiregény, és ezért, semmiregény-voltából elõtörõn, szabadságregény is. Az igazi orosz személyiség: nem történelmi vagy regényhõs, nem regényíró vagy olvasója, hanem maga az “oroszregény”. Dosztojevszkij beszéde hozzánk a csetlõ-botló Miskinrõl, Gogol hallgatása elõttünk a megjavult Csicsikovról. A Beszéd, a Szó, az “oroszregény”, amint felénk fordítja magát. Az orosz lélek abban támad fel, ahogy Gogol halott Csicsikovról, Dosztojevszkij élõ Miskinrõl mesél nekünk.

Az “oroszregény” nem-regény: nem regényként, de személyként áll szóba velünk. Gogol, Csicsikov és az olvasó; Dosztojevszkij, Miskin és a hallgató: “oroszregényhez” mindig hárman kellenek. Az “oroszregény” célja, hogy mindhármunk szabadságát szavatolja. Hozzá nem három ember: három személyiség kell. Az “oroszregényben” hinni kell.

Az “oroszregény” hármas születésregény: hõsének személlyé, önmaga regénnyé születése folyamatában szül önmagunkká. De eme magunkra eszmélés sosem praeteritum, sohasem perfectum. Az “oroszregény” mindig lesz “eszmélésregény” (Kovács Árpád), mivel mindig születik. Hõse s olvasója magáraeszmélésében eszmél: nem csupán egy orosz regény vagyok. Írója persze – milyenek az írók! – õt is igyekszik bevégezni, mégis, egy pontról már belátja, “szabad regényem messzeségén

S a bûvös kristályüvegen

Még nem hatolt át képzetem.”

(Alekszandr Puskin, Jevgenyij Anyégin)

[Megjegyzés: Az 56. pont eredeti formájában “Gogol-forgácsok (részlet) 47.”-ként szerepelt az Egyedüli példány, a Balassa Péter 50. születésnapjára készült tanítványi emlékkönyv 87–98. oldalán. Terveztem, hogy Török Tanár Úr után Neki is elküldöm e teljesebb töredékeket. Most csak emlékének tudom ajánlani, fájdalommal és szeretettel.]

P. s. Köszönöm Czeglédi András filozófiatörténeti és német irodalmi segítségét! Hasonképp hálás vagyok Levendel Júlia és Horgas Béla írói tanácsaiért is. Elírásaim, félreértéseim engem terhelnek (meg az írás ördögét).

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.