A globális szuverén

„Most az USA saját, figyelemreméltó politikai hagyományait követve, az emberi jogilag felkészült birodalmi rendfenntartó szerepét játssza.”

(Jürgen Habermas, 1999)1

„…aggodalommal tölt el az a gondolat, miszerint az ENSZ az egyetlen intézmény, amely legitimálhatja az erőszak alkalmazásának végső eszközét. Miért csak az ENSZ? Mitől lenne az ENSZ alkalmasabb arra, hogy biztosítsa a szükséges legitimációt, mint mondjuk a liberális demokráciák koalíciója?”

(Richard Perle, 2002)2

A történelem, mint arról a múlt század 90-es éveinek elején filozófiai gyorshírben értesítették a tengerentúlról Európát – véget ért. Oly sietősen jelentették be, mintha siettetni akarnák a „gyalázatos” kimúlását; vagy attól tartanának, ha nem temetik el minél előbb iszonyú tetemét, visszatér a túlvilágról és – bosszúálló halott – elégtételt vesz a túlélőkön. A történelem – szólt a gyorshír – a kommunizmussal utolsó kártyáját is kijátszotta. Híres pókerarca halotti maszkká dermedt. Amit az öreg hamiskártyás a kezében tartott, a végső adu-ász, a kommunizmus – mint a történelem „hamis vége” –, cinkelt lapnak bizonyult. Slussz- passz. Ennyi volt. Ehhez tartsa most már magát mindenki!

Kánon és történelem:
„eddig és ne tovább!”

A „történelem véget ért” kijelentés (vagy bejelentés) persze nem új. A történelem összes ismert meséje azzal kezdődött idáig, hogy a „történelem véget ért”, avagy azzal az ígérettel tette az új mesét vonzóvá, hogy hamarosan – éspedig épp ezzel a mesével – fog „véget érni” („már dolgozunk rajta!”). A megváltott idő: történelemtől megszabadított idő. Az idő, amelyből kiszerelték a mulandóság ketyegő pokolgépét. Az idő, amelyben nem romlik el és nem romlik meg többé semmi soha. Nincs ideje hozzá. Új Ég, Új Föld. Ezeréves Birodalom.

A „történelem vége” sohasem túl, mindig innen volt a történelmen, bárhogy fogták is fel vagy képzelték is el magát e véget: az isteni üdvterv vagy a polgári haladás csattanójaként, az Ész – e nagy tribliző – legújabb cseleként, az „előtörténet”, a „szükségszerűség birodalma” lezárulásaként, netán – mint legújabban – globális „happy ending”-ként. A „történelem vége” – így vagy úgy – az idők végezetével és az időtlen világ – Isten, Semmi, Égi Jeruzsálem, Mennyei Birodalom, Szabadság Birodalma, Globális Disneyland – kezdetével esett egybe. Egyetlen mese sem tartható fenn a „mese vége” nélkül, még ha ez a vég nem tart is tovább egy meseszünetnél két nagy mese között. Az átmenet rítusa, amely biztosítja egyik mesének zavartalan másikba alakulását. A rendszerváltást. A történelem, e nagy végmondó-művész pihen. „Itt a vége – fuss el véle!” Hogy hová? Hát a következő mesébe!

A „történelem véget ért” kijelentésnek mindenesetre csak a történelemre vonatkoztatva van értelme. Még ha e vonatkozás merőben tagadó, akkor is csak affirmálhatja a történelmet. Kénytelen-kelletlen. A történelem az egyetlen „talaj”, amelyen a szóban forgó kijelentés megáll, még ha szellemileg épp kirúgni készül is maga alól. Amíg van mire irányulnia, addig csak azt tanúsíthatja, hogy a történelem nem ért véget. Ha más nem, hát e tagadás – „nem vagy! véged van!” – tartja életben azzal, hogy feszültséget, várakozást, kétséget ébreszt a történeti végkifejlést illetően: „akkor most van még történelem vagy már nincsen? benne vagyunk még vagy már túl vagyunk rajta?” Hiszen a történelem nem valamilyen tapasztalati úton azonosítható, kitapintható, szemmel látható entitás, amelynek kezdetét és végét az időben magától értetődő módon meg lehet határozni, hanem szellemi rend, értelmezési keret, mítosz, konstrukció, amelyből egyidejűleg mindig több is lehet („nektek véget ért, nekünk még nem!”), s amely mindig vitatható, kikezdhető, újraértelmezhető, átírható, törölhető, legalábbis a ritualitásra vagy textualitásra épülő kulturális emlékezet határain belül,3 ahol ugyanis előáll, illetve előállítják.

Alapvetően minden szellemi entitás e két nyelvi módban – az állítás és a tagadás módjában – létezik, e két módban igazolható és fejezhető ki fogalmilag (parancsoló vagy óhajtó módban, hogy ugyanis valami legyen vagy ne legyen, a vágyott, akart, követelt lét mindig a fennállóval szemben értelmeződik, merőben érzelmi vagy érték-etikai alapon). A tagadás és az állítás ennyiben ugyanannak a létezőnek (sőt, magának a Létnek) csak kétféle elismerését és megközelítését jelentik, ahogyan azt az Abszolútum (Isten) megismerésének apofatikus (tagadva állító) és katafatikus (állítva állító) teológiai útja oly szemléletesen mutatja.

Egyszóval, minden a történelemben ér véget, még a történelem is. Annyiszor, ahányszor csak akarjuk. A „történelem végét” – mint szellemi konstrukciót – fogva tartja a történelem, avagy – ha így, jobban tetszik – a történelem meséje. A nem-történelem is történelem. Ugyanúgy, ahogyan a „nem-nyelv” (a „nyelven-túli”) is nyelv, mivel csak a nyelvben, a „nyelvhez-képest”, tehát nyelvi módon, nyelvben-létezőként lehet felvenni a nyelvbe. Minden, ami „túl van” – innen van túl és „túlisága” csak innen vehető fel, ennyiben tehát innen is marad azon a transzcendens tudáson, amit feltételez és – hisz ezért öltözik oly nagy előszeretettel túlvilági vértezetbe! – szembeszegez a tudatlanokkal, akik nem képesek túllépni az innenvaló tudáson, az Örök Kocsmán.

Amikor tehát a történelem egerének – e kártékony és falánk időrágcsálónak – kimúlását a macskafilozófus diadalittasan, de legalábbis jóllakott elégedettséggel hírül adta („de hisz most faltam föl – legalábbis elméletileg!”), nem azt állapította meg, ami bekövetkezett, hanem azt, aminek be kell következnie: „eddig és ne tovább!” A történelem velünk és bennünk ér véget. Utánunk semmi nem jöhet már. Hacsak nem a vízözön. A „történelem végének” bejelentése nem egyéb tehát, mint a – lezárhatatlan, nyitott, számtalan mederben, más-más ritmusban és ellentétes irányban hömpölygő, meg-megtorpanó – történelemfolyamat ideológiai elvágása, ami történetfilozófiailag a nyugati liberalizmus, politikailag pedig az Egyesült Államok hidegháborús győzelme kanonizálásának felelt meg. A posztmodern történelemkánon „eddig és ne tovább”-ja végső soron ezt jelenti: a történelem az Egyesült Államokban megtestesülő liberális demokráciával véget ér, vagyis kezdetét veheti az Egyesült Államok történelme mint világtörténelem.

„A történelem véget ért, mert én meghaladhatatlan vagyok. A jó elnyerte méltó jutalmát. Nála jobb nincs és nem is lehet!” Magyarán: a történelem érjen véget, hogy én meghaladhatatlan legyek! Ergo: aki meg akar haladni, az vagy a tegnapi napot képviseli („vén hülye”), vagy a Meghaladhatatlan Legjobb ellen fenekedik: utópista, terrorista, tribalista, fundamentalista. (Nagyjából ez a lista.) A történelem – mint ön- és közveszélyes államok, őrült civilizációk, vérszomjas törzsek, vakon botorkáló nemzetek, ádáz osztályok, gyilkos klánok barbár története – szerencsésen véget ért („éppen mi, a történelem-csata nyertesei vetettünk neki véget, a huszonnegyedik órában, megelégelve immár véres packázásait”), kezdődhet a „pax americana”, az „örökbéke” birodalma! Jöjjön, aminek jönnie kell: a globális happy ending! Jöjjenek a boldogság üres lapjai! A történeti emlékezet gyűrődéseit és töréseit, a sebeket és görcsöket tüntesse el végre az angyali feledés! A jutalom napjai jönnek. A történelem borzalmas költészetét felváltja a történelem-nélküli birodalom tüneményes prózája – minden nap ugyanaz a nap! –, a szenvedés és halál komor epikáját a birodalmi központ körül keringő-lebegő angyalkar – a világ népei – extatikus lírája: „Sanctus! Sanctus! Sanctus! Dominus Deus Sabbaoth!”

Egyelőre persze a történelem amerikai végének csattanója az lett, hogy Amerika „történelmen kívüli” országból a Nyugat egyetlen igazi történelmi – történelmet csináló és történelmet elszenvedő – országává vált. Ellepte a történelem. Amerika azonban felbukott a zavaros árból, hogy apokaliptikus hősként – még egyszer utoljára – beöltözzön a történelem zord vértezetébe, s végleg leszámoljon a Gonosszal. „Écrasez l’infâme!” – tipord el a gyalázatosat! – mármint a történelmet! Amerika számára ugyanis maga a Történelem, ez az örök bajkeverő és békebontó a Rossz – a globális ellenség –, bárhol, bármilyen országban, bármely viszályban, konfliktusban üti is fel a fejét, bárhonnan gomolyog is elő sötéten és zűrzavarosan. Ezért nyomasztja őt annyira Európa is, ez a megalvadt történelem.

Csakhogy a posztmodern – a történelmileg kihűlt – Európából nézve éppen Amerika hat úgy ma, mint a történelem rezervátumból kitört modern vadember: naiv és nyers óriásként, aki nem tudja, mit csinál, összevissza tör-zúz, dühöng. Atavizmus, anakronizmus, visszaesés a történelembe. Európa észre sem veszi, hogy az óriás tenyerén ül. Boldog történelmen kívüliségét (pontosabban szólva: történelmen kívül helyezését!) az óriás történelembe lépésének köszönheti (már amennyiben ez köszönetet érdemel). Amikor ugyanis Amerika hatalmas és erős testével a modern történelem medencéjébe merült, valósággal kiszorította belőle a mindinkább ön- és közveszélyessé vált Európát. Azóta nincs helye Európának a történelemben. Lehet, hogy Amerikának csakugyan az volt vagy az lesz a történelmi szerepe, hogy pontot tegyen a modern történelem végére, befejezze a modern történelem katasztrofális európai Nagy Mondatát, sőt, maga legyen a Nagy Pont a mondat végén. A posztindusztriális globális birodalom nagy, fekete pontja.

Háború és történelem

A történelem nem ért véget, bár sok minden véget ért benne. Nem merült-e ki például a nemzetállamok – és a rájuk épülő nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az ENSZ – integratív ereje? Nem zsugorodik-e egyre gyorsabban a nemzetállami szuverenitás szamárbőre? Nincs-e létrejövőben a világtársadalom? Nem válik-e egyre értelmetlenebbé a „külső” és a „belső” – az egyes államokon kívüli és belüli világ – közötti megkülönböztetés, amelyre a nemzetközi jog normatív rendje ez idáig épült? Nem jelentek-e meg a területi nemzetállam fölötti és alatti – globális és lokális – színtereken olyan transznacionális erők és szereplők, amelyek az eddig bevált jogi, politikai, pénzügyi eszközökkel megfoghatatlanok, miközben az ő számukra nagyon is megfoghatóvá váltak maguk a nemzetállamok – kormányaikkal és politikai pártjaikkal, informatikai és gazdasági rendszerükkel egyetemben? E transznacionális szinten nagy számban jelentek meg olyan globális szereplők is – például kriminális és terrorista csoportok –, amelyeknek akciói összeomlással fenyegetik az amúgy is gyönge lábakon álló, anómia felé tartó világtársadalmat. Végezetül: háború-e még, amit a harcias politikai retorika és a történelmi analógiákat kedvelő újságírás nagy előszeretettel háborúnak nevez? Vajon csakugyan a politikai háború és nem – az egyelőre persze hipotetikus – nemzetközi büntetőjogfogalma alá4 tartoznak-e a tömeges fegyveres erőszakalkalmazásnak azok az esetei (katonai akciók, „humanitárius intervenciók”), amelyekre a 90-es években az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával, majd a NATO, legújabban pedig a „demokratikus nemzetek” Amerika által összekovácsolt ad hoc koalíciója egyetértésével, de szinte kizárólag az Egyesült Államok katonai erejével került sor – az 1991-es öbölháborútól Jugoszlávia fenyítőbombázásán át, az afganisztáni tálib rendszer, majd napjainkban az iraki diktatúra megdöntéséig?

Ha a modern történelem véget ért, a háborúk azonban nem értek véget vele együtt, akkor csak két eset lehetséges: vagy mégsem zárult le a modern történelem vagy az, amit „háborúnak” neveznek, nem háború már. A háború mostantól vagy anakronizmus, „visszaesés a történelembe”, vagy egyszerűen nem-háború, legalábbis a szó régi történelmi és politikai értelmében – nem az. A történelmi háborúban rendszerint a politikai részek – országok, országrészek, világrészek, pártok, osztályok stb. – között feszülő érdekellentétek csaptak át – egy végső ponton – háborúba, s ebben az értelemben lehetett a háborút a politika más eszközökkel való folytatásának tekinteni. Újabban azonban a háború nem annyira a politika, mint inkább a nemzetközi igazságszolgáltatás más – nem-jogi – eszközökkel való folytatása. Az Egyesült Államok és európai politikai szövetségesei között az utóbbi fél évben kiéleződött nemzetközijogi vita nem is annyira a körül a kérdés körül forog, hogy mi is lenne akkor hát e tekintetben az igazság, amelyet szolgáltatni kell (lényegében nem más, mint az egyes államok által az érvényes nemzetközi jog sérelmére elkövetett cselekedetek megállapítása és szankcionálása); nem is az a kérdés, szükség van-e ilyen nemzetközi igazságszolgáltatásra a globalizálódó világban, s hogy egy ilyen igazságszolgáltatás jogosult-e akár a legsúlyosabb ítélet meghozatalára és végrehajtására is (például egy állam folyamatos jogsértéseinek vagy szomszédait, az egész világot fenyegető erőszakos fellépésének erőszakkal való elhárítására). A politikai vita és viszály akörül forog, miféle szervezet, miféle kormányzat elkülönült részeként, milyen felhatalmazás és milyen kritériumok alapján hozhat legitim ítéletet nemzetközi ügyekben, méghozzá olyanokat, amelyeket képes végre is hajtani. A válasz, ez idő szerint, mint ismeretes, lényegében kétfelé ágazik: az európai államok, illetve az ENSZ-tagállamok többsége csakis valamilyen nemzetközi szervezetet kíván ezzel az igazságszolgáltató joggal és hatalommal felruházni; az Egyesült Államok viszont – a létező nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az ENSZ tehetetlenségére, veleszületett döntés- és cselekvésképtelenségére hivatkozva – a legerősebb hatalom jogán és bizonyított emberjogi elkötelezettségét hangoztatva, magamagát látja legalkalmasabbnak a nemzetközi döntőbíró és igazságosztó szerepére.

De bárhogy dőljön is el ez a vita, akár nemzetközi politikai testület (kvázi-világkormányzat), akár az egyetlen szuperhatalom (kvázi-birodalmi kormányzat) legyen is a nemzetközi jog legitim letéteményese, a jog betűjének értelmezője és a meghozott ítélet végrehajtója, minden esetben, amikor a globális jogi norma (a nemzetközi jogközösségen alapuló rend) pontenciális és tényleges megsértőivel szemben, a jogsértés megtorlása vagy megelőzése – vagyis a globális „közjó”: a békeállapot biztosítása – céljából végső eszközkénta fegyveres erőszakhoz nyúl, akkor nem háborúra kerül sor két vagy több ország között, hanem a nemzetközi büntetőbíróság (vagy az annak szerepében fellépő államszövetség) nemzetközi-jogilag legitim fenyítőítéletének végrehajtására – a nemzetközi bűnmegelőzés, az eredeti jogi állapot helyreállítása, egyben pedig a potenciális jogsértők visszatartása céljából.

Ha az európai vallásháborúk és polgárháborúk káoszából kiemelkedő abszolutista újkori állam erőszak-monopóliumának alapja az államon belüli békének és biztonságnak mindenek fölé helyezése volt, akkor annak az erőszak-monopóliumnak az alapja, amelyet napjainkban a gyors ütemben körvonalazódó globális abszolutista állam – egyelőre az Egyesült Államok világállam-helyettesítő és/vagy világállam-szervező szerepkörében – igényel magának, hasonlóképpen a mind több ország által megtapasztalt világkáosztól való félelemre, a globális biztonság mindenek fölé helyezésére épülhet csupán. Miután a „részek” – a területi államok – hovatovább kénytelenek az erőszak-alkalmazásnak még a jogos önvédelemre korlátozott szuverén jogáról is lemondani (a kihívások és agressziók ugyanis globális jellegűek és a szuverén részek számára lokális szinten, lokális eszközökkel, lokális módon megválaszolhatatlanok), bele kell törődniük, sőt, üdvözölniük kell, hogy az erőszak-monopólium valamely globális politikai instanciához kerüljön át. Globális instanciáknak azokat a de facto és/vagy de jure szuperszuveréneket nevezem, amelyek az egész világért érzett – felismert, rájuk ruházott, kényszerűen magukra vett, esetleg kisajátított – politikai felelősség alapján képesek, jogosultak és kötelesek kvázi-államként fellépni, hogy globális szinten vegyék fel a harcot az Egész biztonságát és békéjét kikezdő vagy fenyegető szuverenista, tribalista, szeparatista, terrorista részek erőszakával szemben – szükség és megfelelő felhatalmazás esetén – egészen a tömeges fegyveres erőszak végső eszközének alkalmazásáig menően.

A katonai erőszak ilyetén alkalmazása már nem klasszikus háborús konfliktus, mely – annak rendje és módja szerint – hadviselő felek között zajlik, hanem globális igazságszolgáltatás, amelyben a nemzetközi ítélőbíróság (vagy az akként föllépő globális szuverén) által meghozott legitim ítéletet hajtják végre a törvény teljes szigorával a törvénysértőkkel, a szuverén „bűnelkövetőkkel” – az önkényeskedő vagy az Egész rendje ellen fellázadt államokkal – szemben. (A preventív háború ebben az értelemben bűnmegelőzésnek tekintendő, amennyiben a „bűnöző-államot” meggátolja a „háború-bűn” rémtettének elkövetésében, tömegpusztító fegyverek bevetésében, más államok ellen irányuló globális terrorista akciók szervezésében vagy támogatásában.)

Innen nézve még az a szóalkotás is, amely első hallásra pusztán a politikai retorika fundamentalista szóvirágának tűnik („rogue-state”), egyszersmind egy merőben új, egyelőre birodalmi keretben megvalósuló világpolgári jog anticipációja, amennyiben az eladdig szuverén államokat egy magasabb – transznacionális – szuverenitásnak rendeli alá. Ahogyan – alkotmányos rendjük és törvénykönyvük szerint – maguk az egyes az államok különböztetik meg törvényszegő és törvénytisztelő állampolgáraikat, civil és politikai egyesületeiket, úgy most, magukra a szuverén államokra alkalmazzák – hasonló értelemben – a nemzetközi jog normáit, törvénysértő államokként (bűnelkövető államokként) éstörvénytisztelő, békés polgár-államokként különböztetve meg őket, aszerint hogy megsértik-e a nemzetközi (globális birodalmi) normát, megszegik-e a jogállam törvényes rendjét, avagy betartják-e azt. Eltekintek most annak taglalásától, miért aggályos és nemzetközi jogilag valószínűleg tarthatatlan egy ilyen megkülönböztetés az államok között (hacsak a nemzetközi jogot nem váltja fel az Egyesült Államok birodalmi joga), fontosabbnak tűnik ugyanis maga a problematika, amely retorikailag ebben és más hasonló kvázi-jogi terminusokban (pl. „törvénytelen harcos”) kifejeződik. A globális napirenden szereplő egyetlen igazi kérdés ugyanis annak a nemzetközi jogi-politikai instanciának a mibenléte, amely valamely felhatalmazás alapján egyáltalán fontolóra veheti, hogy tesz-e ilyen megkülönböztetéseket állam és állam között avagy nem, s amely nemzetközi szinten büntetőjogilag eljárhat a jogsértésben elmarasztalt államok ellen. Honnan, miből, milyen szuverén államok akaratából és felhatalmazásával jöhet létre napjainkban az a politikai-jogi instancia, amely az egyes államok fölött áll és nemcsak az ítélethozatal joga illeti meg, de rendelkezik azzal az erőszak-monopóliummal is, amely megadja ítéleteinek súlyát és komolyságát? Enélkül ugyanis sem elfogadtatni, sem végrehajtani nem lehet azokat.

A „posztmodern” háború tehát nem annyira egymásnak feszülő, többé-kevésbé egyenlő erejű országok, blokkok, katonai szövetségek fegyveres összecsapása, mint inkább az általános (általánosan elfogadott, jogilag elismert, politikailag helyeselt, pénzügyileg fenntartott) világrend törvényeit megsértő magánbűnök-állambűnök üldözésére és megbüntetésére szakosodott igazságügyi és végrehajtó apparátusok karhatalmi föllépése a bűnözőkkel („rouge-state”, „törvénytelen harcos”) szemben. A minden államra érvényes nemzetközi jogi normák, törvények, játékszabályok betartása érdekében indított büntetőháború, fenyítőháború – mint a különféle büntetőszankciók sikertelenségét követő végső eszköz – az emberi és polgári jogok megsértett világrendjét a sérelmet elkövető kiiktatásával állítja helyre. Hogy aztán ez a kiiktatás mennyire radikális, kire vagy mire vonatkozik, mennyi időre szól, az attól függ, mi a sérelem, és ki a sérelem elkövetője, és mi a rend helyreállításának vagy kiterjesztésének (a globális rend politikai-jogi biztosításának) szükséges és elégséges feltétele.

Az Egész (a Világegész) biztonsága és békéje mint egyetemes ügy – „globális közjó” – kezd körvonalazódni, s ez az ügy egyetemes politikai képviseletet követel, egyetemes eszmét (vagy normát) ír elő a részek számára és a politikai eszközök (az erőszak eszközeit is beleértve) globális használati módját teszi szükségessé. A kérdés „csupán” az, ki vagy mi, milyen politika instancia, milyen felhatalmazás alapján, milyen esetekben jogosult a globális fellépésre, honnan, milyen politikai szereplők akaratából ered a más államokkal szemben alkalmazott erőszak legitimitásának forrása?

A nemzetközi jog kialakulásának a kezdeteitől mindmáig, a nemzetközi (vagy legalábbis nemzetközi jogi szempontból legitim és a világszervezet által jóváhagyott) fegyveres fellépés egy országgal szemben egyetlen jogos célja: valamely állam jogtalan erőszak-alkalmazásának megfékezése, leállítása vagy megakadályozása lehet. Ez a cél azonban csak akkor teljesülhet, ha az érvényes nemzetközi jogot az összesség nevében és a teljesség legitimitásával rendelkező – a joghatósága alá került politikai auktoroktól nem függő – nemzetközi testület, világszervezet értelmezi és alkalmazza, amely egyedül illetékes a fegyveres erőszak végső eszközének alkalmazására, ha kellő mérlegelés és minden egyéb konfliktus-megoldási lehetőség kimerülése után ilyen ítéletet hoz. Az ítélet legitim végrehajtója csak a nemzetközi erőkből álló és a nemzetek által fenntartott világkarhatalom lehet; ilyen karhatalom átmeneti hiányában pedig esetleg az az ország vagy katonai szövetség, amely elfogadja a végrehajtó szerepet és képes azt sikeresen, egyben pedig a nemzetközi közösség javára (és nem a maga hasznára) végrehajtani (rendelkezik a megfelelő fegyveres erővel). Természetesen a nemzetközi testület ítélete csak akkor lehet legitim, ha a döntéshozatal és alkalmazás nemzetközileg elfogadott rendje és módja szerint történik, ha a procedurális szabályok nem sérülnek (ezek megsértése ugyanis mind az ítélet, mind a végrehajtás legitimitását megkérdőjelezné).

A háborúindítás joga (jus ad bellum) egykor az állami szuverenitás legfőbb ismérvei közé tartozott, akárcsak a rendkívüli állapot bevezetése. De hát nem rendkívüli állapot volt-e a háború is, csak nem a szuverén államon belül, hanem szuverén államok közötti viszonyban? Ma ott tartunk, hogy szuverén módon már háborút indítani sem engedik a nemzetállamokat. A háborúindítás joga egyetlen államot sem illet meg. Az Egyesült Államokat sem, természetesen. Nem létezik igazságos háború, létezik azonban nemzetközi igazságszolgáltatás, mely újabban – egyelőre ugyan még megfelelő nemzetközi jogi kodifikáció nélkül – legfőbb büntetésként a fegyveres erőszak végső eszközével is jogszerűen élhet egyes, különösen súlyos törvénysértéssel vádolt államokkal szemben. Egyfajta fenyítőháborúként, világkarhatalmi erőszakként kell tehát elképzelnünk a nemzetközi joghatóság által meghozott ítélet tényleges végrehajtását, ami a nemzetközi jogközösség érvényes játékszabályainak betartatását (vagy megfelelő szabályok és szabálykövetés kikényszerítését) célozza. Persze, attól, hogy a katonai erőszak alkalmazása egyes államokkal szemben nemzetközi jogi értelemben legitim (bár az utóbbi években az Egyesült Államok vezetésével és csaknem kizárólagos katonai részvételével lebonyolított „ítélet-végrehajtások” legitimitása e tekintetben is erősen vitatható), attól még nem lesz felemelőbb az erőszak – a totális háború korlátlan erőszakától eltérően mindig korlátozott erőszak! – ténye, és nem lesznek vigasztalóbbak következményei. Az államok, még a konkrét nemzetközi bűnöket elkövetett vagy ilyenekre nyíltan készülő „haramia-államok” sem jogi absztrakciók ugyanis, és nincs az kifinomult haditechnika, amellyel civil és katonai objektumok, a „bűnös rendszer” haszonélvezői és áldozatai, katonák és ártatlan civilek szétválaszthatók lennének, az erőszakkal járó anyagi és erkölcsi pusztulás pedig – ha törekednek is mérséklésére – elkerülhető vagy az újjáépítéssel minden további nélkül jóvá tehető, mint arra legutóbb az iraki állam fenyítőpörében hozott nemzetközi ítélet – az ENSZ-ítélet – nemzetközi jogi értelemben kétségkívül önkényes amerikai értelmezése és végrehajtása szolgáltatott példát.

A nemzetközi jog, jóllehet az államközi kapcsolatok mind áttekinthetetlenebb, kiszámíthatatlanabb világának szabályozására maguk a szuverén nemzetállamok kényszerültek rá, végül is maguknak a nemzetállamoknak a szuverén cselekvési körét szűkítette be, egészen odáig, hogy az emberi és polgári jogok egyetemes normává emelésével, megfosztotta őket a saját állampolgáraik fölötti korlátlan (avagy alkotmányosan korlátozott) rendelkezés de facto jogától (akkor sem tehetnek meg bármit állampolgáraikkal, ha azok nem képesek védekezni az államuk ellen), megfosztotta továbbá őket a háborúindítás szuverén jogától is. Az állam sem saját lakossága, sem más államok ellen nem indíthat szuverén módon háborút, magyarán: semmiféle – a maga részéről jogosnak tekintett – célból nem alkalmazhat gyilkosságig és fizikai rombolásig menő fegyveres erőszakot. Most már akkor sem ő dönti el, joga van-e háborúzni valamely ügyért, most már akkor is nemzetközi instanciák szuverenitásának van alárendelve jogi kompetenciája a hadviselés terén, ha amúgy a háború indítéka nem önkényes, nem a puszta érdek vagy a haszonszerzés, hanem az önvédelem, a visszaszerzés vagy a megbüntetés a célja, csupa olyan háborús indíték, amit korábban jogosnak és az „igazságos háború” elengedhetetlen ismérvének tekintettek. „A háborúindítás jogos oka nem lehet más, mint az elszenvedett jogtalanság” – foglalta össze a régiek ítéletét Hugo Grotius és Ágostont idézte: „Az ellenfél igazságtalansága igazságos háborúkat eredményez.”5 Innen nézve most már „csupán” egyetlen kérdést kell a nemzetközi közösségnek megoldania: ha egyik államnak sincs joga a háborúindításhoz, akkor hol van és milyen természetű az az államok fölötti instancia, amely az érvényes nemzetközi jognak – akár a legvégső eszköz: a fegyveres erőszak igénybevételével is – érvényt szerezhet, megsértését szankcionálhatja, a kiszabott büntetést pedig végrehajtja vagy végrehajtatja?

Két szuperszuverén egy világban

A szuverén erőszak-alkalmazás, vagyis az, hogy aki jogaiban sértve érzi magát, erőszakkal veszi el, ami felfogása szerint megilleti, már a huszadik században világháborúkhoz vezetett és globális katasztrófával volt terhes. A szuverén erőszak korlátlan monopóliuma az egyes államokat nemcsak kifelé, befelé sem illeti meg többé. Ez a monopólium már a hidegháború évtizedeiben is a de jure szuperszuverén (ENSZ) és a de facto szuperszuverének (Egyesült Államok és Szovjetunió) között oszlott meg. Ezen – pontosabban: a nukleáris patt-helyzeten – nyugodott a hidegháborús világrend, amelyben a világháború mint a globalizálódó világrendszerek harcának nem politikai eszközökkel való folytatása képtelenséggé vált, nem vált viszont képtelenséggé ennek a harcnak folytonos helyi háborúkkal való folytatása, akár maguk a szuperhatalmak robbantották ki ezeket, akár helyi konfliktusokat, vallási, törzsi viszályokat, polgárháborúkat „szálltak meg”, hogy felvonulhassanak egymás ellen és terjeszkedhessenek egymás rovására. A háborúindítás szuverén joga a hidegháborús időszakban megvonatott ugyan a nemzetállamoktól, ám nem szűnt meg a két de facto szuperszuverén joga (avagy most már inkább előjoga) lenni. Sőt, a megvonást úgy kell elképzelnünk, hogy az egyes államoktól elszivárgó szuverenitás mindinkább e két szuperhatalomhoz csapódott, s ilyen értelemben e szuperhatalmaknak érdekében is állt a régi szuverenitások leszerelése. Mindenesetre helyi háborút most már – ténylegesen – csak a két hidegháborús szuperszuverén felhatalmazásával és közvetett vagy közvetlen részvételével lehetett vívni. A hidegháborús korszak szinte minden helyi háborújában (a gyarmati felszabadító háborúkban, polgárháborúkban és a hagyományos nemzetek közötti háborúkban is) a két de facto szuperszuverén feszült egymásnak, és próbálta kiterjeszteni befolyását – egymás rovására – mind újabb és újabb országokra és régiókra. Így vagy úgy a hidegháború korszakában a nemzetközi rend és béke teljes felborulása ellen nem – mint Bibó István akkoriban megfogalmazta – „nemzetközi eljárások, intézmények egyenletes működése nyújt biztosítékot, hanem csupán hatalmi erőknek rendkívül törékeny és labilis egyensúlya”.6

A háborúindítás jogát a szuverén államoktól ténylegesen tehát nem a nemzetközi jog, hanem a szuperszuverének vitathatták csak el, akár a nemzetközi joggal összhangban, akár azzal ellentétesen cselekedetek a konkrét helyzetben. A hidegháborús világrendszerben de facto két szuperszuverén létezett – az Egyesült Államok és a Szovjetunió –, de jurepedig az egy és oszthatatlan világszervezet: az ENSZ. Az ENSZ mint nemzetközi joghatóság azonban mind anyagilag, mind politikailag az egész hidegháborús korszakban a két szuperszuveréntől függött, s ilyeténképp huzakodásuk és politikai harcuk állandó terepe, egyfajta véget nem érő nyilvános bírósági tárgyalás volt, amelyben alperes és felperes, vádló és vádlott folyton váltogatták egymást. Nem valódi politikai tárgyalások folytak a világszervezetben, hanem – mint Bibó írta idézett művében – inkább egyfajta színjáték vagy szerepjáték a feltételezett világközvélemény vagy az otthoni közvélemény előtt.7 Ez a folytonos politikai színjáték lejáratta a tárgyalásos politikát, mivel hatástalannak mutatta az igen hatásosnak látszó katonai erőszakkal szemben: „a jelszó, hogy a vitás kérdéseket háború helyett tárgyalásokkal kell elintézni, teljességgel üres szólammá válik, ha a háborúnak köztudomás szerint hatásos eszköze helyett csupán a tárgyalásoknak köztudat szerint hatástalan eszközét tudjuk kínálni.”8

Annak okai, hogy az ENSZ miért volt s miért maradt képtelen érvényt szerezni a nemzetközi jog normáinak, hogy miért jellemezte szinte egész fennállása óta bizonyos bénultság, döntésképtelenség, politikai tehetetlenség, nos annak okai megalapítói szándékában, alapokmányában, egész szervezeti felépítésében keresendők. A nemzetközi jog normatív tartalmának alkalmazása ugyanis megkövetelné, hogy a jogalanyok politikai érdekeitől függetlenül kerüljön alkalmazásra. Azok „a jogszabályok azonban, amelyek tartalma, illetve alkalmazása azoknak a jogalanyoknak az akaratától függ, amelyekre nézve hatályosak, nem normatív szabályok, hanem a jogalanyok politikai akaratának önigazolására szolgálnak.”9 Az ENSZ mint nemzetek fölötti joghatóság nem rendelkezett azzal a függetlenséggel és önállósággal, amely egyfajta döntőbíróságként a nagyhatalmi politikai érdekek fölé emelte volna, hiszen ennek nem volt meg az anyagi és katonai erőfedezete. (Elegendő talán itt az ENSZ alapítóokmányának VII. fejezete 43. és 47. cikkelyére utalni, amely kimondja, hogy a tagállamok haderőket bocsátanak a Biztonsági Tanács rendelkezésére, az így kialakított katonai erőt pedig az öt állandó tagország vezérkari tisztjeiből álló Vezérkari Bizottság irányítja. A Bizottság, mint tudjuk, ténylegesen soha nem működött.)

A két de facto szuperszuverénnek – az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak – az egyetlen de jure szuperszuverén – az ENSZ – nem parancsolhatott (persze, erkölcsileg megróhatta, politikailag elítélhette, jogilag szankcionálhatta ilyen-olyan lépéseiket), emezek azonban nagyon is parancsolhattak, ha akartak, a befolyási körzetükbe vagy szövetségi rendszerükbe tartozó más országoknak. A hidegháború lezárulása után ez az alaphelyzet lényegében alig változott. Kiesett az egyik de facto szuperszuverén, de megmaradt, sőt, tegnapi ellensége szuverenitásának (tényleges rendelkezési erejének) jó részét magához vonva, megerősödött és de facto korlátlan hatalmúvá vált a másik szuperszuverén: az Egyesült Államok. A háromszereplős globális játékteret, amelyben az egyes államok a két nagy és – rajtuk keresztül vagy tőlük függetlenül – az ENSZ háromszögében lavíroztak, kétszereplős játéktér váltotta föl, amelyben most már csak a de facto szuperszuverén (USA) és a de jure szuperszuverén (ENSZ) között, illetve rajtuk keresztül lehet érdeket érvényesíteni, a globális játszmákba nagyhatalmi szóval beleszólni.

A nemzetközi joghatóság de jure szuverenitása, természetesen nem korláttalan, de a nemzetközi intézményt létrehozó államok által elfogadott mértékben és módon államok fölötti (mégpedig jogilag minden állam fölötti). Ez az államok fölötti (kvázi világállami) szuperszuverenitás kerül szembe ma azzal a szuperszuverenitással, amely a legerősebb, leghatalmasabb létező államhoz – az Egyesült Államokhoz – tartozik, amely azonban de jure – az érvényes nemzetközi jog értelmében – nem áll más államok fölött, és más államokkal szemben semmivel nincs több joga erőt alkalmazni, mint azoknak vele vagy másokkal szemben. Ám mivel gazdasági és katonai ereje messze meghaladja más államokét, de facto nemzetközi felhatalmazás nélkül is érvényt szerezhet ilyen-olyan politikai ítéleteinek más államokkal szemben.

Nemzetközi impotencia
és birodalmi tettrekészség

A mai világhelyzet újdonsága a – Bibó Istvántól megörökített és mélyrehatóan elemzett – hidegháborús világállapothoz képest abban áll, hogy a hidegháború lezárulása után és a globalizációs folyamatok felgyorsulása közepette, az egyik oldalon alig változott a hidegháborúra szabott nemzetközi intézmények bénultsága, tanácstalansága és tehetetlensége a nemzetközi ügyek elintézésében (új világintézmények csak gazdasági globalizáció folyamatában jöttek létre, a régi államközi politikai szervezetek és az egyetlen világszervezet pedig legfeljebb összetételében és nemzetközi beágyazottsága tekintetében változtak), a másik oldalon viszont a hidegháború győztese, az egyetlen szuperhatalom aránytalan mértékben megerősödött, és de facto a nagyhatalmi érdekek által megbénított nemzetközi intézményeket – elsődlegesen az ENSZ-et – helyettesítő szuperszuverénként léphet fel a világban, ott és akkor, amikor érdekei úgy kívánják, a nemzetközi jog nagyhatalmi alkalmazására mindmáig jellemző szelektív normativitás10 jegyében.

A globális kihatású, a globális biztonságot, a globális gazdaság működését fenyegető káoszok felszámolásának feladatát (preventív katonai akció vagy gyorsreagálású csapatokkal lefolytatott rendteremtés) az értelmezésre, döntésre, cselekvésre egyedül teljeskörűen feljogosított nemzetközi államközösség bénultsága, döntés- és cselekvésképtelensége, politikai és katonai erőtlensége folytán az erre teljeskörűen fel nem jogosított Egyesült Államok vette saját kezébe. Ez esetben nemcsak az aggályos, hogy a nemzetközi jogközösség normativitása helyébe egy demokratikus jogállam – nyilvánvalóan a nemzeti érdektől mindenkor erősen befolyásolt – jogértelmezése és jogalkalmazása lép, hanem az is, s talán főképpen az, hogy az illető állam – a mindenkori amerikai kormányzat – önkorlátozásán és a hatalom ellenőrzésére hivatott demokratikus nyilvánosság kontrollján kívül más ellensúlyokra és tényleges ellenerőkre nem lehet többé számítani a nemzetközi közösségben. Márpedig az erőszak szinte korlátozatlan (vagy csak belülről korlátozott) monopóliuma könnyen elszabadíthatja a szuperhatalom hübriszét. Minél hatalmasabbnak, minél korláttalanabbnak látják a szuperhatalom vezetői saját hatalmukat a világban, annál erősebb lesz a késztetés az egyoldalú lépésekre, az időrabló nemzetközi huzavona (a tárgyalásos út) lerövidítésére vagy kihagyására, a kizárólagosan saját hatáskörben meghozott döntésekre és ezek azonnali végrehajtására (más úgysem képes döntésre jutni és még kevésbé képes cselekedni, kockázatot és anyagi áldozatot vállalni), mint annak kínosan megszaporodó jeleit az utóbbi időben az USA jelenlegi vezetőinek türelmetlen, sőt, túlfűtött tettrekészsége és a folyamatban levő politikai világjátszmák mesterséges felpörgetése mutatta.

A fegyveres erőszak – rövid távon – egyszerűnek, gyorsnak, hatékonynak tűnő alkalmazása a globális káosszal fenyegető nemzetközi konfliktusok megoldására, hosszabb távon olyan láncreakciókat indíthat be a világban, amelyek uralása még a szuperszuverén erejét is meghaladja. Az anyagi erő hatalmi tudata gyakran a mindenhatóság és a totális biztonság hamis érzésével tölti el birtokosát, a pillanatnyi győzelem tündökletes fénye vakká teszi a súlyos stratégiai kockázatokkal szemben. Márpedig a megfelelő mérlegelés, a várható hosszú távú kockázatok felmérése, különösképpen pedig a nemzetközi jogi felhatalmazás (legalábbis az európai nagyhatalmak „régi koncertjének” konszenzusa és általános társadalmi elfogadottság) nélkül alkalmazott fegyveres erőszak előreláthatatlan következményekhez vezethet: olyan mértékben áshatja alá a világ kialakult nemzetközi rendjét is, anélkül, hogy képes lenne új rendet teremteni, amihez képest mai rendetlensége leányálomnak tűnik majd. Ugyanakkor persze a döntések halogatása, a globális világrendet alapjaiban fenyegető válságok, konfliktusok, kihívások megválaszolásának elnapolása, az álszent – csupán nagyhatalmi érdekek diktálta – ragaszkodás a – megfelelő partnerek híján – értelmetlen és eredménytelen „békés”, „tárgyalásos” megoldásokhoz, ugyancsak a katasztrófa kockázatával terhes.

Az egész – a hidegháborúban kialakult – nemzetközi jogrendet feszítő ellentmondás tehát így összegezhető: a de jure szuperszuverenitással felruházott világszervezet de factonem rendelkezik e szuverenitás megvalósításának sem politikai eszközeivel (a BT-ben helyet foglaló nagyhatalmak vétójoga meghiúsítja vagy a végtelenségig késlelteti a döntéshozatalt), sem katonai potenciáljával; ugyanakkor a de facto szuperszuverén Egyesült Államok döntőbíróként, ítélethozóként és végrehajtóként való fellépése a világnak azokon a helyein, amelyeken humanitárius és ökológiai katasztrófa, genocídium, tömegpusztító fegyverek bevetése és, persze, politikai káosz, gazdasági összeomlás fenyeget, nem párosul e fellépés jogosultságának általános nemzetközi elismerésével, olykor még ad hoc jellegű elismerésével sem. De jure tehát nem ismerik el az Egyesült Államok szuperszuverenitását, és ez valószínűleg mindaddig nem is fog megtörténni, amíg a nemzetközi jog nem válik az amerikai jog nemzetközi kiterjesztésévé, lényegében tehát egyfajta globális birodalmi joggá. Az elismerés – így vagy úgy – feltételezné az ENSZ eredeti koncepciójának feladását (megszüntetését vagy tényleges alárendelését az Egyesült Államoknak), és egyet jelentene annak elismerésével, hogy az Egyesült Államok a globális birodalom abszolutisztikus központja, amely nem csupán a gazdasági, pénzügyi és kulturális folyamatok beérkezési és kiindulópontja immár, hanem a politikai-jogi hatalom központja is.

Ha a globális rendszerváltás – az utóbbi évek trendjét követve – a birodalmi abszolutizmus irányába fejlődik tovább, akkor persze ennek az abszolutisztikus központnak el nem ismerése egyenlő lenne a globális világ kialakult birodalmi rendje elleni hadüzenettel. Igaz, elismerése viszont nem feltétlenül jelentené az egyes államok önfeladását, megszűnését vagy leigázását. Inkább egyfajta közvetett és közvetlen adófizetést jelentene ez a birodalmi központnak (ténylegesen egyébként ma is ez történik). Maga az „adó” csak kis mértékben öltené befizetések vagy kifizetések formáját (pénzügyi és anyagi hozzájárulás ilyen- olyan birodalmi szervezetek és akciók finanszírozásához és lebonyolításához), nagy mértékben osztalék-jellegű lenne: aki a legtöbbet fekteti be a világrend fenntartásába, aki a legnagyobb kockázatot vállalja, azt illeti meg a legnagyobb részesedés.

A globális napirenden szereplő legégetőbb kérdés – ki lesz a szuperszuverén? – konkrétan arra a kérdésre egyszerűsödik tehát le, hogy vajon a nemzetközi szerződéseken, a nemzetközösségen és az általa elfogadott jogrenden alapuló Világszervezet fog-e átalakulni valamilyen világkormánnyá avagy a jelenleg de facto egyetlen szuperszuverén, az Egyesült Államok, amely olyan anyagi erővel rendelkezik, hogy elhitetheti magával és a világgal: felette áll a nemzetközi jognak, illetve bizonyos értelemben az amerikai jog maga a nemzetközi jog. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a kérdés az: a demokratikus világföderáció, a világköztársaság felé halad-e a globalizációs folyamatokat uralni akaró és uralni kénytelen világ, avagy az Egyesült Államok birodalmi világabszolutizmusa felé.

Ez a kérdés nem egyszerűsíthető le a jó vagy a rossz kifejlet, vagy népszerűbben: „a jó Európa” és a „rossz Amerika” avagy az „öreg hülye” Európa és az „energikus és dinamikus fiatal” Amerika dilemmájára. Ha ugyanis a nemzetközi jogrenden, ilyen-olyan két- és többoldalú szerződéseken, kormányközi és államközi szervezeteken alapuló demokratikus világszervezet és világkormányzás legitim lenne ugyan, de nem rendelkezne megfelelő erőhatalommal (az erőszak legális monopóliumával), akkor a nemzetközi cselekvést megbénító gyöngesége a legrosszabb kifejlet – a globális káosz felé tolná a világot. Ugyanakkor elképzelhető, hogy az amerikai világabszolutizmus átmenetileg (de csakis mint átmenet) ahhoz hasonló szerepet tölthetne be, mint amilyet Európában az abszolút monarchiák birodalmi államszervezetei, amikor egyfelől felszámolták a modernizációs folyamatot (polgárosulás, civilizálódás) gátló helyi káoszokat (a „mindenki háborúját mindenki ellen”), másfelől előkészítették a talajt a modern nemzetállamok számára. Ahhoz azonban, hogy e két út bármelyike jó irányba vezető úttá váljon, mindkét oldalon komoly önkorlátozásra van szükség: az európai hatalmak oldalán a fogyasztás önkorlátozására, ami nélkül nem csoportosíthatók át védelmi, biztonsági célokra anyagi eszközök, míg az amerikai hatalom oldalon a szuverenizmus önkorlátozására, amely nélkül a világabszolutizmus régi típusú birodalmiságba csaphat át, a világkáosz pedig inkább fokozható, semmint visszaszorítható.

Készen áll-e erre a két oldal: a nemzetközi jog felsőbbségén alapuló, minden egyes állam fölé rendelt (tehát nem egyetlen különös államhoz tartozó) szuperszuverenitást óhajtó Európa és a szuperszuverenitást magánál tudó, a nemzetközi jogon is felülemelkedő Egyesült Államok? Úgy is fogalmazhatnék: készen áll-e erre a jelenleg de jure és a jelenleg de facto szuperszuverén? Mert az ENSZ vagy a nemrég felállított Nemzetközi Büntető Bíróság csak de jure szuperszuverén, de facto nem az, viszont az Egyesült Államok de jurenem szuperszuverén, de facto viszont az. A nemzetközösség – konkrétan az egyes államok előtt – a következő „vagy-vagy” áll, a „vagy-vagy”-ok ismeretes következményeivel egyetemben: vagy az Egyesült Nemzetek nemzetek fölötti világszervezetét ruházzák fel a szuverenitás ténylegességéhez szükséges anyagi erővel, aminek valószínűsége a jelentős anyagi áldozatokra csak végszükség esetén hajlandó fogyasztói világban meglehetősen csekély; vagy az Egyesült Államoknak adják meg – persze, szerződéses módon, bizonyos korlátok között – a de jure is szuverén hatalmat. Ez az a hatalom, amelyet az Egyesült Államok nem vehetne magához, még ha akarna sem; ugyanakkor ez az a nemzetközi feljogosítás, amelyhez Európa talán még az anyagi áldozatok meghozatalánál is kisebb késztetést érez, noha jelenleg a politikai világ mozgása ebbe az irányba mutat.

A helyzet tehát abban az értelemben bízvást poszt-hidegháborúsnak nevezhető, hogy a fölállás alapvetően megmaradt: az egyik oldalon az ENSZ mint de jure szuperszuverén, nagyfokú tanácstalansággal, bénultsággal, erőhatalom híján, a másik oldalon az egyedül maradt szuperhatalom, az USA mint de facto szuperszuverén, amely most már – miután a világrendet sem a szuperhatalmi erőegyensúly, sem a „nagyhatalmak koncertje” még relatíve és konfliktusos formában sem szavatolja – kénytelen azt – az önérdekétől elválaszthatatlanná vált globális biztonság érdekében – saját anyagi erejének, katonai erejének megfellebbezhetetlen (kérdésessé nem tehető) tekintélyére alapozni.

A föld gazdasági és ezzel együtt politikai, jogi, informatikai, ökológiai egységesülésével (egy hellyé válásával) mind sürgetőbbé válik a globális politikai szabályozás, a káoszt legyűrő világkormányzás valamilyen formájának kialakítása. Nem lehetséges azonban világkormányzás olyan univerzális kényszerítő hatalom nélkül, amelynek transznacionális szuverenitása megkérdőjelezhetetlen. Mivel e kényszerítő hatalommal ez idő szerint az egyetlen meg nem kérdőjelezhető autoritású és legitimitású nemzetközi instancia – az ENSZ – nem rendelkezik, s mivel más transznacionális kényszerítő hatalmat a globális játszma régi (nemzetállamok) és új (transznacionális társaságok, kereskedelmi szervezetek) szereplői, melyeknek ez módjában állt és kötelessége lett volna, mind ez idáig nem hoztak létre (talán mert ez nem állt rövid távon felfogott érdekükben vagy mert érdekeiket nem fogták fel jól), azért a globálisan létfontosságúvá vált kényszerítő hatalom szerepét a világ egyetlen tényleges szuperhatalma, az Egyesült Államok tölti be – mert kénytelenbetölteni és mert érdeke betölteni ezt. Kényszerűség és érdekeltség ez esetben elválaszthatatlanok egymástól. Nyilvánvaló, hogy a globális káosz a legközvetlenebbül és legsúlyosabban a globalizációs világfolyamat első számú ágensét fenyegeti, noha – akár tudatában vannak ennek, akár nincsenek – eltérő mértékben a világ legtöbb országát, legtöbb társadalmát is. Szinte mindenkinek van vesztenivalója, van honnan leesnie – ha nem is éppen a csúcsokról. A globális szuperszuverén – Amerika – képtelen megvédeni magát a káosztól anélkül, hogy a globalizált világ egészét is megvédené. Ez – bizonyos mértékig – már a huszadik század két – Európából kiinduló – világháborújában, majd a hidegháborúban is így volt. Kérdés azonban, ki védi meg a világot biztonsága mai megvédelmezőjétől? Ki védi meg a világot Amerika gyorsan formálódó birodalmi-civilizatorikus küldetéstudatának politikai következményeitől? Egyszóval: ki védi meg a világot az amerikai hatalom hübriszétől?

Az ENSZ-ben egyelőre még – legalább a Biztonsági Tanács – bizonyos politikai döntési vagy döntéseket befolyásoló szabadságot ad a nagyhatalmaknak a nemzetközi jog (természetesen politikai érdekeiket követő) alkalmazásában, és az USA csak ez év áprilisában indított először szuverén módon „igaz ügyért” büntető akciót ENSZ- tagállam ellen, ENSZ BT-felhatalmazás nélkül. Az európai nemzetállamok impotenciája, nagyhatalmi versengése, osztottsága stb. inkább bénítólag hat az amúgy anyagilag is jórészt az USA-tól függő világszervezet működésére. A világszervezet jelen formájában éppoly kevéssé alkalmas a nemzetközi jog egyenlő mércével való és főként hatékony alkalmazására, mint az egyes nemzetállamok. Az USA viszont – a legveretesebb emberjogi retorikával, a legőszintébb szándékkal és legigazabb ügyekben – sem szerezheti meg soha a legitimitást a nemzetközi jog védelmére indított igazságszolgáltató akcióihoz, amelyek ténylegesen birodalmi típusú, tehát rendfenntartó háborúk formájában valósulnak meg.

Permanens világrendszerváltás

Nem kétséges, hogy a korlátlan hatalom politikailag és erkölcsileg megrontja birtokosát; kivetkőztetheti önmagából és szembefordítja vállalt és hirdetett céljaival a szabadságharcost, a forradalmárt, az emberi jogok kérlelhetetlen harcosát. A felvilágosult államból terrorista rendőrállamot csinál, a szabadsághősből pártbürokratát és új elnyomót, a humanitárius értékek harcosából pedig gyakorlati antihumanistát. Ha a tényleges szuperszuverén – Amerika – nem képes korlátlannak tetsző (és ekként megvalósuló) világhatalmának önkorlátozó megosztására, a globális politikai szereplőknek e hatalomba való „meghívására”, akkor az erőszakos és dölyfös világhatalom birodalmi hübriszével csakugyan a végzetet szabadíthatja magára és – ettől immár elválaszthatatlan módon – a világra. Sajnálatos, hogy ezzel a hübrisszel ez idő szerint nem a világ vagy legalábbis az európai nemzetek demokratikus, szabad, békeszerető államai állanak fékezőleg szemben, hanem korlátolt, önző, nagyhatalmi érdekek („nemzeti érdekek”) letéteményesei, önmagukat sok tekintetben túlélt európai nemzetállamok, mellékes, hogy a trikolórt vagy az EU-zászlaját lobogtatják-e éppen.

Természetesen igen valószínű, hogy az európai nemzetállamok nem lettek volna képesek az USA-ra kényszeríteni egy olyan világszervezetet, amelynek a világ ügyeiben joga van eljárni és módja van döntéseket és ítéleteket végrehajtani. Csakhogy ez a lehetőség nincs kipróbálva. Az európai nemzetállamok szembehelyezkedése – konkrétan az Irak elleni amerikai katonai fellépés, valójában azonban általában az USA világhegemóniája ellen – csak akkor lenne indokolt, ha előzőleg az USA ellenállásán hiúsult volna meg egy olyan világszervezet létrehozása, amely nem függ a nagyhatalmak ilyen-olyan érdekeitől, világraszóló legitimitással léphet fel a világ ügyeiben, és ítéleteit képes erőnek erejével is végrehajtani, bármely állammal szemben, amennyiben az nem „törvényes”, tehát a világrendet alkotó normákat elfogadó állam. Csakhogy erre Európa részéről nemhogy politikai, még retorikai kísérlet sem történt (az európaiak antiamerikanizmusa és amerikaiak antieurópaizmusa a politikai agylágyulás szimptómája, amely azért aggasztó, mert csalhatatlan előjele a készülődő katasztrófának).

Amit láthatunk, s aminek nem túl kellemes következményeit máris saját bőrünkön tapasztalhatjuk, az a világkáosz versus birodalmi típusú világhatalom alternatívájának szinte szemünk előtt zajló gyors kiformálódása. Zavarba ejtő az az önfeledtség és az az önzés, amellyel Nyugat-Európa nem hajlandó tudomásul venni, hogy a hidegháborúnak vége, és ezzel véget ért a régi kényelmes játszma is: a globális káosz fenyegetése, teljesen újfajta érzületet és gondolkodásmódot követel meg a társadalomtól és politikusaitól, akik eljárnak ügyeiben. Európa államainak politikusai tegnapi fejjel gondolkodnak, ha azt hiszik, hogy a hidegháború vége csupán azt jelentette: megszabadultak a szovjet fenyegetéstől, következésképpen Amerika gyámkodásától is, kezdőhet az igazi élet. A hidegháború ugyanis azonkívül, hogy a két szuperhatalom uralta a világot, korlátozta a helyi társadalmak önrendelkezését, a világ gazdasági és politikai egységesülése elért szintjének megfelelő világrendet is jelentett. A hidegháború végével egy világrend is összeomlott (meglehet, részben azért is, mert a globalizációval az egységesülés olyan szintre ért, amelynek már nem felelt meg a két szuperhatalom által kettéosztott világ rendje). Új világrend viszont nem állt elő.

Ami tíz év óta tart, az részben az összeomlás, részben az egységesülés új szintjéhez tartozó világrend tapogatózó, nemzeti és transznacionális érdekek által korlátozott vagy serkentett keresése. Mivel nemzetközi szinten új világrendre, a világkormányzás kialakítására, a világkarhatalom felállítására még politikailag megfontolható javaslat sem érkezett a nagyhatalmaktól (a civiltársadalmak viszont helyi szinten és globálisan is gyöngék ahhoz, hogy radikális, bár jámbor javaslataikat rákényszerítsék a politikai döntéshozókra), azért az alternatíva a világkáosz (s vele az elkerülhetetlen katasztrófa), illetve az abszolutisztikus világrend (USA birodalmi jellegű nemzetközi uralma) közötti választásra kezd redukálódni. Félő, hogy – Bibó István szavait idézve – „teljes értékű megoldásokat” a mai globális konfliktusokra már csak „egy világkatasztrófa magukba szállt túlélőire”11 lehet alapozni, már amennyiben lesznek túlélők, s főként, módjukban lesz effajta konfliktusokat megoldani, s nem egészen más, sokkal elementárisabb konfliktusok megoldására kell majd összpontosítaniuk maradék életerejüket.

Epilógus

Képesek-e a nagyhatalmak (és korántsem csupán az európai nagyhatalmak, melyek saját nagyhatalmi érdeküket is megörökítették az ENSZ szervezeti felépítésében, hanem például India, Kína, Japán, Brazília) belátni, hogy a felfoghatatlan ütemben globalizálódó világban nincs jobb megoldás a rend, vagyis a viszonylagos béke és biztonság megteremtésére és fenntartására, mint: 1) a nemzetközi jog normatív rendjének intézményesen megformált elválasztása a politikai államoktól, vagyis azoktól a politikai érdekektől és akaratoktól, amelyeket ezek az államok szükségképpen képviselnek (beleértve ebbe mind az egyes nagyhatalmak, mind az egyetlen szuperhatalom érdekét és akaratát is); 2) a jogi értelemben önállósult, minden államra egyenlő mércét alkalmazó nemzetközi szervezet ítéleteinek szankcionálásához biztosítani az erőszak legális monopóliumát és tényleges eszközeit, átmenetileg akár abban a formában, hogy a demokratikus hatalmak tényleges erőszakhatalmát a világkormányként működő nemzetközi szervezet szolgáltatásként vásárolja meg és szuverén módon használja fel.

Egy – legalább a legnagyobb országok – politikai konszenzusán alapuló nemzetközi jogközösség, amelyben a törvényhozó és bírói hatalom nemzetközi szinten, a végrehajtó hatalom pedig – mondjuk – egy katonailag különösen erős nemzetállam és annak szövetségesei szintjén helyezkedik el, e pillanatban bizonyára naivitásnak vagy üres képzelgésnek hat. Hiszen mi garantálja, hogy az az állam, amely a nemzetközi végrehajtó hatalom tényleges birtokosa, magára nézve is elismeri és végre is hajtja a nemzetközi jogi szervezet ítéletét (ismeretes a hágai Nemzetközi Büntető Bíróság esete Amerikával)? Nos, a politikában semmire sincs eleve garancia. A globális közjó – ugyanis a biztonság – mindenek fölé helyezése az egyetlen biztosíték arra, hogy az egyes államok (s közöttük is kiemelten azok, amelyek a legtöbbet veszíthetik egy permanens világkáoszban) belátják: bármily édes volt is a globális zavarosban halászni, fennmaradásuk megköveteli most már egy megkérdőjelezhetetlen nemzetközi autoritás – egy nemzetállamok fölötti joghatósággal és tényleges hatalommal rendelkező globális szuverén – létrehozását és a tényleges szuverenitáshoz szükséges erőszak-monopólium biztosítását számára.

Ehhez nem elég a politikai jó szándék és belátás. A globális világrend fenntartásához igen sok pénzre van szükség. Még ha az egyes államok hozzájárulását a világkormányzat működtetési költségeihez arányosnak képzeljük is el, ilyen kiadásaik az eddigiekhez képest nagyságrendekkel fognak növekedni. Ha erre képtelenek rászánni magukat, választhatnak a világkáosz és Amerika világabszolutizmusa között. Amerika a maga választását a világkáosszal szemben már meghozta, de a jövőt illetően – egyelőre legalábbis – még hezitál: hol a világbirodalom fenntartásának terhétől retten vissza, hol attól, hogy politikai akaratát bármilyen – nemzetközi jogközösségen alapuló – világkormányzásnak rendelje alá.

  1. Jürgen Habermas: A háború a jog és az erkölcs határán. Élet és Irodalom, 1999. július 2.
  2. Ld. Chris Patten – Richard Perle: Les relations entre l’Europe et les États-Unis. Commantaire, 2003 Printemps (101.), 9.
  3. Ld. erről bővebben: Jan Assman: A kulturális emlékezet. Atlantisz, 1999.
  4. A nemzetközi büntető jog (global system of criminal justice) globális rendszerének megteremtéséhez ld. Anne-Marie Slaughter: Everyday global governance. Deadalus,Winter 2003, 83–90.
  5. Hugo Grotius: A háború és béke jogáról. Pallas Studió – Attraktor KFT, 1999. I. kötet, 162.
  6. Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. In: uő.: Válogatott tanulmányok, IV. kötet. Magvető, 1990. 295.
  7. Bibó István: i. m. 294.
  8. Uo.
  9. Kardos Gábor, nemzetközi jogásznak a Fundamentum folyóirat 1999-es körkérdésére – „Védhetők-e háborúval az emberi jogok? Milyen emberi jogsértések igazolhatják a nemzetközi jog félretételét? stb.” – adott válaszából. Fundamentum, 1999. 3. szám, 74.
  10. Ld. Kardos Gábor: i. m.
  11. Bibó István: i. m. 290.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.