Miért lettem konzervatív?

Oly korban nőttem fel e földön, amikor az angolok fele a konzervatívokra szavazott, és a „konzervatív” szó szinte az összes angol értelmiségi szemében káromkodásszámba ment. Úgy mondták nekem, hogy konzervatívnak lenni egyet jelent azzal, hogy az ember a fiatalság helyett az öregeket, a jövő helyett a múltat, a megújulás helyett a tekintélyt, a spontaneitás és az élet helyett pedig a „megalvadt struktúrákat” támogatja. Amint ezt valaki megértette, egyértelművé vált, hogy szabadgondolkozó értelmiségiként nincs más választása, mint elutasítani a konzervativizmust. Ezek után már csak a reformok illetve a forradalom között lehetett választani. Lépésenként változtatunk a társadalmon, vagy eltöröljük, és kezdjük elölről? Kortársaimat leginkább a második lehetőség vonzotta, én viszont 1968-ban Párizsban megtapasztaltam, mit is jelent ez, és rájöttem, hol is állok.

Az ablakom alatti szűk utcában a diákok ordibáltak és törtek-zúztak. Úgy tűnt, hogy a kirakatablakok meghátrálnak, egy pillanatig megremegnek, majd a lelkük elszáll, ahogy a tükörkép eltűnik a felszínükről, és szilánkokban az utcára hullanak. Autók emelkedtek a levegőbe és estek az oldalukra, s láthatatlan sebekből szivárogtak nedveik. A levegőt diadalittas kiáltások reszkettették meg, ahogy a lámpaoszlopokat és a KRESZ- táblákat gyökerestül tépték ki, és helyezték el az aszfalton, barikádot emelve a következő rohamkocsi rendőrei ellen.

A rohamkocsi óvatosan közeledett a rue Descartes sarka felől, hirtelen megállt, és gyomrából egy csapat rémült rendőr került elő. Repülő macskakövek fogadták őket; többen elestek. Egyikük a földön fetrengett, kezét arcára szorítva, amelyből összeszorított ujjain keresztül is szivárgott a vér. Ujjongó kiáltás harsant, a sérült rendőrt besegítették a kocsiba, a diákok meg elrohantak egy mellékutcán keresztül a fakabátokat gúnyolva, és menekülés közben vissza-visszafordulva macskaköveket hajigáltak.

Este átjött egy barátnőm: egész nap a barikádokon járt egy színésztársulattal, Armand Gatti parancsnoksága alatt. Rendkívül izgatott volt az események miatt, melyekre Gatti – Antonin Artaud követője – úgy tekintett, mint a börleszkszínház csúcspontjára – nem más ez, mint a mai burzsoá lét abszurditásának művészi megformálása. Jelentős győzelmek születtek: sebesült rendőrök, felgyújtott autók, skandált jelszavak, falfeliratok. A burzsoázia futott; a Vén Fasiszta és egész rendszere maholnap kegyelemért fog könyörögni.

A Vén Fasiszta de Gaulle akart lenni, akinek aznap olvastam háborús emlékiratait. A könyv megdöbbentő mondattal kezdődik – „Egész életemben élt bennem egy kép Franciaországról” – ez a mondat oly hasonló hullámhosszú és mégis oly ellentétes a következő, ugyancsak megdöbbentő mondattal, amellyel Az eltűnt idő nyomában kezdődik: „Sokáig soha sem éjszakáztam.” Milyen csodálatos: végre egy politikus, aki céljai ismertetését azzal kezdi, hogy javasol valamit – ráadásul szavai rettenthetetlenséget sugárzó álarca mögé rejtve! Ugyanennyire lenyűgözött a Valéry állami temetéséről való beszámoló is – amely de Gaulle első nyilvános gesztusa volt Párizs felszabadulása után –, mivel ebben is angol politikus számára elképzelhetetlen értékek mellett tört lándzsát. A temetési menet látványa, ahogy a Notre Dame felé közeledik, a büszke tábornokkal a gyászolók élén, a háztetőkön itt-ott pedig néhány német orvlövész – mindez élénken jelent meg lelki szemeim előtt. Nem tudtam megállni, hogy össze ne hasonlítsam a két fajta madártávlatot: ahogyan az orvlövész látta, és ahogyan én láttam ablakomból a zavargásokat a Quartier Latinben. Kapcsolatuk az igen és nem ellentéte, a nemzeti gondolat elfogadása vagy viszszautasítása. De Gaulle látomása szerint a nemzet nem intézményeiben vagy politikai határai közt él, hanem nyelvében, vallásában, kultúrájában; felfordulás és hódítás esetén ezeket a szellemi tulajdonait kell megvédeni és megerősíteni. Valéry temetése egyenes következménye volt a fenti látásmódnak. Én pedig de Gaulle Franciaországáról ValéryTengerparti temetőjére asszociáltam – a kísérteties tetemrehívásra, amely számomra minden politikus szavainál vagy gesztusainál mélyebben üzente a nemzeti gondolat igaz jelentését.

Persze naiv voltam – akárcsak barátnőm. De a döntő érvhez azóta is vissza-visszatértem gondolataimban. Ha szabad kérdeznem, mit akartok e helyett a „burzsoázia” helyett, akiket annyira megvettek, és akiknek szabadságotokat és jóléteteket köszönhetitek, s akik lehetővé teszik, hogy a játékbarikádjaitokon szórakozzatok? Milyennek is szeretnétek látni Franciaországot? Készek vagytok-e meghalni hitetekért, vagy csak másokat veszélyeztettek miatta? Túlzottan is emelkedett szavakat használtam, de életemben először éreztem úgy, hogy politikai okokból vagyok dühös; a barikád túlsó oldalán találtam magam, ismerőseimtől távol.

Barátnőm Foucault Les mots et les choses című könyvével, a ’68-asok bibliájával válaszolt, azzal a szöveggel, amely látszólag a szabályok áthágásának minden formáját jogosulttá tette, mivel megmutatta: az engedelmesség – vereség. Művészien megírt könyv, sátáni kétszínűség lakozik benne, szelektíven értelmezi a tényeket, hogy bebizonyítsa: a kultúra és a tudás csak a hatalom „diskurzusa”. Nem filozófiai munka, hanem retorikai etűd. Szándéka nem az igazság keresése, hanem a meggyőzés, érvelése szerint (ősi nominalista bűvészkedés, amely minden bizonnyal a Hazugságok Atyjától származik) az „igazság” csak idézőjelben lehet használatos, korról korra változik, és a tudathoz kötött, az„épistéme”-hez, és hogy az az osztály határozza meg, amely ennek hirdetéséből hasznot húz. A forradalmi eszme, amely a világban az gyűlölnivalót kutatja, új receptre bukkant Foucault-ban. Nézzetek szét, hol van hatalom, mondja Foucault olvasóinak, nem kell hozzá sokat keresgélni. Hol hatalom van, ott elnyomás van. Ahol elnyomás van, ott jogos a pusztítás. Ablakom alatt az utcán ezt a tételt szemléltették.

Barátnőm ma már tisztességes burzsoá, akárcsak társai. Armand Gattit elfeledték; Antonin Artaud munkáit pedig a dépassé szele lengi körül. A francia értelmiségiek hátat fordítottak 1968-nak, és a néhai Louis Pauwels, a legnagyobb háború utáni regényírójuk Árvák című könyvében írta meg kamaszos dühük megsemmisítő nekrológját. Ami pedig Foucault-t illeti? Meghalt AIDS-ben, a San Franciscó-i fürdőkbe tett gyakori kiruccanásai következtében, melyekre, mint ünnepelt értelmiségi, költséges utazásai alatt kerített sort. Könyvei azonban máig kötelező egyetemi olvasmányok Európában és Amerikában. Vízióját az európai kultúráról mint intézményesült elnyomásról szentírásként tanítják mindenütt, olyan diákoknak, akik sem elég műveltek nincsenek, sem vallásilag nem elég érettek rá, hogy elvessék. Foucault-t csak Franciaországban kezelik széles körben szélhámosként.

1971-re, amikor Cambridge-ből átköltöztem a Birkbeck Főiskolára, ahol státust kaptam, már konzervatívvá váltam. Amennyire meg tudtam figyelni, rajtam kívül csak egy konzervatívot találtam ott: Nunziát (Maria Annunziatát), a nápolyi hölgyet, aki a tanári menzán fölszolgálta az ételt, és azzal bosszantotta az előadókat, hogy a pultot a pápa giccses fényképeivel ragasztotta tele.

Ezen előadók egyike, aki iránt Nunzia különös ellenszenvvel viseltetett, Eric Hobsbawm volt, az ipari forradalom ajnározott történésze, akinek Angliáról vallott marxista nézeteit ma dogmaként tanítják az angol iskolákban. Hobsbawm menekültként érkezett Angliába, marxista meggyőződéssel és kommunista párttagsággal, amely utóbbit addig tartotta meg, amíg csak lehetett – a Párt, Hobsbawm őszinte bánatára, feloszlatta magát a többé ki nem mondható hazugságok miatt érzett szégyenében. Minden valószínűség szerint kitűnő munkássága eredményeképpen Hobsbawmot, Mr. Blair parancsára, a második legrangosabb királyi kitüntetéssel (Companion of Honour) jutalmazták. Ez az epizód rendkívül fontos egy angol konzervatív számára, ugyanis tünete és jelképe annak, ami a felső tízezerrel a hatvanas évek óta Angliában történt. El kellene gondolkodni azon a kirívó dolgon, hogy az oxfordi egyetem, amely Bill Clintonnak díszdoktori címet ajándékozott, mert fiatal korában ott lábatlankodott, ugyanezt megtagadta Margaret Thatchertől, a háború után ott végzettek legkiválóbbikától, Anglia első női miniszterelnökétől. Érdemes eltűnődni brit intézmények más díszdoktorairól is: mondjuk Robert Mugabéról, vagy a néhai Elena Ceauºescuról – de izgalmas összeszámolni azokat a konzervatívokat is, akiket az Akadémia tagjává választ (egy kezünk elég lesz hozzá).

Érjük be annyival, hogy a Birkbeck Főiskolára való megérkezésemkor egyszerre csak az ösztöndíjakért felelős balos intézmény kellős közepén találtam magam. A Birkbeck a George Birkbeck által 1823-ban alapított Műszaki Intézetből nőtt ki, és dolgozó emberek tanítását tekintette hivatásának. A Dolgozók Oktatási Szövetségének szocialista idealistáihoz volt köthető, és szerteágazó, de rejtett szálakkal kötődött a Munkáspárthoz. Nem sikerült eltitkolnom konzervatív nézeteimet; ezt észrevették és helytelenítették. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy más munka után kellene néznem.

Mivel a Birkbecken dolgozókat tanítottak, az órák délután hatkor kezdődtek, és a délelőttök elvben szabadok voltak. Ezeket a délelőttöket jogi tanulmányokkal töltöttem: olyan pályán szándékoztam elhelyezkedni, ahol nincs helyük az utópistáknak és a zúgolódóknak. Végül soha nem dolgoztam jogászként, így tanulmányaimnak csak intellektuális haszna volt – de ezért a mai napig mély hálával tartozom. A jogot minden oldalról összefogja a valóság, és nincs benne helyük az utópisztikus nézeteknek. Továbbá az angol polgári jog ékes példája annak, hogy létezik valódi különbség a legális és illegális hatalom között, hogy hatalom létezhet elnyomás nélkül, és hogy a tekintély az emberi viselkedés egyik fő mozgatórugója. Rájöttem: Foucault-ra az angol jog a helyes válasz.

Új tanulmányaimon felbuzdulva konzervatív filozófia után kezdtem kutatni. Amerikában ez bármelyik egyetemen megtehető. Az amerikai politológia tanszékeken bátorítják a diákokat, hogy olvassanak Montesquieu-t, Burke-öt, Tocqueville-t és az alapító atyák írásait. Leo Strauss, Eric Voegelin és mások a közép-európai metafizikai konzervativizmust amerikai hajtásokba oltották be, hatásos és maradandó gondolati iskolákat hozva létre. Az amerikai értelmiségi lét nagy hasznot húz az amerikai hazafiságból, ami lehetővé tette, hogy megvédjék az amerikai szokásokat és intézményeket – anélkül, hogy nevetségessé tették volna őket. Az amerikai értelmiségi létnek a hidegháború is hasznára vált, amely a hazai szellemet ráállította a marxista ellenséggel való küzdelemre. Európában ez soha nem történt meg így, ugyanis a New York-i zsidó értelmiség jelentős személyiségei mentek át szociáldemokratából újkonzervatívba. A hetvenes évek Angliájában a konzervatív filozófia csupán néhány félőrült, beszűkült egyed bogara volt. A Birkbeck könyvtárában kutatva rátaláltam Marxra, Leninre, Maóra, viszont Strausst, Voegelint, Hayeket, vagy Friedmant nem leltem. Az összes szocialista heti-, havi- és negyedévi lap képviseltette magát, de nem akadt egyetlen olyan folyóirat sem, amely bevallottan konzervatív nézeteket vallott volna.

Sokáig élt Angliában az a nézet, hogy a konzervativizmust nem lehet társadalmi és politikai nézetként vállalni – ha egyáltalán vállalhatta valaha épeszű ember. Esetleg, ha az ember arisztokrata vagy gazdag szülők gyereke, örökölheti a konzervatív nézeteket, ahogy a dadogás vagy a nyúlszáj is örökölhető. De valószínűleg nem lehet elsajátítani – legalábbis racionális, komoly gondolkodás eredményeképpen nem. Én pedig ott álltam a hetvenes években, kiforrott konzervatív hittel, miközben még frissen élt bennem ’68 megrázkódtatása, és jogi tanulmányaim hasonlóképpen intenzív élménye. Hol találhatok olyanokat, akik ezeket a nézeteket osztják, olyanokat, akik ezt megfelelő terjedelemben papírra vetették, hol találok olyan társadalmi, gazdasági és politikai elméletet, amely hitvallásomnak akkora erőt és tekintélyt ad, amellyel vitába kezdhetek értelmiségi körökben?

Megmentésemre Burke érkezett. Akkoriban nem olvasták széles körben, de nem is vetették el, mint hülyét, reakcióst, vagy képtelenséget. Egyszerűen súlytalan volt, fő érdeme abban állott, hogy mindent rosszul jósolt meg a francia forradalommal kapcsolatban, és ezért jó anyag volt az értelmiségi vakvágány egyik esetének illusztrálására. A diákoknak szabad volt őt olvasni, általában az összehasonlíthatatlanul unalmasabb Tom Paine társaságában, és az ember néha hallotta emlegetni a „burke-ista” filozófiát, a tizenkilencedik századi angol konzervativizmus egyik irányzatát.

Burke annál is jobban érdekelt, mert kezdetben hasonló cipőben járt, mint én. Akárcsak nekem, az ő első műve is esztétikai tárgyú volt. És bár sok lényeges filozófiai gondolatra nem bukkantam a „Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről…” című munkájában, de világossá vált, hogy a megfelelő kulturális környezetben kitűnő meghatározást ad az esztétikai értékítéletről és ennek nélkülözhetetlenségéről életünkben. Úgy gondolom, ha ért meghatározó élmény, amitől értelmiségi pária vált belőlem, akkor az minden bizonnyal gyerekkori reakcióm volt a modern építészetre, amikor környékünket az arctalan paneldobozok látványa szentségtelenítette meg. Kamaszként megtanultam, hogy igenis számít az esztétikai értékítélet, és hogy ez nem csupán szubjektív, sohasem vitatott (mert nem vitatható) személyes dolog. Láttam – bár nem voltam birtokában a tudásnak, amivel igazolhattam volna –, hogy az esztétikai ítélkezés fontos a világ számára, hogy mélyen rejlő társadalmi igényből táplálkozik, és hogy fontos a számunkra – akárcsak a többi ember, amikor megpróbálunk közösségben élni velük. Úgy láttam hát, hogy a modernizmus esztétikája a múlt megtagadásával, a környezet és a városok vandál tönkretételével valamint törekvésével, hogy a világot megszabadítsa a történelemtől, szintén tagadja a közösséget, az otthont, a hazát. A modern építészet megkísérelte átformálni a világot, mintha csak atomizált egyedek léteznének benne, akikből ki kell irtani a múltat, hogy hangyamód élhessenek funkcionális betonhéjaikban.

Akárcsak Burke, én is megtettem az esztétikától a konzervatív politikához vezető lépést, anélkül, hogy gondolataim összefüggéstelenné váltak volna, s azzal a hittel, hogy az otthon elveszett élményét keresem. És úgy gondolom, e veszteségérzet mögött az rejlik, hogy ami elveszett, az vissza is nyerhető – nem feltétlenül ugyanabban az állapotban, mint amikor kicsúszott a kezünk közül, hanem tudatos visszaszerzés és újraépítés eredményeképpen, megjutalmazván minket mindazokért a kínokért, melyeket az elváláskor – eredeti vétkünkért bűnhődve – el kellett viselnünk. Ez adja a konzervativizmus romantikus magját, megtalálható – egészen más formában – Burke és Hegel írásaiban, és T. S. Eliotnál is, akinek a költészete a leginkább hatott rám kamaszkoromban.

Amikor először olvastam Burke beszámolóját a francia forradalomról, elfogadhatónak találtam, mivel nem ismertem a forradalom másik, liberális humanista értelmezését, mely szerint ez a szabadság győzelme az elnyomás felett, az emberek felszabadulása az abszolút hatalom igája alól. Bár voltak túlkapások – és ezt egyetlen őszinte történész sem tagadta –, a hivatalos humanista elképzelés szerint ezek egy új, a világnak népfelség alapú szuverenitást adó rend születésének mellékhatásai. Úgy értelmeztem tehát, hogy Burke kezdeti aggályai – és ezt akkor írta, amikor a forradalom még gyerekcipőben járt, a király még élt és a terror még nem kezdődött el – egyszerűen riadt reakció volt egy meg nem értett helyzettel kapcsolatban. Ami a „Töprengések a francia forradalomról” című munkában igazán érdekelt, a pozitív politikai gondolkodás volt, amely az akkor divatos balos írásoktól megkülönböztette: a teljes tárgyilagosság, és az emberi lélek beható vizsgálata átlagos és mindennapi környezetben. Burke nem a szocializmusról, hanem a forradalomról írt. Ennek ellenére meggyőzött, hogy a szocializmus utópista ígéretei együtt járnak az emberi agyról alkotott tökéletesen absztrakt elképzeléssel – valami geometriai változata ez az emberi gondolkodásnak, amely épphogy csak súrolja a hús-vér emberek gondolkodását és érzelmeit. Meggyőzött arról is, hogy emberi társadalmat nem lehet terv vagy cél szolgálatában felépíteni, hogy a történelemnek nincs iránya, és olyan, hogy erkölcsi vagy szellemi fejlődés, nem létezik.

Ami a legfontosabb: Burke azt hangsúlyozta, hogy az új politika, amely a társadalmat a szabadság, egyenlőség, testvériség akarása (vagy modern megfelelőik akarása) köré próbálja szervezni, valójában a militáns irracionalitás politikája. Lehetetlen a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kollektíven akarni, nemcsak azért mert ezek a fogalmak sajnálatosan aluldefiniáltak és megfogalmazásuk túlontúl elvont, hanem mert a kollektív ésszerűség nem ebbe az irányba mutat. Az emberek csak vészhelyzetben képesek kollektíven együttműködni egy bizonyos cél érdekében – amikor fenyegetést kell elhárítani, vagy hódítást véghezvinni. És még ekkor is szükség van szervezettségre, hierarchiára és döntéshozó rendszerre. Egyfajta kollektív racionalitás mindenesetre valóban létrejön ez esetben, és ezt általában háborúnak szokták hívni.

Valamint – és ez a következmény a felfedezés erejével hatott rám – bármilyen igyekezet, amely a társadalmat efféle ésszerűség mentén akarja megszervezni, ugyanilyen a körülményekkel jár: hadat kell üzenni a létező vagy kitalált ellenségnek. Innen származik a szocialista irodalom harcos nyelvezete – a gyűlölettel teli, dogmatikus, burzsujt ostorozó írások, amelynek egyik példájához 1968-ban volt szerencsém, s amely az ablakomból elém táruló erőszakot védelmezte. Akadnak más példák is, kezdve a Kommunista Kiáltvánnyal, amely a diákok mindennapi kenyere volt az egyetememen. A baloldali politológia a konfliktusok irodalma, ahol a legfontosabb változókat Lenin határozta meg: „Ki? Kit?” De Gaulle emlékiratainak kezdőmondata a szeretet nyelvén íródott, és a szeretet tárgyáról szól – nekem pedig ez a diákság „harcainak” éveiben mindig eszembe jutott. Amikor de Gaulle Proustra utal, voltaképpen az anyai szeretet mesteri felidézésére, és e szeretet elvesztésének homályos előérzetére utal.

Hasonlóan hatott rám Burke három másik okfejtése. Az elsőt a tekintély és az engedelmesség védelmében tette. A tekintély Burke számára nem gonosz és ellenszenves valami, ahogy kortársaim látták, hanem a politikai rend gyökere. A társadalmat – így Burke – nem a polgárok elvont jogai tartják össze, ahogy a francia forradalmárok gondolták. A tekintély tartja össze – amelyen az engedelmesség jogát kell érteni, és nem a puszta hatalmat, amely ezt kikényszeríti. Az engedelmesség pedig a politikusi erények alfája és ómegája, a fogalom, ami nélkül kormányzás nem lehetséges, és ami nélkül a társadalmak „az individualitás mocsarába” süllyednek. Ezek a gondolatok számomra legalább annyira egyértelműek voltak, amennyire megrázták kortársaimat. Burke gyakorlatilag a társadalmon belüli ember régi felfogását hirdette, mely szerint az ember egy uralkodó alattvalója, szemben a modern felfogással, mely szerint az ember egy állam polgára. És ami a legjobb: Burke úgy védte meg saját, régi álláspontját, hogy megmutatta, mennyivel inkább lehetséges ezúton garantálni az emberi szabadságot, mint a modern változat szerint, amely ugyanezen a szabadságjogokon alapul, csak elvontan, egyetemesen, tehát a valóságtól idegen módon van megfogalmazva. Az igazi szabadság, a kézzelfogható szabadság, a szabadság, melyet valóban el lehet érni, nem az engedelmesség ellentéte, hanem a másik oldala. Az elvont, nem valódi liberális szabadságeszmény igazából semmi több nem volt, mint gyerekes engedetlenség, anarchiává felduzzasztva. Felajzottak e gondolatok, mert segítettek megérteni, amit 1968-ban láttam. De amikor ezeket szóba is hoztam, 1979-es Mi a konzervativizmus? című könyvemben, egyetemi pályafutásomat romba döntöttem.

Burke második tétele, amely mély benyomást tett rám, a hagyomány, az előítélet és a szokás finom védelme volt a felvilágosult reformerek tervei ellenében. Burke érvelése ismét csak az általam is tanult esztétikán alapult. Már iskolás koromban találkoztam a művészi és irodalmi hagyomány részletesen kifejtett védelmével, Eliot és F. R. Leavis tollából. Eliot írása, a „Hagyomány és az egyéni tehetség” megragadott, mert ebben a hagyományt állandóan fejlődő, de folyamatos dologként ábrázolta, amely minden alkalommal újjáalakul, amikor valami hozzátevődik, és amely a múltat és a jelent mindkét irányban összekapcsolja. Ez a felfogás megmagyarázni látszott Eliot modernségét (szöges ellentétben azzal a modernséggel, amely az építészetben érvényre jutott), a múlt tanulmányozását is megmentette, és a klasszikus művészetek, irodalom, és zene iránti szeretetemet lényem érvényes részévé emelte.

Burke hagyományvédő érvelése ezt a gondolatot a politika síkjára tette át, a hagyomány tiszteletét pedig politikai erénynek állította be, nem pedig önteltségnek – amint azt kortársaim legtöbbje hitte. És ahogy Burke provokatív módon az „előítéletet” védte – melyen a társadalmi lények zsigereiben élő hitet és nézeteket értette (s melyek a társadalmi lét alapélményeit tükrözik) – ez ráébresztett valamire, amire addig nem fordítottam különösebb figyelmet. Burke rámutatott, hogy a legszükségesebb hit néha igazolatlan és igazolhatatlan saját szemszögünkből, és az igazolására fordított energia legfeljebb azt eredményezheti, hogy a hit eltűnik. Ezeket az „előítéleteket” ki lehet cserélni elvontabb racionális filozófiára, hogy azt hihessük, racionálisabban és felkészültebben állunk a modern világban. Valójában sokkal kevésbé leszünk ily módon felkészültek, mert új gondolataink kevésbé lesznek igazolva, lévén hogy mi magunk igazoltuk őket. Egy előítélet valódi igazolása az, amelyik valóban előítéletként igazolja, s nem racionális bizonyítás által. Más szóval olyan tétel, amit saját szemszögünkből nem lehet bizonyítani, csak kívülről, mint amikor egy antropológus kutatja egy ősi, idegen törzs szokásait.

Mondok egy példát, hogy mindez érthetőbb legyen: vegyük a nemi kapcsolatok körüli előítéleteket. Ezek társadalomról társadalomra változnak; de mostanáig volt egy közös jellemzőjük, az, hogy az emberek megkülönböztetik az illendőt az illetlentől, irtóznak a szexualitás explicit megnyilvánulásaitól, a hölgyektől visszahúzódást, az uraktól lovagiasságot várnak el a szexuális egyesülést megelőző interakció közben. Erre vannak kitűnő antropológiai okok, ilyen a hosszú távú biztonság fontossága a szexuális kapcsolatokban, és az az elkötelezettség, amelyre akkor van szükség, ha gyereket akarnak bevezetni a társadalomba. De a férfiak és nők hagyományos viselkedését nem ezek az okok motiválják. Hanem a mélységes és mozdíthatatlan előítélet: elsősorban a botrány, a szégyen, a becsület. A szexuális felszabadító könnyedén bebizonyítja, hogy ezek irracionális késztetések, amennyiben egy személy nem racionális megfontolás alapján viselkedik így. És javasolhatja is a szexuális felszabadulást, az egyén szempontjából racionális alternatívát, amely a szexuális öröm megszerzését jelöli meg célként.

Az előítéletek fölváltása az ésszerűséggel valóban megtörtént. Az eredmény pedig pontosan az, amit Burke megjósolt. Nemcsak a nemek egymás iránti bizalma ingott meg, de a szaporodás üteme is csökkent – a szülői akarat nem elég erős, nemcsak egymás között, hanem utódaik irányában sem. Mindeközben a személyes érzések, amelyeket valaha hagyományos előítéletek támogattak meg és töltöttek ki, most nyílt sebként tátongnak, nem védi őket a racionalitás vékony kagylóhéja. Innen származik az Amerikában tapasztalható rendkívüli állapot, ahol a perek átvették az udvariasság szerepét, ahol a randevú utáni nemierőszak-vádak helyettesítik a szeretkezés előtti szemérmes viselkedést, és ahol a kevésbé vonzónak számító személyek próbálkozásait „nemi zaklatásnak” bélyegzik meg, és büntetik. Jó példa ez arra, hogy mi történik, amikor a racionalitás átveszi az előítéletek helyét, nem törődve azzal a társadalmi szereppel, melyet kizárólag az előítélet tölthet be. Mi tagadás, részben a szexuális felszabadulás katasztrófáján és az általa létrehozott örömtelen világon elgondolkodva láttam meg az igazságot Burke ellentmondásosnak tűnő gondolatmenetében, amellyel az előítéleteket védi.

Burke harmadik kijelentése, amely lenyűgözött, a társadalmi szerződés elméletére adott válasza. Bár a társadalom felfogható szerződésként, mondja, de figyelembe kell vennünk, hogy a szerződő felek túlnyomó része halott, illetve még nem született meg. Az akkori rousseau- ista társadalmiszerződés-elmélet hatása az volt, hogy az éppen életben lévő emberek diktatórikus hatalmat gyakorolhattak a már elmúltak és a még el nem jöttek felett. Ezek a gondolatok tehát egyenesen vezettek a forradalom idején a javak felhalmozásához, és ahhoz a kulturális és ökológiai vandalizmushoz, melyben Burke talán elsőként ismerte föl a modern politika fő veszélyét. Burke szemében az ősök megvetése, ami a forradalmárokat jellemezte, egyben az utódok kitagadása is. A helyes értelmezés szerint, mondta Burke, a társadalom közös vállalkozás, amelynek az élők, halottak, és megszületendők egyaránt tagjai, és az „öröklődési elv” nélkül (ahogy ő nevezte), ami szerint jogokat örökölni és megszerezni is lehet, a halottak és a meg nem születettek jogfosztottá válnak. Burke szerint a halottak tisztelete az egyetlen garancia, amit a meg nem születettek olyan társadalomban kaphatnak, amely minden előjogot az élőknek ad. Burke a társadalmat nem szerződésnek, hanem trösztnek szerette látni, amelyben az élőknek mint a vagyon gondnokainak kell az örökséget megforgatni és továbbadni.

Ez a gondolat jobban lázba hozott, mint a többi, mert kristálytisztán alátámasztotta a ’68-ban szerzett, nem épp szívvidító benyomásaimat, amikor az ablakomból néztem a zavargásokat és Valéry Tengerparti temetőjén gondolkoztam. Ezekben az ügyes, higgadt gondolatokban Burke öszszefoglalta a felszabadítási eszmével kapcsolatos összes zsigeri kétségemet, a fejlődést illető minden habozásomat no meg idegenkedésemet attól a gátlástalan jövőbe vetett hittől, amely uralja és szétzülleszti a modern politikát. Burke gyakorlatilag a platonisták régi csapatához csatlakozott, amellett kardoskodott, hogy a politika egyfajta védelmi forma is legyen, „a lélek védelme”, ahogy Platón mondta, amely a távol lévő nemzedékeket is védené. A ’68-asok falfirkái ennek ellentétét jelentették: kamaszos hév, minden hagyomány, intézmény, vívmány elvetése a pillanatnyi mennybemenetel érdekében, amelynek hosszú távon semmi hozadéka nem lehet, csakis az anarchia.

Sokkal később, a kommunista Európában tett első látogatásom után értettem meg és értettem egyet Burke írásainak negatív energiájával. A pozitív tételt megértettem – az előítélet, hagyomány, örökösödés védelmét, és a tröszt-politikát, amelyben múlt és jövő súlya megegyezik a jelenével – de nem értettem a mély negatív tételt, az ördöggel cimborálásra történő hivatkozást a francia forradalommal kapcsolatban. Mint említettem, a liberális humanista felfogást képviseltem, és semmit nem tudtam azokról a tényekről, melyek e nézeteket cáfolták, s melyekkel Burke meglepően előremutató írása végső bizonyítást nyert. A kommunizmussal való találkozásom e hibámat teljes egészében kijavította.

A kommunizmus talán legérdekesebb és legijesztőbb vonása, hogy képes az igazságot kivonni a közéletből, és képes az embereket arra kényszeríteni, hogy „hazugságban éljenek”, ahogy Havel elnök mondta. George Orwell jóserejű és leleplező könyvéről kevés nyugati olvasó tudta, mennyire híven tükrözi a kelet-európai valóságot. Amikor 1979-ben először utaztam Csehszlovákiába, hatalmas megvilágosodásként éltem át, hogy szemtől szemben álltam azzal a helyzettel, amelyben az embereket egyik napról a másikra kiiktathatták a történelemből; amelyben az igazságot nem lehetett kimondani; és ahol a Párt nem csak arról határozhatott, hogy mi lesz holnap, hanem arról is, hogy mi történik ma, és mi történt tegnap, meg azelőtt, hogy a vezérek megszülettek volna. Ez volt az a helyzet, amelyet Burke 1790-ben hitetlenkedő olvasóinak leírt. És kétszáz év elteltével a helyzet még mindig létezett, ugyanannyira hihetetlen módon.

1979-ig csupán elméleti tudással bírtam a kommunizmusról. Persze nem tetszett, amit olvastam róla, és természetszerűleg ellenségesen viszonyultam az állami gazdaság és egyenlőség szocialista gondolatához, amelyből Franciaországban és Angliában már eleget láttam. De fogalmam sem volt arról, milyen is a kommunizmusban élni – milyen a mindennapi megaláztatás, ha valaki „nem-személy”, aki előtt a megszólalás minden útja le van zárva. Csehszlovákiáról csak annyit tudtam, amennyit a zenéből hallottam – főleg Smetana, Dvoøák és Janáèek zenéjére gondolok, mindhármuknak köszönettel tartozom azért az örömért, amelyet nekem szereztek. Persze olvastam Kafkát és Hašeket – de ők más világba tartoztak, egy haldokló birodalomhoz, és csak ott tartózkodásom alatt derült ki számomra, hogy ők is próféták voltak, és hogy városuknak nemcsak jelenét, de jövőjét is megírták.

Megkértek, hogy egy magánszemináriumon tartsak előadást. Ezt a szemináriumot Julius Tomin hozta össze, kihasználva az 1975-ös helsinki egyezményt. Az egyezmény elvben arra kötelezte Csehszlovákiát, hogy tartsa fenn az információ szabadságát és az alapvető emberi jogokat, amelyek az ENSZ alapokmányában olvashatók. A helsinki egyezmény vicc volt, amelyet a kommunisták arra használtak, hogy a kiszűrjék lehetséges bajkeverőket, s közben a rendes, civilizált kormányzat látszatával etessék meg a hiszékeny nyugati értelmiségieket. Ennek ellenére azt mondták nekem, hogy dr. Tomin szemináriumát rendszeresen megtartják, s hogy szívesen látnak és várnak engem.

Megérkeztem, miután végigsétáltam a kihalt és néma utcákon, ahol az ott lévő kevesek nyilván sötét üzelmeikkel voltak elfoglalva, és ahol pártjelszavak csúfították el az épületek falait. A bérház lépcsőházában sem találkoztam senkivel. Mindenhol ugyanaz a feszült csend, mintha légitámadás következne, és a város elbújt volna a pusztulás elől. A lakás előtt azonban két rendőr fogadott, akik megragadtak, és a papírjaimat követelték. Dr. Tomin jött ki elém, majd némi szóváltás következett, melynek eredményeképpen a rendőrök lehajítottak a lépcsőn. A vita folytatódott, nekem pedig sikerült átbújnom a rendőrök között, és behatolnom a lakásba. A szoba tele volt várakozó emberekkel, és ugyanaz a csend fogadott, mint kint. Rájöttem, hogy valóban légicsapásról van szó, és hogy magam vagyok a légicsapás.

A szobában Prága értelmiségének megtépázott maradéka fogadott – öreg professzorok kopott kabátban; hosszú hajú költők; fiatal diákok, akiket szüleik „politikai bűnei” miatt nem vettek fel egyetemre; papok civilben; írók és teológusok; egy leendő rabbi; még egy pszichoanalitikus is. Mindegyikükön ugyanazt a szenvedést láttam, és a remény csillogását; ugyanazt a mohó vágyat a jelre, hogy valaki törődik annyira velük, hogy segítsen rajtuk. Mindannyian ugyanazt a foglalkozást űzték: kazánfűtők voltak. Egyikük kórházban fűtött, mások lakóházakban, megint mások pályaudvaron, és voltak, akik ott, ahol nem is volt kazán, és ezek a képzeletbeli kazánok számomra a kommunista gazdaság hiteles jelképének tűntek.

Ez volt az első találkozásom az „ellenzékiekkel”, akik meglepetésemre később Csehszlovákia első demokratikusan választott vezetői lettek. Egyből rokonszenvet éreztem irántuk. Semmi nem volt számukra fontosabb, mint nemzeti kultúrájuk megőrzése. Mivel anyagi és szakmai előrelépésben nem reménykedhettek, napjaik az ország történelméről folytatott erőltetett meditálással teltek, és a cseh történelem Nagy Kérdésén tépelődtek, amely Palacký ideje óta foglalkoztatta a cseheket. Szilenciumra voltak ítélve; a hatalom eltitkolta létezésüket a világ elől, és ki akarta törölni őket a történelemből. Az ellenzékiek innen is tudhatták, milyen fontos az emlékezés. Életük a Platón által anamnézisnek nevezett dolog gyakorlása volt: elfelejtett dolgok tudatosítása. Mélyen érintett ez a szívszorító törekvés, és nyomban kész voltam rá, hogy csatlakozzak hozzájuk, és hogy helyzetüket a világ tudomására hozzam.

Röviden: az elkövetkezendő tíz évet a kommunizmuson gondolkodva töltöttem, az egyenlőség és testvériség mítoszán, amely megalapozza az elnyomást, amint az a francia forradalom esetében is történt. Látnom kellett, hogy Burke beszámolója a forradalomról nem csupán egy történelmi esemény leírása, hanem – Milton Elveszett Paradicsomához hasonlóan – az emberi természet vizsgálata: az emberi természet egy olyan részéé, amelyet mindig meg lehet látogatni, de ahonnan a visszatérés csoda; olyan világé, melynek szépségét beárnyékolja a pokol emléke. Nagyon egyszerűen fogalmazva: láttam a sátánt és művét, ugyanazt, ami Burke-öt is mélyen megrázta. S végül felismertem a pozitív vonást Burke filozófiájában, amikor a pokolra hivatkozik, mint az emberek által remélt legjobb világra.

Így a konzervativizmust nemcsak politikai hitvallásként láttam, hanem az emberi társadalom maradandó víziójaként, amelynek igazságát mindig nehéz lesz észrevenni, még nehezebb továbbadni, és a legnehezebb véghezvinni. És ma különösen nehéz, amikor a vallási érzelmek a divatot követik, amikor a világgazdaság összekuszálja helyi érdekeinket, és amikor a materializmus és a luxus eltéríti lelkeinket az élet igazi értelmétől. De nem csüggedek, mert tapasztalatból tudom, hogy a férfiak és nők csak bizonyos ideig futhatnak az igazság elől, hogy a végén eszükbe fognak jutni az örök értékek, valamint, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség álma csak ideig-óráig fogja izgatni őket.

Burke filozófiájának a modern politikába való átültetéséről pedig csak annyit, hogy ez valószínűleg a legnagyobb előttünk álló feladat. Nem félek tőle; de ezt a feladatot nem lehet egy jelszóval elintézni. Nem a gondolkodás, hanem az érzelmek közös megváltozására van szükség.

fordította Barabás Frigyes

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.