Mindaz, amit a prágai tavaszról ma általában tudni lehet, az elmúlt negyven év lenyomata. Közvetlenül az események idején a magyar közvélemény tájékozottabb fele sejtett valamit a csehszlovákiai változások jelentõségérõl, de tizenkét évvel az ötvenhatos felkelés leverése után legfeljebb óvatos rokonszenvet érzett. Szigorúbban fogalmazva: bedugaszolta fülét a szirénhangok elõl. Június közepéig a hivatalos sajtó erõsen szûrt tájékoztatásai aránylag semleges, esetenként rokonszenvezõ hangot ütöttek meg, aztán a hallgatás, majd a szégyenletes propaganda következett.¹ Az invázió után a magyar közgondolkodásban két tanulság ülepedett le. Eszerint a “csehek” csak azt próbálták meg más módszerekkel, amit mi ötvenhatban elhamarkodottan kíséreltünk meg, ám így sem értek célt, a Brezsnyev- doktrína ellen nincs mit tenni, a szocializmus megreformálhatatlan. A másik “tanulság” inkább a közérzület egyfajta önvédelmi reflexe: a prágai reform bukása ugyan sajnálatos, de a csehek csak azt kapták, amit megérdemeltek (a trianoni határmegvonástól az ötvenhatos gumibotokig számos bajkeverés terheli a számlájukat).

Az elmúlt idõszak második húsz éve se változtatott sokat a cseh hatvannyolc hazai interpretációján. A rendszerváltozás pillanatának rövidéletû érdeklõdését újra a közöny váltotta fel, kiegészülve azzal a lapos sztereotípiával, hogy a prágai tavasz csak valamiféle “kommunista belügy” volt, aminek nincs a jelenhez szóló üzenete. Mind a korábbi, mind a mai értelmezés alapja a tudatlansággal elegy ismerethiány, amely valószínûleg nem csupán naiv és szándéktalan. A történeti tudat és annak formálói igyekeznek kiselejtezni mindazt, ami az “örök jelen” apológiáját kikezdheti. Bizonyos megszorításokkal Csehország sem kivétel ez alól, bár az ottani érdeklõdõ – ha nagyon akarja – bõséges tárházát találja a témával foglalkozó kiadványoknak. Ám egy olyan összefoglaló munka, amely a több évtizedes elõzményekbõl kibontva szintetikusan ábrázolná a hatvannyolcas év szellemi és politikai folyamatait, ott is hiányzik. Az elmélyült konstruáló munkát nem helyettesítheti néhány szorgos forráskiadvány vagy emlékezõ visszatekintés. Jellemzõ, hogy a katonai invázió nagypolitikai összefüggéseit tárgyaló legjobb könyvet² németbõl fordították. A mai cseh közbeszédben a “hatvannyolcas” jelzõ egyébként is enyhe szitokszónak számít.

A magyar olvasó a témában elvileg két mértékadó könyvet vehet a kezébe. Mindkettõ memoár jellegû, magán viseli a keletkezés körülményeit. Zdeněk Mlynář, egykori KB-titkár, Dubček szürke eminenciása elõször emigrációban adta ki emlékiratát³ 1978-ban, amely a belsõ pártharcokra és a Moszkvába hurcolt csehszlovák vezetõk tárgyalásait tekintve forrásértékû munka. A politológus Petr Pithart hatvannyolcban annak a Mlynář-féle reformbizottságnak volt a tagja, amely a politikai rendszer gyökeres átalakítását készítette elõ a pártvezetés számára, ám 1979- ben álnéven kiadott könyve⁴ inkább tekinthetõ elfogult pamfletnek az egykori reformkommunista értelmiség ellen, mint kritikus számvetésnek. Ami e két érdekes könyvön kívül kézbe vehetõ, az néhány cikkfordítás, interjú, illetve magyar szerzõk mûvei, melyek elsõsorban Kádár szerepére összpontosítanak.⁵ A hazai publikációk többségérõl elmondható, hogy jobbára a pártvezetõk tárgyalásai, a diplomácia és a nagypolitika felhõrégióiban mozognak – számos új dokumentummal szolgálva –, de a prágai tavasz kavargó szellemi életét, pezsgõ vitáit csak másodkézbõl ismerik.⁶ Pedig az események sava-borsa, megrészegítõ hangulata éppen a felszabadult sajtó, a jelenidejû gondolkodás súlyából fakadt, amely néhány hónapra kinyitotta a “kaszárnya-szocializmus” kapuit. A csodaszerûen kinyíló történelem alternatív forgatókönyveket kínált, amelyeket nem árnyékolt még be az utólagos bölcsesség az intervenció elkerülhetetlenségérõl. A politikai pluralizmusra épített “demokratikus szocializmus” persze képlékeny fogalom volt, jelentése menet közben formálódott, de a szovjet beavatkozás miatt nem futhatta ki magát, intézményes formában nem szilárdulhatott meg. A “szocialista” szó ugyanakkor elvesztette misztifikált, fosztóképzõ jellegét. A közvélemény elsöprõ többsége, beleértve a párttagokat is, az átalakulás kiiktathatatlan elemének tartotta a kommunista párt diktatúrájának a megszüntetését, miközben konszenzus maradt abban, hogy a tõkés magántulajdon visszaállításáról nem lehet szó. A prágai tavasz összetett, dinamikus modell volt. A differenciálatlan kommunistázás a múltfeledés következménye.

A CSKP demokratikus gyökerei: mítosz vagy valóság?

A sorsfordító eseményeket nem egyszerûen a véletlenek összjátéka indította el – jóllehet az is –, hanem a pártvezetés egyik frakciójának és az önvád érzésével küszködõ értelmiségi elit kulturális eszményeinek találkozása, s a megindult demokratizálási folyamatot a párttagság döntõ többsége is támogatta. A prágai tavasz nem 1968-ban kezdõdött, hanem a korábbi útelágazások idején (1948, 1956, 1963, 1967).

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel a belügyi erõk és a szervezett munkásság közös akciójaként valósult meg: több volt mint államcsíny, kevesebb mint társadalmi forradalom. A hatalomátvételt piszkos eszközökkel hajtották végre, de jelentõs tömegek, mindenekelõtt a lelkes szakszervezetek is támogatták, melyek nem képviselték ugyan a társadalom egyértelmû többségét, ám hasonló nagyságrendû szervezett erõ nem volt a porondon. Az elsõ köztársaság 1938-as kapitulációja és a német megszállás maradandó pszichológiai következménnyel járt, ami megkönnyítette a kommunisták dolgát. Általános volt a meggyõzõdés, hogy a müncheni egyezménnyel a Nyugat magára hagyta, sõt elárulta Csehszlovákiát, s a nemzet fennmaradását is veszélyeztetõ brutális náci uralmat elsõsorban a szovjet hadsereg erõfeszítései törték meg. Lélektanilag hasonló funkciót töltött be a hárommilliós német lakosság kíméletlen kiûzése is, amely nemcsak a ruszofil (ha tetszik “pánszláv”) érzéseket forrósította fel, hanem az új köztársaság demokratikus rendjén is tátongó sebet ütött. 1945-ben a Beneš fémjelezte polgári baloldal képviselõi a Kelet és Nyugat közti közvetítõi szerepre készültek, elismerve a térségben gyakorolt szovjet elsõbbséget. A kezdettõl fogva kulcspozíciókban lévõ kommunisták sem gondoltak arra, hogy a szovjet mintát egy az egyben fogják átültetni. A cseh társadalom 1945-ben eleve baloldali, ha úgy tetszik: szocialista volt, a kommunisták társadalmi támogatottsága messze fölülmúlta a térség többi országát. Az 1946-os választásokon a cseh országrészekben csalás nélkül megszerezték a szavazatok 40%-át, és a belsõleg megosztott szociáldemokrata és balközép pártokkal alkottak koalíciót.

A szellemi élet meghatározó képviselõinek többsége a szocializmus, de nem kifejezetten a szovjet modell felé tájékozódott. Az írók jelentõs része tagja volt a kommunista pártnak, sokan – s éppen a legnevesebbek – még a háború elõttrõl. Ferdinand Peroutka, a két világháború közötti korszak legjelentõsebb liberális publicistája kijelentette:

A szocializmus olyan mértékben, olyannyira bensõségesen megegyezik a jelen és a jövõ anyagi és pszichológiai erõivel, hogy mindaz, ami elvi alapon ellene szegül, nem tekinthetõ másnak, mint reakciónak.⁷

A nem kommunista értelmiség többségéhez hasonlóan Peroutka helyeselte a nagyipar államosítását, amelyet a politikai demokráciát kiegészítõ “gazdasági demokrácia” nélkülözhetetlen feltételének tartott. A szociáldemokrata és társutas baloldali értelmiség a személyiség szabadságát, a civil társadalom autonómiáját a cseh szocializmus szerves részének tekintette. A politikai krízis döntõ pillanatában azonban sem õk, sem pártjaik nem mutattak kellõ erõt és eltökéltséget.

A cseh társadalom politikai érzülete 1956-ban több lényeges ponton különbözött az antikommunista és szovjetellenes felkelés küszöbére jutott lengyel és magyar szomszédokétól. A csehszlovák sztálinizmus kiépülése szellemi és anyagi értelemben katasztrófát jelentett az országnak, de a kommunista párt társadalmi beágyazottságát nem szüntette meg automatikusan. A lakosság számához viszonyítva a CSKP volt a világ legnagyobb kommunista pártja, jóllehet tagságának politikai beállítottsága nem volt homogén. A már 1948-ban kezdõdõ törvénytelen bebörtönzések, kivégzések és a propagandával kombinált mindennapi terror megfélemlítette a társadalmat, elkeserítette az értelmiségi rétegeket. Ennek ellenére 1956-ban viszonylagos nyugalom uralkodott, nem robbantak ki tömegtüntetések, de az is tény, hogy áprilisban és májusban addig példa nélküli értelmiségi tiltakozásokra került sor. Hruscsov titkos beszéde sokkolta a csehszlovák pártvezetést, amely retorikai engedmények árán a lehetõ legkisebb korrekcióra törekedett, ám az eseményeket mintegy két hónapon keresztül nem tudta teljesen kézben tartani.⁸ A magyar forradalom jelentõs belpolitikai következménnyel járt, a pártvezetés az elégedetlenség diszkreditálására, mintegy elrettentõ példaként állította a napi propaganda szolgálatába. A hamarosan kibontakozó revizionizmus elleni kampány megtörte a politikai változásokba vetett hitet, konszolidálta a neosztálinista rendszert, amely 1961-ig befagyasztotta a reformokat, elodázta a politikai perek felülvizsgálatát.

Az irodalmi élet óvatos liberalizálódása ugyanakkor tágította a közéleti diskurzus kereteit. Azok a fiatal idealisták, akik kommunista meggyõzõdésüket az 1938 elõtti szocialista irodalomból, nem pedig a pártpolitikából merítették, a masaryki köztársaság sokféle örökségét – amellyel korábban hadakoztak – egyszeriben értékes hagyományként kezdték felfedezni. Már ekkor világosan érzõdött, hogy a szovjet típusú rezsimmel szembeni ellenállás leghangsúlyosabb vonulatát az az igény táplálja, amely helyre akarja állítani a sokszólamú baloldali hagyomány kontinuitását. A kommunista pártnak voltak ugyan “demokratikus gyökerei”, de a bürokratikus-rendõri hatalom olyannyira diszkreditálta magát, hogy még a párton belül is a represszió eszközeivel tartotta fenn uralmát.

Rövid hatvanas évek: alkotó meghasonlás

1963-ban a pártvezetés bonyolult küzdelmeinek eredõjeként elkezdõdik a neosztálinista rendszer felbomlása. Többéves kínos lemaradás után Csehszlovákia felzárkózik lengyel és magyar szomszédjának engedékenyebb belpolitikai vonalvezetéséhez. Novotný hirtelen Hruscsov hívének tünteti fel magát, bejelenti a hírhedt prágai Sztálin- emlékmû lebontását, hozzájárul a politikai perek részleges felülvizsgálatához, engedményeket tesz az autonómiát követelõ szlovák kommunistáknak. A pártvezér, aki megrögzött sztálinista marad, lazít a gyeplõn, hogy megõrizhesse személyes hatalmát, de az engedmények átlátszó kétszínûsége maradék tekintélyét is aláássa. A gazdasági reform és a liberálisabb értelmiségi politika a szokásos “húzd meg – ereszd meg” koreográfiáját követi. Az apparátusokban egy új, reformista nemzedék keresi a helyét, amely a kormányzás módszereit tekintve nem osztja már a kommunista dogmákon nevelkedett korábbi pártelit nézeteit. Az értelmiségiek egy része, párttagok és pártonkívüliek vegyesen, a nyilvánosság révén immár belépnek abba az erõtérbe, amelyben a pártelit különbözõ csoportjai a politikát csinálják. Az írószövetség kritikus hangvételû hetilapja, a Literární noviny egyre inkább kicsúszik a pártközpont ellenõrzése alól. A szlovák Kultúrny život, amely reformkommunista vezetés alatt áll, de a nemzeti kommunistáknak is teret biztosít, egyenesen az új szlovák pártfõtitkár, Alexander Dubček védelmét élvezi. Fiatal írók egy csoportja Tvář néven 1964-tõl kifejezetten nem marxista folyóiratot ad ki, melyet hosszú viták után betiltanak, de ugyanakkor új lapok indulnak. 1966-ban hivatalosan bevezetik a cenzúrát, amely persze korábban is létezett. Két elõrelépést egy visszalépés követ, miközben a kulturális elit egyre inkább vetélytársává válik a központi hatalomnak. A harc nem a politikai hatalomról szól, hanem a világértelmezés jogáról és a közvélemény elõtti tekintélyrõl. A Novotný-éra utolsó szakasza (1964– 67) a “kádárizmus” legliberálisabb éveire emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy nem elõzte meg egy levert forradalom sokkhatása.

A hatvanas évek irodalma az alkotó energiák kirobbanásának ideje volt, és rövid idõ alatt sok tekintetben gazdagabb termést hozott, mint a megelõzõ és a rákövetkezõ évtizedek. Ekkor indul Hrabal, Havel, Klíma, Fuks, Páral, újra kiadják Škvorecký 1958-ban betiltott Gyávák címû regényét, ekkor jelentkezik prózaíróként Milan Kundera. Az 1963-ban rendezett Kafka-konferenciát a keletnémet ideológusok késõbb az “ellenforradalom” kezdetének nevezik. Az irodalom és film legjelentõsebb alkotásai a “szocialista realizmus” ideológiai kényszerével szemben, azt megkerülve jönnek létre. A humoros hangoltságú, de a nevetést az arcunkra fagyasztó irodalmi groteszk a hivatalos ideológiából fakadó “kettõslátást” pellengérezte ki. A groteszk mûvészi világát a valóság egyfajta elvesztése jellemzi: a tények kontúrjai elmosódnak, a horizont eltûnik, a furcsaságok mögött egy titokzatos árnyékvilág húzódik. Mindez a világkép szintjére emelve a teljes tagadásnak felel meg. A mûvészi oppozíció nem volt kifejezetten politikai, bár társadalmi funkcióját tekintve ilyen szerepet is betöltött.

A cseh irodalom és film új hulláma⁹ nem valamiféle ideológiát szolgált, hanem a legkülönbözõbb képletekbe rendezve a személyes élet imitációját szembesítette az emberi sokrétegûséggel. A kiismerhetetlen valóságra kérdezett rá. Kritikai volt antropológiai értelemben. Ennyiben közvetlenül érintkezik a filozófus Karel Kosík nonkomformista marxizmusával, amely az autonóm szubjektum nevében cáfolta a szovjet ideológia determinista felfogását. Kosík három kiadást megért fõ mûve, A konkrét dialektikája a mindennapiság álkonkrét világát, az “igazság és a hazugság félhomályát” fürkészi: “A gondoskodás az ember gyakorlati viselkedése a kész és adott világban; berendezésekkel való bánni tudás és manipulálás, de nem az emberi világ megteremtése”.¹⁰ A valóság teremtése ugyanis elõfeltételét alkotja a valóság megértésének. Az intenció világos: elõhívni az emberbõl az autonóm embert, megszabadítani az adottságok bilincseitõl. Az elszemélytelenedés elleni küzdelem egyúttal a bürokratikus-szociális állam alóli emancipációt is jelenti. Ennyiben közvetlen a rokonság Kosík és a nyugati újbaloldal filozófiája között, de a cseh gondolkodó már egy létezõ preszocialista képzõdménybõl bontaná ki az emberi önmegvalósítás lehetõségeit. Az “emberarcú szocializmus” tehát nem Dubček találmánya, hanem a bibliaként forgatott Kosík-mû nyomán a korabeli cseh szellemi élet közhelye.

Az 1967-es év már a nyílt válsághoz közelít. A nevezetes írókongresszus a csehszlovák forradalom kicsinyített elõképe, fõpróbája. A mûvészi termés is kivételes: megjelenik Vaculík Szekerce és Kundera Tréfa címû regénye, bemutaják Forman Tûz van babám és Chytilová Százszorszépek címû filmjét. Éppen ez utóbbiról mondja Kundera az írókongresszuson, hogy az a huszonegy parlamenti képviselõ, aki a film betiltását kérte, nem tudta elviselni, hogy egy mûvészi alkotás “fölötte áll a bírálók emberi horizontjának”. Pedig a “két pompásan undok kislány” vandalizmusa azt a korlátoltságában megelégedett embertípust mintázza, amely “kultúra nélkül csak önmaga közvetlen jelenében él”. Kundera elõadása a cseh mûveltség hiányosságait feszegette, érzékeltetve az író aggodalmait, hogy a nemzeti közösség úgyszólván semmit sem tud az éppen feltáruló esélyekrõl. Bírálta a cenzúrát, mert az “igazságot csak az egyenjogú és szabad nézetek dialógusában lehet elérni”, s mert “egyetlen új, progresszív korszak sem eleve a korlátaival definiálta magát”. Megszólal ebben a veretes beszédben valami messianisztikus óhaj is: a nemzet ebben a században a nem éppen kellemes történelem középpontjában élt, de a “mûvészet csodaszerû közegében minden gyötrelem arannyá változik”. Helyteleníti a “fasizmus” és a “sztálinizmus” azonosítását, mert az elõbbi “érintetlenül hagyta a humánum princípiumait”, az utóbbi viszont egy “nagy humánus mozgalom örököse volt”, amely az “emberek szeme láttára fordult az ellentétébe”. “Ez hihetetlen látványt nyit az emberi értékek és erények legbensõ lényegére”, s lehetõvé teszi, hogy “lényegesebb kérdéseket tegyünk föl, hatalmasabb mítoszokat teremtsünk, mint azok, akik nem mentek át ezen az anabázison”.¹¹

Az ötszáz fõs monstre-kongresszuson eltérõ nézetek és témák váltakoztak, de a korábban elképzelhetetlen kritikai hangnem vitte a prímet. Bírálták a cenzúrát, amelyet Ivan Klíma a Ferenc József-i idõkhöz mérve marasztalt el, Pavel Kohout kritizálta a hivatalos külpolitika Izraellel kapcsolatos álláspontját (ha egy kis ország, például a Hitlertõl fenyegetett csehszlovák állam 1938-ban, az utolsó pillanatban megelõzõ csapást mért volna a határaira felvonult hatalmas erõvel szemben, vajon agresszor lett volna?), majd felolvasta Szolzsenyicin levelét, amelyet a mérsékletre intõ Goldstücker professzor kívánságára nem nyomtattak ki a kongresszusról kiadott kötetben.¹² A legnagyobb visszhangot azonban Ludvík Vaculík hihetetlenül õszinte felszólalása váltotta ki, amelyben elõször leszögezte, hogy mint kommunista párttag, ezen a helyen kizárólag a “kormánykörök” kifejezést fogja használni, s aztán a hatalom természetérõl, önmagát reprodukáló mechanizmusairól értekezett: “Már húsz esztendeje egyre azok érvényesülnek a legkönnyebben, akik a legkisebb ellenállást mutatják a hatalom demoralizáló hatásával szemben”, nem érvényesülnek viszont az alkotmányos jogok és törvények. Csõdöt mondott minden ellenõrzõ mechanizmus, s ebben a helyzetben az egyes ember elveszti önbecsülését és állampolgári státuszát. Ha így megy tovább, az ország “ellenálló kultúrtársadalom” helyett “könnyûszerrel kormányozható lakossággá” alakul át. Majd a legélesebb szavak, melyekben a szocialistának nevezett képzõdmény addigi mérlegét vonta meg: “Minden, amit a kultúra elért, mint ahogy egyáltalán minden, ami jót az emberek nálunk csináltak: minden jó termék, minden építmény, minden megvalósított jó gondolat a laboratóriumokban, a dolgozószobákban, az intézetekben – minden inkább annak ellenére létezik, ahogyan uralkodó köreink az évek hosszú során át viselkedtek”. Ehhez hozzátette: “Húsz éven át egyetlen emberi kérdés sem oldódott meg”, mint például a “társadalmi teljesértékûség érzése, a politikai döntések alárendelése az etika kritériumainak, a kis munkák értelmébe vetett hit, az emberek közötti bizalom szükségessége”. Mindezek következtében “nem adtunk az emberiségnek egyetlen eredeti gondolatot vagy jó ötletet sem”, s egyelõre “ostobán követjük az elembertelenedett amerikai típusú civilizációt”. A kulturálatlan politika nem veszi tekintetbe, hogy az elsõ köztársaságban “magas szintû demokrácia” érvényesült, amely nem ellentétes a “megvalósítható szocializmus eszméivel”. Mindez akár a prágai tavasz egyik alapvetésének is tekinthetõ.¹³ Nem véletlen, hogy Hendrych KB-titkár “Maguk mindent elvesztettek!” szavakkal, demonstratívan távozott az ülésterembõl.¹⁴

A szeptemberi KB-ülésen Novotný csoportja pirruszi gyõzelmet aratott: Vaculíkot, Klímát, Antonín Liehmet kizárták a pártból, Kundera és Kohout pártfegyelmit kapott, Jan Procházkát megfosztották KB-tagságától, a Literární novinyt pedig betiltották. 1967 vészterhes nyara azonban további ügyek sokaságát halmozta fel, s a pártvezetés Novotný-ellenes csoportjai közelebb kerültek egymáshoz. Mlynář megállapítja, hogy a pártvezetés többsége ekkor már olyan emberekbõl állt, akik nem zárkóztak el bizonyos reformoktól, s ez a hangulat határozta meg a politikai apparátusok légkörét is.¹⁵ Az októberi KB-ülésen Novotný elkövette azt a hibát, hogy az õt bíráló Dubčeket szlovák “burzsoá nacionalistának” nevezte. Különös véletlen, hogy éppen ezen a napon, tehát október 31-én robbant ki az elsõ komolyabb diáktüntetés. Az amúgy jelentéktelen eset mintha egy Forman-filmbõl lépett volna elõ. A strahovi kollégium területén az illetékesek öszszehívtak egy gyûlést, hogy megnyugtassák az elégedetlen diákokat a gyakori áramkimaradások miatt. Az izgatott hangulatú gyûlésen éppen elhangzottak a felelõs ígéretek, amikor kialudt minden fény, ismét kikapcsolták az áramot. A fõiskolások kitódultak a kollégiumból, s ha már ilyen szépen együtt voltak, égõ gyertyákkal vonulni kezdtek a város központja felé. Egyáltalán nem sejtették, hogy miközben a prágai vár mellett vonulnak el, és azt kiáltozzák, hogy “világosságot akarunk”, mi történik odabenn. Az ideges hatalom alighanem úgy értelmezte a jelszót, mint veszélyes politikai követelést. Az ezerötszáz fõs karneváli tömeget a Neruda utca alján rendõrkocsik tartóztatták föl, vita kezdõdött, végül brutálisan szétverték a diákokat. Az eset nagy felháborodást keltett, s 1968 márciusában egyik katalizátora volt az állampolgári jogokról meginduló vitának.

A belpolitikai harc elsõ menete is a végéhez közeledett. 1967 decemberében a különbözõ árnyalatú reformisták és a szlovák különérdekek képviselõi összefogtak Novotný eltávolítására, amely többfordulós küzdelem után 1968. január 5-én történt meg. A Prágába hívott Brezsnyev nem állt ki Novotný mellett (“Eto váse gyélo” – Ez a maguk dolga!). Dubček megválasztását a technokrata szárny vezetõje, Oldřich Èerník javasolta, Novotný köztársasági elnök maradt. A nagy jelentõségû ülésrõl semmitmondó közleményt adtak ki.

Január–március: csendes forradalom?

Mindig marad valami talány, amikor azt a mechanizmust vizsgáljuk, hogy egy nem kirívóan durva totalitárius rendszer miként billen át a politikai szabadság állapotába. A szokásos politológiai mûszavak nem elégségesek ennek megértéséhez. Dubček nem számított elkötelezett reformernek, két héttel megválasztása után senki sem gondolta, hogy valami rendkívüli esemény történt. Miközben az új fõtitkár hallgat, és a pártvezetésen belüli erõviszonyok továbbra is kiegyenlítettek, Josef Smrkovský és néhány apparátusbeli reformer a nyilvánossághoz fordul. Smrkovský, aki ekkor még csak erdészeti miniszter (1963-ban rehabilitálták, miután 1951-tõl négy évet börtönben töltött), a Práce január 21-i számában fellebbenti a fátylat Novotný leváltásának körülményeirõl. Február 9-én pedig cikket ír a Rudé právo-ba, amelyben kifejti, hogy a személyi változások mélyreható elmozdulást jeleznek, mivel a párt arra az útra lépett, hogy kiküszöböli mindazt, ami eltorzította a szocializmust, és ami máig nem hagyja nyugton a lelkiismeretet: ami korábban fájdalmat okozott, s kegyetlenül megtépázta az emberek hitét. Rehabilitálni fogják a politikai perek ártatlanul elítélt áldozatait.¹⁶ A pártfõiskola igazgatója, Václav Slavík kívánatosnak tartja, hogy a vezetõ szerep ne a hatalompolitikai helyzettõl függjön, hanem a demokratikus aktivitás eredménye legyen.¹⁷ Zdeněk Mlynář pártzsargonban kifejti, hogy át kell alakítani a politikai rendszert, elhatárolva az állami és pártszférát, Milan Hübl pedig arról ír, hogy a szlovákok jogosan kérik az államjogi helyzet módosítását, a “prágai centralizmus” megszüntetését.¹⁸ A reformerek egy csoportja tehát a közvéleményhez fordul, hogy kizökkentse apátiájából, s új politikai légkört teremtsen. Ez nem volt elérhetõ másképp, mint a megelõzõ politikai gyakorlat bírálatával, sõt a szovjet típusú intézményrendszer kérdésessé tételével. A kezdeményezést átveszi a sajtó, s a szerkesztõk egy része nem hagyja magát megfélemlíteni a cenzúrától. Február 26-án Olaszországba szökik Šejna tábornok, a parlament alelnöke és KB-tag, aki decemberben részt vett egy elvetélt Novotný-párti puccskísérlet szervezésében, s olyan gazdasági bûncselekményekkel vádolják, melyeknek szálai a bukott pártfõtitkár fiához vezetnek. A puccskísérlet ekkor még nem közismert, de a kirobbanó botrány a korrupt, erkölcstelen (ráadásul “hazaáruló”) régi elit politikai megroppanásához vezet. A hadügyminiszter helyettese fõbe lövi magát. Február 29-én a Központi Sajtóigazgatóság névre hallgató cenzúrahivatal munkatársai sztrájkba lépnek, mert ilyen körülmények között nem tudják felelõs munkájukat elvégezni. Másnap utcára kerül a Literární listy (Ll) elsõ száma, amely átlép minden korábbi korlátot.¹⁹

Az irodalmi hetilap szinte minden anyagát a felszabadulás közelítõ érzésének feszültsége hatja át. Közlik Antonín Liehm interjúját, amelyet január végén egy svájci lapnak adott, s amelyben – kicsit elsietve – Csehszlovákia “csendes forradalmáról” beszél. A kifejezés idõközben bejárta a világsajtót. A januári fordulat, mondja Liehm, a sztálinista rezsim végét, s annak a demokratikus szocializmusnak a nyitányát jelzi, amelyet nem lehet még fogalmilag meghatározni. Elõször a pártot kell demokratizálni, mégpedig gyorsan, aztán a nyilvánosságot és az intézményeket. A siker záloga a nyilvánosság megteremtése, amely elõkészíti a pluralizmust, a tényleges demokráciát. Csak így lehet elkerülni, hogy megismétlõdjenek az 1956-os budapesti események.²⁰ Az Ll elsõ számában ankét indul, amelyben a cseh szellemi élet legjelentõsebb képviselõi válaszolnak a “Honnét? Hová? Kivel?” kérdésre. A kép sokszínû, vegyes, a tényleges pluralizmust tükrözi, de nem hiányoznak az éles megfogalmazások. (Ivan Sviták: “A totális diktatúrától a nyílt társadalom és a hatalmi monopólium megszüntetése felé: a hatalmi elit hatékony ellenõrzése a szabad sajtó és a vélemények nyilvánossága által”.²¹) Az Ll cikkei ugyanakkor jól megírt, kérdezve gondolkodó, fegyelmezett írások. Jellemzõ, hogy a második számban Kohout beszámol egy miniszterhelyettessel folytatott beszélgetésérõl, aki csalódását fejezte ki a lap mérsékelt hangütése miatt: “az aktívaüléseken én ötször élesebben beszélek”. Kohout persze megjegyzi, hogy az Ll elsõsorban nem a hirtelen hangoskodó, köpönyegforgató apparatcsikok, hanem a korábban is kritikus írók (Vaculík, Klíma, Havel, Liehm, Kosík, Goldstücker stb.) véleményére kíváncsi.²²

Márciusban bekövetkezik a nagy elmozdulás, amely majd áprilisban teljesedik ki. A pártvezetés már március 4-én felfüggeszti a sajtóhivatal mûködését. A lapok ettõl fogva a kiadók és szerkesztõbizottságok intencióit követik. Az elsõ tavaszi hónap folyamán lázas tanácskozások, nyilvános gyûlések sokaságára kerül sor. Megindulnak a személycserék a magas hivatalokban és a munkahelyeken. Leváltják a belügyminisztert és a fõügyészt. A kompromittált Hendrych helyett a reformista Josef Špaček lesz a központi bizottság ideológiai titkára. A független nyilvánosság megszületését jelzi, hogy március 20-án csak Prágában 557.192 napilapot adnak el.²³ A pártlap, a Rudé právo újságírói kijelentik, hogy ezentúl nem a központi bizottság, hanem a teljes párttagság nézeteit kívánják tolmácsolni. A közvélemény hangos követelésére március 22-én Novotný lemond az államfõi posztról. Helyébe a Moszkva számára is megbízható tábornokot, Ludvík Svobodát választják, aki kezdetben óvatosan támogatja a reformistákat. A hónap végén politikai klubok, önálló ifjúsági szervezetek alakulnak, egykori szociáldemokrata politikusok pártjuk felélesztését fontolgatják. Megszólalnak az elsõ hangok, amelyek a többpártrendszer kérdését feszegetik. Alexandr Kliment az Ll hasábjain: “Amíg a kommunisták húsz évig építgették centralista hatalmukat és szervezeteiket, a nem- kommunistákat céltudatosan és megfontoltan atomizálták: nem egyesülhettek, nem volt, és máig sincs nyilvános fórumuk, többnyire nem tölthetnek be jelentõs társadalmi funkciót. Szükségképpen differenciálódni sem tudtak. Nem ismerik egymást: névtelenek, passzívak, rejtélyesek önmaguk, de a kommunisták számára is”.²⁴ Václav Havel a kétpártrendszer szükségességérõl elmélkedik: a sajtószabadság nem nyújt elegendõ biztosítékot, mert a hatalmat csak egy másik hatalomért versengõ erõ tudja kiegyensúlyozni: “Minden forradalom keserû tapasztalata arra tanít”, hogy ha a “kommunista párt nem teszi lehetõvé önmaga erõs ellenõrzését kívülrõl”, “elveszti önkontrollját és elfajul”.²⁵ Ami azonban logikailag hibátlan, politikailag nem kellõképpen megalapozott. Jiří Lederer osztja ugyan Havel aggodalmait, hogy a közvélemény ereje a kommunista párttal szemben nem jelenti a demokrácia elégséges biztosítékát, de életszerûtlen konstrukciónak tekinti, hogy a közeljövõben két egyenrangú párt versengése oldhatná meg a problémát. Ugyanakkor a biztosítékok széles rendszere “összességében új minõséget képvisel”, ami még nem tökéletes, de nem is végleges. A Nemzeti Front eddigi két árnyékpártja gyökeres átalakuláson megy keresztül, elképzelhetõ a kommunista párt “haladó” és “konzervatív” szárnyának különválása. Egy nyíltan antikommunista párt fellépését, mondja Lederer, nem tartja kívánatosnak sem Havel, sem õ maga.²⁶

Az elsõ három hónapban a pártvezetés nem rendelkezett világos programmal. Mlynář szerint Dubček nem volt gyenge és naiv, ahogy a közvélekedés tartja, s nem véletlenül lett a prágai tavasz jelképe.²⁷ Habitusának és kommunista meggyõzõdésének része volt az a humanista hit, hogy demokratikus vitával és a meggyõzés erejével a szocializmusban rejlõ lehetõségek felélesztését szolgálja. Kétségtelen, hogy a nyár derekáig hasonló, bár kevésbé radikális fejlõdésen ment keresztül, mint 1956-ban Nagy Imre néhány nap alatt. Kezére játszott a kritikai hullám, amelynek segítségével a Novotný-klánt ki akarta szorítani a hatalomból. Utat engedett a szólásszabadságnak, a folyamat azonban hirtelen felpörgött és ellenõrizhetetlenné vált. Az apparátus egy részét elfogja a bizonytalanság és félelem érzése: egyesek igazodnak, mások a szovjeteknél tesznek panaszt. A drezdai találkozón a társországok vezetõi már súlyos szemrehányásokkal illetik Dubčeket az “ellenforradalmi jelenségek” elszaporodása miatt. A pártvezetés Dubček körüli “centruma” harapófogóba kerül: mielõtt még kialakult volna a reform koncepciója, a politikai rendszerre elviselhetetlen nyomás nehezedik. Április elején elfogadják a párt új akcióprogramját, amely sok eretnek gondolatot tartalmaz, de a közvéleményt messze nem elégíti ki, a szovjetek számára viszont “revizionista”. A centrum a radikális reformkommunisták felé mozdul el: Èerník vezetésével új kormány alakul, a központi bizottság “elnökségének” (a politikai bizottság) tagja lesz Smrkovský és Kriegel – az elõbbit a parlament, az utóbbit a népfront elnökévé választják. Egyúttal leváltják a novotnista hadügyminisztert, a belügyi tárca élére pedig a börtönviselt “spanyolos” veterán, Josef Pavel kerül, aki megkezdi a sztálinista káderek és a szovjet ügynökök eltávolítását az erõszakszervezetekbõl. A centrista forgatókönyv szerint a kommunista pártnak mindaddig meg kell õriznie hegemóniáját, amíg az intézmények demokratikus reformja lépésrõl lépésre megvalósul. A politikai pártok pluralizmusa és a szabad parlamenti választás csupán a végsõ garancia lehet, miután a közbülsõ reformok stabilizálódtak – különben a funkcionáriusok védelmi ösztöne visszaveti a folyamatot a diktatúrába.²⁸

Az akcióprogram nem zárta le az ideiglenes állapotot. A centrista forgatókönyv nem tetszett a radikális változások híveinek: attól tartottak, hogy a gyors stabilizálás veszélybe sodorja a valódi demokratizálást. A társadalom legaktívabb csoportjai közvetlenül nem a Dubček-vezetés mögé sorakoztak föl, hanem a reform radikális értelmiségi táborát erõsítették.

Demokratikus szocializmus: a kör négyszögesítése?

Az írószövetség lapja április 11-én kezdi el közölni Kosík hatrészes politika-filozófiai esszéjét, amelynek címe – Jelenlegi válságunk – Masaryk egyik klasszikus tanulmányával egyezik. A szöveg alapvetõ jelentõségû a radikális reformkommunista értelmiség eszmei alapvetését tekintve. Cáfolja azt az utólagos beállítást is, hogy a radikálisok gondolkodása semmiben sem érintkezett volna az újbaloldal ideológiájával (itt persze nem a “sztálinizmus tapasztalatát” nélkülözõ nyugati “maoizmusról” van szó).²⁹

Politikai válságunk oka – kezdi Kosík –, hogy országunk népe már nem akar jogfosztott vagy teljes joggal nem rendelkezõ, párttag vagy pártonkívüli tömegként élni, a hatalom képviselõi pedig már nem képesek vezetõ szerepüket bürokratikus rendõrdiktatúrával, a kormányzás és uralkodás erõszakra és önkényre támaszkodó teljes monopóliumával érvényesíteni. E válság radikális megoldásáról csak abban az esetben lehet szó, ha a rendõri bürokratikus rendszert (…) a szocialista demokrácia rendszere váltja fel. (…) Az egyik rendszer alapja a párttag és pártonkívüli tömegek jogfosztottsága vagy nem teljesjogúsága, a másik rendszer alapja a szocialista polgárság politikai teljesjogúsága és egyenjogúsága.

Az eredmény attól függ, hogy a társadalmat ért emocionális megrázkódtatás “mélyebb és igazságosabb megismeréshez vezet-e, vagy pedig megcsontosodik a régi elõítéletekben, és ítélõképességét újabb illúziók vakítják el.” A szocializmus válsága mélyebb, mint ahogy azt az ideológusok gondolják, mert a fejlett technika és a termelõeszközök köztulajdonba vétele ugyan a szocializmus elõfeltételeit alkotják, de ellene is fordulhatnak:

A szocializmus történelmi értelme az ember felszabadítása, és történelmileg csak addig van létjogosultsága, amíg forradalmi és felszabadító alternatíva a nyomorúság, a kizsákmányolás, az elnyomás, az igazságtalanság, a hamisság és a misztifikáció, a szolgaság, a hazugság és a megalázkodás ellenében.

A szocializmus új modelljének kulcsát Kosík az öntudatos ipari munkásság és a radikális értelmiség egymásra találásában látja.

A munkásság mint osztály megszûnt politikai szerepet játszani, ezt a szerepkört a pártbürokrácia vette át. (…) Jelenlegi politikai válságunk sorsa attól függ, hogy a munkásosztály felismeri-e az ideológia és az illúziók, illetve a saját tényleges politikai helyzete közt feszülõ ellentmondást.

A konzervatív bürokrácia arról igyekszik meggyõzni a munkásokat, hogy a sajtószabadság csak az értelmiség érdekeit szolgálja, jóllehet a “demokratikus szabadságjogok éppen a munkásosztály számára életfontosságúak”: “Abban a pillanatban, amikor a munkásosztály újból politikai erõvé válik (és ez csak a szakszervezetek és a kommunista párt konzekvens demokratizálásával és a munkástanácsok felújításával érhetõ el)”, lehetõség nyílik egy hangsúlyozottan “új osztályszövetség” kiépítésére: “Ez a szövetség (…) egymás kölcsönös befolyásolásán, érdekköreik korrigálásán, produktív feszültségen és termékeny politikai dialóguson alapul majd.”

A szövetséget azonban nem társadalmi kategóriák, hanem politikai eszmék cementezik össze: “kommunisták, szocialisták, demokraták és a többi polgár” egyenjogú, a “szocializmus és a humanizmus eszméibõl táplálkozó” politikai közössége alakíthatja ki.

Alapjaihoz éppúgy hozzátartozik a szocialista termelõk önkormányzata, mint a szocialista polgárok politikai demokráciája, egyik a másik nélkül életképtelen.”

Majd tovább:

Minden gyakorlati lépés, amely megszabadít bennünket a bürokratizmus és a bizantinizmus csodálatos konglomerátumától: az állam és a pogány egyház, az álszentség és a fanatizmus, az ideológia és a hit, a bürokratikus szürkeség és a tömeghisztéria elfajzott szimbiózisától, természetesen nagyobb jelentõségû, mint a szabadságról tett leghangosabb nyilatkozat. De ezek az aprócska lépések, melyeknek segítségével megszabadulunk a politikai gaztettektõl”, nem fedhetik el az alapvetõ kérdéseket, “melyek nélkül a szocializmus mint az emberiség forradalmi alternatívája elképzelhetetlen, s melyeket újból és újból fel kell tenni: ki az ember és mi az igazság, mi a lét és mi az idõ, mi a technika és a tudomány lényege, és mi a forradalom értelme.³⁰

Kosík “filozófiai politikája” ennyiben az újbaloldal kockázatos és sokak számára félelmetes antropológiai marxizmusát, az “igazság politikáját” ülteti át, és éppen ebben rejlik autentikusan szocialista jellege.

A szocialista ellenzék másik típusát az ugyancsak filozófus, de egyben a fenegyerek szerepét is alakító Ivan Sviták képviselte. Eredetileg szociáldemokrata volt, évekig klasszika-filológiával foglalkozott, az ötvenhatos olvadás idején írt cikkeiért publikációs tilalommal sújtották, a pártból és a filozófiai intézetbõl 1964-ben távolították el. Áprilisban Havel mellett egyik fõ szervezõje lett az Elkötelezett Pártonkívüliek Klubjának (KAN), cikkeit és elõadásait a legradikálisabb lap, a Student közölte. Élesen polemizált Kosíkkal is, de nézeteik között nem volt szöges ellentét. A KAN egyik áprilisi ülésén programadó elõadást tartott: a kommunista párton belül ellentétes erõk harcolnak, a reformereket kell támogatni, új párt alakításának egyelõre nincsenek meg sem a feltételei, sem a létjogosultsága.

Amennyiben a KP progresszív szárnya komolyan veszi a polgári jogokról szóló saját ígéreteit, és végigviszi a szocialista és humanista gondolatok egyedülálló szintézisét, meg fogja szerezni a társadalom túlnyomó többségének támogatását.

A “nyár” és az “õsz” azonban nem lesz ugyanaz, készülni kell arra, hogy független jelölteket indítsanak a várható parlamenti választásokon. Addig is a KAN a “parlamenten kívüli ellenzék” szerepét tölti be. Sviták egyúttal hangsúlyozza, hogy “nem vagyunk ellenségei a kommunista pártnak, s a jövõben is elhatároljuk magunkat az antikommunista politikától”. A KAN “nem akarja megváltoztatni az ország gazdasági viszonyait és külpolitikai orientációját”, hanem “partnerségben a kommunistákkal arra törekszik, hogy együtt kormányozzon velük a választók teljes jogú képviselõjeként”.³¹ A KAN tehát nem volt “antiszocialista erõ”, mint ahogy az intervenciós propaganda sulykolta, s az ezerszer elátkozott Svitáknak több mondanivalója volt a szocializmusról, mint a bikkfanyelvû apparatcsikoknak. Érdemes felidézni a Marx születésének 150. évfordulóján tartott elõadásának utolsó passzusait, amelyben a “géniusz örökségét” jelszószerûen így aktualizálta:

Igen – Nem
Internacionalizmus – Nacionalizmus
Európa – Ázsia és Amerika
Szuverenitás – Neokolonializmus
Csehszlovák szocializmus – Államkapitalizmus
Közvetlen demokrácia – Diktatúra
Parlamentarizmus – Hatalmi monopólium
Kultúra – Apparátusok
Humanizmus – Manipuláció
Kriticizmus – Tekintély
Nép – Tömeg
Egyes ember – Elit
Szabadság – Anarchia
Igen a nyílt társadalomra, nem a totális mechanizmusokra.
Világ népei egyesüljetek a fogdmegek ellen!
Marx halott. Éljen Marx!³²

A nagy kérdés 1968 tavaszán és kora nyarán persze az volt, hogy a demokratikus szocializmus megvalósítható-e a kommunista párt uralmának puszta enyhítésével, relativizálásával, amelyet a közvélemény törvényes garanciák nélkül is kikényszerít. A tagadó válasszal úgyszólván mindenki tisztában volt, ez határozta meg a gyakorlati politikát. A konzervatívok továbbra is a vezetés kulcspozícióiban maradtak, a középutas többség ingadozott, a megosztott reformerek kibontakozási terveket dédelgettek. Rájuk hárult az a nehéz feladat, hogy Dubčeket támogatva kivédjék a konzervatívok manõvereit, egyúttal siettessék a demokratizálás intézményesítését. A pártvezetés mélységesen megosztott volt abban, hogy összehívják-e a rendkívüli pártkongresszust, amely kimozdítaná a helyzetet a holtpontról. A párttagság döntõ többsége ugyanis a reformerek mögött állt, hiszen nem volt nehéz felismerni, hogy a hatalom monopóliumával a bürokrata elit egy csoportja rendelkezik, nem pedig a kommunista párt. Az elittel szemben ráadásul a párttag írók léptek fel elõször a munkások érdekeinek szószólójaként. Számos tagszervezet kifejezetten radikális változást követelt, a prágai pártbizottság májusban kezdeményezte az önálló cseh kommunista párt megalapítását. A kezdeményezést a szlovák párt élén álló reakciós Vasil Bil’ak tevékenysége indokolta, aki saját sorsáért rettegve a szlovák nemzeti érzésekre játszott rá: mindenféle demokratizálás elõtt követelte a föderáció, vagyis Szlovákia önállóságának törvénybe iktatását. Ennek jegyében a szlovák nemzeti kommunisták új lapot indítanak, miután szakítottak a Kultúrny život körül tömörülõ pozsonyi írók liberálisabb csoportjával. A megalakítandó cseh kommunista párt – amely teljesen törvényes, ha egyszer létezik szlovák KP is – arra lett volna hivatott, hogy ellensúlyozza a csehszlovák párt habozó és a szlovák párt konzervatív vezetõségét. Az új párt megalakítását azonban a kompromisszum jegyében ejtették a reformerek. A május végi nevezetes KB- ülésen ugyan Moszkva intenzív nyomására megismételtek néhány konzervatív formulát: a párt vezetõ szerepét nem lehet kétségbe vonni, nem engedélyeznek ellenzéki pártokat, de ezeket a kijelentéseket gyakorlatilag semmissé tette, hogy megszavazták a párt rendkívüli kongresszusának összehívását szeptember 9-re. Ezzel a konzervatívok és a radikális reformerek közötti vita eldöntését a párttagság kezébe helyezték. A várható eredmény nem lehetett kétséges. Elkezdõdött a versenyfutás az idõvel.³³

A KB-ülés nyomán a parlament egy sor konszolidációs jellegû határozatot hoz. Elfogadják a cenzúra eltörlését kimondó új sajtótörvényt, a politikai elítéltek rehabilitációját rendezõ törvényt, szociális intézkedéseket hoznak, s végül elfogadnak egy határozatot, mely szerint október 28-ig, a köztársaság születésének ötvenedik évfordulójáig rendezni kell a föderációval kapcsolatos államjogi kérdéseket. A belsõ feszültség csökken, a külsõ fenyegetés azonban egyre élesebbé válik.

Kétezer szó: a védekezés méltósága

Bár Dubček május végi beszéde “keményvonalas” elemeket is tartalmazott, nem követi ezt semmiféle represszió. A párt helyi szervezetei reformista küldötteket választanak a szeptemberi kongresszusra. A delegátusok 80%-a a reformok elmélyítését kívánó, de koalíciós jellegû “centrum”, 10-10%-a a konzervatívok és a radikális reformerek irányát képviseli.³⁴ Dubček “fékezését” a felerõsödött szovjet fenyegetés és a párt egybentartásának igénye magyarázza, amit a közvélemény vonakodva fogad, de többé-kevésbé respektál. A kongresszusig a párt “vezetõ szerepét” nem lehet teljesen elvetni, mivel Dubček és a párt szervezeti ereje látszik a biztonságos átmenet legfõbb letéteményesének. Csak ez az erõ szavatolhatja a modus vivendit a külsõ fenyegetéssel szemben. Ezt a tudathasadásos helyzetet, amelyet a radikális értelmiség nehezen tudott elfogadni, jól tükrözi Antonín Liehm egyik fontos publicisztikája, amelyben elvitatja a CSKP morális és politikai jogát a “vezetõ szerepre”, de történeti szükségszerûségnek nevezi, hogy az adott körülmények között a párt irányítja az átmenetet a demokratikus szocializmus (hosszabb távon pedig a “demokratikus életforma”) irányában. Az egyébként párttag szerzõ szerint a “nemzeti megbékélésnek” nincs reális alternatívája, de “naiv várakozás” helyett addig is a Nemzeti Front (népfront) radikális átalakítását követeli, amelyben valamennyi reprezentatív csoport, tehát új pártképzõdmények is részt vennének.³⁵ Úgy tûnik, a nyár folyamán a társadalom meg tudott állapodni bizonyos közös értékekben, enyhült a szakadék a kommunisták és a többiek között. A túlnyomó többség a szocializmust normatív értelemben, a humanista és demokratikus értékek eredõjeként fogta fel, elutasítva a korábbi totalitárius értelmezést. Az öröm és büszkeség érzésében szinte mindenki osztozott.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a politikai rendszer intézményi keretei lényegében változatlanul maradtak, a sajtószabadságtól eltekintve egyetlen törvény sem szentesítette az újonnan kivívott jogokat. Azt a lappangó érzést, hogy a felszabadulás talán csak idõleges, a kortársaknak nehéz volt magukba fojtani. A szovjet sajtó és a konzervatívok fenyegetõzése szülte az aggodalmat, amely néhány tudós professzort arra indított, hogy Vaculíkot, a legnépszerûbb publicistát kérje fel a lankadó közvélemény felrázására. A Kétezer szótulajdonképpen nem más, mint egy “éberségre” felhívó újságcikk, ami az aláírók révén “manifesztum” jelleget öltött.³⁶ Hangütése nem volt provokatív, tartalmában sem ütött el az egykorú publicisztikáktól. A kirobbanó politikai hisztéria a konzervatívok rémképeibõl, illetve a szovjet sajtó mûfelháborodásából fakadt, amely a szándékosan eltorzított szöveghelyeket úgy értelmezte, mint felhívást a szocializmushoz hû funkcionáriusok meglincselésére. Pedig Vaculík, aki ugyancsak visszakapta párttagságát, világosan leszögezi: “Szembe kell szegülnünk azokkal a nézetekkel – ha esetleg felbukkannak –, hogy a demokratikus újjászületés megtörténhet a kommunisták nélkül, vagy éppen ellenük. Ez nemcsak igazságtalan, de esztelen is lenne”. A szabadságot védeni szándékozó csoportoknak a “kommunisták haladó szárnyát” kell támogatniuk, nekik van apparátusuk és irányítási rutinjuk, de tõlük egyelõre “nem várhatunk többet” (értsd: teszik a dolgukat). Olyan kezdeményezésekre van szükség, amelyek a vállalatoknál és a lakóhelyi közösségekben is felerõsítik a demokratikus folyamatot. A legtöbbet támadott mondatok itt következnek: “Követeljük mindazok távozását, akik visszaéltek hatalmukkal, megkárosították a közvagyont, becstelenül vagy kegyetlenül jártak el”. A tiltakozás módja velük szemben: nyilvános kritika, tüntetés, jegyzékek és – jellemzõ vaculíki humorral – adományok gyûjtése soron kívüli nyugdíjaztatásukra. Ezt követi az a két szó, amelyre a keleti tömb sajtója lecsapott: “személyük bojkottja”, ami szovjet olvasatban fizikai leszámolást jelent, jóllehet Vaculík következõ mondata így kezdõdik: “El kell utasítani a törvénytelen, illetlen és durva módszereket”. A manifesztum körüli izgalom belpolitikailag valódi, de alaptalan félelmekbõl fakadt, míg a társországokban kibontakozó kampány inkább csak ürügyet keresett a belügyekbe való beavatkozásra.

Az irracionalitás szerepét a dolgok alakulásában kár lenne lebecsülni. A prágai szovjet követség jelentései már márciusban hiszterizáló szerepet töltöttek be, s a moszkvai hatalmi központra hasonló nyomást gyakoroltak a szovjet hadsereg és biztonsági szolgálat “héjái”. A március 21-i szovjet PB-ülésen Andropov már odáig ment, hogy “katonai vonalon is konkrét intézkedéseket kell tenni, mindenesetre legalább ki kell dolgozni õket”.³⁷ Július elejéig a szovjet vezetés folyamatosan ingadozott a “végsõ megoldást” illetõen, s a hangulat hullámzását irracionális mozzanatok (pl. saját titkosszolgálatuk provokációi) is befolyásolták. Jellemzõ az az eset, amikor május 27-én Koszigin a PB elõtt beszámolt csehszlovákiai útjának tapasztalatairól. Arra a következtetésre jutott, hogy az eddigi helyzetértékelés, amelyben õ maga is osztozott, nem állja meg a helyét, mivel a csehszlovák pártvezetés kézben tartja az eseményeket, s nincs erõ az országban, amely ezt veszélyeztetné. A Dubček–černík tandem és a konzervatívok (Kolder, Bil’ak, Strougal) között “nincs nagy különbség”, “minden elvi kérdésben egységesek”, s az elõbbiek komoly tekintélyt élveznek az országban. Koszigin nagyra értékelte Smrkovskýt is, aki “szilárd és elvi alapokon” áll. Ha az események éles fordulatot vennének – tette hozzá –, ezek a vezetõk készek a munkásõrséghez fordulni. Amint Koszigin befejezte, Brezsnyevet telefonhoz hívták: Seleszt, a keményvonalas ukrán pártvezetõ számolt be Bil’akkal való személyes találkozásáról. Amit Bil’ak Moszkvának üzent, az csak pánikot okozhatott: “ha egy hónapon belül nem lesz rend az országban, mindnyájan repülünk (…), nekünk szlovákoknak és oroszoknak még egyszer fel kell szabadítanunk Csehszlovákiát”, s kérte, ha a helyzet úgy hozná, “családjaik hadd mehessenek át Ungvárra”.³⁸ Ezzel Koszigin beszámolója érvényét vesztette.

A Kétezer szó a csehszlovák pártvezetést is zavarba hozta, mivel a Literární listy mellett egyidejûleg három napilapban is publikálták. A szöveg nem egy magányos újságíró véleményét tolmácsolta, hanem a radikális kommunista értelmiség nagyobb csoportjáét, amely kedvezõ visszhangra talált a közvéleményben. Még aznap este Kodaj tábornok, parlamenti képviselõ a munkásõrség bevetését, az aláírók letartóztatását, a cenzúra visszaállítását követelte. A pártvezetés ugyancsak aznapi ülésén még Smrkovský is “polgárháború”-ról és “tankok”-ról beszélt, de a hangulat csillapultával csak egy “lanyha” elítélõ közleményt adtak ki.³⁹ A keményvonalasok hiába szítják a feszültséget, Kriegel a televízióban a megbékélésre helyezi a hangsúlyt, s néhány nappal késõbb Smrkovský közzétesz egy – korábbi véleményétõl eltérõ – cikket, amelyben a manifesztumot “becsületes és jó szándékú” emberek akciójaként minõsíti, s a fõ veszélynek azokat az erõket nevezi, amelyek “nem mondtak le arról, hogy visszahozzák a január elõtti rendszert”. A politikai vezetés – folytatja Smrkovský – a Kétezer szóban “hasznos és szükséges ellenzékiséget lát”, amely “tágítja a politikai gondolkodás határait”, jóllehet a manifesztum szövegébõl ugyanúgy kiütközik az “elhamarkodottság”, mint a pártvezetés helytelenítõ állásfoglalásából.⁴⁰

Kétségtelen, hogy Vaculíkék akciója taktikai szempontból rosszkor jött a pártvezetés reformerei számára, akik csillapítani igyekeztek a belsõ és külsõ feszültséget. Ami azonban elõbb zavaró volt, hamarosan támasztékul szolgált az országra nehezedõ idegháború idején. Elõször ugyanis a Kétezer szó fogalmazta meg nyíltan a fenyegetõ veszélyt:

Az utóbbi idõben nagy nyugtalanságot kelt az a lehetõség, hogy fejlõdésünkbe külföldi erõk avatkozhatnak be. Szemtõl szemben a túlerõvel nem tehetünk egyebet, mint hogy tisztességgel kitartunk álláspontunk mellett, s nem kezdeményezünk. Kormányunknak tudomására hozhatjuk, hogy ha kell, fegyverrel is támogatjuk, amíg azt teszi, amire a megbízatása szól. Szövetségeseinket pedig biztosíthatjuk, hogy tiszteletben fogjuk tartani a barátsági, szövetségi és kereskedelmi szerzõdéseket.⁴¹

Dubčekék ebbõl megérthették, hogy a “szövetségesek” egyre durvább fenyegetéseivel szemben a széles közvéleményre kell támaszkodniuk. A júliusi válságos események idején példátlan egység és fegyelem uralkodott az országban, de a pártvezetés felemás módon viselkedett. Határozottan visszautasították Moszkva és csatlósai varsói ultimátumát, de július 29-én úgy utaztak el Ágcsernyõre, hogy idõnyerés céljából elfogadják az oroszok követeléseit. Az “ötök” varsói levele idején az Ll rendkívüli kiadásban hozta a “Nincs miért elnézést kérnünk!” jelszavát rögzítõ Csak néhány mondat címû nyilatkozatot, amelyet jelentõs kulturális személyiségek írtak alá. Július 25-én az Ll címlapján közölte Haďák⁴² karikatúráját, amelyen Brezsnyev mint Szent Flórián egy nagy vödör vizet zúdít a “ÈSSR” feliratú kicsiny épületre, s a tûzoltó csizmájáig érõ törpe Dubček így kiált: “…de hisz nem is ég!”. (Ágcsernyõn a szovjet delegáció rettentõen fel volt háborodva, hogy nevetségessé tették a nagy államférfit, és Smrkovský telefonon igyekezett Pavel belügyminiszternél elérni a lapszám visszavonását, de erre nem volt törvényes lehetõség.⁴³) Közvetlenül a csúcstalálkozó elõtt az Ll újabb rendkívüli számot adott ki, amelynek címlapján a csehszlovák állampolgárok támogató üzenete volt olvasható Dubčekéknek: “Szocializmus, Szövetség, Szuverenitás, Szabadság”. A szöveget Pavel Kohout írta, s negyvennyolc óra alatt egymillió ember írta alá.

Ágcsernyõn a szovjetek szóbeli ígéretet csikartak ki a pártvezetéstõl, hogy ellenõrzés alá vonják a médiát, feloszlatják az ellenzéki szervezeteket, véget vetnek az erõszakapparátus megrostálásának, s leváltják a radikális reformkommunisták néhány vezetõjét (különösen Kriegel, Císař és Pelikán elmozdításához ragaszkodtak).⁴⁴ Az ígéretek valóságtartalma mindmáig vitatott, de az kétségtelen, hogy a szovjetek elhalasztották a már gõzerõvel készülõ katonai beavatkozást, s két hétre a propagandát is felfüggesztették. Augusztus 9-én és 13-án Brezsnyev telefonon azt vetette Dubček szemére, hogy nem teljesítik az ágcsernyõi ígéreteket. Néhány nap múlva meghozták a végsõ döntést az invázió végrehajtásáról.

Az események innentõl közismertek. A megszállás katonailag simán ment, de politikailag összeomlott. Augusztus 21-én hajnalban pirossapkás szovjet ejtõernyõsök elhurcolják a KB épületébõl a párt reformszárnyának vezetõit (Dubček, Èerník, Smrkovský, Kriegel, Špaček, Šimon), akik elõzõleg kiadnak még egy nyilatkozatot a “nemzetközi jog megsértésérõl”. Miután a rádió bemondja, mi történt, Prágát és az ország nagyobb városait ellepik a békés, de cseppet sem passzív tüntetõk. A szovjet nagykövet által szervezett “forradalmi munkás-paraszt kormány” kinevezését Svoboda elnök megtagadja. Az általános ellenállás légkörében összeül a párt rendkívüli kongresszusa, amely a konzervatívokat kizárja a vezetésbõl, s országos figyelmeztetõ sztájkot hirdet. A rádió földalatti stúdiókból tovább folytatja adását. A kormány, a parlament, a népfront, a szakszervezetek tiltakozó nyilatkozatok sokaságát adják ki. Titkos nyomdákból újságok és röplapok százai kerülnek utcára, a házak falait teleragasztják plakátokkal, a városképet az ellenállás díszletei uralják. Ilyen körülmények között az agresszor tehetetlennek bizonyul az össznemzeti ellenállással szemben. A Kreml rákényszerül, hogy Moszkvába hozassa a Kárpátalján fogva tartott Dubčekéket, akik csatlakoznak a Svoboda vezette hivatalos delegációhoz. Kétnapos drámai tárgyalás után a megosztott csehszlovák fél elfogadja a “moszkvai jegyzõkönyv”-et, ami rendkívül kedvezõtlen kompromisszumnak tekinthetõ. Valójában diktátum volt. Egyedül a talpig becsületes Kriegel nem írta alá, akit Seleszt már Ágcsernyõn “galíciai zsidónak” nevezett.⁴⁵ Dubčekék átmenetileg visszakerülnek a fõhatalomba, de elvállalják azt a hálátlan feladatot, hogy leszerelik az össznépi ellenállást, s a szovjet kívánságoknak megfelelõen maguk látnak hozzá a prágai tavasz vívmányainak visszavételéhez.⁴⁶

Augusztus után

A szovjet agressziót követõ nyolc hónap története külön tanulmányt igényelne. A játszma nem dõlt el véglegesen, de a demokratikus szocialista társadalom megteremtésének feltételei drasztikusan romlottak. Kevesen tudják, hogy a független sajtó talpon maradt 1969 áprilisáig, amikor Dubčeket Husák váltja fel az elsõtitkári székben. Ekkor tiltják be a közvélemény hangját tolmácsoló radikális lapokat (Reportér, Politika, Listy, Zítřek) és folyóiratokat (Tvář, Plamen). Néhány havilap még fél év haladékot kap (Orientáce,Host do domů), más újságoknál a szerkesztõket cserélik le. Az egyre szigorodó cenzúra hatvannyolc õszén még “utólagos”, hatvankilenc tavaszán már “elõzetes”. Az inváziót követõ nyolc hónapban a cseh szellemi-kulturális élet hallatlan erõfeszítéseket tesz a prágai tavasz értékeinek átmentésére és dokumentálására. A remény és kétségbeesés váltakozása emberi drámák sokaságával színezi át a bealkonyuló szabad közéletet.

1968 októberében sok tekintetben hasonló volt a belpolitikai helyzet, mint az invázió elõtt. Értelmiségiek és nagyüzemi munkások, diákok és helyi pártszervezetek nyomatékosan követelték, hogy Dubček határozottan szálljon szembe a konzervatívokkal, folytassák a félbemaradt pártkongresszust, készítsék elõ a szabad parlamenti választásokat. Október 28-án és november 7-én nagyszabású tüntetésekre kerül sor, az egyetemisták és néhány ipari üzem napokig sztrájkol. A sajtó hevesen tiltakozik a Reportér négy hétre szóló betiltása miatt. A legtöbb vita arról szól, hogy a vereség küszöbén hogyan õrizhetõ meg a prágai tavasz szellemi arculata. Hosszú késleltetés után november 7-én megjelenik az írószövetség hetilapjának elsõ száma, benne Karel Kosík keserû figyelmeztetésével:

Az úr és a szolga dialektikája a politika területén úgy érvényesül, hogy a gyõztes nemcsak saját világnézetének elfogadására kényszeríti a legyõzöttet, hanem ráerõlteti azokat a formulákat is, amelyekkel vereségét tudomásul kell vennie. Pontosabban: ebben a játékban az a vesztes, aki a másik fél nézetét hagyja magára erõszakolni, saját magát és cselekedeteit az ellenfél szemével nézi és ítéli meg.⁴⁷

A remények és illúziók eltérõ megítélése szülte a hatvankilences év legjelentõsebb eszmei-politikai vitáját is, amely Kundera és Havel nevéhez fûzõdik.⁴⁸

Az elsõ jelentõs belpolitikai elcsúszás az év végén következik be, amikor Smrkovskýt (a legnépszerûbb reformpolitikust) eltávolítják a vezetésbõl. A “szocializmusellenes erõk” kifejezésen ekkor már a radikális reformereket értik, akik többnyire kommunista párttagok. Mi sem bizonyítja jobban a “csehszlovák forradalom” szocialista jellegét, mint hogy a következõ év folyamán a husáki normalizációs rezsimnek magát a kommunista pártot is szét kellett vernie, hogy biztosíthassa uralmát. 1970 nyaráig a párttagság és a vezetõ funkcionáriusok 40%-át, a helyi tisztségviselõk egyharmadát zárták ki a pártból.

Kaotikus jellege és minden felemássága dacára a prágai tavasz autentikus szocialista kísérlet volt. A kapitalizmus régi formáinak restaurációja nélkül úgy próbálta újraalkotni a polgári társadalmat, hogy egy új típusú társadalmi demokráciát készített elõ (beleértve a politikai pluralizmus, az üzemi tulajdon és a munkástanácsok intézményét). Ennyiben áll világtörténelmi jelentõsége, s leverése éppen ezért beláthatatlan (illetve ma már belátható) következményekkel járt. A kelet-európai pártelitek és a hozzájuk kapcsolódó érdekcsoportok brutális túlhatalma nem egyszerûen a kibontakozást akadályozta meg egy normatív értelemben vett szocialista átalakulás irányába, hanem jellegében maga vált a legfõbb “szocialistaellenes erõvé”. A szovjet típusú marxizmus–leninizmus eltaposta önmaga túlhaladásának (az eredeti marxizmussal nem ellentétes) mozgalmát. Ami 1968-ban még lehetséges volt, húsz évvel késõbb már hiányoztak a társadalmi elõfeltételei. A késõ-szovjet barbarizmus korából a térség országai a világkapitalizmus perifériájára léptek át.

A diktatúrák bukása után minden olyan egyszerûnek tûnik föl az utókor számára. Immár azt vetik a reformerek szemére, hogy túlságosan szocialisták voltak, nem merészkedtek elég messzire: eszmei elõfeltevéseik és határozatlanságuk miatt rontották el a dolgot. Ez a megközelítés nem veszi tekintetbe a történelmi evidenciák változásait. Van valami cinikus könnyedség abban, ahogy egy reménykeltõ emancipációs kísérlet bukását sokan azzal intézik el, hogy eleve a célkitûzés volt a hibás: a szocializmust teljes egészében kellett volna elvetni. Ebben a beállításban a “szocializmus” szó ugyanúgy cinkelve van, mint a rendszerváltozás elõtti idõkben. A cseh hatvannyolc baloldali idealistái még úgy gondolták, hogy a szabadság nehezen érhetõ el egy olyan demokráciában, amelyet teljes mértékben a pénz és a piac ural.