Ballada a Fehér Ökör vendéglőről

Lakótársaim!
Véreim!
Jó pestiek,
könnyûek
és nehéz
testiek!
Kikkel itt
Pesten
reggel
és esten,
fogyó szusszal,
együtt járok
egy rogyó
busszal,
mely Pestrõl
Budára
ballag át,
elmondok
nektek,
– ha ki nem
nevettek –
egy hipermodern
balladát.

Ó, tikkadt vándor,
ki Zugló felõl
egy hatvanhetessel
érkezel,
és inni vágyol,
vagy ott
étkezel
baráti körbe’
a Fehér Ökörbe’
porhanyós vesét,
pacalt és
tüdõt,
sok bájos mesét
hallhatsz,
míg töltöd
az üdõt.
És téged, idegen,
kit bécsi
gyors hoz,
vagy bukaresti,
hidegen hágy
e pesti resti?
Melyen, mint
égen a
felleget,
keresed a népi
jelleget,
és lelked örül,
mert a kép
megragad,
s a Keleti körül
máris
Párizsban érzed
enmagad!

Mert én,
ki gyakran vevén
ott szódát,
annyi ódát
hallok felõle,
hogy futok már
elõre
elõle…
A minap is
bementem
és menten
szép kép
tárult elém:
pont belém
botlott
egy kopott kokott,
ki épp ott
kotlott
kezében a
blokkal
és némi okkal,
míg borára várt,
tekintet nélkül
korára,
egy vak zenésszel
koketált.
És szemembe ötlött
sok bomba nõ,
kikben a
gyujtószerkezet
rég bedöglött,
s most rumbadõlve
kissé leverten
tünõdtek el
féldeci
keverten,
s úgy hevertek
roskatag
halomba,
mint sok
fel nem robbant
bomba.
S ki a bombáról
mordályra
tér át,
láthat több
dérütött
ledér hetérát,
kiket senki
nem néz
szende szûznek,
mert bizarr
foglalkozást
ûznek, (fûznek…)
és meglepõ
szorgalommal
birkóznak meg
a forgalommal.
De mivel nem volt rám hatással
a bájuk,
pikáns zsoltárt
mormolt
a szájuk,
s legtöbbjük
goromba
arccal bámult
boromba,
(nem, úgy, mint
ifjú
koromba’…)

S a pult mellett
dagasztottak
mellet
õsz vagányok,
kik a vágányok
tövén éjjel
kéjjel
siker palikat
fosztogatnak,
s közben
szalámit
osztogatnak,
hogy mire
felébred a mókus,
már befogadta õt
a Rókus,
és nem emlékszik
semmi másra,
csak a szépre:
a gyomormosásra.

S akit karjába
font az álom
e szeszfesztiválon,
s aludni
vágyott,
ledõlt a põre
kõre,
mert a járda
a csárda mellett
rendkívül
lágy ott.
S bár a hasonlat
kissé banális,
épp a kanális
rácsát
fogta, mint zenész
a brácsát,
s emlékeztetett
egy báróra,
kit ugyanitt ért
mindig a
záróra.

S e csábos csehóban
sírták vissza
borissza
undok vagabundok
a grundok
kiirtott bokrait,
hol egykor
csokrait
tépték le
milliom
liliomnak.

És gargarizáltak
rekedt pacsirták,
töményben
edzvén
öblös hangjukat,
mert sokukat
aznap táppénzbõl
kiírták,
s nem volt mi fûtse
kocsmarangjukat.
És rezes orrukat
borba dugták,
mint elefántok
szokták az
ormányt,
és szidták a
kormányt
magukból kikelve,
hogy nem kapni
rumot
OTP-hitelre!
De ne essék
félreértés
se sértés,
mert kellemes
vigasz
és igaz,
hogy e kirívó
ivóba
nemcsak
csélcsap
csellengõ
banyák
vernek tanyát,
de felkeresik,
ha süt,
ha esik,
vaskos kofák is,
bánatosak
és jópofák is,
meg munkások,
tisztes parasztok,
kik a csirke
árából vesznek
damasztot.
Sõt számos új
és régi
értelmiségi,
szóval, temérdeken!,
s nekem
nem érdekem,
hogy épp azok
kapjanak fricskát,
kik nem gazok!
Ám ha ennyi nép
idejár is,
e kép ekképp
nekik sem
ideális,
s eleve innák
inkább ott a
serlevet,
hol fehér asztal
marasztal
kupát és
serleget!

Fohász:
Magasságos
Belker!
Ki minden
nap,
ha felkel
a nap,
csodákra vagy
képes
és kétes
ivók helyén
mézesmackókat
létesítesz!
Kérünk az égre,
hozz végre
döntést:
(csinálj ürgeöntést)
szüntesd meg
a söntést!
Legyen ott büfé,
bisztró,
bármi,

csak ne kelljen
erre annyit
várni!
Ugye, megteszed?
És zokon nem
veszed,
ha kérem:
tedd meg akkor,
mielõtt utolér
az aggkor.
Te kis fohász!
Légy friss kovász,
mely lágyan
keleszti
vágyam.
S ha célját
elérte,
megérte!
S ez nem rossz
ómen,
ámen!

Elhangzott 1963-ban, a Magyar Rádió szilveszteri kabarémusorában. Megjelent in Szilágyi György: Nem viccelek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974, 27–37.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.