Keserű konszolidáció

Korai konszolidáció vagy normalizáció? (I. rész)

Fülep nagy érdeklődéssel figyeli a kormányzat és a munkásság viaskodását. Matematikai módszerekkel megcsinálta magának az eshetőségek modelljét. Ki lehet számítani a várhatót. Onnan kell kiindulni, hogy Magyarország 1945-ben a szovjet szférába került. Mindegy, hogy a proletárdiktatúra gyakorlói jelenleg mennyien vannak, élcsapatnak mindenképp nevezhetik magukat, s ha célhoz érnek, módjuk lesz rá, hogy a béke védelmében kimondják a szovjet csapatok további itt állomásoztatásának szükségét. A két fél most még markolássza egymást, de a kormány esélyesebb, mert az emberek többsége már csak nyugalmat akar. (1956. december 10.)
Fodor András1

„Róma, [1956] november 16. – Z. – diplomata, olasz, – ezt mondja: „A veszélyek nagyok, mert egyik sem engedhet… az oroszok sem, a magyarok sem… Kétségbeesett helyzetekből kétségbeesett következmények származhatnak.” Aztán: „Magyarországnak most olyan államférfire lenne szüksége, aki tud alkudni. Nem Garibaldira, hanem Cavourra.”
Márai Sándor2

Az 1989 utáni békés rendszerváltás húsz év alatt nem tudott konszolidálódni, ellentétben a Bethlen- és a Kádár-konszolidációkkal. A magyar társadalom, amelynek története a rövid forradalmak és a hosszú kiegyezések, konszolidációk története eddig nem tudott demokratikusan konszolidálódni, nem tudta, akarta, merte a demokratikus jogállam tartós rendszerét rögzíteni, folyamatosan működtetni. Lehetséges, hogy csak a tekintélyelvű rendszereknek van szükségük konszolidációra, és a demokratikus átalakulások nem igénylik a „nagy megállapodásokat”, a politikai és a gazdasági erők intézményes kiegyezéseit? Erre más tanulmányokban kell választ keresniük. Ebben a tanulmányban, amely egy korábbi, a Bethlen-konszolidációról szóló tanulmány folytatása, az 1956–64 közötti kádári konszolidációról lesz szó.

Hová esett a kádári rend súlypontja? 1957-re, vagy 1962–64-re? A rendszer alapintézményeinek rekonstrukciója és konszolidációja bekövetkezett 1957 közepére, és innen kezdve a pragmatikus és útkarbantartó Kádár és diktatórikus intézményei ciklikusan együtt mozognak a szovjet rendszerrel?3 1956. november 4. és 1957. júniusa között megtörtént a „gép berúgása”, a „motor beindítása”, és onnan kezdve minden ment a maga kijelölt útján.4 Tanulságos összefoglalójában az 1957-es évről, Litván György arra a következtetésre jutott, hogy a kádári konszolidáció már 1957 tavaszán bekövetkezett. Tézisei szerint a társadalom aktív ellenállása már 1956. november végére, passzív ellenkezése pedig 1957 májusára megszűnt. Litván szerint a konszolidáció legfontosabb mutatója az MSZMP párttagságának növekedése.

1957 tavaszán járt le a kommunista pártba való sima visszalépés határideje. Az utolsó hetekben kaján derűvel figyeltük a tolongást olyanok részéről is, akik kevéssel korábban még hallani sem akartak ilyesmiről, vagy éppen a magunkféléktől kértek baráti tanácsot. Valójában azonban e tekintetben is vajmi kevés okunk volt a derűre, hiszen a Gimes Miklós által kezdeményezett utóvédharcunk fő célja éppen a rendszer politikai és ideológiai újjáépülésének megakadályozása volt. Sok ifjú és naiv szervezkedővel ellentétben ugyanis nem hittünk sem a fegyveres ellenállás, sem a külső katonai segítség (ENSZ vagy USA) lehetőségében. Tudtuk, hogy Kádárék katonai és rendőri hatalma masszív szovjet segítséggel mindenképpen ki fog épülni. Hittünk viszont a társadalom (főleg passzív) ellenállásában, s abban is, hogy a nyers erőre támaszkodó hatalom mögött nem lesz párt, azazhogy egy valódi társadalmi-politikai hatalmi bázis kiépülését az előző évek és hónapok élményei után meg lehet akadályozni.5

Álljunk meg egy percre. A hatalom konszolidációjának egyik alternatívája lehetett a társadalom passzív ellenállása. Egy, a társadalmi csoportok közös érdekein és értékein, közös érzeményein alapuló egységes társadalomnak egy idegen hatalommal vagy annak képviselőivel, helytartóival szembeni passzív ellenállása tartós lehet. Ám a magyar társadalom egyáltalán nem volt egységes, sok tekintetben a polgárháború határára sodródott. Így a megszállással szembeni egységes nemzeti érzelmet nem lehetett felidézni, mert voltak erős társadalmi csoportok, amelyek úgy vélték, hogy a külső intervenció volt az egyetlen lehetőség a helyzet megoldására, vagy legalábbis elfogadták ezt a lehetőséget. Másrészt, a passzív ellenállás meghirdetésekor, hogy vajon mire, milyen eredményre számíthattak a passzív ellenállásban részt vevők? Tömeglélektanilag talán érthető a várakozás, de más oldalról 1957 tavaszán már mindenkinek meg kellett magától kérdezni, hogy meddig és miért tartson ki, mi ennek az ellenállásnak a végcélja. Az intézmények és anyagi tartalékok nélküli társadalomnak várakoznia kellett volna – mire? A szovjet csapatok kivonulására? A kommunista rendszer bukására? A passzív ellenállás nem volt „életszerű”.6 1849 után a birtokos nemesség visszavonulhatott birtokaira, de hová vonulhatott a kizárólag állami munkahelyeken dolgozó városi lakosság, és az állami felvásárlástól függő, hatóságoknak kiszolgáltatott parasztság? (Az 1981. december 13-i lengyel szükségállapot kimondása után részben-egészben megmaradtak egy ellenállás intézményei, mindenekelőtt a katolikus egyház, a szamizdat sajtó, az illegális Szolidaritás, mégis az ellenállás rövidesen kihunyt. A gazdasági válságnak és Gorbacsovnak kellett eljönnie, hogy megváltozott feltételek között a Szolidaritás újra megszervezze a lengyel társadalmat.)7

Márciusban már láthattuk, hogy ez nem sikerülhet, s az MDP helyén, „mint hullából a köröm” (idézet Fekete Hungaricusából) kinő az MSZMP. Az „öreg komcsik”, akik az illegalitás vagy 1945 óta egész lelkükkel és egzisztenciájukkal kötődtek ehhez a párthoz, igen kevés kivétellel egyszerűen nem tudtak kimaradni. Kiderült, hogy ehhez a végső szakításhoz Ujhelyi Szilárd vagy Széll Jenő szellemi és erkölcsi erejére volna szükség.

Közismert tény, hogy a forradalmi napokban elhangzott néhány antiszemita megnyilatkozás, és az erősödő jobboldali hangvétel sokakban kiváltotta az 1944-es félelmi reflexeket. Sok visszalépésben fontos vagy egyenesen döntő szerepet játszott a zsidó származás, pontosabban a zsidó közérzet. Az érintettek, ha nem disszidáltak már 1956 végén, akkor többnyire megragadták az ’57-ben megnyíló izraeli kivándorlási lehetőséget, vagy visszamenekültek a kommunista pártba, amelyben a magyarországi zsidó létbiztonság egyetlen komoly garanciáját látták.

Az új „pártépítés” harmadik nagy lendítője a karrierizmus volt. Ennek hétköznapi formája az új megszilárduló hatalom mellett éppoly természetes, mint amennyire akkor felháborodtunk rajta.8 Külön említést érdemelnek viszont a belépésnek azok az esetei, amikor nem pusztán egyéni érvényesülésről volt szó, hanem csoport- (klikk-) vagy rétegérdekek érvényesítéséről. Jó néhány megyében, budapesti kerületben, egyetemen vagy nagyvállalatoknál ekkoriban dőlt el, hogy melyik csoport vagy klikk (például ún. népi káderek vagy zsidók, netán, új jelentkezőként a keresztény középosztály) képviselői veszik kezükbe a helyi pártszervezet – s általa a terület vagy intézmény – irányítását.9

A normalizáció sikerében komoly szerepet játszott, hogy többnyire csoportos döntések születtek. Döntő jelentősége volt annak, hogy egy-egy munkahelyen ki kezdeményezte, milyen feltételek között az MSZMP újjászervezését, mennyire számított hitelesnek a szervezői csoport. Sőt, a csoportos döntéseknek néha éppen az volt a magyarázata, hogy az újonnan belépők többségükkel próbálták kiszorítani az eredeti, elfogadhatatlan szervezői csoportot. Mindenki a helyi – és részben az országos – véleményformálókat figyelte: „ha ő belép, akkor én is, ha nem, akkor nekem is meg kell gondolnom”. A pártszervezésnél már megjelent a mézesmadzag-furkósbot politika; egy-egy közösséget azáltal fordítottak meg, hogy a véleményformálókat „választás” elé állították: velünk vagy ellenünk? Rajtad múlik a többiek sorsa, azoké is, akiket már letartóztattak! És a negatív döntés esetén a véleményformálót el lehetett tüntetni, az adott közösséget le lehetett fejezni.

De még az MSZMP-építés sikereiben megmutatkozó vereségünket is könnyebben viseltük, mint a KISZ megjelenését és kezdeti sikereit a legifjabb korosztályok egy részében. Ez végképp összeegyeztethetetlen volt az ’56-os ifjúság és a „pesti srácok” legendájával, s ezért nehezebben emésztettük meg, mint az „öreg komcsik” visszasündörgését a pártba.

A KISZ kezdeti sikerének a titka a balos avantgardizmus volt. Akkoriban, néhány évig – miért, miért nem – volt erre kereslet a fiatalság egy vékonyka rétegében. A KISZ fölött is atyáskodó párt azonban hamarosan úgy döntött, hogy a harcos elitszervezet helyett inkább az ifjúság csaknem egészét átfogó és ellenőrző tömegszervezetre van szüksége, s ezzel a KISZ elindult az elbürokratizálódás felé.10

Azt hiszem, hogy létezett a be/visszalépőknek még egy csoportja, a nem nagyimrista reform- kommunistáké. Egyszerű volna a helyzet, ha a reform-kommunisták csak a nagyimrista 1956-os forradalmi magatartással volnának azonosíthatóak. Ám voltak számosan olyanok, akik különböző okokból gyanakvással és ellenségesen tekintettek az első Nagy Imre-kormányra, méghozzá reformer álláspontról. Így például, a gazdasági reformerek kisebbsége csatlakozott az akkori Nagy Imre-programhoz (elsősorban az agrárgazdászok), és igen szkeptikus maradt a komoly reformernek számító Péter György, Erdős Péter, Nagy Tamás, vagy az államigazgatásból Nyers Rezső, Fock Jenő, Antos István, Tímár Mátyás, Hetényi István, Vályi Péter, Kiss Árpád. Közülük sokan tekintették az ’56-os forradalmat is „túlzónak”, „irreálisnak”, és tragédiának tartották, hogy a felkelés megakadályozta, megakadályozza az ésszerű reformokat. Nem tekintették árulásnak, ha a Kádár-kormány felhívására munkához látnak a Varga István-féle reformbizottságban. Ezeknek az embereknek a visszalépése az MSZMP-be, vagy Hagelmayer István pártszervező munkája a Közgazdasági Egyetemen arra utalt, hogy a reform- kommunisták nem láttak más reményt, mint az új alapokon való újrakezdést. Mindez borzalmas belső meghasonlásokkal járt, hiszen ebben az időszakban folytak a letartóztatások, a kivégzések.

Litván szerint a párttal létrejött az a társadalmi háttérbázis, amely a Kádár-rezsimet konszolidálta. De ennél is fontosabbnak tartja az 1957-es május 1-jei nagygyűlést:

A május elsejére megkockáztatott első nyilvános nagygyűlés olyan sikert hozott Kádáréknak, amilyenre maguk sem számítottak. Utólag sokan magyarázták a váratlan eredményt a korábban ismert kivezénylési módszerrel, a helyi főnökök és a párttitkárok nyomásával. Biztos, hogy sok helyütt erre is sor került, de a magyarázatot mélyebben kell keresni. A társadalom fordulóponthoz ért, jelentős részében elfogadta a szovjet nagyhatalom által kikényszerített új helyzetet, vagy legalábbis beletörődött, mert belefáradt az előző hónapok folytonos küzdelmeibe és idegfeszültségébe. Érezni lehetett, hogy az emberek többsége normális életre vágyik. Kádár erre kitűnő érzékkel rá is játszott.

A közéleti szférában a konszolidáció sikere ellenére sem volt enyhülés. Ellenkezőleg, a megtorlás, a bedarálás gépezetét teljes sebességre állította a már magabiztos hatalom.11

Litván szerint tehát nem azért működtették a megtorlás gépezetét, hogy megteremtsék a félelem révén a konszolidációt, hanem a már létrejött konszolidáció adott erőt a megtorláshoz. A társadalom konszolidálásához elegendő volt: 1. a szovjet jelenlétbe való belenyugvás; 2. a rendszer tartósságának belátása; 3. a gazdasági stabilizáció; 4. a normális életre, rendre és biztonságra vágyakozás. Ebből következik, hogy a megtorlásra nem a társadalom, hanem az elitek megtöréséhez, illetve Kádár és csapata pártbeli és a szovjet elfogadáshoz, legitimációhoz volt szükség. Kádár 1957 tavaszáig bemutatta, hogy tehetne engedményeket, de közben fölszámolt minden intézményes ellenhatalmat, s bebizonyította, hogy nincs más hatalom, csak az MSZMP és kormánya. Litván állítja, hogy először a társadalom tört meg, majd a megtorlások hatására a „közélet”, az ellenállásra még hajlandó szellemi elit. Így, az 1957-es konszolidáció „népi konszolidáció”, amely nem felső példára történik, hanem saját belátásra, hogy élni kell, dolgozni kell, enni kell. A „nagy értelmiségiek” hatása erre a konszolidációra elenyésző.

Ezt az érzületet mintha igazolná Fodor András naplójának egykori bejegyzése 1957. május 28-án.

Úgy értesültem, hogy a Széchenyi drámát tegnapelőtt játszották utoljára. Ezért lep meg Németh László jelentkezése. Találkozót ajánl, együtt töltjük az egész délutánt. Sétálunk a városban. Sejtelmem, hogy lelki terror nehezedett rá a Kossuth-díj elfogadása miatt, igazolódik. Különösen Féja acsarkodik ellene. Olyasmit mondott, hogy most már csak őt, Illyést meg Tamásit kéne félresöpörni… Õszintén feltárja, mennyire hadilábon állt nemzedéke íróival az elmúlt időkben. Óvta őket a fölösleges hősködéstől. – Imponáló butaság, igen, ez a helyes kifejezés. Olvasmányaikat akarták megvalósítani, hatalomnak érezték magukat, pedig inkább a néphez kellett volna alkalmazkodni, az ő visszahúzódásukat követni. Írtam is abban a cikkemben, hogy a szerep megfordult: nem mi járunk a nép előtt, hanem ők előttünk. – A ti vállatokon van a magyar irodalom sorsa. Az öregek elvesztették minden tekintélyüket. – Már akik! – teszem utána, mint ahogy eddig is többször mondanom kellett, hogy az igazán értelmesek sosem tekintették őt holmi Görgeynek.12

De ekkor még aligha beszélhetünk konszolidációról, sokkal inkább normalizációról, méghozzá gazdasági eszközökkel végbevitt normalizációról. A normalizáció se több, se kevesebb, mint az ellenállás beszüntetése és részvétel a mindennapi élet működésében és működtetésében. A konszolidáció esetén a társadalom aktívan együttműködik a hatalommal, kitölti az intézményeket, sőt, maga állít elő konszolidációs intézményeket és cselekvésformákat. Romsics pontosan fölsorolja az 1956 végén, 1957 elején hozott a társadalmat normalizáló gazdasági intézkedéseket.

A forradalomban vagy az ellenállásban részt vevő aktív kisebbséggel szembeni kemény ítéletekkel egy időben Kádár kezdettől törekedett a passzív többség megnyerésére. (407) Kádár tudta, és credóként vallotta, hogy „A dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik, hanem a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása”. E pragmatista megközelítéssel magyarázható, hogy a hatalomra kerülését követő hetekben-hónapokban szinte minden társadalmi réteg jelentős anyagi kedvezményekben részesült.

Az ipari munkásoknak, bányászoknak és a pedagógusoknak tett gesztusok közül kiemelkedett a bérek 10 és 30% között váltakozó – átlagosan 18%-os – emelése 1956. november 10-től kezdődően. 1957 elején bevezették a nyereségrészesedést, majd 1957. július 20-án a teljesítménybérezést. A munka, az erőbefektetés és az eredmény kezdte visszanyerni becsületét. Ugyanezen idő alatt az árak érdemben nem változtak. A munkásság így néhány hónap alatt jelentős reálbér-növekedést könyvelhetett el.13

Kádár politikája nemcsak pragmatikus, de plebejus politika is. A plebejus értékrendben a kétkezi munka teljesítményének tekintélye és megbecsültsége, a mindennapok realitásainak figyelembe vétele, a józan háziasszonyi gondolkodás döntő jelentőségű a patrícius, az elit áttekinthetetlen szellemi teljesítményével, a mindennapokat meghaladó eszmékkel szemben. A kádári plebejus rendben különös megbecsülést kapott az ipari, a gyári munka, a műhely stb. És ugyanez a rendszer itt kezdte meg a szellemi munka tartós lebecsülését, az értelmiségi bérek és jövedelmek alárendelését a fizikai munkáénak. A normalizáció és a későbbi konszolidáció azon a tömeges igényen is alapult, hogy a magasabb jövedelem, életnívó, megbecsültség a (nehéz) fizikai munkát végzőt illesse meg a (könnyű) szellemi munkásokkal szemben. Kádár és rendszere folyamatosan kihasználta a szellemi, az értelmiségi, az irodai munkával szembeni gyanakvást, ellenszenvet a fizikai munkások részéről, így a rendszer egyik fontos stabilizációs oszlopa volt a fizikai munka felülértékelése a szellemi munkával szemben.14

A kádári kisemberi gazdasági stabilizáció ekkor még inkább papíron maradt, mert a reálbér- emelkedést nem tudta árualappal ellentételezni. Ha a béreket emeled, és az árakat rögzíted, akkor adott árualappal szemben több forrás áll rendelkezésre, s ennek következtében áruhiány keletkezik. Kádár kormánya az általános áruhiányt csak átmenetileg és kampányszerűen tudta ellensúlyozni külföldi vásárlásokból, s nem a magyar termelésből.

A parasztság szempontjából az agrárpolitika módosulásának két eleme bizonyult döntőnek: a téeszek feloszlásának tudomásulvétele és a mezőgazdasági termények kötelező beszolgáltatásának ismételt eltörlése. A parasztság megnyerését szolgálta az is, hogy engedélyezték a földek 5 holdig terjedő szabad adásvételét.15

A vidéki normalizációnak és egy lehetséges konszolidációnak legfőbb eleme: a Kádár-rendszer elfogadta a termelőszövetkezetek feloszlását, az 1945-ös és 1953-as földosztások utáni, harmadik, 1956-os földosztást. Másrészt, átmenetileg jóváhagyta a vidéki rendcsináló és rendfenntartó hatalmakat, nem torolta meg a Nemzeti Bizottságokban való részvételt. Ha 1956 októbere a vidéknek a FÖLDET, a RENDET és az ÖNKORMÁNYZATOT jelentette, 1957 júniusáig a kádári új hatalom ezt érdemben nem bolygatta meg.

A beszolgáltatási rendszer eltörlése önmagában még nem eléggé ösztönözte a parasztokat a városok áruellátására, és az 1957-es felvásárlási árak növelése, illetve az állami felvásárlási szerződések nem biztosították az áruellátást. Éppen ennek az élelmiszerhiányos helyzetnek az együttes szocialista megoldására találtatott ki a hruscsovi agrárprogram – tömeges kukoricatermesztés, a szűzföldek feltörése stb. – és a második kolhozosítás a kelet-európai szocialista országokban. A második megoldás a Fehér Lajos-féle „nagyimrista” agrárreform lett volna, az ’56-os földosztás és önkéntes szövetkezés folytatása, ám ezt Kádárnak 1957 közepén le kellett vennie a napirendről.

Szovjet típusú normalizáció

A hatalom normalizációjához elengedhetetlen volt, hogy Kádár és pártja, illetve kormánya elnyerje a szovjet párt- és állami vezetés, személyesen Hruscsov bizalmát és segítségét. (Érdemi gazdasági és katonai támaszra csak a Szovjetuniótól számíthatott.) Az 1957. március 20–28-i moszkvai szovjet–magyar tárgyalásokon kerülhetett sor nemcsak a normalizáció, de egy lehetséges konszolidáció kereteinek meghatározására is. Ekkor még a moszkvai vezetés nagyobb bonyodalom nélkül változtathatott volna a magyar politikai szerkezeten és a vezetés személyi összetételén, mert a kádári intézményi és nomenklatúrás személyi struktúra még nem épült ki. A katonai, a politikai és a gazdasági támogatás feltételeiben még nem állapodtak meg, ezek keretei még nem alakultak ki.

Szovjet részről elképzelhető lett volna, hogy a kádári delegációt azért hívják Moszkvába, hogy Kádárt leváltsák, vagy hatalmában korlátozzák, miként ez 1953 tavaszán Rákosival történt, átadatva vele a kormányelnöki vagy a pártelnöki posztot. És a Moszkvában élő rákosista vezetésből küldenek valakit, vagy valakiket Budapestre „erősítésül”. A rákosista diktatúra gyorsított visszaállítása egyben példát mutatott volna arra, hogy a szovjet vezetés sztálini módon képzeli el a válságok kezelését és a normalizációt. Végleges és tartós szakítás a titói Jugoszláviával és komoly feszültséget okozna a gomu³kai Lengyelországgal. A másik lehetőség Kádár János és egyben Magyarország mozgásterének pontosabb behatárolása: a strukturális kényszerek megjelenítése. A Molotov-csoport talán az előbbit akarta, Hruscsov és csoportja az utóbbit.

Magyar részről Kádár és csoportja megkísérelhette volna, hogy valamiféle Gomu³ka-megoldással próbálkozik, és ehhez nyeri el a szovjet vezetők támogatását. A gomu³kai lengyel út felé mutatott, hogy a kádári vezetés még egyezkedett a munkástanácsok maradékával, folyt a munka egy koalíciós kormány gazdaságpolitikájának kialakítására a Varga István vezette többpárti Közgazdasági Bizottságban, még nem indult eljárás a Snagovba internált Nagy-csoport ellen, illetve vezető értelmiségiekkel szemben. Az MSZMP vezetésén belül még erős volt a magyar függetlenséget és egyenrangúságot, a szovjet kézi vezérlést megszüntetni kívánó szárny, amelynek véleményében Kádár is osztozott. A társadalom hallgatott. Feladta az ellenállást, a sztrájkok politikáját. S végül, Gomu³ka 1956 októbere és 1957 márciusa közötti sikere az önálló, lengyel utas konszolidációban igazolható és követhető utat mutatott.

A szovjet párt- és állami vezetők mozgástere is kicsiny volt, a Szovjetunió törékeny gazdasági helyzete és a szocialista országokkal, mindenekelőtt Kínával, Jugoszláviával és Lengyelországgal kialakított új viszony határozta meg. 1956 decembere és 1957 májusa között gazdasági-politikai válság volt a Szovjetunióban. Az 1956-os XX. kongresszuson elfogadott hatodik ötéves – túlfeszített – terv az év végére összeomlott.

A hatodik ötéves terv volt az első, amit békeidőben félbeszakítottak. Elfogadása után alig egy évvel elhatározták felülvizsgálatát, és sohasem léptették újból életbe.16

1956. decembere és 1957 februárja között Hruscsov és csoportja vesztésre állt a Molotov-csoporttal szemben, Hruscsov átmenetileg kiszorult a gazdaság irányításából.17

A szocialista országokkal való viszonyban, Sztálin halála után egyértelművé vált, hogy az ellentétek két legfontosabb forrását, nevezetesen a háborús jóvátételi szovjet elvonást, és a vegyesvállalatokon nyugvó, egyenlőtlen cserét kifejező sztálini eszközrendszert fel kell számolni. Hruscsov 1954. októberi pekingi látogatásán hallgatólagosan elítélte a sztálini „hegemonizmust” és biztosította Kínát, hogy a Szovjetunió ezután az „egyenjogúság és a kölcsönös előnyök” alapján fog együttműködni Kínával.18 1955-ös belgrádi útja során ugyanezt a kötelezettséget vállalta Jugoszláviával szemben, majd 1956 okt óberében Varsóban is elkötelezte magát. Az SZKP KB 1956. október 30-i ismert határozata általánosította is ezt az ígérvényt. Kétségtelen, hogy Mao, Tito és Gomu³ka ezt az egyenrangú kölcsönös kapcsolatot általános elvnek vélték, a hruscsovi Szovjetunió viszont kizárólag azoknak kívánta jutalomként megadni, akik ezt a jogot kikényszerítették, kivívták maguknak. 1956 drámai politikai és gazdasági összeomlásai után, a Szovjetunió legfontosabb szempontja az volt: ki, milyen rövid idő alatt, mekkora szovjet ráfordítás igénybe vételével képes országa helyzetét normalizálni, majd konszolidálni, illetve a válságot elkerülni.

Szovjet szemmel, a gomu³kai konszolidáció nem általános szabály, hanem sajátos lengyel kivétel volt. Ott az Odera–Neisse határ szovjet elismerése és nyugati el nem ismerése közös lengyel–szovjet érdeket teremtett: a lengyel nép nem akart, tudott lemondani az 1945 után elnyert nyugati területeiről. Okkal hitt Hruscsov a lengyel nemzeti kommunista Gomu³kának: a lengyel társadalom a LEMP vezetésével szovjetbarát és kommunista marad, mert ez biztosítja a nyugati területeket számára.19 Ilyen nemzeti érdek Magyarországon nem volt. A szovjet vezetők realista módon, nem hittek a gyors társadalmi konszolidációban, nem bíztak az MSZMP kellő megerősödésében. Nem láttak olyan magyar társadalmi érdeket, amely a kádári hatalmat rövidtávon elfogadtatná.

A Szovjetunió 1956 decemberében döntött a szocialista országokkal való új gazdasági viszonyról és a szovjet csapatok állomásoztatásának általános rendjéről. Ez nem a sztálini egyedi és egyenlőtlen gazdasági és katonai viszonyrendszert, a teljes szuverenitásmegvonás rendszerét irányozta elő, hanem a válságok elkerüléséhez és a katonai, gazdasági tehermegosztás érdekében a korlátozott szuverenitás, a szocializmushoz vezető nemzeti utak rendszerét fogadta el. Az SZKP-nak meg kellett határoznia azokat a strukturális és szituatív kényszereket, amelyek között a továbbiakban a szocialista tábort működteti.20

Ez már se nem a sztálini, 1953-ig működő, se nem az 1955 februárjáig működő malenkovi „átmeneti” rendszer volt, hanem itt ütközött meg az új, hruscsovi rend ellenfeleivel. Az egyes országok válságkezelését és konszolidációját beillesztették a szovjet rendszer válságkezelő és konszolidációs folyamatába. Hruscsov azért akart bizonyos önállóságot adni a szocialista országoknak, amiért a szovjet tagköztársaságoknak is, hogy csökkentse a központi szovjet bürokrácia szerepét és befolyását. A Molotov-csoport pedig szeretett volna „megszabadulni” az egyes országok igényeitől, azon igyekezett, hogy gazdaságilag tehermentesítse a Szovjetuniót.

Az SZKP 1956. decemberi plénumán vita folyt a politikai változásokat előidéző gazdasági problémákról. A magyar és a lengyel események számos gyökere a keleti blokk gazdasági viszonyaiból táplálkozott és a szovjet vezetők erre nem voltak felkészülve. Továbbá, közülük sokan, így Hruscsov is, megértették, hogy a sztálini erőszaknak fontos része volt a kölcsönös gazdasági függés megteremtése, és minden szeparatista tendencia ennek tulajdonította a nemzeti összeomlásokat.

Az 1956-os események gyorsan megváltoztatták a szovjet gazdaság viszonyát Kelet-Európához. Eddig ez a térség érzékelhető gazdasági előny forrása volt a Szovjetunió számára, az éves nettó szovjet többlet megközelítette az egymilliárd US dollárt. A szovjet megközelítés a múltbeli gazdaságpolitikával szemben, amely összeomlásokat okozott, arra kényszerítette a szovjeteket, hogy segítse a keletnémet rezsim stabilizálódását, hogy támogassa a kádári Magyarország újraéledését, hogy kerüljék az olyan beavatkozásokat, amelyek megismételnék a Poznañokat nemzeti szinten egész Lengyelországban. Ezért a Szovjetunió 1956 végén, 1957 elején minden erejével hitelezni kezdte ezeket a rendszereket. Ennek eredményeként, Lengyelország, Magyarország és Kelet-Németország rövidesen gazdasági erőre kapott.21

A Szovjetunió ráébredt, hogy immár a hiteleket használhatja az egyes országok jutalmazására és büntetésére.

1957. február 21-én a szovjetek úgy döntöttek, hogy felfüggesztik a Jugoszláviának megígért 250 millió dolláros kölcsönt, amelyet egy alumíniumkohó építésére kívántak fordítani. Szovjet hitelek Kelet-Európának 1956-tól: 370 millió rubel Bulgáriának 1956 februárjában, 1,2 milliárd rubel Kelet-Németországnak 1956 júniusában, majd 1957 januárjában, 200 millió aranyrubel Magyarországnak 1956 decemberében, 400 millió aranyrubel Lengyelországnak 1956 szeptemberében, majd 700 millió novemberben, 270 millió rubel Romániának 1956 decemberében. Egy 1956. novemberi megállapodás eltörölte Lengyelország 2,3 milliárd rubeles adósságát. Összességében a kelet-európai országoknak 1956–57-ben nyújtott szovjet hitel 1,3 milliárd dollárt tett ki, amihez hozzáadódik 1,8 milliárd dollár adósság törlése.22

De a következő kérdés az volt, hogy maga a Szovjetunió milyen növekedési pályát kövessen, és milyen növekedési pályára állítsa a hozzá kapcsolódó szocialista országokat, milyen gazdasági szerkezetet támogasson hiteleivel? A szovjet gazdaságpolitika 1953 után, az ún. malenkovi politika keretében szakítani igyekezett a sztálini erőltetett iparosítás programjával, és egy fogyasztáselvű, agrár- és könnyűipari fejlesztést előtérbe állító politikába kezdett. Ezt a fordulatot hajtotta végre Magyarországon Nagy Imre. Ám 1955-ben Malenkov megbukott – s vele együtt Nagy Imre is –, és a szovjet gazdaságpolitika ingadozni kezdett az újabb iparosítási, erőltetett növekedési politika, és a fogyasztásvezérelt politika között. Az előbbi az erőltetett nagyipari beruházásokkal egy újabb fegyverkezési hullámot táplált, míg az utóbbi a nyitás, az enyhülés, a fegyverkezés visszafogására épült. Az 1955-től 1958-ig tartó ingadozás a két politika között, egyben kifejezte nemcsak a szovjet politikai vezetésen belüli belharcot, hanem a szovjet centrum és az önállósodó Kína, Jugoszlávia, Lengyelország, majd Románia közötti modelljellegű ingadozásokat. Az 1956 novembere és 1957 márciusa közötti Magyarország a nagy ingadozáshoz hasonlóan ingott a sztálinista-rákosista erőltetett iparosítás újraindítása, a malenkovi- nagyimrista fogyasztás-, és agráralapú konszolidáció, valamint a hruscsovi-kádári középutas nagyipart is helyreállító, fogyasztást is engedélyező politikák között.

A magyar küldöttség látogatása ebbe a folyamatba illett bele. A szovjet vezetés 1956. november közepén még a közvetlen, sztálini típusú kézi vezérlés mellett döntött, amikor Budapestre küldte Szuszlov és Arisztov KB-titkárokat. A szovjet civil és katonai irányítás ekkor korlátlan volt, a magyar hatalom szinte nem létezett. A tartós szovjet közvetlen uralom nemcsak a társadalomnak, de a kádári „újra kezdőknek” is elfogadhatatlan volt: a megszállók fenyegetése alatt nem, vagy rákosista módon lehetett normalizálni. A szabadulni akaró MSZMP IKB, Fehér Lajos és Földes László javaslatára úgy döntött, hogy Hruscsovhoz fordulnak, tartsanak a testvérpártok egy értekezletet Budapesten a magyar kérdés kapcsán a szocialista országok egymás közti viszonyáról és a nemzeti kérdésről. Az IKB nem-szovjet szárnya és maga Kádár is abban reménykedtek, hogy egy ilyen találkozón elnyerhetik a lengyelek és a kínaiak támogatását, illetve hatni tudnak Hruscsovra a magyar önállóság helyreállítása érdekében. Hruscsov azonnal válaszolt Kádár levelére, és az előkészítéssel megbízta a Budapesten tartózkodó két KB-titkárt és a hozzájuk rendelt Malenkovot.23 Kádár megkísérelte a szovjet kiküldötteknek fölvetni, hogy a nemzeti kérdést az MSZMP „a magyar események fényében mindenekelőtt a szuverenitás és függetlenség kérdéseként” kezeli. A szuverenitás, a függetlenség és az egymás ügyeibe való be nem avatkozás olyan elvek, amelyeket a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozata elismert.

Konkrétan meg kell mondanunk a népnek, hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni ezek az elvek a jövőben. Tisztázni kell a pártok közötti viszonyt, ezt követően az állami vonalat, és megfelelő távlatot kell adni a kérdésnek.24

A szovjet vezetők aligha gondolták, hogy tartósan a közvetlen ellenőrzést gyakorolják, és nem adnak bizonyos önállóságot a magyar vezetésnek. De mind a Malenkov-csoport, mind az SZKP Elnöksége arra a következtetésre jutott, hogy a normalizáció nem fog végbemenni egy ütemben, mint Lengyelországban, hanem csak a megtörés és a gazdasági kompenzáció megfelelő adagolásával. Ezért, fokról-fokra belekényszerítették Kádárt, hogy egységesen ellenforradalomként ismerje el a történteket, és Nagy Imrét, csoportjával együtt bélyegezze árulónak, helyeztesse vád alá.25 A nyomásra mindenekelőtt a kétségbeejtő gazdasági helyzetet használták fel: ha szükségetek van gazdasági támogatásra, akkor gyorsítsátok fel a megtorlást.

Közbevetőleg, nem sikerült a magyar vezetés fellebbezési kísérlete a nemzetközi kommunista közösséghez sem. A szovjetek belementek a találkozóba, de nem teljesítették a magyar igényt, hogy Magyarország meghívhassa Budapestre a lengyel, a jugoszláv és a kínai pártok küldöttségét, akiktől a legtöbb támogatást remélhette. Végül, 1957. január 1-je és 3-a között a szovjet, a csehszlovák, a román és a bolgár pártok vezetői tárgyaltak a magyarokkal. E találkozón egyértelművé vált, hogy a magyaroknak Moszkvában, és csakis Moszkvában van keresnivalójuk. E találkozó eredményeként a január 6-án kiadott kormányprogramba bekerült ez a mondat: „a Nagy Imre-kormány árulása megnyitotta az utat az ellenforradalom előtt”. Csou En-laj kínai miniszterelnök budapesti tárgyalásai január végén nem változtattak érdemben Kádár és Magyarország pozícióján. Csou En-laj világossá tette, hogy a kínai párt különbséget tesz az általuk támogatott gomu³kai lengyel út és a magyar helyzet között:

A lengyel vezető elvtársakkal is beszéltünk a magyar kérdésről… és elmondtuk nekik, hogy a magyar és a lengyel események jellegükben különböznek egymástól. A magyar helyzetre rányomta a bélyegét Nagy Imre árulása. Kádár János csak Nagy Imrével szemben és szovjet segítséggel tudta megmenteni Magyarországon a szocializmus ügyét.26

Kádár már 1956. november 23-án, majd december 11-én kétségbeesett leveleket küldött Hruscsovnak, azonnali segítséget kérve a gazdaság működtetéséhez, illetve a napi ellátási helyzet javítására. Hruscsov december 14-i válaszában nemcsak a magyarok konkrét igényeit hagyta jóvá, de 200 millió aranyrubel szabad felhasználású devizahitelt is ígért. Az 1957. január 15-én kezdődő szovjet–magyar gazdasági tárgyalások, Pautyin Goszplan elnökhelyettes és Apró miniszterelnök-helyettes vezetésével Kádárék moszkvai útját készítették elő.

A magyarok három kérdéscsoportban akartak megállapodásra jutni: a kétoldalú gazdasági kapcsolatokban Magyarország számára okozott kár megtérítése, a magyar gazdasági helyzet stabilizálásához szükséges segítség, illetve a gazdasági struktúra átállításához igényelt beruházási hitel.27

A magyar gazdaságpolitikusok és közgazdászok között élénk vita folyt a gazdasági szerkezet átállításáról. Az általánosan elfogadott vélemény szerint Magyarország nem folytathatja tovább a Rákosi-korszak iparpolitikáját, fel kell hagynia a „vas és acél országa” erőltetett megvalósításával és a Szovjetuniótól kell kárpótlásként olyan 4 milliárd rubeles beruházási hitelt igényelni, amellyel az ipar új alapokra állítható. Abban is egyetértés volt, hogy meg kell teremteni az ország önálló energiabázisát, fokozatosan átállva a szénről a szénhidrogénre.28 Ám ha folytatódik az acélprogram, akkor ahhoz egészen más energiaszolgáltatásra van szükség, és magára maradt a reformerek kicsiny tábora, amelyik a Dunai Vasmű beruházásának leállítását javasolta.29 A Bognár József, Péter György, Faragó László, Varga István elméleti közgazdász és gyenge befolyású gazdaságpolitikus kör nem, vagy alig tudta befolyásolni a kormány, ezen belül az ipari minisztériumok és a Tervhivatal álláspontját. Az előterjesztő Országos Tervhivatal nem állt ellen az igényeknek, és azon az állásponton volt, hogy „virágozzék száz virág”, vagyis minél több célra kell beruházási hitelt kérni a Szovjetuniótól. A politikai vezetés, maga Kádár, ekkor még nem tudott, akart dönteni, egy ennyire kockázatos lépést felvállalni. Így, Magyarország belesodródott a korábbi, helytelen szerkezet rekonstrukciójába.30 Utólag Nyers így értékelt:

[Az 1957–59-es helyreállítási periódus] sikerrel lezárult, az átmenetet viszont nem sikerült megteremteni. Bebizonyosodott, hogy a helyreállítási folyamatot így nem lehet folytatni, hanem új beruházásokkal, új struktúrával kell elindulni egy ötéves tervidőszak, egyáltalán egy új időszak felé. A helyreállítás periódusát sajátos határkőnek nevezném a magyar gazdaságban. Nehéz is volt kimozdulni belőle… [felmerül a kérdés] helyes volt-e a teljes körű helyreállítás.31

Apró Antal miniszterelnök-helyettes – egyértelműen a szovjetek bizalmi embere a magyar kormányban – és Pautyin Goszplan elnökhelyettes tárgyalásain kiderült, hogy nem a szovjetek erőltettek ránk meghatározott gazdasági szerkezetet, illetve helyreállítási módot, hanem arról a magyar tárgyalók határozhattak.

Pautyin szerint a kért négymilliárd rubel túlzott volt, az erre irányuló kérést alaposan meg kell indokolni. „Fontos, hogy a szovjet nép megértse azt, hogy Magyarország valóban rászorul a segítségre.” Egyetértett a Dunai Vasmű befejezésének szükségességével is, mert habár – mint elmondta – „ha annak idején részt vett volna az elhatározásnál, akkor ellenezte volna, most viszont már minden vita erről a kérdésről üres és meddő”. „Nagyon szeretné, ha a kormány részéről is nagy súlyt helyeznének arra, hogy a Tervhivatal most már végre komolyan határozza meg néhány iparág sorsát, hogy az a sokat hangoztatott magyar sajátosság ne csak frázis legyen, hanem annak komoly anyagi alapot adjanak.”32

A szovjet Tervbizottság képviselői egyezmény aláírása nélkül utaztak vissza február elején Moszkvába. Ez nagy csapás volt a magyar vezetésnek, amely az 1956. novemberi lengyel szerződéshez hasonló szerződést szeretett volna minél előbb kikényszeríteni. Ezért Kiss Árpád és Vályi Péter tervhivatali vezetők látogatást tettek Andropov nagykövetnél. Kifejtették aggodalmukat, hogy a delegáció elutazása Magyarországon kedvezőtlen benyomást alakíthat ki, majd győzködték a nagykövetet, hogy a 4 milliárdos hitelkérelem megalapozott: „az ilyen hitelnyújtás politikailag kedvező lenne a szovjet kormánynak, mivel Magyarországon sok ember a gazdaságpolitikai hibákat összekapcsolja a Szovjetunió felelősségével ebben az ügyben.”33 Majd Apró írt egy 15 oldalas lev elet Arisztov KB-titkárnak, február 20-án, amelyben leírta a helyzetet, megerősítette a hitelkérelmet, és részletezte a magyar kártérítési igényeket.

Február Hruscsov ellentámadásának kezdete. Az első titkár teljes irányítási reformmal válaszolt az 1956. decemberi központosítási kísérletre.

Az elgondolás alapján a minisztériumok birodalomépítő tevékenysége és az elégtelen együttműködés okozta hátrányokat az ipari minisztériumok teljes megszüntetésével számolják fel, és a Goszplan által irányított regionális struktúrát teremtenek. Hruscsov igen reális problémához nyúlt, de elsősorban úgy, hogy politikai ellenfeleinek ártson, és gyengítse az állami minisztériumi hierarchiát.34

Ez a regionális népgazdasági tanácsok – szovnarhoz – rendszere, amelyet az SZKP Elnöksége 1957 májusában jóvá is hagyott.

Az SZKP Elnöksége február 26-án megtárgyalta a magyar kormánydelegáció látogatásának előkészítését, és jóváhagyott egy 1750 millió rubeles keretet, amelyből 1 milliárdot javasolt 1957-re. 540 milliós áruhitelt, 240 milliós szabadon felhasználható valutahitelt, és a korábbi 154 milliós hitel törlesztésének tízéves halasztását, továbbá 458 millió fegyvervásárlási hitel elengedését. A szovjetek először elutasították a magyarok 520 milliós áruhitelkérelmét, de Hruscsov már a delegáció első tárgyalásán ígéretet tett rá, s végül Magyarország 1957-ben 875 milliós, szabadon felhasználható valutahitelt kapott.35 Ugyanekkor döntöttek a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának legalizálásáról, vagyis arról, hogy a közeljövőben a felek tárgyalni fognak a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról, annak létszámáról, összetételéről.36 Erre, megváltozott körülmények között, 1958 tavaszán került sor.

Ilyen előjáték után érkezett Kádár küldöttsége március végén Moszkvába.

Az SZKP Elnöksége megosztott volt: Hruscsov belső ellenzéke fel kívánta nagyítani Kádár fiaskóit, ami politikai-ideológiai ellehetetlenítése előjátékául szolgálhatott volna mentora megbuktatásához.37

Kádár 1989 márciusában a történetet így mondta el:

Az egyik megbeszélésen, amelyen nem mindenki vett részt a magyar tárgyalócsoportból, miközben Hruscsov a szokásos üdvözlő szavakat mondta, Vorosilov38 előhúzta Rákosinak az SZKP elnökéhez írt levelét. Abban engem személy szerint is támadott, azt állítva, hogy szétvertük a pártot; hogy az MDP tagjai őt visszavárják, s csak ő tud rendet csinálni az országban.

Amikor rám került a sor, azt mondtam, hogy én készültem egy kis üdvözlő beszéddel, de most nem fogom elmondani, mert közben Vorosilov megmutatott nekem egy levelet, amit Rákosi írt. Ami abban van, azzal én nem tudok egyetérteni. S ha a szovjet párt- és állami vezetés úgy véli, hogy neki Rákosiékra van szükségük, tegyék, amit akarnak. Sem én, sem Münnich Ferenc, sem azok, akik velünk együtt vállalták a rend helyreállítását, nem ragaszkodunk a hatalomhoz. A szovjet vezetés tehát döntse el: kit és mit akar.

Erre Hruscsov „most már aztán elég, Klement Jefremovics” felkiáltással az asztalra csapott és kijelentette, hogy az SZKP és a szovjet kormány bízik a magyar vezetésben és minden támogatást megadnak nekünk.39

Huszár Tibor idézi Aczél visszaemlékezését is, aki szerint nemcsak az ortodox szárny, de Hruscsov is bizalmatlan volt ekkor még Kádárral szemben:

Később ezt Hruscsov elmondta. A szovjet vezetés nem bízott Kádárban. Átmeneti figurának tekintette. Akárcsak az összes ilyen rehabilitáltat, akikről jelenlétemben kijelentette: „nálunk még járási pártbizottságoknak sem lehettek tagjai, mert vagy valóban bűnösök voltak, s akkor azért, ha meg nem, akkor sértett emberek”.40

1957. március végén Kádár és csapata még nem szolgáltatta a magyar társadalom normalizációját a szovjetek számára. A társadalom nem mutatott kellő megtörtséget, se önkéntes követni készséget. Ha a szovjet vezetők összevetették – és bizonyosan összevetették – Kádár konszolidációs teljesítményét Gomu³káéval, akkor Kádár igen rosszul jött ki az összehasonlításból. Hruscsov és a vele szemben ellenálló ortodox szárny egyaránt a normalizáció és a konszolidáció felgyorsítását várták Kádártól, s a különbség csak az volt, hogy a Molotov–Malenkov–Vorosilov-csoport erre eleve alkalmatlannak tartotta, Hruscsov pedig bizalmat szavazott neki 1956 novemberében. 1957 márciusában, kellő biztosítékokkal meghosszabbította ezt a bizalmi időszakot.41

Kádár 1956-ban elnyerte Hruscsov támogatását, de nem a szovjetekét. Ahhoz az „internacionalista vezető” címet kellett elnyerni. A Nagy Imre-per és a szövetkezetesítés tette Kádárt elfogadhatóvá.42

A moszkvai megállapodás nemcsak a szovjet- magyar politikai, gazdasági és katonai kapcsolatokat döntötte el évekre, de a megtorlási hullám elindítását és a mezőgazdaság szövetkezetesítését is. Ez évekre lehetetlenné tette a konszolidációt. A megtorlási hullám először eléri az írókat és a Petőfi-körben szereplőket. Majd 1957. április közepén letartóztatják Nagy Imrét és társait Snagovban, és hazahozzák őket Budapestre. Májusban letartóztatják a koalíciós kormány tagjait, illetve a pártok vezető képviselőit, köztük Tildy Zoltánt, Pártay Tivadart és Bibó Istvánt. Az előbbi véget vet a Nagy Imre-csoporttal és ideológiával történő bármiféle kiegyezési kísérletnek, az utóbbi a koalíciós kormány álmának.43

Még mielőtt a magyar gazdaság sikeressé vált volna, a nemzet és a munkásosztály politikai akaratát és ellenállását meg kellett törni. Az 1956-os forradalom után közvetlenül Kádár János és szovjet támogatói sokkal kegyetlenebbül és terrorisztikusabban hajtották végre ezt a megtörést, mint Jaruze³ski Lengyelországban 1981 után. Moszkva ugyanakkor sokkal nagyvonalúbban látta el gazdasági segítséggel Kádárt. Röviden, Magyarországon végre a szovjetek megtanulták az 1953 és 56 közötti elhibázott fél-intézkedéseik leckéjét. Ettől kezdve helyi csatlósaikat a forradalom utáni „normalizációban” két egymást követő lépéssel segítették: (1) megtörni a megvert és alávetett társadalmat; (2) jutalmazni és kielégíteni a gazdasági újjáépítéssel anyagi igényeiket. Zárójelben, Jaruze³ski nem volt képes egyiket se teljesíteni az 1981 utáni Lengyelországban.44

A tárgyalásokon a szovjetek egy kemény és egy puha álláspontot tettek egyértelművé Kádár számára. A kemény így hangzott: 1. Az 1956-os felkelés ellenforradalom volt, és fő okai a Nagy Imre-csoport revizionista működése, az imperialista ármánykodás és a horthysta-fasiszta múlt föltámadása. Nagy Imrét és csoportját árulásért bíróságilag felelősségre kell vonni, aki velük együttműködött, annak igazolnia kell magát. 2. Rákosi ostobaságokat követett el, csoportja hibázott, de mindez a szocializmus keretei között történt. Az 1948 utáni folytonosságot fenn kell tartani. 3. Se a sztálini, se a Sztálin utáni Szovjetunió nem felelős a magyar válság kialakulásáért, vagyis a Szovjetunió nem tartozik semmivel Magyarországnak, amit ad, jószántából és önkéntes kommunista szolidaritásból adja. 4. A Szovjetunió azzal segíti a szocialista országokat, hogy fegyveres erejével támogatja őket az imperialisták, és ha kell, a belső ellenség elleni harcban.

A puha álláspont pedig így: 1. Az 1956-os forradalom ellenforradalom volt, de Kádár és csoportja nem felelős érte, időben állt a szocializmus és a Szovjetunió oldalára. 2. Rákosi hibáit az SZKP maga is elismeri, és e hibákat a nyilvánosság előtt bírálja. Az SZKP jóváhagyja az MSZMP kétfrontos harcát, a szektás-dogmatikus és a revizionista nézetek ellen. 3. A Szovjetunió elfogadja, hogy a sztálini hibás politika következtében károk érhették Magyarországot, ezért hajlandó bizonyos kereteken belül, a károk enyhítésére, de nem deklaráljuk. 4. A Szovjetunió mindenekelőtt politikai és gazdasági segítséget nyújt a szocialista országoknak, és fegyveres erőit csak a szükséges ideig és okokból állomásoztatja Magyarországon. A szovjet politika részben tudatosan alkalmazta a hideg víz és meleg víz, a rossz rendőr és jó rendőr váltogatásának politikáját, részben belső megosztottsága okán.45

Ez az időszak – ’57–’59 – a Kremlből vezérelt utólagos reváns 1956-ért, amolyan „csontropogtató” idő volt a Kádárhoz tartozó mérsékelt politikusok számára.46

Igazán az áldozatok csontja ropogott.

Készült a Pénzügykutató Zrt. Korridor Politikai Kutatások Központja konszolidáció-kutatási programja keretében.

  1. Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Magvető, Budapest, 1986, 463.
  2. Márai Sándor: Napló. Budapest, Helikon, 2006–2011.
  3. Rainer M. János írja le Kádárt pragmatikus „útkarbantartó attitűdűnek” az „útkereső” Nagy Imrével, a „nemzeti kommunista” újító Ceauºescuval és a „késő hruscsovista légvárakat építő” Gierekkel szemben. Rainer M. János: Kádár János, a reformer? (In Mit kezdjünk vele? XX. Század Intézet, Budapest, 2007, 72.).
  4. „A magyar forradalom a Sztálin halálát követő általános válság terméke volt, s a szovjet befolyás alatt álló kelet- és közép-európai térségben az egyes országok politikáját általában a Sztálin halálát követő kiigazítási-korrekciós folyamatok belső dinamikája határozta meg. A magyar vezetés ebben a keretben és az 1956 után már a forradalomból fakadó belátások alapján politizált. A jelek szerint ezek egy részét Moszkvában is elfogadták. A szovjet »rugalmasság« alapvető oka: 1956 nemzetközi (vagy blokkon belüli, közös) sokkhatása, illetve a Sztálin halála után fellépett korrekciós- revíziós hajlam a szovjet politikai elit gondolkodásában. Mindez »kezére játszott« Kádár Jánosnak és a magyar vezetés zömének annyiban, hogy így könnyebben tudták elfogadtatni új – vagy a klasszikus sablonoktól eltérő – megoldásaikat a »szövetségesekkel«, különösen a »Nagy Szövetségessel«. De más megközelítés is lehetséges: a magyar politikai vezetés rendelkezett annyi politikai súllyal, akkora autonómiával, hogy 1956-ból eredő belátásait legalább részben elfogadtassa a szovjetekkel.

    Az 1956. november 4-től 1962–63-ig terjedő csaknem hét esztendő – mutatis mutandis – megismételte a magyarországi szovjet rendszer kiépítésének 1947–53-as folyamatát. Kádár János a politikai hatalom visszaszerzésének mozzanatával kezdte, a politikai (14) ellenfelekkel való véres és elhúzódó, kampányszerű leszámolással folytatta (a forradalmi résztvevőkkel szembeni megtorlás – ideértve a kommunista párt eretnekjeit, a »revizionistákat« is – 1956–59, katolikus egyház: 1961, ortodox sztálinisták: 1961–62). Lezajlott a tulajdontól való megfosztás folyamata a mezőgazdaságban (1958– 61). A gazdaságpolitika egy rövid átmenet után, különösen a második ötéves terv kidolgozása során, visszaállt az erőltetett iparosítás, a centralizált parancsgazdaság pályájára. A szellemi életben folytatott ötvenes évek végi-hatvanas évek eleji kampányok az ideológiai monopólium megszerzését célozták. Az első (eredeti) rendszerépítő folyamatban a diszkrimináltak kirekesztése és marginalizálása folytatódott (a téesszervezés most is a gazdagparaszt-ellenes jelszavakkal indult, a »volt uralkodó osztályok«, az »osztályellenség« gyermekeivel szembeni megkülönböztetés a felsőoktatásba való felvételik során 1963-ig folyamatos volt stb.).

    1962–63-tól 1972–74-ig az 1953–54-es korrekció, majd az 1955–56-os rekorrekció némiképp elmosódottabb, helyesebben: egymásba mosódó remake-je játszódott le. Markáns politikai enyhítésekkel kezdődött: az 1962-es pártkongresszus határozatával (arról, hogy a szocializmus alapjainak lerakásával megszűntek létezni a rendszerrel frontálisan szembenálló »osztályok« és rétegek), az 1963-as amnesztiával. Folytatódott a szövetkezetek belső életét, gazdálkodását a szovjet kolhozmodelltől eltávolító, a közös és a magángazdaság együttélésének talajára helyezkedő reformcsomaggal. 1964- től 1968-ig átfogó gazdasági reformterv készült, amelyet – bár igen erős »fékekkel« – 1968-ban életbe is léptettek.
    A Kádár-rendszerben érvényesült ez a dinamikus »rángás«, a (15) megmerevedés-válság-korrekció- reform-rekorrekció/megmerevedés ciklusai… Vagyis az ortodoxia-reform, a megmerevedés-lazulás, a klasszikus szovjet modell másolása-elmozdulás a klasszikus/ szovjet rendszertől ciklusai végig kimutathatók a kommunista rendszer hazai történetében. A kilengések mértéke azonban számottevő különbségeket mutat, akárcsak a periódusok hossza. Az első ciklus durvaságát és gyorsaságát szelídebb és hosszabb (tartósabb) hullámok követték. Rainer M. János: A „hatvanas” évek (14–16.)

  5. Litván György: 1957 (In Beszélő évek 1957–1968. Beszélő, Budapest, 2000, 42.)
  6. Lengyel József az 1968-as csehszlovákiai megszállás utáni passzív ellenállást hozta fel példaként. 1968. december 1-jén ezt írta Naplójába: „A forradalmi ellenállás megszálló vagy országon belüli forradalomellenes (bármilyen jelszóval jön is) modern hadsereg ellen a passzív rezisztencia, mely a legkönnyebben lesz egységes és megteremti szervezeteit. A csehek Švejk, a derék katona passzív rezisztenciája ezt bizonyítja, és bizonyítja, hogy a SZU 1956-ot képzelte el alapnak, a csehek pedig 1956 tanulságaiból vonták le következtetéseiket. Persze a magyar Bach-korszak is (más katonai és közigazgatási viszonyok közt) hasonlított már. Csak az a kérdés, lehet-e ebből győzelem, vagy a kompromisszumot kényszeríti ki az ellenfélből. De vereség nem lehet belőle.” (Lengyel József noteszeiből 1955–75. Magvető, Budapest, 1989, 297.) 1969. november 26-án már ezt írja: „Mi lesz Csehszlovákiában? A megszállás 13. hónapja nagyon sovány eredménnyel járt a Szovjetunió számára. Nagyon lassan »konszolidálódik« Csehszlovákia. Még egyre vágni kell a szalámit, és Dubèek még mindig létezik – miután egy év előtt vissza kellett engedni Moszkvából. Az intervenció, mely türelmetlenségében nem várt a polgárháborúig (mint 56-ban Magyarországon), egy osztatlan országba jött be. Nem az volt-e a legnagyobb tett Csehszlovákiában, hogy ellenállás nélkül engedik bevonulni a Varsói Szerződés csapatait és ezáltal egy árnyékboxolásra késztették őt. És ez az árnyékboxolás mindmáig tart. A csúcspozíciókat, párt, sajtó, rádió, többszörös csere után elfoglalták. Most a napokban a KB egynegyedét kizárták, lefokozták. Szeretném tudni, milyen rétegek állnak Husák mögött, a többszörösen kicserélt állami és pártfunkcionáriusokon kívül. A SZU maga is nehezíti saját helyzetét. Hruscsov óriási anyagi segítséget nyújtott; a magyar kormány jelentősen emelhette a munkások és parasztok életszínvonalát. Brezsnyevék ezt se teszik meg.” Lengyel József: i. m.: 320.
  7. Kiválóan írja le Fejtő az 1945-46-os lengyel események kapcsán a felek sajátos egyenlőtlenségét a normalizálásban. Lengyelországnak „minimális belső békére, rendre és nyugalomra volt szüksége, hogy gyógyíthassa sebeit, újjáépíthesse épületeit és helyreállíthassa közlekedését. Mikolajczyk szabadságról, választásokról és függetlenségről beszélt, éppúgy, mint a többi demokratikus, de antikommunista és szovjetellenes irányzat képviselői, miközben a kommunistáknak és híveiknek ilyen jelszavaik voltak: kenyér, munka, rend…” (Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története. Magvető, Budapest, 1991, 24.)
  8. Vezetőnek maradni, vagy vezetővé válni azt jelentette, hogy meghatározott tisztségeket kizárólag párttagok tölthettek be. Az 1957 tavaszára kialakuló nómenklatúra-lista meghatározta ezeket a tisztségeket, így természetes, hogy elindult a be-, illetve visszalépési hullám.
  9. Litván: i. m.: 43. Ilyen öldöklő küzdelem kezdődött a „helyi” MSZMP-ért a Pénzügyminisztériumban. Az egyik oldalon álltak azok, akik valamiféleképpen az MSZMP folyamatosságát képviselték, vagyis az 1956. november 1-i MSZMP-ét, s akik akarva-akaratlanul „zsidó klikknek” számítottak, a másik oldalon viszont a népi káderek álltak. A későbbiekben sokan állították hitelesen azt, hogy azért léptek vissza a pártba, hogy egyik vagy másik helyi csoportot támogassák. Így jöhetett létre az egyik oldalon Antos István miniszterrel, illetve Tímár Mátyással, Lakos Évával, Pulai Miklóssal (akit gyorsan eltávolítottak), Augusztinovics Máriával, Madarasi Attilával, Faluvégi Lajossal az egyik, és két miniszterhelyettessel, Pogácsás Antallal, Polónyi Gézával egy nagyobb másik csoport. Kezdetben a népi káderek álltak nyerésre, és Antos beleroskadt, majd belehalt az ellene folyó támadásokba, ám a hároméves küzdelem végén, Nyers Rezső pénzügyminiszterként felhatalmazást kapott a Pogácsás–Polónyi-csoport vezető tagjainak kizárására.
  10. Litván: i. m.: 43. Figyelembe kell venni, hogy az országot elhagyó kétszázezer ember többsége fiatal volt, részben éppen a „pesti srácok”. A mi pasaréti utcánkból többen útra keltek. A fáskamrában nyomorgó Golicin herceg családja – a mérnök, fehér emigráns Golicin herceget 1945-ben elvitte a SZMERS, de magyar felesége itt maradt és énekelt a pasaréti presszóban, a három gyerek, a kamasz Mása és Iván, a kis Borisz – végre elmentek Londonba Golicin nagymamához. A balszomszédból, a 16 éves Cocó is elment, s magával vitte öccsét az amerikai katonától származó Dzsonit. De az utca igazi hősei a két Ujvári fiú volt, 19 és 17 évesek, akik állítólag fegyverrel is jártak, majd egy napon elbicikliztek Ausztria felé, és meg is érkeztek oda.
  11. Litván: i. m.: 45.
  12. Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal I. Magvető, Budapest, 1986, 495.
  13. Igaza van Huszár Tibornak, amikor 1957 tavaszáról ezt írja: „a normalizáció kezdeti tünetei ellenére az ország gazdasági stabilitása gyenge lábakon állt. A munkabérek emelése – egyetlen példát említve – segítette a normalizációt, ám a közel húsz százalékos jövedelemnövekedés nem társult a termelés és a termelékenység emelkedésével, sőt: az egy munkásra eső termelékenység a nehéziparban például több, mint egyharmadával csökkent. Mindez a pénz felhígulásával, a külföldi eladósodás fokozódásával társult. Fennállt annak a veszélye is, hogy az 1957. év végére elfogy az ország devizatartaléka. Kádár Moszkvától való függése nem korlátozódott politikai viszonylatokra: ha az SZKP vezetése elzárkózik további hitelek nyújtásától, a magyar kormány csődje elkerülhetetlen.” (Kádár János 2. Szabad Tér – Kossuth, Budapest, 2003, 33–34.)
  14. Bródy András ezt így mutatja be Lassuló idő (KJK, Budapest, 1983, 108–109.) című munkájában: „Rendelkezésünkre áll egy magyar feldolgozás is, mégpedig a tanárok legjobban fizetett rétegének, a fővárosi középiskolai tanárok fizetésének alakulását állíthatjuk össze belőle. Ez 1876-ban 800–2000 korona, 1896- ban 1200–2380 korona, 1911-ben 2400–5600 korona. Ebből kitűnik, hogy az árak mintegy 4-szeres emelkedését a fizetésemelés 1911-ig nem kompenzálta, s így a tanárok életszínvonalának 50 százaléka veszett el. Viszont 1938-ra ismét újabb, közel 30 százalék a csökkenés: »A fővárosi oktatók mai fizetése… még mindig csak 65–70 százalékát teszi ki a békebeli fizetéseknek. Ha pedig a békebeli és mai árakat vesszük figyelembe…, a békebeli fizetéseknek még kisebb százalékát adják.« (Dausz Gyula) A középiskolai tanárok 200–586 pengős, ismét csak »békebeli« – azaz 1938. évi fizetése azonban további meglepetések elé nézhetett. Az 1946. évi stabilizáció nagylelkűen 1-es szorzót adott a tanári fizetéseknek (a munkásbérek szorzója 1,5 felett állt, a létfenntartási cikkeké 3 felett), így az 1946. augusztus 1-én megállapított fizetés 258–435 forint lett – vidéken persze még kevesebb: 204–381. Ez a fizetés – egyre elmaradozva a munkások sem fényes életszínvonal-emelkedése mögött – 1954. július 1-jén elérte az 1004–1352 szintet. (Jellemző, hogy míg a minimális szintet az idő folyamán 3,9-szeresére kellett növelni az áremelkedések miatt, a maximális fizetés csak 3,1-szeresére nőtt. Így a tanári életpálya 35–40 éve alatt a különösen szorgalmas, odaadó és államhű tanárok akár 352 forint fizetési differenciát is elérhettek. Az 1957. évi általános fizetésrendezésből azonban a tanárok ismét kimaradtak, s bár végül 1959-ben némi pótlékot is ki tudtak eszközölni, ettől kezdve fizetésük véglegesen és egyértelműen nemhogy a szakmunkás, hanem a jobb betanított munkások fizetése alatt helyezkedik el. Hazám, te megelőzöd a fejlett Nyugatot a kiművelt emberfők elkeserítésében és elprédálásában.” Apám 1953-ban, a budapesti Eötvös Gimnázium igazgatójaként 1400 forintot kapott.
  15. Romsics: i. m.: 408.
  16. Alec Nove: A Szovjetunió gazdaságtörténete. Budapest, év nélkül, 454.
  17. „1956 december 20-án összeült a Központi Bizottság. Határozataiból kiderült, hogy a terv aránytalan, »túlzottan feszített«, a tervezésben pedig hibák voltak. A tervben foglalt beruházási program lehetetlennek bizonyult, mivel nem rendelkeztek a végrehajtáshoz szükséges anyagi eszközökkel. Mindenesetre elhatározták a terv revízióját. Abból a célból, hogy a minisztériumokat összefogják, úgy döntöttek, hogy a Goszekonomkomisszija, M. Pervuhinnal az élén, valamiféle gazdasági csúcsminisztériummá váljon, amely utasításokat ad valamennyi gazdasági minisztériumnak. Mivel Hruscsov helyzete a magyar és a lengyel események következtében éppen meggyengült, s mivel ezen ezen eseményekért a desztalinizációt okolták, több, mint valószínű, hogy a döntést politikai okok inspirálták, még akkor is, ha valóságos gazdasági és szervezési kérdésekkel volt kapcsolatban. Hruscsov befolyását a gazdasági ügyekre erősen korlátozták, más főmegbízottat nevezve ki. A későbbi események alapján nyilvánvaló, hogy a régi gárda (Molotov, Malenkov, Kaganovics) és a hivatásos tervezők (Szaburov, a Goszplan elnöke, valamint Pervuhin vezetésével) Hruscsov ellen irányuló szövetségéről volt szó.” Nove: i. m.: 454–455.
  18. „1954 októberi egyezmény a szovjet–kínai vegyes vállalatokat számolta fel, emellett 520 millió rubel hosszú lejáratú hitelt is nyújtottak.” Nove: i. m. 463.
  19. Lengyelország az újonnan kapott nyugati területek miatt a Szovjetunió túszává vált. Az 1945 utáni népi Lengyelország határait csak a Szovjetunió ismerte el, az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak nem. Hasonlóképpen, az NDK létezése is a Szovjetuniótól függött.
  20. „Strukturális kényszereken azokat a politikai, gazdasági, ideológiai és társadalmi kényszereket értem, amelyek a kelet-európai kommunista rendszerek vezetőit meggátolták abban, hogy a rájuk bízott országok politikai stabilitásának fenntartása érdekében hatékonyan használhassák fel az állam meglévő erőforrásait. A strukturális kényszerek két típusba sorolhatók. Az első Magyarországnak a szovjet szövetségi rendszerhez tartozásából származtatható. Ezek főként »elvárásokból«, ideológiai iránymutatásokból s nyílt utasításokból álltak… Ezeket annak kellett tekinteni, aminek valójában szánták: erős kényszernek, amely meggátolta a magyar vezetőket, hogy saját belátásuk szerint cselekedjenek. A strukturális kényszerek másik típusa a kommunista pártállam igencsak tökéletlen – Martin Malia találó kifejezésével élve – »genetikai kódjából« származtatható. A pártállamnak a voluntarista marxista ideológiai örökség iránti elkötelezettsége, ragaszkodása a szovjet politikai precedensek és minták alkalmazásához, a legfelsőbb káderek vezetési szakértelmének nyilvánvaló hiánya – mind olyan tényezők voltak, amelyek gátolták a magyar rendszert abban, hogy optimálisan használhassa fel a – névlegesen saját rendelkezésére álló – politikai, gazdasági és emberi erőforrásokat.

    Szituatív kényszereken azokat a körülményeket értem, amelyek – ilyen vagy olyan mértékben – csak Magyarországot jellemezték a Kádár-korszakban. Ide tartozik az 1956-os forradalom öröksége, az ország szovjet tömbön belüli fonák helyzetének fokozódása, s a rendszer vezetőjének személyisége, ideológiai preferenciái és vezetési stílusa. A gazdasági reformok melletti, már korán felvállalt elkötelezettség, a válságmegelőző és konfliktuskezelési módszer szintén beletartozik a képbe, ahogy beletartozott a vezető káderek politikai kultúrája és e káderek – bármily mérsékelt – ingadozása a rendszer fejlesztési célkitűzései és a hazai szellemi elit modernizációval és a társadalmi változással összefüggő ideológiái között.” (Tőkés Rudolf: A kialkudott forradalom. Kossuth, Budapest, 1998, 32–33.)

  21. Zbigniew Brzezinski: The Soviet Bloc: Unity and Conflict (Harvard University Press, Cambridge Mass., 1967, 285).
  22. Brzezinski: i. m.: 285–286. Brzezinski hozzáteszi: Összehasonlításul, Wszelaki: Communist Economic Strategy: The Role of East Central Europe (Washington, 1959) művének számításai szerint a Szovjetunió nettó nyeresége 1945–56 között a térségből: 15 milliárd dollár Kelet-Németországból, 2 milliárd dollár Romániából, 1 milliárd dollár Magyarországról, 2 milliárd dollár Lengyelországból, vagyis összességében 20 milliárd dollárt zsákmányolt ki a térségből.” (286). „1956 novemberében a lengyelekkel kötött egyezményben a szovjet vezetés szükségesnek látta, hogy az 1946 és 1953 között Lengyelországból »a Szovjetuniónak szállított szén teljes értéke fejében« törölje az össze régi lengyel adósságot, ami világos és nyilvános beismerése volt annak, hogy korábban érték alatti árakat fizettek.” Nove: i. m.: 463.
  23. Különösen érdekes Malenkov szerepe a folyamatokban. 1953 és 55 között, Malenkov miniszterelnökként egy anti-sztálinista, a húszas évek buharinista – fogyasztáson és agrárfejlesztésen, exporton alapuló – gazdaságpolitika képviselője volt. Malenkov egyik fő támogatója volt Nagy Imrének, és 1955-ös bukása után Nagy Imre is megbukott. Az SZKP-ban Malenkovot alighanem Nagy Imre patrónusának, Magyarországot pedig Malenkov „terepének” tekintették. Malenkov, a centrista Hruscsovval szemben, az ortodox csoporthoz – Molotovhoz, Kaganovicshoz, Vorosilovhoz – csatlakozott bukása után. Nincs fogalmunk arról, hogy Malenkov mit gondolt valójában, hogy őszinte volt-e 1953–55-ös politikája, vagy csak meghatározott érdeket követett, és mennyire volt őszinte csatlakozása a sztálinista körhöz. Magyarországi szereplése 1956-57 telén sok tekintetben hasonlított Kádáréhoz: az SZKP-ban szemére vethették, hogy miért támogatta az áruló Nagy Imrét korábban, ezért Nagy Imre elítélésével kellett megváltania magát. A magyar válság hatékony kezelésével kellett a részben általa is okozott válságot megoldania. A hruscsovista Szuszlov ugyancsak felelős volt azért, hogy a XX. kongresszus után az SZKP nem jól kezelte a válságot. Szuszlov „hibája”, hogy 1956 júniusában, Rákosit nem Kádárral, hanem Gerővel váltották fel, mert bár e döntést az egész SZKP Elnökség és Hruscsov is helyeselte, de a javasló Szuszlov volt. És Szuszlovnak ugyancsak felelnie kellett a válságkezelésért, hiszen a válság kialakulását és magát a válságot bizonytalanul kezelte. Hruscsov igen büszke volt arra, hogy a különböző válságokat személyes politikájával vagy megelőzte – lásd 1954-es pekingi és 1955-ös belgrádi tárgyalásait –, vagy helyben „megoldotta” – lásd 1956. októberi varsói útját és döntését Gomu³ka mellett, majd 1956. novemberi brioni látogatását Titonál, és gyors elhatározását Kádár támogatására –, ugyanezzel mérte a többi szovjet politikus teljesítményét is.
  24. Szereda, Vjacseszlav – Sztikalin, Alekszandr (szerk.): Hiányzó lapok 1956 történetéből (Budapest, Móra, 1993, 172.). A Malenkov-bizottság 1956. november 22-i jelentése az SZKP KB-nak tartalmazza Kádár szavait. A szovjet kiküldöttek mindebből és az MSZMP IKB november 11-i ülésének lefolyásából és határozatából arra következtettek, hogy létezik egy csoport az IKB-én belül, amelyik a jugoszláv irányba elhajlik, Tito pulai beszédének vonalán áll.
  25. Kádár színeváltozását az MSZMP 1956. decemberi plénumán drámaian ecseteli Huszár. „Mondhatnánk, a bajt Kádár maga kereste: egy nappal az ülés előtt ő kezdeményezte a konzultációt. Erre december 1-jén este Leányfalun került sor, Malenkovék szálláshelyén. Igaz, a konzultáció abban a helyzetben kötelező volt, legfeljebb az időpontot választotta meg rosszul. Ha egyáltalán ő választotta. Ha arra számított, hogy a szovjetek – tekintettel az idő rövidségére – csak kisebb kiigazításokat javasolnak, tévedett. Malenkov és Szuszlov egyaránt az ideológiai szőrszálhasogatás mesterei voltak. Mindenekelőtt az események ellenforradalomként való »pontosabb és világosabb« minősítését hiányolták, mert csak a történések ilyetén »marxista-leninista értékelése« hiúsíthatja meg »a reakciós elemek« kísérletét, hogy az október 23-i utcai tüntetéseket, valamint az utána következő eseményeket nemzeti forradalomként ábrázolják. Mindenekelőtt azt szorgalmazták, Kádár jelentse ki, hogy a felkelés az első pillanattól egyértelműen ellenforradalmi jellegű volt.” Huszár: i. m.: 20–21. A szovjet nyomás hatására, Kádár előadói beszédében Nagy Imrét, Donáth Ferencet, Losonczy Gézát és Tánczos Gábort konspirációs tevékenységgel vádolta, de hozzáteszi: „Én szentül meg voltam győződve akkor és ma is azt hiszem, hogy az a harc, amit Nagy Imre elvtárs folytatott a Rákosi–Gerő klikk ellen, az teljesen igazságos és pozitív. Ez az én meggyőződésem, úgy éreztem, hogy egy vonalban vagyok és együtt harcolok ezekkel az emberekkel 1956 tavaszán…” Idézi Huszár: i. m.: 23.
  26. Idézi Huszár: i. m.: 28. Csou En-lai Moszkvában kioktatta Hruscsovot is, amikor kifejtette neki, hogy három súlyos hibát követett el: hiányzott a helyzet átfogó elemzése, hiányzott a kellő önkritika és elmaradt a konzultáció a testvér országokkal. Kifejezte azt a véleményét, hogy a Kreml vezetése nélkülözte a bonyolult helyzetben való eligazodás képességét és a politikai érettséget. Érzékeltette, hogy a sztálini vezetés nem követte volna el ezeket a hibákat. A meggyengült Hruscsov kénytelen volt elfogadni a kínai bírálatot. Lásd Vladislav M. Zubok: A Failed Empire. University of North Carolina Press, Chapel Hill, 2007, 118.
  27. Baráth Magdolna: Magyarország és a Szovjetunió. In: Rainer M. János (szerk.): „Hatvanas évek” Magyarországon. 1956-os Intézet, Budapest, 2004, 37.
  28. Cukor György és Román Zoltán ekkor megkezdett kutatása már az ötvenes évek végére bizonyította, hogy a magyar energiaellátás biztosításának leggazdaságosabb módja a kőolajimport. Számításaik szerint a gépgyártás termékeinek exportja révén kétszer olyan kalóriaértékű olaj importálható, mint amennyi kalóriaértékű széntermelést lehet biztosítani. Ha a beruházásokat a hazai szénbányászat helyett a cipőiparba fektetik, a cipőexport ellenértékéből importált olajból több, mint háromszor, a híradástechnikai iparban pedig közel négyszer annyi fűtőkalóriát lehet biztosítani, mint a szénbányászat fejlesztéséből. A szerzők ezért a gépgyártás, híradástechnika, gyógyszer-, és cipőipar fejlesztését javasolták – hiába. Az „acél- és szénzabálók” politikai ereje messze meghaladta a javasolt ágazatokét. Cukor–Román: Az ágazati kapcsolati mérlegek felhasználása az ipar célszerű ágazati szerkezetének vizsgálatában (Közgazdasági Szemle, 1960, 11, 1302.).
  29. „Rendkívül nehéz helyzetbe került a gazdaságvezetés az ötvenes évek gazdaságpolitikai hibáinak jelképévé vált kohászati program további sorsát illetően. A beruházásokat átmenetileg természetesen le kellett állítani, és a kompromittálódott »vas és acél országa« politikáját nem kívánták tovább követni. A vas- és acélipar hatalmas beruházásokat igénylő, az ország adottságaihoz nem igazodó, legerősebben anyag- és energiaigényes ágazatára, ami a kedvezőtlen önellátási-hadiipari jellegű fejlesztés egyik alappillére volt, úgy tekintettek, mint amit a korábbi gazdaságpolitika – az MSZMP 1956. decemberi határozatának szavaival élve – »ráerőltetett« a magyar népre.

    Mégis jelentős gazdaságpolitikai dilemma keletkezett. A vas- és acélprogram egyszer s mindenkorra történő teljes leállítása ugyanis nem volt lehetséges. Az ágazat kiépítésébe már hatalmas összegeket fektettek, s a beruházások még csak félig készültek el. A megelőző évek minden erre irányuló erőfeszítését elherdálni, az elkészült kohászati üzemeket egyszerűen bezárni nyilván képtelenség lett volna.” (Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés 1956–1965. Magvető, Budapest, 1983, 327.) Berend szerint két ok vezetett a folytatáshoz: 1. az általános acélhiány a KGST-országokban; 2. a Dunai Vasmű készültségi foka, vagyis kevesebb beruházási összeg kellett a befejezéshez, mint amennyit már felhasználtak. (Berend: i. m. 328–331.)

  30. Kádár érezte a veszélyt, amikor így beszélt 1957. február 26-i IKB ülésen: „Helyzetünk szükségessé tesz azonnali intézkedéseket is a pillanatnyi helyzettel kapcsolatban, de már most foglalkozni kell azzal, hogy mi a perspektíva. Nem tartom magam gazdasági szakembernek, sajnos nem vagyok az. De amikor elolvastam a második ötéves tervet, azt mondtam: az első ötéves tervvel megcsináltuk a deformálását a magyar népgazdaságnak, a második ötéves terv pedig arra szolgál, hogy az első ötéves terv deformációját megőrizze. Ha mi mindent fenn akarunk tartani, ami az ötéves tervben született, akkor állandósítjuk a feszültségeket.” Idézi Huszár: i. m.: 47.
  31. Beszélgetések Nyers Rezsővel (224).
  32. Baráth: i. m. 38.
  33. Baráth: i. m. 39.
  34. Nove: i. m. 455–456.
  35. Baráth: i. m. 39–40.
  36. A szovjet csapatok magyarországi jelenléte Ausztria semlegessége és a jugoszlávokkal való kibékülés után a szovjetek számára fölöslegessé vált. A forradalom gyors leverése bizonyította, hogy ilyen jelenlétre nincs szükség. Az 1957-es megállapodás az ideiglenes tartózkodásról összefüggött a helyzet alakulásával. Kádár nemcsak elfogadta ezt a feltételt, de később kiharcolta, hogy a csapatok fenntartását a Szovjetunió és nem Magyarország fizeti, hogy a használt létesítményekért bérleti díjat fognak fizetni. 1957 tavaszán azonban a legfontosabb „üzenetet” Kádár a következő mondatokban fejtette ki a Központi Bizottság április 5-i ülésén: „Legalább mi magunk, magyar kommunisták szabaduljunk meg és a népet is szabadítsuk meg attól a hipotézistől, hogy mikor mennek ki a szovjet csapatok”. Másutt: „Mi képviseltük azt az álláspontot, hogy a Varsói Szerződéshez hűségesek akarunk maradni. Erről mi nem sokat vitatkoztunk. Miért nem vitatkoztunk? Mert az egész egyezmény szövegében és a tárgyalások menetében megnyilvánult, és mi tudjuk, hogy a Szovjetunió a mi nemzeti érzésünket, szuverenitásunkat soha nem sértette meg és nem is fogja megsérteni.” Idézi Huszár: i. m.: 42 és 152.
  37. Huszár: i. m. 37.
  38. Kliment Jefremovics Vorosilov „magyar szakértőnek” számított, mert ő vezetett a szovjet delegációt 1945- 46-ban a magyar Szövetséges Ellenőrző Bizottságban. Vorosilov volt Rákosi egyik felső kapcsolata a szovjet vezetésben.
  39. Kádár János: Végakarat (108.).
  40. Huszár: i. m.: 38.
  41. Az SZKP KB 1957. április 18-án határozatot hozott Rákosi és Gerő öt-, Hegedüs egyéves szovjet tartózkodásáról, és Rákosi leveléről. „Rákosi elvtárs… rosszindulatúan és tendenciózusan bírálja az MSZMP és a Magyar Népköztársaság vezetőinek tevékenységét.” A „Jelcin-dosszié” (Századvég–1956-os Intézet, Budapest, 1993, 185.).
  42. Beszélgetés Nyers Rezsővel 1997 áprilisában. Jól tudjuk, hogy Nyers Rezsőnek is a Nagy Imre ügyben való KB felszólalással, és a szövetkezetesítés vitázó elfogadásával kellett magát Kádár szemében megváltania.
  43. „A terror, a megtorlás és a bosszúálló ítélkezés 1956. november végén, december elején indult meg, és lényegileg 1961 végéig tartott.” Bihari Mihály: Magyar politika 1944–2004 (Osiris, Budapest, 2005, 241.). Kétségkívül már 1956. november és 1957. április között is voltak letartóztatások, a december 11-vel bevezetett statáriális bíróságnak szigorú, sokszor halálos ítéletei. De ezek a letartóztatások és ítéletek magával a fegyveres felkeléssel függtek össze. Ám, a Moszkvából visszatért Kádár és csapata, 1957 áprilisától immár olyan személyek ellen kezdeményezett jogi eljárást, akik nem nyúltak fegyverhez, akiknek csak „eszmei bűnük” volt. Ez egyértelműen megtorlás és bosszú, méghozzá kialakított koncepció szerint – e megtorlási korszak 1957 áprilisában veszi kezdetét és 1962-ig tart.
  44. Joseph Rotschild: Return to Diversity. Oxford University Press, Oxford, 1989, 203–204.
  45. Hruscsov: „Úgy véljük, a szovjet kormány október 30-i nyilatkozata helyes volt. Ám ha állandóan a be nem avatkozásról és az egyenjogú kapcsolatokról papolunk, az a benyomás alakulhat ki egyesekben, hogy kapcsolataink a valóságban nem egyenjogúak.” „Mi most tárgyalunk. Önök azt kérik, hogy szállítsunk Magyarországra árukat. Mi adunk önöknek, ám ez nálunk nem felesleg. Mi csökkentjük saját tartalékunkat. Elveszünk magunktól, népünktől, mégis adunk önöknek, de csak nem fogunk a deklarációban megint a be nem avatkozásról beszélni? Ha beavatkoztunk volna az önök ügyeibe, Magyarországon nem történtek volna meg azok az ostobaságok, amelyeket Rákosi elkövetett.” Idézi Huszár: i. m.: 41.
  46. Beszélgetések Nyers Rezsővel (215).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.