(Vissza)galopp

lírai utószinkron

9.

azok az atmoszferikus háborús filmek a beporzásra váró riadt bakák tekintetében

amint roppant papírzsákok úsznak el a drága civil ruhával az égen kanyarodnak

rájuk az elsõ zaklatottan szaftos káromkodások majd naftalinszagban jön az átok

irtózatos kapcák tutajos bakancsok árja orson welles is beleférne a hozzád vágott

keki pizsamába és akkor a gatyák az alaktalanná mállott ferde zubbonyok lötyög

a sisak és jaj a rozsdás dobtáros fegyver itt vannak hát megint az oroszok de már

nem a homokozó szélén ásítozó mása ezek még elzavarnak elõbb-utóbb minket

újból a másvilágra alekszander matroszovként majd nem kézilabdára vetõdgetsz

hanem a tüzet köpködõ géppuskára aztán véget nem érõ értelmezhetetlen politikai

zagyva taglónak ennyi elég is mára a lillafüredi fehér sziklák alatt rázuhan a vak éj

a törékeny kiskatonára az elsõ hetek – mákonyos tudattalanba süppedt idegosztály

fejed akár egy harmincas évekbeli krosszbár pattogó zajokkal tele az örök álom

van vele meg némi iszonyúan fals harci nóta mikor szellemszárnyakon ráfeszülsz

a hajnali riadóra gúzsba szíjazod magad elõl a részeg õrmester szalad gutaütéses

halántékán dagadnak az erek minden keresztben minden hiányzik de leginkább

valami akadémiai ösztöndíjas nyelvünk zuhatagát hajazni mért nem küldik ide

a nyelvészeket mert nincs rá szó nincs képzelet ahogy szétloccsanna uraim köztetek

õs sûrítménybe mártva a velárisan emelt artikulációs bázis testes zamata fröcsögõ

lenin kell ide vagy agyonhevederezett zapata követni a történések vad ritmusát

még szerencse összerogyva mindig gyõzünk hisz ellenség nélkül kergetõzünk s míg

dagad gyomrunkban a marmaládés tészta nagyokat fingunk a képzelt harcosékra

aztán a fásultságban csillapodni kezdenek a lázak igaz a mindent eldöntõ lövészeten

mellé lõttem százat hasalva a célzó gömböt keresztbe néztem oly árnyaltan rakottas

magyar cifrát hörögni másutt legfeljebb a lövészek mert azért légvédelem volnánk

titkos barlangokban misztikus tervtáblák suta kezelõi kiknek villámgyorsan fordítva

írva repülõk kötelékes száguldását illik idõben legyõzni lenézve kopott tankokat

csámpás bokorugrót s ha tábornok jött vele szólt a drót a sakkot vagy kártyát feledni

megtanultunk hamar az ajzott fontoskodás ereszkedett fényében fürödni s ami már

egy sportos embernek nem nóvum rácsodálkozni a közösségi hitet dagasztó kovászra

mi majd újra elillan de itt a félelemben és az arcunkra csurgó fáradtságban valódi

emberi érték máig nem sejted mi a mérték raporton odadugva egy elhagyott sapkát

odatolva az utolsó falatot fontos kimenõknél átvállalni a bûnt s még egymás rituális

gyötrése közt is az a megértõ megbocsátás hisz közeleg már a váltás mikor te gyûröd

valami különös nyerítõ férfias egységbe azt a másikat miközben megrökönyödve

veszed észre hogy a kerítésen túli polgár satnya üres méltósága lassan nem hiányzik

inkább pontosabban – az enyhületben az idõ simogató nagy ujja is játszik kontúrokból

a lelki formák elvont példái üzennek de mihelyt az erõltetett emlékek a nyers valóba

belemennek ismét riadalom a feleslegesség zápora a langy illatot hintázó hazai hárs

mikor frusztráltan üvölt békési százados: ne bassza már meg a kurva isten aczél elvtárs

majd tétován hozzámorogja tudva este az ezredesnél vacsorázom no nem azért mondom

hogy fogja meg az átok végül is nem is olyan rossz kiskatona maga de egy kicsit sápadt

mit szólna kis egészségügyi szabadságnak persze ebbõl azért sosem lett semmi egyelõre

a vézna honvédet sem kell eltemetni mivel gömbölyítette a hegyi levegõ félmeztelen

a téli reggeli torna a sok tészta és szalonna s bizonyosan jól szívódtak fel a hirtelen

megkedvelt puffasztó sörök melyek üteme a szemközti kisbolt pultjánál ugyancsak

felpörög amúgy oroszosan közte fanyar nápolyit rágva olcsón rácsettintve a völgyben

a feszes keblû turistákra ám ha indult is olykor a fehér kövek közé néhány félbeszakadt

perverz túra igazában nem ez volt a sejdítõ matúra inkább körben ott a pucér férfitestek

fürdõben a szerszámerdõk melyek hol lankadtak hol merevedtek és verbálisan sem

szûkölködtek poénokban a bajtársak no ettõl azért messzebb estek a kishivatalnoki

vágyak nem gyõzött a gõzben törülközni a szemérem legfeljebb ha egyszer majd

némileg megérted mit annyit gurguláz a literatura összezárt nyájakban kiszámíthatatlan

mozog az isten ujja s a jámbor erotikus érzelmeit lassan összekeveri aztán már sunyin

és zavartan kasztosodni vágy magam nem bántam meg hogy nekem mást jelent az ágy

mást a szerelem mást az ügyetlen matatások melyekben még rutin híján alig kacarászok

az ember inkább csak úgy rászok átlagos vérmérséklettel különben is lassan a testtel

még itt az iszonyú lábszagok és a vegyvédelmi leplek életre rögzülõ infernós illata

huzatában is mozgósít valamit a háttérbe taszított néma gondolat az érettségi balassitól

a kénsavgyártás képletéig a második pun háborútól a latin igeragozásig még egyben van

s a roppant sörhabok mögött éjfélre dadogva megtalálod azt a néhány szellemi partnered

kik kilátnak a laktanyán netán megolvassák katasztrofális versedet a giccses tájról

elhagyott babádról vagy csak úgy miként erdõn az olvadó zúzmara a sorokból csöpög

a szirup mégsem oldódik minden szét e nyálban a bánatnak van valami ügyetlen dallama

a szomorúság dacot formál az orr alatti kis bajusszal kezd csontosodni a férfiképlet

a figurában elõször sejdíted meg az egészet melyben a kisfiús könny és a racionális

érvekre felfûzött makacsság egymást kutatja s moll hangú gesztusaid mögé összezár

és persze kellett még egy jó barát már igazi költõ azzal a friss nyomdaszaggal józsef

attilás patronokkal civódva vele hetekig juhász époszain nagy lászló hosszú énekén

s ha nem ment korunk abszurd érveként belegázoltunk a jéghideg szinva patakba

majd hetekig estünk haragba sima gyõzelmével hisz õ volt az írnok néhány év múlva

már a fejfájára írnak nekem az önpusztítóról csak egy gyûrött fénykép izzó szemeivel

nyakában egy hatalmas szaxofon ma is hallom bús nyerítését pedig negyven éve már

lomha szárnyaival fölröpköd köztünk a halál s elindulok szorongva én is a férfilét

magányos útjain újra egyetemi szárnypróbálgatás de már irodalom és bakaruhában

folyosón somolyogva a leendõ társak úgy tûnik a professzornak a barokkról nyögök

eleget pár hét múlva szolgálat után ráz a vaságyon az üti – leadni mindent elmehet

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.