Elsajátítani a szabadságot

Hogy mi a szabadság, azt a legtöbben tudni véljük. Az szabad, akit nem akadályoznak szándékainak megvalósításában. Aki szabadon mozoghat, mert nem ül börtönben. Aki szabadon beszélhet, mert nincs cenzúra. Aki szabadon utazhat, mert nincs vasfüggöny.

Hogy mi a cselekvési szabadság, annál nehezebb kérdés az, hogy mi az akaratszabadság, és hogy van-e egyáltalán. Vagy csak képzeljük, hogy van? Valójában pedig a génjeink, a neveltetésünk és a környezetünkbõl érkezõ hatások jelölik ki, hogy milyen párt, foglalkozást vagy világnézetet válasszunk magunknak?

Illúziónak tartotta az akaratszabadságot sok más nagy filozófussal együtt például Spinoza. Szerinte a kívánságainknak, a vágyainknak tudatában vagyunk, de legtöbbször fogalmunk sincs arról, hogy mi késztet bennünket erre vagy arra a vágyakozásra. Ritka kivétel az, amikor tudjuk ezt. Például, hogy az üres gyomrunk kényszerít arra, hogy evésre, ételekre gondoljunk. Hogy olyanok vagyunk, mint az éhes disznó, aki makkal álmodik. Mivel rendszerint azonban nem ismerjük a szándékaink, a vágyaink okát, azt képzeljük, hogy szabadon mi magunk határozzuk el magunkat erre vagy arra. De ez csak illúzió, amit szellemes hasonlattal így szemléltet Spinoza: ha egy elhajított kõnek öntudata volna, az is azt képzelné, hogy szabad akaratából repül.

Hogy van-e akaratszabadság vagy nincs, az viszszatérõ problémája a kereszténységnek is. Mintha hinnünk kellene azt is, hogy szabadok vagyunk, és azt is, hogy nem vagyunk szabadok. Hogy szabadok vagyunk, azt nyilvánvalónak tartjuk, mert úgy gondoljuk, hogy sokszor döntünk mi magunk. De ha hiszünk a mindenható és gondviselõ Istenben, akkor mégsem lehetünk szabadok. Mert ha Isten irányítja a történelmet, akkor senki sem tudja meghiúsítani az õ szándékait. Titokzatos módon Isten szándékainak a megvalósulását szolgálják még az Istennek ellenszegülõ emberek is.

Hogy nem vagyunk szabadok, hogy nincs akaratszabadság, hanem eleve elrendelés, predestináció szabja meg a sorsunkat, azt nem kisebb személyiségek hirdették, mint Szent Ágoston, Luther és Kálvin. Ágoston szerint a bûnbeesés és az áteredõ, öröklõdõ bûn következtében voltaképpen kárhozatot érdemelne minden ember. Isten azonban nemcsak igazságos, hanem könyörületes is. Ezért küldte el a Fiát: hogy megszabadítsa a bûnbõl az embereket, pontosabban egy részüket. Az embereknek ugyanis csak egy kis része üdvözül, a többség – kárhozatra ítélt tömeg, massa damnata. A predestináció úgy tünteti fel Istent, mintha személyválogató lenne:

Azon könyörülök, akin akarok, és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülõ Istené. (Róm 9, 15).

Van-e tehát szabad akaratunk vagy nincs? Szabad akaratából lesz-e valaki harmonikus, boldog és kiegyensúlyozott ember? Vagy azért, mert szerencséje van, és jó helyre született: harmonikus, kiegyensúlyozott, jómódú családba és társadalomba? És szabad akaratából válik-e valaki gonosszá, Hitlerré vagy Sztálinná? Vagy pedig azért, mert rossz helyre született, mert rossz géneket örökölt, és rossz hatások érték?

A szabadság mibenlétét úgy közelítem meg, hogy megmutatok néhány szituációt, amikor nyilvánvalóan nem szabad valaki, hanem kényszer hatása alatt cselekszik.

1. Hipnózis. Nem szabad valaki például akkor, ha megbabonázva megteszi, amit egy másik ember kíván tõle. Mint ahogy Thomas Mann Mario és a varázsló címû novellájában Mario, a pincérfiú úgy engedelmeskedik Cipollának, a varázslónak, mint egy hipnotizált személy a hipnotizõrnek.

2. Agymosás. Az is elõfordulhat, hogy bizonyos emberek nincsenek ugyan orvosi értelemben hipnotizálva, de mégis úgy hallgatnak a vezetõjükre, mintha hipnózisban volnának, s minden kritika nélkül elfogadják, amit az mond, és teszik meg, amit az kíván. Felrobbantanak önmagukkal együtt repülõgépeket, autókat és szállodákat. Ilyenkor agymosás által történik a szabadság elvesztése. Bekerülsz egy szektába. A szektában nem alkalmaznak ugyan sem drogot, sem nyílt erõszakot. A rítusok sem primitívebbek vagy zsarnokibbak, mint más vallási közösségekben. És a vezetõ sem kívánja a tagoktól, hogy folyton a hûségüket, az engedelmességüket hangoztassák. De mégis megfosztják a szabadságuktól a tagokat anélkül, hogy azok észrevennék, és bebeszélik nekik, hogy mit akarjanak. Miközben a tagok persze azt képzelik, hogy õk maguk gondolkodnak, és önállóan jutnak valamilyen meggyõzõdésre. Pedig valójában mintegy tölcséren keresztül töltenek beléjük gondolatmorzsákat, üres frázisokat és szóvirágokat. Luftballonként rögtön ki is pukkadnának ezek a gondolatok, ha egyszer kritikusan szemügyre vennék õket. A szekta tagjaként nem te vagy az, aki kialakítod a meggyõzõdéseidet. Az ún. gondolataid csak jönnek-mennek benned, és voltaképpen nem is gondolatok ezek a tudati események, mert nem állnák ki semmiféle kritikának vagy helyesbítési kísérletnek a próbáját. Nincsenek érveid, nem kételkedsz soha, és kétely nem is késztethet arra, hogy felfüggeszd a beleegyezésedet, az egyetértésedet addig, amíg további bizonyítékokat nem találsz. A gondolatvilágodat úgy viseled, mint valami puttonyt, amelyet ügyesen kiválasztott jelszavak, metaforák és olyan képzettársítások töltenek meg, amelyekhez erõs érzelmek fûzõdnek. Mindez megbénítja a képzeletedet, és nem is tudod másképp elképzelni a dolgokat, mint ahogy szoktad. Olyan emberré lettél az agymosás eredményeként, aki szabadnak képzeli ugyan magát, valójában azonban csupán a lakája vagy valaki más gondolatainak, vagy a társutasa egy idegen gondolkodásnak.

3. A függõ, a szenvedélybeteg. Nélkülözi az akaratszabadságot az alkoholista, a kábítószeres, a munkamániás, a függõ személyiség is. Újból és újból rágyújtasz, berúgsz, beveszed az anyagot, vagy játékbarlangba mész. A cselekvéseidet a saját akaratod és gondolataid mozgatják, persze, és nem az enyémek. Azt is meggondolod, hogyan valósítsd meg a szándékodat, és ennek érdekében vállalsz még nehézségeket is, amilyen például az állandó pénzzavar vagy az a kényszer, hogy titkold a játékszenvedélyedet. Viszont állandó belsõ meghasonlottságban élsz: sokszor elhatároztad már, hogy többet nem gyújtasz rá, nem iszol, nem mész kaszinóba. Mert elképzelted, hová fogsz jutni: tüdõrákod vagy májzsugorod lesz, tönkre mész, vagy idõ elõtt meghalsz. Azt is tudod, hogyan, milyen módszerrel szabadulhatnál ki önpusztító akaratodnak a rabságából. De mindez mit sem használ. Annak ellenére, hogy te mindenre ügyelsz. Ezerszer elmondtad már, sõt hogy jobban megjegyezd, fel is írtad magadnak, hogy mindig nagy ívben kerülöd a kocsmákat, feléje sem nézel a boltban az italpultnak, többet nem érintkezel ivócimborákkal. De aztán tegnap telefonon mégis rendeltél egy láda sört. A sör rendelése a te cselekedeted volt, nem az enyém. Ennél a cselekedetnél nem szabadon cselekedtél, hanem a rabszolgája voltál az alkoholizmusodnak. Errõl írta Szent Pál:

nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyûlölök, azt cselekszem. Most azért már nem én cselekszem, hanem a bennem lakozó bûn. Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Óh, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testébõl? (Róm 7, 15–24).

Végül a kórházban vagy a szegényházban kötsz ki. “Szomorú történet”, mondják majd neked, “de te akartad.” Ez igaz is, meg nem is. Mert csakugyan te akartál inni, te akartál nyerni a kaszinóban, mégpedig évtizedeken át. Kénytelen vagy bólintani, amikor ezt mondják: “Senkit sem kényszerítenek arra, hogy igyon. Megtehetted volna te is, mint bárki más, hogy nagy ívben kerülöd a kaszinót.” Valóban, mit is mondhatnál erre? Aztán hozzáteszik: “Tudhattad elõre, hova vezet ez. Miért nem hallgattál a józan eszedre?” Erre te így védekezel: “Éppen errõl van szó, hogy amit akartam és tettem, abban nem tudtam a józan eszemre hallgatni. Pedig újból és újból megpróbáltam, küzdöttem a szenvedélyem ellen, de mindig alulmaradtam.” “Ugyan! Ember vagy, mindig megvolt a döntési szabadságod”, mire te ezt mondod: “Nem volt döntési szabadságom. Számtalanszor azt gondoltam, hogy úgy döntöttem, hogy nem iszom többet, és egy darabig úgy is látszott, mintha ilyen döntést hoztam volna. De aztán megint akartam inni, és ittam is. És így kiderült: amit döntésnek képzeltem, az nem igazi döntés volt, hanem csak sikertelen próbálkozás, hogy befolyásoljam az akaratomat.”

Ez a kényszeres akarat vagy belsõ kényszer. Ez nem mindig olyasmi, amire mindenki rossz szemmel néz mint káros szenvedélyre. Lehet a belsõ kényszer olyasmi is, amiért valakit becsülnek. Ilyen például a munkamánia vagy teljesítménykényszer, amely talán azért él benned, mert még mindig a szüleid kívánságait teljesíted. Nagyon sokszor hallottad tõlük, hogy neked kell az elsõnek lenned az osztályban. De nem tesz téged boldoggá a teljesítménykényszer, mert állandóan ki vagy merülve. Egy perc nyugtod sincs. Mihelyt elintéztél egy dolgot a tõled megszokott tökéletességgel – amit mellesleg utálsz, és szeretnéd végre elengedni magad –, máris ott vár a következõ feladat. Ki vagy borulva ettõl, mert állandó kimerültség az életed, amibõl nem tudsz szabadulni: rabszolgája vagy a feladatmániádnak.

A kényszeres akarat ellenõrizhetetlen akarat. Akinek tikkje van, az nem szándékosan grimaszol percenként. A kényszeres akarat – belsõ tikk. És ahogy valaki nem az értelmi szerzõje a tikkjének, ugyanúgy nem az értelmi szerzõje az ember a kényszeres akaratának sem. A kényszeresnek a tehetetlensége abban áll, hogy nincs befolyással az akaratára, nem tudja ellenõrizni. Gondolhat róla bármit, azzal mit sem törõdik az õ hajthatatlan akarata, és mindig ugyanazokra a lépésekre kényszeríti õt. A játékos minden erejével küzd a játékszenvedélye ellen, hogy aztán ismét a rulettasztalnál kössön ki. Nem tudja befolyásolni a gondolataival az akaratát, a gondolkodása üresjáratban van, mint egy kerék, amely nem mozgat semmit. A kényszeres akaratról erõtlenül lecsúsznak a gondolatok, az akarat süket minden rábeszélõ- vagy lebeszélõ-mûvészettel szemben. A kényszeres képtelen arra, hogy hatástalanítsa a megrögzött és általa is rossznak tartott akaratát – a teljesítménymániáját, a játékszenvedélyét –, és végre olyasmit akarjon, ami összhangban van azzal, amit helyesnek tart. A kényszeres képtelen arra, hogy gondolkodó és ítélõképességgel rendelkezõ lényként kormányozza az akaratát.

A kényszeres akarattól azért szenvedsz, mert az az akarat benned van ugyan: te akarsz jobb kedvre derülni az ivás által, te akarsz nyerni a kaszinóban. De mégis idegen, külsõleges ez az akarat a te számodra. Voltaképpen nem is a te akaratod ez, amit vállalnál, és amivel azonosulnál.

4. Az indulatos. Nem szabad az akarata annak sem, aki indulatos, akiben nincs önuralom. Az ilyen ember, ha dühkitörést kap, nem tudja féken tartani az akaratát. Az akarat, amely ilyenkor kitör benne, nem olyan akarat, amelynek õ lenne a szerzõje mint meggondolást végzõ, ítélõképességgel rendelkezõ személy. Ennyiben az ütés, amelylyel lesújt, nem is megfontoláson alapuló, szándékos cselekedet.

5. A kikényszerített akarat. A nem szabad akarat legismertebb esetét hagytam utoljára: azt, amikor valakit megzsarolnak, például úgy, hogy “adj egy millió dollárt, különben meghal a fiad”. Amikor aztán meg akarod tenni, amit a zsaroló kíván, akkor a cselekedeted szándékos vagy akaratlagos cselekedet ugyan, ez azonban mégsem szabad akarat.

Megmutattam a szabadság hiányának néhány esetét. Most arra térek rá, hogy mit jelent voltaképpen cselekedni, akarattal vagy akaratból tenni valamit. Ha cselekszel, akkor nem észrevétlenül megy végbe benned valamilyen mozgás, mint ahogy pislogsz, vagy ahogyan álmodban fordulsz egyik oldaladról a másikra. A cselekvés mindig együtt jár valamilyen belsõ tapasztalással, a mozgás érzésével. Ha kinyitom az ajtót, vagy levelet írok, arról tudok. De nem minden olyan mozgás cselekvés, amelyet érzek. Ha az utcán fellöknek, és a földre esem, az nem cselekvés. Cselekvés viszont, ha aktívan én viszem végbe a mozgást: kapus vagyok, vetõdöm a labda után, és úgy esem a földre. Az elõbbi esetben csak megesik velem egy mozgás, csak elszenvedem, az utóbbi esetben viszont én magam indítom el, és viszem végbe. Ekkor én vagyok a tett szerzõje, és nem csupán úgy mozgok, mint egy bábfigura, amelyet valaki más mozgat. És nem is úgy mozgok, mint egy epileptikus, aki szintén nem a szerzõje a mozgásainak, mint, mondjuk, egy színész, aki a színpadon épp egy beteget játszik: az epilepsziás nem a szerzõje a mozdulatainak, õt csak rángatja a betegsége. Aki cselekszik, az a mozdulatait úgy éli át, mint egy bizonyosakaratnak a kifejezõdését. Amikor Dávid elhajítja a követ, mert el akarja találni Góliátot, akkor egészen másképp bánik a parittyájával, mintha csak veresenyezne a pajtásaival, hogy ki tud messzebbre dobni.

A cselekedetek nem pontszerû, külön aktusok, hanem megvalósítói valami átfogóbb, hosszabb távú tervnek, amely azoknak az értelme: voltaképp ez ad összefüggést az egyes aktusoknak. Dávid nem sétál egyet a Terebint-völgyben a mezõn Izrael fiai és a filiszteusok között, nem ruhabemutatót tart azzal, hogy bronzsisak és páncél helyett egyszerû pásztorruhát visel, kard helyett pedig parittyát vesz a kezébe, és nem testedzõ gyakorlatot végez kõdobálással, hanem szembeszáll Góliáttal, hogy megölje, és ezáltal az egész világ megtudja, “hogy van Isten Izraelben”. Végül a cselekvés fogalmához hozzátartozik az is, hogy ha akaratlagosan viszek véghez egy mozdulatot mint annak a szerzõje, akkor ezzel egyet valósítok meg más lehetõségek közül, mert van bizonyos játékterem.

A cselekvés fogalmának bemutatása után körülírom az akarat fogalmát. Amit akarok, azt elõször is kívánom, de nem minden kívánságom akarat is egyben. Egy dolog az, hogy szeretném élvezni a fenséges panorámát a Mont Blanc csúcsáról, és más dolog az, hogy nem maradok meg a puszta vágyakozásnál, hanem meg is teszem a hegymászáshoz szükséges intézkedéseket. Hogy egy kívánságom valóban hatást gyakoroljon a cselekedeteimre, ahhoz el kell képzelnem, hogy milyen lépésekkel valósíthatom meg: ki kell választanom a megfelelõ eszközöket, megfontolásokat kell végeznem. Nem úgy, mint egy puszta kívánságnál: ott nincs szükség erre, akár otthon a fotelben álmodozhatok is. Amikor megszületik egy szándék, egy akarat, akkor az nem marad puszta álmodozás vagy játék gondolatokkal, hanem hozzátartozik ahhoz ama készség is, hogy a szükséges lépéseket meg is tegyük. A Mont Blanc reménybeli megmászója beszerez megfelelõ túracipõt, sátrat, takarót, iránytût, jó elõre elkezd gyakorolni a sporttársaival úgy, hogy felmegy alacsonyabb csúcsokra, mondjuk, a Grossglocknerre vagy a Lomnici csúcsra. Hogy valaki akar valamit, az a kívánságnak, a megfontolásnak és a készségnek ezt az összjátékát jelenti.

Most rátérek arra, hogy mit jelent szabadon cselekedni és szabadon akarni valamit. Abban áll a szabadságunk, hogy döntünk valami mellett vagy valamivel szemben. Amit akarunk, az nem független attól, amit gondolunk. Az akaratunkat a gondolatainkkal befolyásoljuk. Azzal, hogy megfontolásokat végzünk, az akaratunkon dolgozunk, és mi határozzuk meg, hogy milyen legyen. Az akaratunkat a megfontolásainkkal tereljük egy bizonyos irányba. Ezzel gyakorlunk befolyást az akaratunkra, és leszünk a szerzõje az akaratunknak. És amilyen mértékben sikerül ez, oly mértékben szabad az akaratunk. Amilyen mértékben viszont nem sikerül, oly mértékben nélkülözzük az akaratszabadságot.

Különbözõ kihatásúak lehetnek a döntéseink attól függõen, hogy mennyire átfogó vagy korlátozott a szóban forgó akarat. Instrumentális döntések azok a döntések, amelyek az eszközöket keresik egy adott cél megvalósításához. Egy mentõorvos bekapcsolja például a lélegeztetõ gépet, vagy bead egy szteroidos injekciót, hogy megmentse a beteg életét. Az instrumentális döntés mindig különbözõ lehetõségek mérlegelésének az eredménye, vagy másképpen: a döntés – akaratképzés meggondolások által. A gondolkodás eredményeként alakul ki az az akarat, hogy egy bizonyos meghatározott dolgot csináljunk. A döntésnél arról a kérdésrõl van szó, hogy több lehetõség közül kiválasszam azt, amelyik a legjobb abból szempontból, hogy megvalósítsak egy X akaratot. Ez az elõzetes, fölérendelt akarat: az X a döntés meg nem kérdõjelezett archimédeszi pontja.

De vannak másféle döntések is. Nemcsak azt kérdezhetem, hogy mi a legjobb, ha X-et akarom, hanem kérdezhetem azt is, hogy valóban X-et akarom-e, és ha igen, akkor miért? Vagy általánosabban: kérdezhetem, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Az ilyen kérdés mélyebb, mint az instrumentális döntés kérdése, ennél nemcsak a legjobb eszközt keresem egy célhoz, hanem itt arról van szó, hogy ki vagyok én tulajdonképpen, mi a szubsztanciája az életemnek. Ezért szubsztanciális döntésnek nevezem az ilyen döntést.

Szubsztanciális döntés például az, hogy letegyem-e elõbb a vizsgáimat, és csak utána menjek külföldre, vagy épp fordítva? Vagy ezt kérdezheti magától egy fiatal nõ: “Megvárjam-e a szüléssel, amíg lediplomázom, vagy inkább egyetemistaként szüljek?” Egy ilyen szubsztanciális döntéssel az ember önmagával tesz valamit. A diáktársaihoz képest és korábbi önmagához képest is más emberré válik az a hallgatónõ, aki anya lesz. Más döntések esetében még inkább világos a szubsztanciális döntésnek ez a formáló, teremtõ aspektusa. Például: vonz téged a szerzetesi életforma. Mélyen hat rád a visszavonultság, a csend egy rendház falain belül. Valahányszor kerengõt látsz egy kolostorban, azt gondolod, minden áldozatot érdemes meghozni a szerzetesi életért. Aztán egy presszóban megpillantasz egy szerelmespárt, és azt mondod: “Na, nem!”, és hónapokon át tépelõdsz. Azért kínlódsz, mert tudod: nem lehetsz szerzetes is, és boldog, ifjú szerelmes is. Ha az egyiket választod, akkor azzal elutasítod a másikat. Vagy szükségessé tehet szubsztanciális döntést egy morális dilemma is, amellyel mint orvos kerülsz szembe. Olyan orvos akarok-e lenni, aki halálos betegségben szenvedõnek nem hosszabbítja meg a kínlódását, hanem beadja nekik a halálba segítõ injekciót akár akkor is, ha ezzel törvénysértést követ el? Vagy inkább olyan ember akarok-e lenni, aki mindennél fontosabbnak tartja a becsületet és a törvénytiszteletet?

Ilyen döntéseknél önmagával és önmagáért tesz valamit az ember. Amikor állást foglal az ember az egyik vagy a másik alternatíva mellett, akkor arról dönt, hogy ki és mi akar lenni, az identitásáról dönt.

Az akaratszabadság abban áll, hogy akarhatnánk valami mást is, mint amit most éppen akarunk. Az akaratunk nemcsak egyetlen irányt vehet, hanem többet is. Az akaratunk nem szükségszerûen áll be, történjék bármi. Hanem akár változhat is, és éppen ez a szabadsága. Abban áll az akaratszabadság, hogy az akaratom egészen meghatározott módon determinált: a gondolkodásom és az ítélõképességem által. És nem a dühkitörésem határozza meg, vagy a zsaroló, aki pisztolyt fog rám, vagy a játékszenvedélyem vagy a szekta vezetõje. Az elõbb láthattuk, tépelõdéssel, kínlódással is járhatnak döntések: szerzetes legyek-e, vagy válasszak inkább párt magamnak, lediplomázzam-e vagy szüljek gyereket. Abban áll a szabadságom, hogy végül is azt választom, ami mellett a legjobb érvek szólnak. Abban áll a szabadságom, hogy az akaratom a megítélésemet követi. Hogy tudom azt akarni, amit helyesnek tartok.

Az akaratszabadság mibenlétéhez hosszú út végén jutottunk el: csak miután áttekintettük, hogy miben áll az akaratszabadság hiánya, hogy ennek milyen esetei vannak, és hogy egyáltalán mit jelent akarni és cselekedni. Azt is láttuk: a döntési szabadságunk gyakorlásával magunkkal és magunkért teszünk valamit. Saját magamon dolgozom azzal, hogy a képzeletem mûködtetésével, gondolkodással, megfontolások végzésével kialakítok magamban egy akaratot. Olyan arculatot adok ezzel az akaratomnak, amely korábban nem létezett, a döntés után más ember leszek, mint aki voltam.

Eszerint az akarat szabadsága nem olyasmi, ami vagy van, vagy nincs, hanem dolgoznunk kell rajta, meg kell szereznünk. Ami sikerülhet jobban vagy kevésbé, s ennek folyamatán történhetnek visszaesések is. Az akaratszabadság ama javak egyike, amelyeket el is veszíthetünk, mindig újból és újból fáradoznunk kell érte. Ideál, eszmény az akaratszabadság, és ez az eszmény vezérel bennünket, amikor foglalkozunk, törõdünk az akaratunkkal. Ennek az eszménynek a megközelítése az akarat elsajátítása, amelynek három mozzanatát különböztethetjük meg.

A szabad akarat elõször is artikulált, tudatosan megfogalmazott akarat. Hogy mit akarunk, azt sokszor nagyon nehéz tudni. Fõleg ha hosszú távon ható akaratról van szó. Ha egy napon megállunk, és megkérdezzük, hogy voltaképpen miféle kívánságok alakítják épp ilyenné az életünket, a tudatlanság sûrû erdejében találhatjuk magunkat. Gondoljunk például a fiatal nõre, aki azon tépelõdik, hogy szüljön-e, vagy elõbb befejezze az egyetemet. Miért is kell nekem a gyerek? – kérdezheti magától. Egyáltalán nekem kell az a gyerek? Nem azért akarom-e csak megszülni, mert megfenyegetett a párom, hogy különben otthagy? Vagy voltaképpen a jó katolikus szüleimnek engedelmeskedem csak, akik szerint igazi nõ akkor lesz valaki, ha anyává válik? És mi vonz engem a másik alternatívában? Az, hogy ma az ad rangot valakinek, ha menõ állása van? Döntési szabadságát voltaképpen csak akkor gyakorolhatja ez a nõ, ha az egymásnak ellentmondó kívánságaiban nem oldódik fel, hanem tudatosítja õket. Például úgy, hogy leírja azokat, ekképpen maga elé tárja õket, elgondolkodik rajtuk, és értékeli is õket.

Hogy pontosabban és mélyebben artikuláljuk az akaratunkat, erre fõleg olyankor van szükségünk, ha életválságba kerülünk. Ilyenkor az addigi akaratunk már nem hordoz bennünket, de nem találunk új akaratra sem, amely felválthatná a régit. Ezért kell az addiginál világosabban szemügyre vennünk önmagunkat, és tudatosítani, hogy mik is a hosszú távú kívánságaink. Így kényszeríthet bennünket egy válság arra, hogy dolgozzunk az akaratunk szabadságán. Az akaratunk artikulálására van szükség olyankor is, ha élethazugságban élünk. Valaki például bentlakásos intézetbe küldi a gyerekeit, hogy önállóbbá váljanak, hogy állandó szülõi gyámkodás nélkül is boldoguljanak. Holott az illetõt valójában csak idegesítik a gyerekei, és szabadulni akar tõlük. Vagy mondhatja valaki, hogy “én mindig önzetlen vagyok, és másokért élek”. Pedig csak szerencsétlen flótás az illetõ, akinek soha sem sikerül semmi. Az élethazugság, az önámítás gúzsba köt bennünket. Azzal, hogy elrejti elõlem az igazi kívánságaimat, megakadályoz abban, hogy szemügyre vegyem õket, igazi énképet alakítsak ki magamról, pedig a szabadság felé az elsõ lépés – elfogulatlanul, öncsalástól mentesen tudomásul venni a kívánságaimat.

Másodszor megértett akarat a szabad akarat, vagy akkor növelem az akaratom szabadságát, ha megértem az akaratomat, ami kiváltképpen akkor tehet jót, ha nem tudok azonosulni az akaratommal.

Nem azonosul az akaratával például az, akit teljesítménykényszer ûz. Szívesen megszabadulna ugyan tõle, és ahelyett, hogy mindig valami új dolog elintézésére vállalkoznék, amikor még szinte be sem fejezte az elõzõt, szívesen elengedné magát, s nézegetne kirakatokat, hallgatná a madarak énekét vagy lapozgatna ráérõsen újságot kávéházban. De nem teheti, mert neki folyton dolga van, mindenütt feladatokba botlik, amiket rajta kívül senki más nem tud igazán jól megoldani. Ha a számára felettébb terhes teljesítménykényszert megértené az emberünk, akkor lenne esélye arra, hogy kiszabaduljon annak karmaiból. Ehhez arra lenne szüksége, hogy rájöjjön: a már régen elhunyt szülei azok, akik idegen hatalomként még mindig megszállva tartják az õ elméjét, és keresztülûzik-hajszolják õt élete sivatagán.

A szabad akarat tehát olyan akarat, amellyel azonosulni tudok, amelyet saját magamnak tulajdoníthatok. Mert értem, hogyan ágyazódik be a kívánságaim világába, amelynek köszönhetõen az vagyok, aki vagyok.

Ezzel eljutottunk a szabad akarat eszményének harmadik mozzanatához, az értékeléshez. Ha pozitív eredménye van az értékelésnek, akkor azonosulok az akaratommal, akkor tekintem a szabad akaratomnak, ha viszont negatív, akkor idegen lesz számomra az akaratom, még akkor is, ha az az én akaratom. Egy akaratot akkor értékelek pozitívan, ha összhangban van az énképemmel, azzal az ideállal, amelynek megfelelõen élni szeretnék. Ha teljesítménykényszer rabszolgája vagyok, akkor nem tekintem magam szabadnak, amikor ennek a kényszernek engedek, mert a lelkem mélyén voltaképp az élet királya szeretnék lenni, aki minden napnak a virágát leszakítja, aki tud jóízûen enni-inni, aki a szemét szép látványokkal, a fülét szép hangzásokkal, egyáltalán minden érzékét bõséges és finom táplálékokkal gondozza.

Most már látjuk, mit is jelent dolgozni az akaratunk szabadságán, mit is jelent elsajátítani, sajátunkká tenni az akaratunkat. Mit jelent azon fáradozni, hogy az akaratunk ne idegen erõként mûködjék bennünk, amely nem nekünk engedelmeskedik, hanem a rég elhunyt szüleinknek, a szektavezérnek vagy a dohánycégek reklámjainak. Ennél a munkánál az akaratunk artikulációjának pontosságáról és mélységérõl van szó, amely elõkészíti az akarat alaposabb és árnyaltabb megértését. A megértés pedig az akaratnak olyan értékeléséhez vezethet, amelynek jóvoltából nagyobb mértékben követhetünk olyan akaratot, amelyet jóvá tudunk hagyni, amellyel azonosulunk.

Látható ebbõl az is, hogy nem válaszolható meg igennel vagy nemmel az a kérdés, van-e vagy nincs akaratszabadságunk. Az akarat szabadsága olyasmi, ami olykor megvan, olykor nincs meg, olykor sikerül megszereznünk, olykor pedig elveszítjük. Azt is látjuk, hogy ami az akaratszabadság terjedelmét illeti, az változik. Akkor vagyok inkább szabad, ha ki tudok fejleszteni olyan akaratot, amelyet artikulálás, megértés és értékelés által a sajátommá tettem. Azért van ez így, mert mélységében és szélességében ez az elsajátítás felülmúlja azokat a közönséges, köznapi megfontolásokat, amelyek az akaratlagos cselekedeteinket általában megelõzik. Az elsajátítás során árnyaltabban és teljesebben tárul elénk a kívánságaink szerkezete, tartalma és változásaik folyamata. Így a belsõ világunk nagyobb szeletét sajátítjuk el. Ezen a módon beljebb hatolok a szubjektumvoltomban, abban a tudatban, hogy öntudatos, cselekvõ lény vagyok. Az elsajátítás eredményeként ritkábban érzem azt, hogy vak erõkként taszigálnak a kívánságaim, és gyakrabban tapasztalom azt, hogy én vagyok az úr a háznál.

Az akarat elsajátításának folyamatát most egy példán szemléltetem. Tegyük fel, hogy hirtelenül érthetetlen változás történik velem. Olyan ember vagyok, akinek nagyon fontos más emberek közelsége, azon belül nagyon számítanak nekem még a testi érintkezés különbözõ fajtái is. De egy szép napon arra figyelek fel, hogy mindig ürességnek kell lennie körülöttem. Hogy csak akkor nyugszom meg, ha egy nagy üres tér szélén ülhetek. Nem értem a dolgot, nem tudom, hányadán is állok magammal, kétségbe vagyok esve. Mert az emberektõl való irtózásnak ez az érthetetlen vágya olyan, mint valami idegen hatalom az elmémben. Sõt, még azt is érezteti velem, hogy a legkevésbé sem vagyok szabad ebben az akaratomban. Mert az üres terek keresése nekem, aki eddig mindig a másokkal való közelséget kerestem, olyan, mint egy lelki tikk, valami rángás, amelyet nem értek. Olyan, mint valami anomália az énem perifériáján. Aztán pszichológus barátom segítségével kezdem megfejteni ezt a bizarr akaratot. Rájövök, hogy eddig azért vágytam annyira a közelség után, mert általában nem merek önálló lenni, mert szeretek mindig másokba kapaszkodni, másokra támaszkodni. És egyszer csak azért kezdtem a tágasságot keresni, mert megijedtem, hogy ennyire szeretek függni másoktól. Hogy újabban keresem az üres tereket, abban a pszichológus barátom szerint az az értékes kívánság fejezõdik ki, hogy szabaduljak ettõl a függéstõl. És végre kezd világossá válni elõttem az üres terek iránti különös vonzódásom tartalma és jelentése: kezdem úgy érezni, hogy olyasmirõl van szó, ami az énem középpontjához tartozik. Ami elõször bizarrnak, különösnek tûnt, az egyszer csak kezd érthetõvé és helyeselhetõvé válni. Olyasmivé, amit vállalhatok, amivel szabad egyetértenem. Mivel látom már a mélyebb értelmét e furcsa akaratnak, amellyel a térbeli elkülönülést keresem, most már elismerhetem a magaménak. Mivel már nem kívánok összefolyni másokkal, mint eddig; mivel pontosabban meg tudom húzni a belsõ határaimat, ezért nincs már szükségem arra sem, hogy a térben is távolra helyezzem a külsõ határaimat, és mindig üres terekkel védjem magam.

Ami az énünk és az akaratunk viszonyát illeti, nem úgy áll a dolog, hogy az akaratát egy olyan én sajátítja el, aki már korábban létezett. Épp fordítva: az énünk épp az akaratunk elsajátítása által alakul ki. Úgy is mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben szubjektum nélküli történés ez az elsajátítás. Ha a tapasztalataim és a felismeréseim nyomására inogni kezd az eddigi akaratom értékelése, és annyira megváltozik, hogy új énképem keletkezik, akkor sem az történik, hogy a korábbi énemet, a korábbi szubjektumot háttérbe szorítja egy másik szubjektum, az új énem. Én – az az egész személy, aki vagyok – sokféle intézkedést hozhatok az akaratom befolyásolására. De miután felépítettem a színpadot, azaz létrehoztam az énemet, anélkül pereg az akarat sikerült és sikerületlen elsajátításainak drámája, hogy még egy külön rendezõ is ülne valahol hátul. Az akaratomat illetõ régi értékelések és vélt felismerések elmorzsolódása és új struktúrák keletkezése – mindez inkább hasonlít valami geológiai átrétegzõdéshez, semmint egy megrendezett játékhoz. Ezért akár azt is mondhatjuk, hogy jórészt szerencse dolga az akarat szabadsága. Mert lehet szerencsénk is, balszerencsénk is abban, hogy egyszerre fennálljanak azok a feltételek, hogy szabadon akarhassunk és tegyünk valamit. Ezért akadozik sokszor az elsajátítás folyamata, és egy elõrelépést gyakran követ két lépés hátra. Az elsajátításnak nincs biztos receptje. Nincs olyan szabadsága az akaratnak, amelyet egyszer s mindenkorra elértünk volna. Mindig újból és újból elragadhat bennünket az élményeink és tapasztalataink forgataga, amibe az akaratunk beleszédülhet. Ekkor válságba kerülünk, és arra kényszerülünk, hogy ismét belefogjunk az elsajátítás erõfeszítésébe. És kétséges, hogy ilyen erõfeszítések gyümölcseként létrejön-e bennünk eléggé áttetszõ és koherens akarat. Ezért inkább eszmény, mint valóság az akarat szabadsága.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.