Banbenben az igazság

Nyelvjáték

Mondd meg, miben gondolkodsz és megmondom, ki vagy. Alanyban és állítmányban? Regényben és novellában? Rímekben és jambusokban? Istenben és megváltásban? Népben és nemzetben? Pártokban és hatalomban? Vevőben és vásárlóban? Karrierben és előmenetelben? Alsónadrágban és fürdőkádban? Hoppá! Uram, ön cinkelt lapokkal játssza a nyelvjátékot! Ne keverjük össze a szezont a fazonnal! Egy dolog az alsónadrág, és más dolog a népnemzet! (Habár persze, akinek nem alsónadrágja, ne vegye magára!)

1 Kezdjük azzal, hogy a gondolkodás belső dolog. Színtelen, szagtalan, láthatatlan. Más, ha valaki az elméjében forgat valamit, és más, ha a szájában. Még ha netán kiköpi is, mint a langyosokat az Úr. Továbbá, ismerjük el, az alsónadrág vagy a fürdőkád nem szemléleti kategóriák. Ismerjük el, de azt is ismerjük el, hogy egy könnyed csusszantással minden további nélkül azzá tehetők. Hiszen az alsónadrágot nem kell feltétlenül tárgyi értelemben elképzelnünk. Egy fehérnemű-gyáros anélkül is gondolkodhat alsónadrágban és harisnyakötőben, hogy őt magát irodájában alsónadrágra vetkőzve, harisnyakötőben – mondjuk, transzvesztitaként – kellene elképzelnünk. Az ő számára ugyanis az alsónadrág és a harisnyakötő szemléleti kategória. Ezekben a kategóriákban látja, képzeli el és éli világát. Nem lát tovább, mondhatnánk, az alsónadrágok világánál. Ez az ő életvilágának az értelmi horizontja. Persze, olykor innen is szép kilátás nyílik. Az alsónemű-piacra legalábbis. Minden életvilágnak megvan a maga horizontja (szellemi korlátnak és szemellenzőnek is nevezhetjük, hiszen ami egyfelől megnyitja a kilátást a szemünk előtt, másfelől le is zárja azt, de hát – valamit valamiért!). Ez alól talán a nyelvjátékos életvilága képez bizonyos fokig kivételt. Ő az, aki teljes lényével a határtalan, ám mindent szüntelenül határoló (lehatároló és elhatároló) nyelvben él. A határtalanban persze csak egyféleképpen élhet az, aki maga térben és időben határolt – szellemileg, föltéve, hogy ez életnek nevezhető egyáltalán. Ki tudja, talán vannak világok, melyekben más élet, mint ez, nem is lehetséges. A költő és gondolkodó világa lehet koronként ilyen. Mindegy, akár nevezhető életnek a szellemi élet, akár nem (legyen ez mostantól a néven nem nevezhető Nyelv gondja!), a nyelvjátékos világot alapít benne. E világ sajátszerűségét (sajátos világszerűségét) az adja, hogy az összes lehetséges világok (elhatárolások és horizontok) foglalata vagy talán inkább gyűjtő- és gyújtópontja. Az a pont, ahonnan az a sok-sok világ kiárad vagy előbújik, mint bűvész varázscilinderéből a színes kendők. Egyben tehát az a pont, ahonnan nézve ez a mozgás látható és átélhető, az a pont, amelyből minden világ kirakható, és ahová vissza is rakható, természetesen. A teremtő pont, amely maga érinthetetlen és levezethetetlen. Nem alkot világot. Ez az egyetlen pont, ahol a nyelvjátékos kénytelen megállni, amelynél még számára sincs tovább. Nincs az az életvilág, amely ne lenne feltalálható ebben a pontban – gyűjtő- és gyújtópontban –, anélkül persze, hogy a lehetőség-lét elvontságának e fokán az életvilág tényleges súlyával, elkötelező erejével, tárgyiasságával és tettlegességével rendelkezne és meghatározná lakóját. A nyelvjátékos nem is valamely életvilágban, hanem az életvilágok lehetőségében lakik. A lehetőséget rendezi be életvilágaként. A teremtő pontot, amely csak lehetőség szerint életvilág, s ahonnan nézve mindaz létezik, aminek lehetősége fönnáll. A nyelvjátékos a lehetőségben ütött tanyát. Ezért sincs életének valóságos, csak szellemi kiterjedése. Minden valóság fájdalmasan érinti: elbotlik rajta, megüti magát benne. Mi mást tehetne, mint hogy visszaüt? A valóság határoló és korlátozó hatalma ellenkezésre és a valóság visszavonására sarkallja. Persze csak szellemileg. A lehetőség-létbe, ama gyűjtőpontba vonja vissza a valóságokat. Teheti, hiszen a valóság is csak nyelvi mű, konstrukció, létesítmény, amit a valóság igencsak változékony fogalma önmagában is tanúsít. Mert a valóság a nyelvjátékban szüntelenül önmaga ellen tanúskodik: azt tanúsítja, hogy nem-valóság, azazhogy valóság és nem- valóság egy kutya: a nyelv szalmakutyái. Ugyan mi és miért sűrűsödik a nyelvben “valósággá”? Mire szolgál és kinek a valóság segédfogalma? Hiszen nem izolált fogalmi tartalma, hanem konkrét használati módja határozza meg jelentését! Használhatják iránytűként, hűvös borogatásként, itatóspapírként vagy fűrészporként, de furkósbotként is. Attól függ. Nincs az az éles elme és az a módszertan, amely eljuthatna valóság és nyelv olyan szétválasztásához, amelynek eredményeképpen rá lehetne mutatni valamire, ami nem nyelv (azért csak rámutatni, mivel megnevezniszóba hozni ezen a ponton nem lehet már semmit). A nyelvjátékos, aki a Nyelv origójában, a világteremtő szellemi erő gyűjtő- és gyújtópontjában találja fel szellemi lakhelyét, folyvást lehetőséggé alakítja át a valóságos – tárgyiasan és tettlegesen meghatározott – létet, leoldja róla a tényszerűség és konkrétság kötelékeit, kiszabadítja az egyszeriség és mulandósága rabságából, amikor e rabságot a szabadság – meglehet, mazochista – fantáziajátékaként mutatja be: szabadságodban áll a rabságot választani! Ez is egy lehetőség! A nyelvjátékos a konkrét életvilágot a lehetséges életvilágok közé sorolja – ironikus játékossággal vagy metafizikai komolysággal, ez már alkat kérdése. A nyelvjátékos – akár költő, akár filozófus, habár e kétféle gondolkodásmód, kétféle nyelvhasználat az eltökélt – életvilágként élt – nyelvjáték szintjén alig megkülönböztethető már – nyelvben gondolkodik, szakasztott úgy, mint maga a Nyelv. A Nyelvet utánozza. Azaz követi. Hűségesen, mint kutya a gazdáját vagy anyját a kisgyermek. Megy utána. El nem szakadna tőle egy pillanatra sem. Úgyszólván Nyelvében él. Akár a nemzet. Vagy inkább: a nemzett. Hiszen a Nyelv nemzette őt. Közte és a Nyelv többi nemzeménye között csupán az a különbség, hogy ő tudja, kinek köszönheti létét, kinek tartozik hálával, kinek kell és mi módon kell visszaadnia mindazt, amit létében ajándékként kapott. A nyelvjátékos olykor olyan mértékben azonosnak érzi magát a Nyelvvel, annyira átadja magát alkotó és alakító erejének, hogy úgy érzi: nem is ő gondolkodik, hanem a nyelv gondolkodik benne. Nem helyette, hanem benne és általa. Mintha ő maga csupán médium lenne, akiben a világokat teremtő-alakító nyelvi szellem személyes alakot ölt, hanghoz jut és elgondolhatja önmagát. Bízvást mondhatjuk: a nyelvjátékosnak a Nyelv az Istene. Ezért is írja mindig nagybetűvel! Hiszen a Nyelv minden nyelven, minden egyes nyelvi konkrécióján túl van, mindig túljár azon, amit megalkotott és amiben – bizonyos értelemben! – késszé vált. A Nyelv sohasem készül el, sohasem zárul le, sohasem pillanthatja meg saját horizontját. Arról a pontról, ahonnan a nyelvjátékos a Nyelv teremtő mozgását követi, minden horizont látható, kivéve a Nyelv saját horizontját: a lehetőség-létnek nincs horizontja. Épp ezért a Nyelv, noha minden értelmes lénynek nyelvet ad, soha nem lehet senkié. A Nyelv nem bennünk, hanem közöttünk van: ez az a közvetítés, amelyen minden világ áll és bukik. Oszthatatlanul közös javunk. A Nyelv az, ami köztünk van, és ami köztünk van – konkrétan bármi legyen is – mindig a Nyelv. Persze, a nyelvjátékos saját nyelve is a nyelvek egyike csupán (a Nyelvnek – értelemszerűen – nincs saját nyelve!), de olyan nyelv, amely lehetővé teszi a Nyelv önszemléletét, a Nyelv saját mítoszának megalkotását; olyan nyelv, amely szemléletileg kiszabadít a lehatárolt életvilágok elszigeteltségéből, monologikusan-bárgyú vagy monologikusan-erőszakos bezártságából, miközben – a világalkotó szellem mozgását elképzelve és utánozva – univerzális nyelvi módot hoz létre, amely által az ember bármely életvilágban honossá válhat, amely nem ismer bezárt ajtókat és áthatolhatatlan falakat. A nyelvjátékos, aki ezen a módon közlekedik a világban a világok között, nem válik idegenné egyetlen életvilágban sem, noha egyikben sem telepedik le végleg (nem válik odavalósivá), minden egyes helyen csupán erőt és kedvet merít végtelen bolyongásához a szabadság birodalmában.

2 A nyelvjátékos a banbenezők nyelvében is szívesen elidőzik. Arról a pontról – a teremtő pontról –, ahonnan ő nézi a Nyelvet, világosan kivehető, hogy a banbenező gondolkodás horizontját – nyelvi szemhatárát – nem valamilyen helyzet, élettevékenység, tudás, szemléleti igazság, hanem maga a banben alkotja. Aki gondolkodik, természetesen nyelvben gondolkodik – nyelvet használ, nyelvet alkot, nyelvileg gondolja el magát és a világot –, függetlenül attól, hogy gondolkodása tárgyilag vagy cselekvőleg mire irányul éppen. Nyelvben gondolkodni azonban nem valamilyen sajátos (például szakmai) gondolkodásmód (ahogyan, mondjuk egy banbenező nyelvész vagy politikus mondaná, hogy ő “nyelvben gondolkodik”), hanem evidencia, amennyiben nem- nyelvi gondolkodás nincsen. Még a misztikusok sem gondolják, hogy van! Azt gondolják, hogy ami a nyelven túl van, az már nem-gondolkodás, sőt, oda nem vezet gondolati út. Egyáltalán semmiféle út. Ama ponton ugrani kell. Persze, mindezt – az ugrást is – csak gondolni és mondani lehet, s ennyiben a misztika szőröstül-bőröstül (!) innen marad a nyelven. Ha viszont sikerül az ugrás, és a misztikus túljut a nevezetes ponton, arról, még ha akarna se közölhetne szó szerint semmit. Hogyan is lehetne visszarángatni a nyelvbe azt, ami túl van rajta, akárcsak így, “túl-van-rajta”-ként is. Vagy túl van rajta és akkor nincs többé semmiféle “túl-van-rajta” vagy nincsen és akkor túlvanrajtázhatsz pajtás orrvérzésig, akkor is innen maradsz a Nyelven. Arról, ami a nyelven túl van, vagy nem kell (mert nem lehet) beszélni, vagy csak beszélni lehet, ez esetben viszont innen maradunk a nyelven. Innen és túl – természetesen merőben nyelvi meghatározások és képzetek. Nem-nyelvi módon igazolni vagy cáfolni, állítani vagy tagadni valamit – szó szerint képtelenség. Furkósbot, nuncsaku, gázpisztoly, pofabeverés, persze, nem számít érvnek a nyelvjátékban. Nem érv ez, hanem a játék vége: játéktörés vagy játékrontás. Az erőszak csak úgy számolhatja fel a nyelvet, hogy elpusztítja a szellem játékterét és megöli a játékosokat. A játék szellemében azonban nem tehet kárt. Elérhetetlen távolság választja el tőle. Innen nézve még a néma (ennen nyelvét elharapó) erőszak is (ha van ilyen, mert az erőszak általában igen beszédes) végső soron a nyelvben marad: mindenhatónak tetszőalanyisága összeomlik és a Nyelv szuverén ellenlábasából a Nyelv puszta tárgyává, görnyedő szolgálójává, kifejezési eszközévé, sötét fantazmájává, egyszóval a szellem alakító és alkotó életének mozzanatává válik. A Nyelv teremtés-pontjából – a lehetséges világok gyűjtő- és gyújtópontjából – nézve alapvetően kétféle gondolkodás lehetséges: banben- gondolkodás és szabadgondolkodás. Szabad a gondolkodás abban az értelemben, hogy nem kötődik gondolkodáson kívüli (például etikai, gyakorlati, politikai) szempontokhoz, nem veti alá magát előzetesen megkonstruált fogalmak vagy kategóriák uralmának, amelyek előírják a gondolkodási folyamat végeredményét, mindig, minden esetben ugyanazt a végeredményt. A szabadgondolkodás mindig az ismeretlen felé mutat; a banben-gondolkodás mindig a már ismertre, lezártra, eldöntöttre mutat vissza, ami a gondolkodás túlhaladhatatlan horizontját is kijelöli. Rituálisan ismételgeti vagy mániákusan hajtogatja, amit mindenféle gondolkodás előtt “igazságként” (hitelvként) rögzítettek számára. A banben-gondolkodás – önelképzelése szerint – úgy áll szemben a szabadgondolkodással, mint a kissé talán naív, ám érző szív gondolkodása az agy hideg, spekulatív, gépies, steril gondolkodásával; mint építő gondolkodás a romboló gondolkodással. A banben-gondolkodás épít, a szabadgondolkodás rombol. Szabadgondolkodás megvágja, banben-gondolkodás gyógyítja. Banbenben gondolkodni annyi, mint szívünkkel gondolkodni. Ahány Ben, annyi Ban – annyi szívdobbanás! Fejével csak az gondolkodik, akinek nincs szíve. A szívtelen szabadság és az agynélküli boldogság képzelt konfliktusából nem lehet jól kijönni. De hát ki akar kijönni belőle? Nem azért képzelték bele magukat, hogy most otthagyják! A szabadság először is valljon színt a Ban és a Ben ítélőszéke előtt! Politikai színt, természetesen. Nincs színtelen szabadság, színtelen gondolkodás! Ne tessék ilyenekkel jönni! Aki nem tudja előre, mit gondoljon, az inkább ne is gondolkodjék! Akinek nincsenek kész gondolati sémái, szilárd kategoriális keretei, végső ítéletei, az vakon botorkál a semmiben. Kétségtelen: a szabadon gondolkodó soha nem tudhatja előre, hogyan fog végződni gondolatmenete, hol lukad ki gondolkodása? Nem cáfol-e rá előfeltevés-mentes kérdéseire saját konklúziója? Nem söpri-e félre kérdéseit? Nem érvényteleníti-e kategóriáit? Sőt, nem ássa-e alá esetleg egész gondolkodói egzisztenciáját? A szabadgondolkodó nemcsak veszedelmesen, de kifejezetten önveszélyesen gondolkodik. Nem ismer se Istent, se embert, se Ban-t, se Ben-t, ha valamit végig akar gondolni. Jelzem: ez a “végig”, nem annyira az igazságig végig, mint inkább a hazugságig végig, amennyiben a nyelvben, nyelv által ennél tovább az igazsághoz nemigen juthatunk. Szembe megy, ha kell, önmagával is. Nem csoda, ha a Banbenek Népe ámokfutásnak látja a gondolat kötetlen szárnyalását. Természetesen minden gondolkodásból csinálhatunk banben-gondolkodást. A banben- gondolkodó olykor maga is mindenkit banben- gondolkodónak lát, azt is, aki egyszerűen csak gondolkodik valamiről, például – mint most itt – a banben-gondolkodásról. Általánosságban mégis kimondható talán, hogy a banben-gondolkodás az ideologikus nyelv sajátja. Innen nézve édes mindegy, hogy valaki népben-nemzetben vagy civilizációk harcában és globalizációban gondolkodik. A lényeg a banben. Az ideologikus nyelv nem megszabadítani akar valamely nyelv elidegenült hatalmától, uralomvágyától, kizárólagosságától, önmagába zártságától, hanem bekebelezni, magához csatolni, lezárni a nyelvet, és ezzel egyben kizárni minden más nyelvet, minden más gondolkodást, amivel szellemileg – saját határai között és saját eszközeivel – nem lenne képes megbirkózni. Az ideologikus nyelv szilárd fogózót, világos horizontot kínál a nyelvteleneknek, az elveszetteknek, a gondolkodni képteleneknek vagy resteknek: “Még jó, hogy vannak banbenek, van mibe kapaszkodnunk!” A banbenező nyelv zárt és lezáró irányultságú. Ahol képviselői színre lépnek, egymás után csapódnak be a kiskapuk és nagykapuk, csukódnak be az ablakok. Amit tudni kell és tudni érdemes, az már itt van mind, ezen kívül semmi sincsen. Az előre definiálhatatlan igazság nem a gondolkodás célja, hanem kiindulópontja, nem valami elérhetetlenségében is elérendő és elérési módjában vitatható, hanem valami eleve adott, amit szilárdan tart kezében az igazság letéteményese. Tőle lehet megkapni. Ő az igazság osztogatója. Mindig nála van a labda. Labdában és gólban gondolkodik. Lábával gondolkodik, ahogy más a lábával szavaz. A letéteményes (letéteményes, mert nála helyezte letétbe Isten, a Nemzet, az Ős-Atya, a Szent Hagyományt fenntartó és védelmező Intézmény az igazságot) biztosítja, hogy mindenről mindig helyesen gondolkodjunk, szakasztott úgy tehát, mint ő. A Banben Ember – az ideológus. A fejművész, aki mindazt, ami nem fér az emberek fejébe, beléjük veri. Hullanak is ilyenkor a bevert fejek. Gyakran a szó legszorosabb értelmében. Való igaz: súlyos gondolatoktól elnehezült emberfejekkel nem lehet labdázni. Az ideológiai zsonglőrmutatványokhoz előbb ki kell üríteni az emberek fejét, hogy könnyű legyen és szabad. Mármint gondolatoktól szabad. Az ideológiák Paradicsomába csak üres fejjel lehet besétálni. Ki itt belépsz, hagyj fel minden gondolkodással!

3 Olyan a banben az ideológiában, mint rádióban a déli harangszó, a bimbam. Ha a banben felcsendül valahol, mindjárt tudhatjuk, hányadán állunk, hol vagyunk és miféle gondolkodással állunk szemben. Persze, lehet harangban és harangszóban is gondolkodni. Legalábbis délidőn. “Delet harangoznak szerte Magyarországon…” Ban-ben. Ami az ideológiai nyelvben a banbenezés, az a nép nyelvében a suksükölés. A banbenenzés az ideológia suksükölése. Sok süket duma. A suksük a nép, az istenadta nép kiváltsága. A nép ugyanis nyelvérzékére hagyatkozik, nem az akadémiai helyesírásra. Semmibe veszi a kánont. Nem azért, mert olyan bátor, hanem mert olyan tudatlan. Sejtelme sincs a normatív nyelvhelyesség (helyesírás, helyes kiejtés) akadémiai kánonáról. Megszegi, de nem tudja, mi az, amit megszeg. Ebből aztán a népnek elég sok baja származik a népiskolában, ahol meg akarják tanítani helyesen írni és beszélni. Azaz meg akarják törni nyelvérzékét, a törvénybe foglalt normák megsértését pedig büntetik (ha nem is büntetőjogi értelemben, szankciókkal, de például érdemjegyekkel, elmarasztalással, kulturális lenézéssel és megbélyegzéssel is: tahóság, műveletlenség stb.). A banbenezés ezzel szemben a magyar elit megkülönböztető nyelvhasználati alakzata. A banbenezve gondolkodó ember a műveltségi elithez tartozik. A nép nem mondja azt, hogy népben gondolkodik, de még azt sem, hogy sörben és virsliben, pénzben és szappanoperában, családi házban és kisvállalkozásban, szabad szombatban és lottófőnyereményben. Ilyet csak a műveltségi elit gondolkodói – e kiművelt emberfők – mondanak. Népben gondolkodni vagy kiművelt emberfőkben, egyre megy. A lényeg a banbenezés. Banbenben az igazság, banbenben a vigasz! Banbenben gondolkodni és banbenben beszélni annyi mint egyáltalán nem gondolkodni. Mímelni a gondolkodást. Gondolkodás helyett banbenezni. Egyetlen nagy gondolkodót sem ismerünk, aki banbenben gondolkodott. Platón nem ideavilágban és árnyékvilágban, Hegel nem Abszolút Szellemben és megszüntetve-megőrzésben, Marx nem tőkében és proletáriátusban, Nietzsche nem Akaratban és Übermenschben, Heidegger nem Létben és létezőben gondolkodtak. A szemléleti kategóriák ezekben az esetekben nem váltak le a gondolkodásfolyamatról, nem előzték meg és nem önállósították magukat vele szemben, hanem a valamiről (valamiről mint miről?) való gondolkodás eleven folyamatában formálódtak ki, különböződtek el, finomodtak és bonyolódtak, öltöttek szemléletes fogalmi alakot. Valamit elgondolni, vagyis szellemileg létesíteni, létrehozni nyelvi-gondolati alakját – ez a valódi, a világra nyitott, önmagára szüntelenül reflektáló, egyben tehát feltételes és távolságtartó gondolkodás módja. Valamiben gondolkodni – ilyen a dogmatikus, apodiktikus, kifelé zárt, reflektálatlan gondolkodás: az ideológiák megkövült gondolkodásmódja. A nem-gondolkodó gondolkodás, ha tetszik. A semmitől vissza nem riadó szabad ész eleven gondolkodását a szecskavágó gondolatgépezet automatizmusa váltja fel. Olyan ez, mintha flippereznénk az előítéletes (vagy az előfeltevéseit hitszerűen kezelő) gondolkodás előregyártott acélgolyócskáival: ban-ben, ban- ben. Aztán persze csilingel a kassza, dől a lé! De lehetséges-e egyáltalán a népről népben, a nemzetről nemzetben, a világról világban, az emberről emberben gondolkodni? Természetesen lehetséges, ha a tautologikus gondolkodást gondolkodásnak nevezzük. De csak akkor. Tegyük föl, hogy a banbenezve gondolkodó tisztában van ezzel, s éppen hogy nem a népről és a nemzetről akar népben és nemzetben gondolkodni, hanem minden másról. (Más kérdés, hogy ez esetben mi lesz a “nép”-pel és a “nemzet”-tel, hiszen ha a népben-nemzetben gondolkodás kategóriáiban elgondolhatatlanok, akkor egyfajta misztériumot képeznek, amelyben csak részesülhetünk, mégpedig nem a gondolati, hanem a misztikus vagy hitszerű megismerés révén.) De csakugyan: miért is ne lehetne életről és halálról, a világ sorsáról és az ember hivatásáról, a nőkérdésről vagy a kiskorú bűnözésről, az ökológiai katasztrófáról vagy a korrupcióról népben és nemzetben (vagy bármilyen más banbenben) tautológia nélkül gondolkodni? Azért nem, mert a valóságos gondolkodás az ismeretlen megismerésére irányul, a banben-gondolkodás viszont valamilyen ismert (ismertnek vélt) tartalom, érték, cél demonstrálására. Végtére is miért éppen ebben és nem abban a banben-ben kell gondolkodnom? Nem mindegy? Természetesen nem. Kezdetben ugyanis nem a megismerés vágya és akarata, nem a kiváncsiság és tudásszomj áll, hanem a biztos, végső, kikezdhetetlen és ítélkező tudás, amelynek alapján állva mindenről mindig minden tudható, csupán bele kell foglalni a kategóriákban megalapozott értékrendszerbe. Más tudás nem létezik avagy ha mégis, akkor az ördögtől való. Ennél többet a világról nem lehet, főként pedig nem ajánlatos tudni. Épp ezért a banben-gondolkodás mindig térítő és beavató jellegű. A gondolkodást megelőzően (mintegy eleve) adott tudás (a hit és az előítélet tudása), úgyszólván arra van ítélve, hogy minden gondolati alkalmazása során igazolódjék: részben azáltal, hogy minden kérdésre biztosan és azonnal válaszol, részben azáltal, hogy képes megtéríteni a biztos tudásra szomjazókat. A banben-gondolkodás sohasem személyes, mindig kollektív. Ha felcsendül harsonahangja, belőle egy egész közösség buzgó banbenezése hallatszik ki. Persze, abszolút előfeltevés- és értékmentes gondolkodás nem lehetséges. Az is választ, és az is értékel, aki a banbenektől nem kötött gondolkodás szabadságát választja, csakhogy más szabadságban és más szabadongondolkodni. Az előbbi megköti, az utóbbi kötetlenül hagyja a gondolkodást. Nem köti a gondolkodást még a szabadság kategóriájához sem, mert nem akar tőle semmit. Nem mondja: hogy tessék szabadságban gondolkozni! Hogy is lehetne szabad az a gondolkodás, amely arra kényszeríti magát (és arra akar kényszeríteni vagy késztetni mindenkit), hogy szabadságban gondolkodjon? A szabad gondolkodás csupán a gondolkodás szabadságának külső és belső, intézményes és szellemi akadályait tolja félre, kötöttségeit és béklyóit oldja fel. Nem az értékkategória tartalma (nép, nemzet, szabadság stb.), hanem létmódja és alkalmazási módja a döntő. A szabadságot zsarnoki módon is meg lehet valósítani. A gondolkodás területén is. Elég ha meghúzzák a harangokat: ban-ben! ban- ben! Aki a gondolkodásban a szabadságot választja, az nem ezt vagy azt az értéket, hanem a gondolkodást választja. Egyetlen jelentős gondolati teljesítményt sem ismerek, amely – belsőleg – a szabadság hiányában jött volna létre. Olykor ennek a választásnak megvan a maga etikai és alkalmasint politikai jelentősége és pátosza a személy életében, de csak annyira, amennyire koronként és helyzetenként kényszerűen szembehelyezkedik az embert nyomorító hatalmakkal és szabad ésszel nem adja “ocsmány módon a szolga ostobát”, nem hajlandó sem banbenezni, sem feladni gondolkodó, tehát szabad ember mivoltát. A banbenezés legjobb esetben a moralizáló és/vagy ideologizáló politikai akarat – a “Legyen” – területén lehet legitim. Nem mint a politikai szabadság alapja, hanem mint az ezen az alapon lehetséges politikai világok egyike, amely tüstént elveszíti legitimitását, mihelyt ez ellen az alap ellen fordul és saját alapjára kívánja helyezni a politikai világot, amiről – lévén minden banben- gondolkodás abszolutisztikus – nem is mondhat le teljesen. Mindenestre a banbenezés minden behatolása a gondolkodás, a szellemi kultúra, a művészet, a vallási élet területére határsértés és megszállás. Nyílt vagy burkolt erőszak vagy erőszakoskodás ott, ahol a Legyennek nincs keresnivalója. Akkor sem, ha a politikai erőszak az erkölcsi Legyen fügefalevelével próbálja elfedni pőreségét.

4 Gondolkodni valamiről vagy elgondolni valamit sokféleképpen lehet. De a gondolkodás nem a semmiben, nem a légüres térben zajlik. Hanem hol? Nos, a gondolkodás a Nyelv “közegében” valósul meg. Leválaszthatatlan erről a közegről, mint hal a vízről. Nem-nyelvi gondolkodás nem létezik. Az ilyen-olyan metanyelvek ebből a szempontból nem valami másféle gondolkodást képviselnek, hanem a nyelv kategoriális szerkezetén – nem-nyelvi módon való – túlhaladás határesetei. Azért próbálnak túlmenni és mennek túl rajta, hogy aztán visszatérhessenek a nyelv életvilágaiba: máshol, másért, más módon ugyanis nem realizálható az a tudás, amit gondolatilag ezen az úton-módon szereztek. De a metanyelv is nyelv: a “nyelven-túli” nyelv minden fajtája nyelvi alkotás; a nyelv analógiájára hozzák létre és a nyelvhez viszonyítva értelmezik. Amennyiben a gondolkodás a nyelvben – a nyelv közegében – megy végbe, és ezen a közegen kívül semmi másban nem, annyiban csakugyan igaz, hogy nyelvben gondolkodunk. Még a nyelvről is. Uti figura docet. De mit jelent nyelvben gondolkodni? Mindenekelőtt azt, hogy nyelvi kategóriákban gondolkodunk valamiről. A nyelv géniuszával szólva: alanyban és állítmányban gondolkodunk. Bármiről. A népről és a nemzetről, Istenről és az emberről, természetről és történelemről gondolkodni is csak alanyban és állítmányban lehet. Aki az alanyt és az állítmányt – bizonyos értelemben tehát a nyelv formális kategóriáit – tartalmi kategóriákkal cseréli fel, az erőszakot követ el a nyelven, egyben tehát a világon, az embereken, önmagán is. Bármiről szabad és lehet gondolkodni. Még arról is, amiről nem szabad és nem lehet, mert akkor épp a dolog elgondolhatatlansága lesz az elgondolás tárgya, ahogy az az Abszolútum, Isten, a transzcendencia vonatkozásában a teológiai gondolkodásban újra meg újra felmerül.

5 Felmerülhet a kérdés: miben gondolkodik, aki nem banbenben gondolkodik? Semmiben? Vagy talán kategóriák nélkül gondolkodik? Közvetlenül? De hát a gondolatnak – mint már jeleztem – ilyesfajta közvetlensége nincsen. Annyiban és annyira létezik, amennyiben és amennyire a nyelv közvetíti: megformálja, testet, erőt ad neki. Vannak a gondolatnak saját vagy “tiszta” kategóriái? Természetesen a gondolkodásról való gondolkodásnak egy absztrakciós fokán el lehet jutni ezekhez a tiszta kategóriákhoz, de még ez a legelvontabb gondolkodás sem kategóriákban, hanem kategóriákkal gondolkodás. A kategóriák hipotetikus közvetítések a gondolkodásfolyamat nyelvi megvalósításához, de nem végső szemléleti egészek, amelyekhez rituálisan újra meg újra felemelkedik a gondolkodás vagy egyszerűen – mindenféle gondolkodás helyett – ünnepélyesen kinyilatkoztatja és szentségekként ismételgeti őket. Aki banbenben gondolkodik, az tulajdonképpen nem gondolkodik, hanem hisz. Erős vára neki a Banben. Kategóriái végső instanciák, amelyekkel szemben az eleven, mindenben kételkedő, megismerő gondolkodásnak eleve nem lehet igaza. Végtére is éppen azért banben-gondolkodás a banben-gondolkodás, mert fundamentalizálja az igazságot: minden igazságot elvon az eleven gondolkodástól, hogy az így nyert absztrakciót “néven nevezve” mágikusan megkösse: ban- ben. Nem gondolkodási kategóriák, hanem mitikus nevek ezek. A banbenező gondolkodás nem a valódi gondolkodás előreláthatatlanul kanyargó útjain, hanem a szent szövegek rituális ismétlésének előre lefektetett sínpályáin halad. Aki banben gondolkodik, fundamentálisan gondolkodik. A lét fundamentálisként kinyilatkoztatott kategóriáit a nyelv elé helyezi, mintha azok léte megelőzhetné a nyelvet, mintha nem is nyelvi létesítmények vagy konstrukciók lennének; mintha ők parancsolnának a nyelvnek, a gondolkodásnak is, kinek-kinek pedig csak végre kellene hajtania parancsaikat. A banbenezés ily módon mágikus-mitikus nyelvként tárul fel a nyelvjátékos előtt. Aki a Nyelvnek akar parancsolni, valójában másoknak akar parancsolni. A Nyelvnek nem parancsolhat senki. Még a Nyelv sem. A Nyelv különben sem parancsol semmit. Ha már, akkor inkább a szolga, semmint az úr szerepét játssza a nyelvjátékban. Az angyal – az angelus interpres – szerepét, aki bármely pillanatban készen áll, hogy ott teremjen, ha hívják: “mit parancsolsz, édes gazdám?” Bármilyen parancsot teljesít, egyet kivéve. Ezt az egyet is csak azért nem, mert képtelen rá. A nyelv nem képes nyelvi módon túlmenni önmagán. Még a nyelv – az elgondolható és elképzelhető – legszélső határán (már ami valakiben legszélsőnek tetszik), közvetlenül e határra érve, sőt, e határról ellendülve is csak nyelvi módon képes felfogni a nyelven-túlit vagy nyelven-kívülit. Bármit nevezünk “nyelven-túlinak” vagy “nyelven-kívülinek”, természetesen csak a nyelvben maradva, nyelvi módon tehetjük. Csak a nyelvhez képest és nyelvileg adhatunk jelentést bárminek, amit a nyelven kívülre helyezünk. A “nyelven-túli” nincs túl a nyelven, és fogalma, képzete csak a nyelvben értelmezhető, ahogyan jelentést és jelentőséget is csak a nyelvben-létezőre vonatkoztatva kaphat, csak őt vigasztalhatja vagy borzaszthatja el, magasztalhatja vagy ócsárolhatja. Az összes nem-nyelvi elképzelési, átélési, elérési mód (misztikus tapasztalat, halál utáni lét stb.) nyelvileg érvénytelen, mert közölhetetlen, megoszthatatlan, illetve mert minden kísérlet a közlésére és megosztására, visszarántja a nyelvbe. Egyáltalán nem lehet beszélni róla. Sőt, már ez a kijelentés – “Egyáltalán nem lehet beszélni róla” – már ez is félrevezető, mert amiről szól, pontosabban: szólnia kellene, az éppen mint szó nem létezhet (az előzetes, merőben nyelvi föltevés szerint!), egyszerűen nem nevezhető meg. Nincsen neve. Ez sem a neve. Nem az a neve, hogy “nincsen neve”. Semmi módon nem lehet szóba hozni. A transzcendens Abszolútum – Isten – neve körül a zsidó-keresztény gondolkodásban újra meg újra lejátszódott a “megnevezhetetlenség” drámája, amelyet ma inkább abszurdnak látunk. Isten még csak nem is a “Megnevezhetetlen”. Isten semmi néven nem illethető. De ez a semmi néven nem illethetőség sem lehet attribútuma (neve), hiszen ezzel a megnevezhetőkhöz viszonyítanánk, ami kétszeresen is képtelenség: egyrészt, mert így mégiscsak megneveznénk, vagyis besorolnánk a megnevezhetők közé; másrészt, mert a konkrét, meghatározott léthez viszonyítanánk az abszolút meghatározatlant (amelynek még ez az abszolút meghatározatlanság sem meghatározottsága!), amit pedig még a katafatikus teológia is csak az analógia segítségével tart elképzelhetőnek illetve fogalmilag megengedhetőnek. Ha azt mondom Isten, vagy azt mondom Lét, akkor már nem Aztmondom, mert Azt nem tudom mondani, ugyanis Az éppen mint Az mondhatatlan: megnevezhetetlen (de – a hitbéli bizonyosság szerint – nem megszólíthatatlan!). Valami mást mondok ilyenkor, pontosabban nem mondok semmit; vagy a kimondással egyszersmind visszavonom, amit ki akarok mondani, ámde úgy, hogy eközben vagy ennek a fogalmi hátrálásnak az eredményeként előállt hiányt, nemlétet (“nincs neve” stb.) sem nevezhetem meg, hiszen az is csak név lenne a nevek között. Mindegy, hogy minden név fölötti vagy minden néven túli Névnek jelentem ki, így is, úgy is meghamisítom és ezzel megsértem és meggyalázom azt, aki semmiféle értelemben, még tagadó értelemben sem “az”. Mózes fülében nem hiába hangzott így az Örökkévaló önmeghatározása: vagyok, aki vagyok, avagy inkább: a Vagyok vagyok. Abszolút Alany. Nem ez vagy az, hanem a Lét maga. Persze, ezek csupán szavak, melyek a nyelvi világok egyikét és nem a nyelventúlit határozzák meg. Amikor tehát azt mondom, “nyelventúli”, félrebeszélek, hiszen a nyelvbe rángatom vissza (nyelvileg, a nyelvhez képes töltök meg jelentéssel valamit, ami magában véve egyáltalán nem a nyelvhez képest határozódik meg, bár hogy mihez képest, hogy egyáltalán meghatározódik-e vagy mit “csinál”, ez mind-mind nem tudható, mind- mind félrebeszélés, halandzsa, bimbam, rizsa). Legmesszebb a nyelvtől kétségkívül az apofázissal juthatunk (például ha azt mondjuk: a “nem-nyelvi” sem nem van, sem nem nincs, sem nyelvi, sem nem-nyelvi stb.), ám ezzel csak a nyelvtől való eltávolodás nyelvi erőfeszítését örökíthetjük meg, a “nyelventúlihoz” vagy az Abszolútumhoz való közeledést csak hihetjük és remélhetjük és nyelvileg senkivel meg nem osztható módon megtapasztalhatjuk. A negáció présébe fogott nyelvből úgy folyik ki és csordul alá a jelentés- és állítástartalmak sűrű, sötét nedve mint olajprésből az olaj: minden kisajtoltatik. De hogy mi az, amihelyette megjelenik (hiszen amíg van “helyette”, addig nyelv is van) vagy mögüle előbújik (hiszen amíg van “mögüle”, addig ott vagyunk, ahol mindig is voltunk: a nyelvben!), az meg nem mondható, ki nem fejezhető, mert az nem lehet “helyette” és “mögötte” sem rejtezett soha. Aki fundamentális kategóriákban gondolkodik, az azt hiszi, hogy nyelven túli vagy nyelv előtti kategóriákban gondolkodik, és ezekbe a kategóriákba akarja rendezni a nyelvet, amelyet üresnek vagy a szellem érintésére váró holt anyagnak vél. Csakhogy minden fundamentális kategória nyelvi építmény, leválaszthatatlan a nyelvről. Ami a banbenezésben nem-nyelvi az leginkább az a mód, ahogyan a nyelvet semmibe veszi. Bár még ebbéli igyekezetében sem léphet túl a nyelven, amennyiben a nyelv-ellenesség (kivéve a nyelven-kívüli erőszak egy fokát), magának a nyelvnek a terméke, a nyelv korlátait kitapogató, “rácsait harapdáló” észnek a lázadása a nyelv ellen, mellékes most, hogy romantikus lázadás-e avagy a tudomány lázadása (metanyelvek). Aki valamiben gondolkodik, az a nyelvi kategóriák helyére értékkategóriákat léptet, vagyis úgy tesz, mintha nem egy szemléletmódot, értékrendet, világnézetet, filozófiát, hatalmi törekvést képviselne, hanem ő maga lenne a nyelv – a helyes nyelv, természetesen. A nyelv – én vagyok. Én vagyok az alany és az állítmány, az ómega és az alfa. A nyelv megszállása éppen ezzel a banbenezéssel kezdődik, aminek a vége aztán a totalitárius állam nagyharangja. Az ásó és a kapa mellett, természetesen!

6 Banbenben gondolkodni annyi, mint kettőig gondolkodni. Kettőig, nem tovább! Kettőig gondolkodni azonban még mindig legalább kettőt jelenthet. Kétféle nem-gondolkodást, kétféle retorikát. Az elsőt tautologikusnak, a másodikat dichotomikusnak nevezem. Az egyikben ugyanazt a pozitív jelentéstartalmat vágják kategorikusan kétfelé (szépben-jóban, népben-nemzetben, pártban-államban stb. gondolkodni), míg a másikban a vágással megosztják a jelentéstartalmat és egymást kizáró jelentéstartalmak banját és benjét csendítik össze: például, amikor életben-halálban, barátban-ellenségben, elnyomóban és elnyomottban gondolkodik valaki. Az “egy”-nek szinonimikus megkettőzése merőben tautologikus (például népben-nemzetben). A tautológia azonban a retorikában legitim fogás. Ban-ben, ban-ben – ez nemcsak ritmikailag hangzik jobban, hatásosabban, de szemantikailag is jobban lefedi a semmit. Az “egy” “kettővé” szaporítása, retorikai célzatú verbális feldúsítása (“országunk és népünk” stb.), a jelentésfelület kiszélesítése komolyságot és nagyszabást biztosít a gondolkodásnak, miközben sikeresen elfedi annak tökéletes hiányát. Így építik fel a felelősen gondolkodó, gondoktól barázdált homlokú vezető imázsát a banbenek napszámosai. Nem akárki ám ő – ban-ben! Nem semmi, ami az ő vállát nyomja – ban-ben! A szimmetrikus szerkezet és a rituális ismétléskényszer fokozza a fogalomhasználat evidenciájának hatását is. Ha a tautologikus gondolkodás egyetlen fogalom vagy kategória ismételgetésére szorítkozna (ha csak Ban lenne Ben nélkül!), szárnyszegetté válna, kitűnne, hogy nem is gondolkodás, hanem névmágia. (Persze, a politikai nyelvtől, különösen amióta a reklámipar állítja elő, nem idegen ez a redukció. Gyakran egyetlen szóból gomolyog elő az egész nyelvezet, egyetlen szó szállja meg a teljes nyelvi világot és a retorika, ha ez még annak nevezhető, a szó akusztikus-vizuális besulykolásából és szüntelen, diadalmas politikusi előhívásából és felmutatásából áll.) Minden nyelv – a magyar kiváltképp – szereti a szókettőzést. Örömforrás ez, amelyben a ritmusképző ismétlés általános öröme lüktet. A közös tudás elemeinek megtartása a kollektív emlékezetben a rituális ismétlés verbális kényszerét hozza magával. Ritualizálni valamit annyi, mint folyton-folyvást változatlan alakban ismételgetni. A legnagyobb ürességet és semmitmondást is titokzatos jelentőséggel és súllyal ruházhatja fel a megkettőzés és a folytonos ismételgetés. A szó emfatikus költői (kvázi-mágikus) erejének növekedésével egyenes arányban csökken intellektuális, fogalmi-megismerő és meggyőző ereje. Ámde éppen erre van itt szükség. A fogalmak, amelyeket gondolatilag kellene megalapozni és kifejteni (mért éppen ezek a fogalmak és miért éppen eszerint a logika szerint kapcsolódnak össze stb.), ritualizáltan vagy mesésen elváltoztatva – metaforákba, allegóriákba öltöztetve – jelennek meg, a legcsekélyebb gondolati erőfeszítést sem igényelve a hallgatótól. Neki csak annyi a feladata, hogy gondolkodás nélkül megadja magát a Banben igazságának, és habozás nélkül kövesse azt, akire e Banben szépen csengő kolompját kötötték. Tautologikus a banbenezés akkor, ha a két szóban ugyanazt a jelentést, méghozzá egy fundamentálisan pozitív jelentést kettőzik meg. A tautologikus banbenezésben burkoltan jut kifejezésre a negáció vagy legalábbis a rosszallás azok felé, akik “másban” gondolkodnak, ellentében a “mieinkkel” (“Te is banben, én is banben!”). Ezen a tautologikus módon, a fontoskodás örömével gondolkodhat például a régivágású moralista szépben és jóban, a rendőrkapitány csendben és rendben, a vezérkari főnök tankokban és rakétákban például. A tautologikus banbenezés a megszerzett, elért, konszolidált hatalom gondolkodás- (helyesebben szólva: nem- gondolkodás) módja. A gondterhelten fontoskodó hanghordozásból az önelégültség jóleső szuszogása hallatszik ki. A másik – az antinomikus vagy dichotomikus – banbenezés a hatalomra törő akarat gondolkodásának (azaz: nem-gondolkodásának felel meg). Ellentétpárokban is lehet banbenezni. Például amikor két osztályban, két nemzetben, két országban, két pártban, két kultúrában stb. gondolkodnak: jó osztályban (nemzetben, országban stb.) és rosszban, avagy gazdagokban és szegényekben, elnyomókban és elnyomottakban, hősökben és besúgókban, hóhérokban és áldozatokban. Nevezhetnénk a tautológiának ezt a típusát manicheisztikusnak is. Fény és Sötétség, Nappal és Éjszaka, Ördög és Megváltó abszolút ellentéte pendül meg ebben a banben-ben. Vagy-vagy. Nincs harmadik út. Tertium non datur. Csak ugrás van. Át a tűzkarikán. Vezényszóra. A kereszténység – teológiai értelemben – túllépett a gnosztikus és újplatonikus kettősségeken: szellemi és érzéki közvetítések egész rendszerét építette föl a két világ között és – megtörve az archaikus dualizmust – a szentháromságtanban kettőről háromra jutott, ezzel pedig – szellemileg legalábbis – birtokba vette a sokat és a sokaságot. Ettől kezdve minden gondolkodás, amely lecövekel a kettőnél – nemcsak kereszténység előtti (ezzel még semmi baj sem lenne), hanem egy bizonyos szellemi nívó alatti gondolkodás. A nem-gondolkodás nívóján álló gondolkodás. Mítikus gondolkodás, mely körben forog: egyről kettőre jut, majd vissza: kettőről egyre. Megosztani egy fogalmi tartományt, még nem jelent gondolkodást, bár a gondolkodás is gyakran kezdődik valaminek a megosztásával. Kettéosztani, hogy felszabadítsuk gondolkodásunkat – ez a szabadgondolkodás útja. Kettéosztani, hogy alávethessük nem-gondolkodásunknak a gondolatot – ez a banbenező gondolkodás logikája. Ez esetben persze a banbenezést a hatalom gondolata előzi meg. Maga a hatalom egyáltalán nem banbenben gondolkodik. Eleve nem kettőben, hanem egyben gondolkodik. Egy az egyben. Magamagában. A hatalom magát akarja. A maga akarása. Még a vakarék hatalom is. Az is akar. Akarj kurta, neked is lesz. Márpedig ha lesz, akkor majd téged akarnak. Akarnak és vakarnak. Vakargatják a talpad. Ezt nevezzük – a filozófus után szabadon – nos, meglehet, kissé talán túlontúl is szabadon – a hatalomvakarásának. Nem mi szellemeskedünk, csupán a nyelv játszódik. Játékos mozgásával felfedi a tautologikus dualizmus alávalóságát. Így gondolkodik a hatalomról a nyelv, ha szabadjára engedik. A szabad nyelv gondolatai derűsek, játékosak, felszabadítóak. Nem uralkodni akar, hanem játszani. Bevonni mindenkit a nyelvjáték örömébe. A szabadság hermészi örömébe.

7 Végül is mit jelent hát banbenben gondolkodni? Azt jelenti, hogy mindenben és mindig ugyanazt és csakis azt fedezzük és fedjük fel, amit már úgyis tudunk. Azt jelenti, hogy banbenben látjuk a világot. Csupa rózsaszínben, csupa feketében. Mindent a banben szemüvegén keresztül látok (egyik szemem nép, másik nemzet), vagyis ettől nem látok semmit sem. Egyáltalán: látok és nem gondolok. Révülök, képzelek, álmodom, emlékezem és nem fogalmakat alkotok. De hisz tudom, amit tudok. Előre tudom. Már azelőtt kész vagyok a megismeréssel és konklúzióval, hogy a megismerés kezdetét vehette volna. Banbenben gondolkodom. Aki másban gondolkodik – gyanús. Aki másban gondolkodik – félelmes. Aki másban gondolkodik – áruló, sőt, talán ellenségünk is. Helyes. Akkor talán ne másban gondolkodjunk, hanem másról és másként. De hát miről másról? De hát hogyan másként? – kérdezi megrémülve a banbenek népe. A kérdések természetesen a banben hordójában megrekedt gondolkodásra, pontosabban a nem- gondolkodásra vallanak. A banbenben gondolkodó (a nem-gondolkodó) mindig együtt-gondolkodó. Együtt kong a “Mi” harangszavával. Üresen. A banben harangzúgása megtisztítja a gondolkodást. Száműz a banben területéről minden gondolatot, minden személyeset, minden elevent. Hiszen a gondolat nem ismer lezárt területet, lezárt horizontot, nem ismer határokat. Eredendően szabad és eleven. Csak a banben koporsójába zárt gondolkodás számára jelent fenyegetést és veszélyt. A koporsó fedelének feszegetése azzal fenyegeti, hogy elporlad vagy szertefoszlik a beszüremlő fényben. Banbenben éltem én is. Paradicsomban, Paradicsomben. Ámde bűnbe esvén – a gondolatbűn bűnébe ugyanis – kiűzettem innen. Azóta vagyok. Gondolkodom tehát.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.