Megtartom

Mifelénk, vidéken, a papírhulladék újrahasznosításának egyszerű formái terjedtek csak el. A tavaszi-nyári újságokat ősszel jó elásni, elég sok konyhai hulladékkal, trágyával és hullott gyümölccsel vegyítve remekül komposztálódik (ne firtassuk, a cellulózon kívül mi van benne), ilyenkor, a tavaszi munkák kezdetére éppen jól összeérik. Kilapátoljuk a veremből, talicskára halmozzuk, belekaparjuk, beleássuk a földbe, nem túl mélyen; a gyümölcsfák meg a szőlő meghálálja. Az őszről megmaradt maradék papírt meg az ember hátrébbdobálja a pincében, egyszer majd jó lesz valamire.

Kell aztán papír a darázsfészkek kifüstöléséhez, az avarégetéshez, alágyújtósnak, kisebb ház körüli munkáknál, ha szurkot olvaszt az ember, befőttet csomagol, jól jön festéskor, rendesen szigetel. És ha végképp nagyon felgyűlik, a gyerekek összekötözhetik, elvihetik fagyipénzért a gyűjtőhelyre.

Recenziót hulladékról írni nem szokásom1, de a minap a pince legmélyéről jelentős adag újrahasznosítandó papír került elő, vagy tizenöt csomagnyi folyóirat; nehéz, mint a sár, ráment egy délelőttöm, hogy kihurcoljam az udvarra, ráadásul összekeményedett a nedvességtől, penésztől, egérszartól. Formátuma újságnak kicsi, folyóiratnak nagy; normális könyvespolcra nem fér, csak fektetve. Ennek is köszönheti, hogy eddig megmaradt a pincémben: napilapok közé nem lehet kötegelni, mert kiesik, folyóiratok mellé meg túl magas. Én úgy vagyok vele különben, hogy ami egyszer a pince mélyére kerül, annak annyi – őrsi napló, kagylógyűjtemény, telefonkönyv, hungarocell, szegélyléc –; nemigen szoktam cicózni ezekkel, lassan beletaposódnak a földbe, vagy végeznek velük az egerek, a komposztáló vermek, a lángok. Most is csak az a néhány esős nap ültetett le a verandára, amikor metszeni-gereblyézni-ásni nem lehetett, hogy akkor lássuk, mi is ez a nagy halom papír, hogyan szabaduljunk meg tőle.

A borító 15 éven át fehér; hamar koszolódik, csöppet sem praktikus, meglátszik rajta a legkisebb pipahamu, kávéscsésze-nyom, zsírfolt. Egy darabig hónapról hónapra változik a címlapra nyomott figyelemfelkeltő mottók színe, aztán a mottók is eltűnnek, maradnak a monoton kék betűk, és csak a szerzőket sorolják föl. Azt hiszem, a borítókat mégiscsak megtartom. Ilyen vastag papír nehezebben ég, összegyűrni sem könnyű, és ki tudja, milyen lassan bomlana cafatokra a trágya között. Pedig mi tagadás, a borító maga az unalom – elegáns, nem mondom, de elegánsan unalmas, azokkal a keresetten különleges betűtípusokkal, a szellősségével. Na jó, nem mondom, hogy nem szép, mert azért elég szép. És annak idején a címlapra kitett félmondatokra, aranyköpésekre sem lehetett panasz, némelyikük máig emlékezetes. Rendszerint semmit nem árultak el arról, hogy miről is szól az írás, amelyből kiragadtattak – olykor mégis igen; volt, hogy rímeltek egymásra, máskor feleseltek, és volt, hogy semmi közük nem volt egymáshoz; néha önmagukban, kiragadottságukban voltak izgalmasak, és volt, hogy csakis a többi idézet mellett. Megesett, hogy az adott lapszám legfontosabb szerzőinek a neve szerepelt a címlapon, de az is, hogy a nevek csaknem véletlenül kerültek oda. Rendben van, ha majd nekilátok tépkedni, a borítókat félreteszem.

Egyébként a borítókat azért sem érdemes kidobni, mert belül is mindenféle érdekes akad rajtuk. Ez a lap soha nem illusztrációs anyagáról volt híres – amit finomabban úgy lehetne fogalmazni, hogy a képek nem ütötték agyon, nem nyomták el a szövegeket – , de a belső borítók némelyike (meg a ritkás szövegközi képek) azért hozzájárultak az összbenyomáshoz: rézkarcok, ceruzarajzok, grafikák, karikatúrák, fotók, épülettervek, tipográfiai minták – soha nem tolakodóak, de többnyire szépek. Kár volna értük. (Újabban ráadásul még sokkal keményebb a borító anyaga, és csakis fotók vannak rajta. Kevesebb a reprodukciós probléma.) És amikor a lap havi rendszerességgel kulturális eseményeket szervezett, ahol is híres embereket faggatott egy-egy szerkesztő, ezeknek a szépen tördelt meghívói is sokszor a hátsó-belső borítón jelentek meg. (Az utolsó kötetekben a hátsó-belsőn a lapszám szerzőinek néhány legfontosabb adata: ez hadd maradjon meg.) Azért az érdekes, így visszamenőleg, hogy ki számított akkoriban fontosnak, érdekesnek, vonzónak. Meg ki mindenki volt hajlandó elmenni.

Kezdeném akkor a tartalomjegyzéket tépkedni, de elmélázom: talán mégis érdemes megtartani. Ritka az a folyóirat, amely odafigyel arra, hogy egy lapra kiférjen a tartalomjegyzék, hogy ilyen áttekinthető, szépen szedett, olvasóbarát legyen – kár volna érte. Valahogy sajnálnám. Ez a folyóirat egyik legjobb része. Legtöbbször megbízható, pontos, nem locsog, nem talányos, nem nagyképűsködik. Nem is szólva arról, hogy akkor kiesne az utolsó lap is, amely pedig oly sokszor tartogatott érdekességeket: hol sértett olvasói hozzászólást, hol ironikus helyreigazítást, hol érvelő reflexiót; vagy csak egyszerűen a lapot záró publicisztika végét. Régebben a publicisztika, ha volt, a szám végére került; újabban kötelezően van, éspedig még a tartalomjegyzék előtt – néha kicsit fád, de többször élvezetes, tehát akkor: az első lapok maradnak.

Amit igazán nem bánnék, s már állnék is neki, hogy tépkedjem: az a lap következő néhány oldala. Jaj, hogy untam én mindig ezeket a részeket! Beszélgetések – vagy éppen “Ezredvégi beszélgetések”, “Ezredeleji beszélgetések” – mindenféle nagy emberekkel, akik búsonganak hazánk, Európa és a világ állapota felett; közgazdák, filozófusok, történészek, pszichológusok és mindenféle értelmiségiek öblögetnek, ironizálnak, nagyszájúskodnak, bölcseket mondanak; zanzásítják elméleteiket és másokét; beszámolnak a tudomány és művészet állásáról, regionális, kontinentális és világméretekben gondolkodnak. Elmondják, amit már réges-régen, többször is megírtak, de nemigen olvassa senki, mert hosszú és unalmas; vagy amit soha nem fognak megírni, mert ahhoz nincs benne elég “anyag” (ún. gondolat), de így, interjú formában elég látványos. Ezektől feltétlenül megszabadulnék.

Na és az azután (vagy ehelyett) következő politikai-történelmi elemzések – jobb rájuk nem is gondolni. Meg van mondva a tutifrankó, hogy a világ (hazánk, Európa, na meg különösen Oroszország) erre és erre halad, itt és itt vannak a megold(hat)atlan konfliktusok, repked a globalizáció és a kihívás, alig emeljük ki a fejünket a hadtudományos elemzésből, máris szembekapjuk a történetfilozófiai távlatot, közben alulról kellemetlenül karcol a konzervatív-liberális politikatudományos elemzés, mindez meghaladhatatlan és kulcsfontosságú társadalomtudós-guruk ringatózó bólyái között – nem, ebből elég volt, már akkor. Mindig hihetetlenül aktuális, fontos, lényeglátó volt – vagyis egyértelműen avulásra ítélt, mulandó, érdektelen és lényegtelen. Ha valamiért érdekes lehet, az csak annyi, hogy ma jót mulatnánk a hivatkozásokon, a biztosra vett jóslatokon, az események tévedhetetlen leírásán. Olcsó szórakozás.

Viszont akkor kiesne a számok vége, azokat pedig nem hagynám veszni. Meg azért valami nosztalgiával keveredő kegyelem-megbocsátás-szánalom-féle mégiscsak szorult belém. Úgy vagyok vele, hogy amelyik tyúkomnak nevet adok, az már végelgyengülésben fog elpusztulni. Van valami nagyon jellegzetes ennek a folyóiratnak az első felében: a ’89 utáni fiatal-középkorú értelmiségi nemzedék szeret tájékozódni a tudományokban és művészetekben, széleskörű ismereteket szedne föl innen-onnan (vö. az előző korszak “mindenoldalúan fejlett” emberével), belelátna a politika boszorkánykonyhájába, összefüggéseket keres társadalom, politika, kultúra között, és azt is hiszi, hogy a lényeget látja; nem veszett ki belőle a tekintély (az “elemzők”, a “tudósok”, a “gondolkodók”) tisztelete. Jó, maradjanak a beszélgetések és a politikai-társadalmi elemzések.

(Nem is szólva arról, hogy ha nekiesnék, a tépkedésnek bizonnyal óhatatlanul áldozatul esne a Bécsországban lakó állandó tudósító megannyi remeke. Bécsről, hazánkról, és ami közötte van – a határokról, a különbségekről, azonosságokról, közös és külön mizériánkról. Ha már nem sikerült tízegynéhány év alatt kötetté eszkábálni ezeket az írásokat, hogyan olvasnám újra őket, hogyan röhögném újra könnyesre magam?)

Az utolsó blokk pedig azért fontos, mert – (annak idején) a publicisztikán kívül – itt vannak a szakcikkek meg az “Öv alatt” rovat. A szakcikkek pedig igazán nagyon mulatságosak, legyen szó történelemről, irodalomról, folklórról, jogról, bármiről. Illetve éppen hogy nem bármiről van szó: a témaválasztás már mindig is, önmagában is valahogy furfangos, van valami politikai pikantériája, vagy éppen tüntetően érdektelen – s az értekező hoz ki belőle valami frenetikusan érdekeset. Ebben a blokkban zajlik sok-sok éve a közelmúlt (nem-is-olyan közelmúlt, egyre-kevésbé-közeli múlt) és az igazán régi múlt feltárása: mindenféle diktatúrák, beszűkült és agresszív rendszerek, távoli és közeli társadalmak történetének tanulságos történetei; részben persze a puszta pletykálkodás szándékával (de milyen jó is tud az lenni!), részben viszont komoly okulásunkra. A működő ideológiák bírálata, csaknem szisztematikus feltérképezése annak, hogy micsoda baromságok között élünk.

Na, és az “Öv alatt”! Olykor rövid publicisztika; máskor tudományosan jegyzetelt forráskiadás; megint máskor talált szöveg. Feltűnően nagy mennyiségben a sztálini Szovjetunióból, a rákosista Magyarországból, de azért a horthystából és kádáristából is; a jelek szerint a diktatúrákban, totális rendszerekben, vagy egyszerűen nem-demokráciákban keletkezett szövegek igen jól reagálnak az öv alatti közegre. Pillanatok alatt kiütközik bornírtságuk, gonoszságuk, pitiánerségük; mintha csak a fekete sáv, amely alá beszorulnak, minden rosszat kihozna belőlük. Sokszor folytatásai, ironikus vagy keserű kommentárjai a fölöttük futó tudományos szövegnek: megmutatják a visszáját, vagy illusztrálják a lényegét. Ezt sem téphetem ki.

Most akkor kitéphetném a prózát, a verset, meg a “Margináliák” – elég rendszertelenül jelentkező – rovatát. Majdnem sikerült is meggyőznöm magam. A jó versek amúgy is megjelennek előbb-utóbb másutt, gyűjteményes kötetben vagy a költő versei között; a prózák ugyancsak. Jó, a fordításoknak nehezebb a sorsuk, hacsak nem eleve kötet számára készültek, lehet, hogy először és utoljára itt jelentek meg. De hát hátha megérdemelten?

Filológus nem vagyok, az első megjelenések nem hoznak lázba. De a közeg mégiscsak érdekel, meg a válogatás biztonsága. Soha nem értettem: hogyan lehet versek (nyilván ezrei) közül válogatni, úgy, hogy ami megjelenik, valamennyire mindig figyelemre méltó? Vagy a puszta megjelenés teszi? És hogyan lehet idegen nyelvű novellákat, verseket, rövid drámákat összeszedni? Hogyan kerülnek egymás mellé? Van-e stílusa a lapnak? Igen, olykor mintha lenne. A költők-prózaírók gárdája rendesen változik, cserélődik, fluktuál – de mégis mintha volna bennük valami közös. Lírában kicsit csendesebbek, olykor groteszkek, de ritka a feltűnő, nagy esemény, a hangos durranás; prózában harsányabbak, meglepőbbek, durvábbak, bár csak ritkán feltűnően formabontók – s a fordításokra ugyanez vonatkozik. Szedjem szét őket? Válasszam el őket egymástól, mazsolázgassak? Miért? Hogyan? Ha most nekilátnék olvasgatva tépegetni, nyárig elszöszmötölnék. Maradjon.

A “Margináliák” állandó szerzője is közreadta persze a lapban megjelent írásait, elolvashatom úgy is – de az azért nem ugyanaz. Egyáltalán nem. Bármennyire dialogikus legyen is az elemző gondolkodása, bármennyire nyitott legyen is más értelmezésekre, azért a baráti (vagy ingerült) piszkálódás, az egy-egy gondolatmenethez (vagy akár szóhoz) fűzött pikírt megjegyzés (vagy akár mini-esszé) nem jelenhet meg az egyszólamú szövegben. A “Margináliák” főszövege, bármilyen kiváló legyen is, a margináliákkal teljes; de legalábbis azokkal más. Az olvasó egyszerre csak több, egymással is vitázó hanggal találja szemben magát, egyetértésre jutni és vitába szállni is többekkel van módja; mindez az egyidejűség, a közvetlen kommunikáció, a “bevonódás” illúzióját nyújtja, olyan életességet, amire a módfelett elegánsan levezényelt beszélgetések a lap elején hiába törekszenek. Nem, ezeket semmiképpen nem tépem ki. Akkor sem, ha vannak benne szimpla idétlenkedések, félreértések és gonoszkodások, ha nem is mindig a tárgyhoz tartoznak a lapszéli megjegyzések. Akkor sem.

Elállt az eső, átlapoztam tizennégy (vagy tizenöt?) kötetet, most mit csináljak? Viszsza már mégsem pakolom, se időm, se energiám, foglalkozni kell a gazdasággal is. Tűzrevaló, komposztálni való papír van elég, ebből meg, úgy látszik, nemigen tépek én ki semmit. Akkor talán kiteszem a napra, hadd szellőzzön, száradjon, aztán majd meglátjuk. Vagy – egye fene, jöjjön még tizennégy (vagy tizenöt?) ilyen kötet.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.