Európa küszöbén: Kalinyingrád és Litvánia

Nekem, aki litván vagyok, a Kalinyingrádi körzet nem pusztán a velünk szomszédos régiót jelenti, hanem emóciók egész bonyolult együttesét is. Ebben az együttesben nosztalgia és elidegenedés, fájdalom és gyanakvás elegyedik. Ugyanígy van ezzel sok más litván is. Azt, hogy milyen érzéseket táplál Litvánia iránt egy átlag kalinyingrádi vagy szovjetszki lakos, pontosan nem tudom, de úgy hiszem, hogy a gyanakvás és a bizalmatlanság ott van érzései között. És a meg nem értés is.

A kalinyingrádi körzetet és Litvániát nem választja el szemmel látható természetes határ, legfeljebb a keskeny Nemunas, de az is csak északon. A litván ligetek, síkságok, ártéri rétek simán átnyúlnak a túloldalra, s folytatódnak ott. A háború elõtt, de legalábbis a hitleri idõkig ugyanazt a nyelvet, ugyanazokat a dalokat lehetett hallani a határ mindkét felén: litvánok lakták, ha nem is nagy számban, mind Tilsit, mind Gumbinen (ma Szovjetszk és Guszev) környékét. A határ mindazonáltal élesen érzékelhetõ volt és az is maradt.

A háború elõtt a Litvániából érkezõ utas, ha átlépett a határon, fejlettebb civilizációjú világban találta magát: kõházakat látott faépületek helyett, sokkal gondozottabb földeket, barátságos európai kisvárosokat a gyakran nyomorúságos falvak, települések helyett, aszfaltutakat földutak helyett. A különbség ma is érzékelhetõ, de immáron Litvánia javára: az eltelt ötven valahány év alatt az ország mégiscsak fejlõdött, míg a volt kelet-poroszországi területek, bármily fájdalmas, de visszafejlõdtek.

Ez utóbbiakat elõbb a szörnyû háború okozta pusztulás uralta. Megszenvedte egyébként a háborút Litvánia is. Sõt nem kevésbé a háború utáni sztálini megtorlásokat.

De Litvániában az emberek többsége mégis a lakóhelyén maradt, s mindennek ellenére hazája gazdájának érezte magát: megõrizte mind történelmi emlékezetét, mind az alkotás iránti vágyát.

A kalinyingrádi körzetet ezzel szemben áttelepülõk népesítették be, akik eleinte gyûlölettel viseltettek minden iránt, ami itt régi, német volt. Ezt a háború borzalmai után meg is lehetett érteni, de a gyûlöletet még külön szította a hatalom, amely azt sugallta, hogy ami német, az náci. A gyûlölet utóbb lanyhult ugyan, de megmaradt a gyökértelenség érzése, az apátia, a majdnem általános – de a történelmi örökség iránt aztán mindenképpen megnyilvánuló – közöny.

Ez volt egyébként jellemzõ szinte egész Oroszországra: a sztálini és a poszt-sztálini rezsim emberek millióit ûzte el régi lakhelyérõl, derékba törte sorsukat, és minden hazafias szólama ellenére lenézte, meghamisította vagy agyonhallgatta a múltat. A kalinyingrádi körzet azonban még ebbõl az általános környezetbõl is kirítt. Itt szinte maradéktalanul eltûntek a régi helynevek (talán a folyónevek kivételével, de azokat is többnyire eltorzították). Az újonnan adott neveket meg mintha az elõzõ napi újságból vagy a katonai szabályzat szövegébõl kölcsönözték volna – valószínûleg így is történt. A háborút követõen megvolt még itt, ha többnyire siralmas állapotban is, sok vár, templom, kastély, városrész, de majdnem mindet értelmetlenül lerombolták. Ami pedig még megmaradt, azt tönkretette a sokévi gondatlan nemtörõdömség. Tulajdonképpen csak az utak õrzõdtek meg, amelyeket még a háború elõtt pompás fasorokká alakítottak.

Kelet-Poroszország egyik részét, mint tudjuk, Lengyelországhoz csatolták, a másikat (Klaipeda vidékét) pedig Litvániához. Ezek a területek sem kevesebbet szenvedtek háborútól, mint a Kalinyingrádi körzet, de a különbség köztük és az utóbbi között kézzelfogható. A kalinyingrádi körzet háború utáni története és földrajzi elhelyezkedése nemcsak furcsa, hanem, amint ez évrõl-évre mind jobban látható, valóságos anomáliává vált. A mai posztszovjet világban a korábbi szovjet rendszer afféle skanzenjének tetszik, olyannak, mint Fehéroroszország vagy a Dnyeper-mellék. Érdekes viszont, hogy valójában mégsem az.

Ifjú koromban gyakran megfordultam Kalinyingrádban: elborzasztott, de vonzott is a halott város, amelyben az ember mintha magával a puszta térrel, az ellenséges, nyomasztó, mozdulatlan térrel került volna kontaktusba. Más helyeken is jártam (egy litvánnak Königsberg úgy általában idegen, közelebb állnak a szívéhez az északi, határ menti részek, azoknak több közük van a történelmünkhöz). Egy hónapig még szolgáltam is a csernyahovszki kaszárnyákban, tizedesi rangban.

Mostanában ismét többször átléptem a kalinyingrádi körzet határát – hol Lengyelország, hol meg Litvánia felõl. Ezek a határátlépések mindig igen emlékezetesek szoktak lenni számomra.. A Kalinyingrád és Gdañsk között közlekedõ vonat a polgárháborúról szóló regényekben leírt vonatokat juttatják eszembe, hiszen a mostani orosz és lengyel csempészek habitusa egyáltalán nem marad el Babel vagy Pilnyak hõseié mögött. Ugyanezt tapasztaltam, bár talán kissé csekélyebb mértékben, a Szovjetszk–Torange közti autóbuszon, amelyen magam is csempészésbe keveredtem. Egy litván lány vagy tíz üveg vodkát osztott szét az utasok között, aztán, a litván oldalra érve, ismét begyûjtötte õket az utazótáskájába – egy üveget idõlegesen én is a gondjaimba vettem, mit csináljunk, emberek vagyunk.

De hát nem ez a lényeg, a csempészés idõvel nyilván meg is szûnik majd. Sokkal lényegesebb, hogy ez a föld már nem ugyanaz, mint amelyikre ifjúságom óta emlékszem. Megõrzõdött, persze a régibõl is sok minden. Vannak omladékok, elvadult szántók, és, ami ennél is rosszabb, fantáziátlan lakótelepi épülettömbök és ott a förtelmes Szovjetek Háza a königsbergi vár helyén, mely utóbbinak a romjait annak idején még láttam. Észrevehetõ azonban, hogy az itt élõ emberek kezdik már érezni a kapcsolatot Európával, nincsenek légmentesen elzárva tõle, mint a korábbi évtizedekben. Tulajdonképpen épp úgy törekszenek feléje, mint a litvániaiak. Sokan közülük a vidék történetétõl sincsenek már teljesen elzárva. Nem kevés kalinyingrádi valójában most elõször érzi, hogy a nácizmust és a háborút megelõzõ jó ezer esztendõ folyamán itt jelentõs dolgok történtek. A múltnak ez a birtokba vétele is része az Európához való közeledésnek. Hiszen kontinensünket éppen az különbözteti meg a többitõl, hogy teljes egészében a történelembe ágyazódott.

Bármilyen nehéz legyen is számára, bármilyen veszteségeket kellett is elszenvednie Kalinyingrádnak (és Litvániának), kétség sem férhet hozzá, hogy Európába való visszatérésére sor kerül. E tekintetben nem is a jogi momentumok a legfontosabbak: fontosabb az, hogy a volt königsbergi vidék ne legyen többé anomália a szomszédai, fõként pedig a sikeres országok között. Litvánia, s még inkább Kalinyingrád számára most ez az egyik legjelentõsebb, ha nem a legeslegjelentõsebb kérdés. Ezért érdemes higgadtan, fölös nagy szavak nélkül tisztázni viszonyunkat. Nem vagyok államférfi, sem diplomata, ezért sok mindenre nem térek ki. Szeretnék azonban eloszlatni néhány, a határ mindkét oldalán lábra kapó régi és legújabb hiedelmet.

A kalinyingrádi körzet történetének „orosz része” csekély: 1945-tõl számítódik (ha figyelmen kívül hagyjuk azt a rövid, 18. századi szakaszt, amelyben a város és környéke orosz fennhatóság alá tartozott). A második világháború után történelem itt jószerével nem is volt, azt, ami volt, talán inkább poszthistorikus létezésnek nevezhetnénk. A „litván rész” ezzel szemben igencsak jelentõs, jóllehet ezek a területek jogilag sosem képezték a litván állam birtokát (kezdetben olyan törzsek terrénuma volt, amelyek semmiféle államszervezetet nem ismertek, utóbb a pogány Litvánia halálos ellensége, a Német Lovagrend hódította meg, végül pedig Németországhoz csatolták). Litvánia múltját mindazonáltal olyan erõs szálak kötötték Königsberg múltjához, hogy azokat semmiképpen sem lehetett szétszakítani.

Az átlag kalinyingrádi ezeket a bonyolult történelmi vonatkozásokat nem nagyon érti, de azok nem is nagyon érdeklik. A litvánok manapság az iskolában tanulnak róluk, bár nem voltak ismeretlenek elõttük már korábban, a szovjet idõkben sem: akkoriban a Königsberg és Litvánia közötti kapcsolatokat nem hangsúlyozták ugyan, de agyonhallgatni sem sikerült õket. A litvánok erre vonatkozó ismereteihez egyébként hiedelmek is keverednek. Némely litván hajlamos arra, hogy az olyan kalinyingrádit, aki nem ismeri lakhelye múltját, „mankrutnak”, „homo sovieticusnak” nevezze, vagy más, kevéssé hízelgõ nevekkel illesse.

Másfelõl – sok kalinyingrádi Litvániát területi követelésekkel gyanúsítja, azzal, hogy titkon, bár rosszul leplezetten a terület meghódítására, jelenlegi lakóinak elûzésére törekszik, illetve kényszeríteni akarja õket a litván nyelv használatára. Ezért próbálják a litvánok, úgymond, felnagyítani korábbi csekély jelenlétük fontosságát, és hangsúlyozzák túl itt fellelhetõ történelmi nyomaik jelentõségét, aminek persze gátat kell vetni. Litvánia kormánya többször is kinyilatkoztatta, hogy szomszédaival szemben nincsenek területi követelései. De Litvániában ténylegesen vannak olyan körök – vagy inkább egyes személyek –, akik szavaikkal és tetteikkel az ellenkezõ véleményt erõsíthetik.

A litvánok gyakran nevezik a kalinyingrádi körzetet (mellesleg a hozzá csatlakozó Klaipeda vidékét is) Kis-Litvániának. Ezt az elnevezést azonban nem a mai nacionalisták találták ki: létezett az már legalább a 16. század óta. Latin vagy német alakjában, krónikákban, térképeken, hivatalos iratokban is szerepelt. Ezer évvel ezelõtt ezt az egész vidéket balti törzsek népesítették be (hogy mi volt azelõtt, gyakorlatilag nem tudható). Nyugaton, a mai Kalinyingrád környékén poroszok éltek, akik késõbb német jövevényekkel keveredtek, s maguk is elnémetesedtek – éppenséggel õk adták a német államnak az Európa történetében ismert (és a potsdami konferencia határozata által megszüntetett) Poroszország nevet Keleten és északon, megközelítõleg a mai Polesszk és Csernyahovszk vonalánál, a porosz földek megszakítatlanul mentek át a poroszok közeli rokonai, a litvánok által lakott területekbe. Filológus lévén, ismerem a porosz nyelvet (a 17. században halt ki, de fennmaradt három, e nyelven írott katekizmus). A porosz nyelv bonyolultabb és archaikusabb, mint a litván, de körülbelül annyira hasonlít rá, mint a lengyel, sõt az ukrán az oroszra.

Sem a litvánok, sem a poroszok nem voltak szlávok: a szlávok lakta területek messze délebbre kezdõdtek, valahol a mai Olsztyn alatt, és Kelet-Poroszország felosztásakor Lengyelországhoz kerültek. A balti és a szláv nyelvek rokonok (a rokonság jóval közelebbi köztük, mint például a szláv és a germán nyelvek között), de azért két különbözõ nyelvcsaládhoz tartoznak. Igazolja ezt minden orosz, aki valaha próbált litvánul tanulni. A háború után hosszú évekig azt állították, hogy a kalinyingrádi körzet õsi szláv (sõt, mi több, orosz) terület. Hogy miért tették ezt, érthetõ: azt igyekeztek sugallni az áttelepülõknek, hogy ez a vidék nem idegen, vagy legalábbis a távoli múltban nem volt idegen a számukra. A litvánok azonban ezt joggal érezték, sõt érzik is sértõnek. A baltiak nem tekintik magukat szlávoknak. Az itt mutatkozó kuszaságot, még ha nem rossz szándék szülte is, imperializmusnak érzik, ami néma ellenszenvet kelt (vagy keltett) bennük. Ma, tudomásom szerint, a körzet szláv múltjáról szóló legenda kihalóban van. Egynémely litván közéleti szereplõnek azonban elõnyös folyton felemlegetni ezt a sztálini idõkbõl származó hiedelmet, hogy ébren tarthassák a sértõdöttséget és a félelmet „a gonosz orosz imperializmussal” szemben.

A poroszok hosszú idõn át kemény harcot vívtak a német lovagokkal. Utóbbiak e harc céljaira építették a königsbergi, balgai és másutt emelt várakat, amelyekbõl, sajnos, mára nem sok maradt. Litvánia az említett porosz–német háborút történelme részének tekinti, annál is inkább, mert a poroszok veresége után maga kényszerült majdnem kétszáz éven át csatázni a Német Lovagrenddel. A szovjet idõkben színdarab készült a poroszok Mantas vezette felkelésérõl, majd egy igen népszerû film is. A 17. században, mint már említettem, a poroszok eljátszották történelmi szerepüket, letûntek, a területük pedig tisztán németté vált. A nyomukat azonban õrizték még fennmaradt földrajzi nevek (ma ez sajnos már nincs így), õsi települések, s egy helyen az építészet is. Kalinyingrádi barátaim nemrég elvittek Romanovo faluba (németül Pobeten, litvánul Pabeèai, poroszul Pabetaj): abban mindmáig láthatók egy templom romjai, az egyetlené, amelyrõl tudható, hogy falai közt poroszul imádkoztak. Épp ennek a templomnak a plébánosa adta ki a legterjedelmesebb porosz nyelvû könyvet a három fennmaradt közül. A templom állapota, ahogyan az egész falué is, sok kívánnivalót hagy maga után, mellesleg észrevehetõ, hogy nem is annyira a háború idején, mint inkább azt követõen rombolták le (a falakon még freskó-maradványok is láthatók). Nagyon szép gesztus lenne, ha restaurálnák (akár Litvánia közremûködésével), és múzeumot létesítenének a faluban a kipusztult nép emlékére. Ez azonban valószínûleg csak ábránd marad, már anyagi okok miatt is. Adja az ég, hogy legalább tovább ne rombolják.

A litvánok, szemben a poroszokkal, sokkal tovább tartották magukat a körzet keleti részén, egyebek között azért is, mert volt hátországuk, a saját államuk, a Litván Nagyfejedelemség, amely áttelepülõkkel támogatta Kelet-Poroszországot. Utóbbiak a 16. században a katolikus vallásról a lutheránusra tértek át, azok pedig, szemben a katolikusokkal, a helyi nyelveken celebrálták az istentiszteleteket. Ezért nyomtatták éppen Königsbergben az elsõ litván könyvet, az elsõ ábécéskönyvet, az elsõ bibliafordítást. (Magában a Nagyfejedelemségben inkább latinul vagy lengyelül írtak, ha litvánul, akkor is csak a lutheránusok bosszantására). Ugyanitt jelent meg az elsõ litván grammatika, az elsõ versek, az elsõ állatmese-gyûjtemény, az elsõ újság, az elsõ tudományos munkák, az elsõ folklór-összeállítás is. Éppen a königsbergi egyetemen alakult meg a világ elsõ litván nyelvi tanszéke. Mindez a távoli múltban történt, nagyjából az I. Péter elõtti, illetve I. Péter korabeli idõkben. Tolminkgemen községben (litvánul Tolminkemis, ma Csisztije Prudi), mintegy 20 kilométernyire a litván határtól élt Gyerzsavin kortársa, a költõ Donelaitis, az elsõ olyan litván szerzõ, aki európai hírnevet szerzett. „Évszakok” címû négyrészes idilljét ma is olvassák a litván iskolákban, de kézbe veszik csak úgy, kedvtelésbõl is, ahogyan Oroszországban a már említett Gyerzsavin mûveit. Donelaitis lelkipásztor volt: emlékszem azokra az idõkre, amikor a templom, amelyben szolgált és amelyben nyughelyre lelt, semmivel sem volt jobb állapotban, mint ma a romanovói templom. De még a szovjet idõkben újjáépítették, ma is dísze a községnek, márpedig a kalinyingrádi körzetben igencsak ritkák az efféle díszek.

A litván kultúra a 19. század közepéig ugyanúgy fejlõdött Litvániában, mint Kelet-Poroszországban, az utóbbiban talán még valamivel intenzívebben is. Donelaitis dialektusából fejlõdött ki a litván irodalmi nyelv. Kelet-Poroszország egyébként a késõbbiek folyamán is igen nagy szerepet játszott Litvánia történetében. Amikor a cári hatóságok betiltották a litván nyelvû sajtót, német területen szervezõdött újjá, ahol a cenzúra nem akadályozta. Az elsõ litván „nemzetébresztõ” újság, az Aušra Ragnitban és Tilsitben jelent meg, Litvániába csempész úton került (nem is egy a csempészek közül Szibériában kötött ki). Az Aušra alapítási évét, 1883-at tekintik a modern litván nemzet születési dátumának.

A nép minderrõl nem feledkezhet meg, s nem is szabad megfeledkeznie, különben elveszti történelmi identitását. Ugyanígy nem feledkezhetnek meg soha az oroszok Kijevrõl, az elsõ szent Szofija székesegyházról, az elsõ krónikákról, a Kijevi Moghila akadémiáról, Gogol és Mihail Bulgakov Ukrajnájáról. Ebbõl azonban nem következik, hogy Ukrajnát Oroszországhoz, a Kalinyingrádi körzetet pedig Litvániához kellene csatolni.

A litván jelenlét e területen – éppúgy, mint az õsi porosz – lassan megszûnt. A 18. századi pestisjárvány, a nagyszámú ide költözõ német telepes, a Bismarck idején történt erõteljes germanizáció oda vezetett, hogy a 20. század elejére e népcsoportok jelentéktelen kisebbséggé zsugorodtak. Kelet-Poroszország, amely a környezõ országokhoz hasonlóan többnyelvû, több kultúrájú volt, szinte kizárólagosan németté vált. Az az állítás, miszerint „Kelet-Poroszország egészen 1945-ig litván volt”, alaptalan hiedelem. Annak ellenére is, hogy, mint már említettem, fennmaradtak balti helynevek, számos balti személynév, a nyelv és a folklór töredékei. Tilsitben élt Vidunas litván író. Sajátos alkotó volt, talán Nyikolaj Rerihhez lehetne hasonlítani (úgy vélem, tudtak egymásról). Gondolkodásmódja idegen tõlem, de Vidunasnak Litvániában sok tisztelõje és követõje van, s én örülök annak, hogy szovjetszki lakóházát ma emléktábla jelzi.

Voltak litvánok, akik az elsõ világháború alatt és után azt szerették volna, ha a kelet-porosz területeket az új (1918-ban létrejött) litván államhoz csatolják. És nem pusztán szerették volna, hanem beadványokkal is fordultak ennek érdekében Wilsonhoz, Clemenceau-hoz és a versailles-i konferenciához. Buzgólkodásuk vége az lett, hogy a Nemunastól északra fekvõ területek, Klaipeda vidéke, Litvániához került. De a Nemunastól délebbre már irreálisnak bizonyult a korábbi litván gyökerek újjáélesztése. Ezeket ugyanis végérvényesen elvágta Hitler, aki átkeresztelt sok helységet és betiltott minden litván (pontosabban minden független) szervezetet. Meg kell mondani azt is, hogy nem egy helyi litván – mind a Nemunastól délre, mind Klaipeda vidékén – a nácik oldalán állt, s nem táplált pozitív érzéseket Litvánia iránt. Voltak másmilyen litvánok is (többet közülük Hitler lágerbe záratott), de aligha ezek alkották a többséget.

A második világháború után a kalinyingrádi körzetben a lakosságnak mintegy három százaléka volt litvánnak mondható: ezek az emberek már nem mindig vallották ugyan magukat litvánnak, de néha még megõrizték nyelvüket. Sokan közülük odavesztek, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kalinyingrádot, másokat kitelepítettek a németekkel együtt, s Németországban újjáalakították bizonyos szervezeteiket is.

Itt egy kényes kérdést is érintenem kell. Köztudott, hogy Sztálin – enyhén szólva – szemet hunyt afölött, hogyan bántak a szovjet hadsereg tagjai a békés német civilekkel. A „jogos bosszút” nem pusztán elnézték, hanem elvül állították. Sok bûntettre került sor (az egyiket, a nemmersdorfit a náci propaganda a lakosság „harci kedvének” fokozására igyekezett felhasználni, de mást, mint a szovjet hadsereg közeledtére felcsapó öngyilkossági hullámot, nem ért el vele). Vannak litvánok, akik e tényekbõl (és a német propaganda régi anyagaiból) kiindulva genocídiumot emlegetnek, amelyet a német és a litván nép ellen követtek el Kelet-Poroszországban. Szóról-szóra megismétlik még az Ilja Ehrenburg elleni antiszemita kirohanásokat is, amelyek szerint tömeggyilkosságok okozója volt (ugyanakkor sosem tapasztaltam, hogy valamelyik honfitársam Lev Kopelevre vagy más olyanokra utalt volna, akik tiltakoztak a „jogos bosszú” ellen, s ezért börtönbe kerültek). A bûntetteket elhallgatni nem szabad, függetlenül attól, hogy ki követte el azokat. De visszataszítónak tartom, ha említésüket propagandafogásokra használják fel, megint csak függetlenül attól, hogy ki teszi ezt.

Egyes Nyugatra került kelet-poroszországi litvánok továbbra is azt hangoztatták (mi több, hangoztatják) hogy a kalinyingrádi körzet – sõt a hozzá csatlakozó, Lengyelországhoz került terület is – õsi litván föld. Errõl jegyzõkönyveket, beadványokat, tiltakozásokat állítottak és állítanak össze. Ma már mindez marginális tevékenység csupán, amelynek aligha van politikai jelentõsége (ha mindjárt bizonyos körök támogatják is Litvániában). Sokkal értelmesebb munka az olyan könyvek megjelentetése, amelyek a vidék litván és általában balti vonatkozású történetét rögzítik. Igaz, e könyvek szerzõi is sokszor a régi sérelmeken rágódnak, bosszúra ingerelnek, s „elvbõl” nem hajlandók észrevenni semmilyen pozitív változást Kalinyingráddal kapcsolatban. Ez nekem a legkevésbé sem rokonszenves, mint ahogyan, feltételezem, egyetlen racionálisan gondolkodó embernek sem. De a kiadványok mindazonáltal hasznosak vagy hasznosak lehetnek.

A Kalinyingrádhoz kötõdõ ábrándokat egyébként különbözõ körülmények táplálják. Elõször is: Litvánia 1939-ben visszakapta õsi fõvárosát, Vilniust és annak vidékét (amely korábban lengyelnek minõsült). Pedig azon a területen kevés litván élt, s az, hogy Vilnius valaha litván fennhatóság alá kerül, nagyon valószerûtlennek tetszett. Másodszor: feltételezik, hogy a szovjet idõkben létezett egy olyan terv, amely szerint Kalinyingrádot egyesítik Litvániával. Azt beszélik, hogy Kalinyingrádot Sztálin 1944– 46-ban, Hruscsov pedig 1958–59-ben felajánlotta a litván szovjet kormánynak (Antanas Sneèkus litván pártfõtitkár állítólag mindkét alkalommal visszautasította). Ezek az állítások a legendák birodalmába tartoznak. Nem ismeretesek olyan dokumentumok, amelyek a hasonló tervek létét alátámasztanák, jómagam pedig nem nagyon tudom elképzelni, hogy Sneèkus szembeszegülhetett volna Sztálinnal. A közelmúltban azonban nyilvánosságra kerültek olyan, 1961-bõl származó levéltári anyagok, amelyek azt bizonyítják, hogy szovjet Litvánia valóban fontolgatta a jelenlegi Szovjetszk, Nyeman és Szlavszk, valamint az egész Kursi-öböl és Kursi-turzás Litvániához csatolását – annak mintájára, ahogyan a Krímet helyezték Ukrajna fennhatósága alá. Moszkva láthatólag nem helyeselte az elképzelést. Nem hinném egyébként, hogy a terület lakói lényegesebb különbséget észleltek volna, ha ez az elképzelés megvalósul: legfeljebb most, mint minden orosznak Litvániában, litvánul kellene tanulniuk (másfelõl anyagilag talán valamivel jobban járnának).

Érdekesebb ennél, hogy a litvánok viszont máig megmaradtak a kalinyingrádi körzetben mint nemzeti kisebbség, méghozzá majdnem ugyanolyan számban, mint a háború elõtt. Az itt végbement óriási változások ismeretében ez kétségtelenül meglepõ. A hírek szerint több háború elõtti család is él még itt. A többiek áttelepülõk, épp úgy, mint az oroszok. Tevékenységük az utóbbi években fellendült – litván iskolák, szervezetek létesültek, templomok nyíltak Szovjetszkben és magában Kalinyingrádban, ahol hasonlóra vagy száz év óta nem volt példa. Egyszóval kezd nagyjából visszaállni a náci idõk elõtti állapot. Ez szerintem pozitív, hiszen nem pusztán a demokratikus normáknak felel meg, hanem így válik figyelemre méltóbbá, sokszínûbbé az egész régió, s ez a jövõben talán a felvirágzását is elõsegítheti.

Az elmondottakból valószínûleg világos, hogyan vélekedem a kalinyingrádi körzet jövõjérõl. Megismétlem: ez az én személyes véleményem, amely azonban minden bizonnyal megegyezik a litvánok többségének véleményével (bár a részleteket és a hangsúlyokat illetõen lehetnek köztük eltérések is).

Litvániának nincsenek – ne is legyenek! – a kalinyingrádi körzetet érintõ területi követelései Oroszországgal szemben, de a régió sorsának alakulásában érdekeltek vagyunk. Fontos számunkra, hogy szabadon, józan irányban és sikeresen fejlõdjék, hogy ne csak földrajzilag, hanem a lényegét tekintve is Európa részévé váljék, semmiképpen se választhassa el tõle kínai fal úgy, ahogyan még nemrég is. Ugyanez vonatkozik egyébként egész Oroszországra, nem csak a kalinyingrádi körzetre.

Az utóbbival kapcsolatban említést érdemelhetnek még Litvánia gazdasági érdekei jelenléte a körzetben már érzékelhetõ), ökológiai érdekei (a Kursi-turzás és a Kursi-öböl természetesen közös ügyünk), de legfõképpen kultúrtörténeti érdekei. Ezek más népeknél, mindenekelõtt a németeknél is megvannak, de a litvánok számára alighanem még nagyobb súlyúak. Kant és Hoffmann jelentékenyebb személyiségek, mint Donelaitis vagy Vidunas, de az egykori kelet-porosz régió szerepe Németország számára sosem volt olyan meghatározó, mint Litvánia számára.

Sztálin, amikor megszabta a kalinyingrádi körzet jövõjét, nem kérte ki a környezõ népek, köztük az orosz nép véleményét. Mindenekelõtt stratégiai szempontok érdekelték, hiszen a körzetet fekvése alkalmassá tette arra, hogy onnan nyomást gyakoroljon Nyugat-Európára vagy esetleges jövõbeni harci cselekményekre használja. A szövetséges nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy Oroszország a második világháborúban elszenvedett veszteségei kompenzációjaként megkapja a kalinyingrádi körzetet, amit bizonyos mértékig igazságosnak tekinthetünk – már ha elfogadjuk egyáltalán a területi kompenzáció elvét. A ma érvényes normák – s egyszersmind az általános emberi normák – alapján megengedhetetlen az akkor alkalmazott gyakorlat, a körzet korábbi lakóinak – különösen sztálini módszerekkel történõ – elûzése (nagyjából ugyanígy ûzték el egyébként a németeket Lengyelország nyugati körzeteibõl és a cseh Szudéta-vidékrõl, a lengyeleket Lvovból, Vilniusból és Grodnóból is). De ami megtörtént, megtörtént, s az így okozott sérelmeket nem szabad a régi módszerekkel orvosolni. Ahogyan Kelet-Poroszország fokozatosan német területté vált, ugyanúgy vált idõvel orosszá a kalinyingrádi körzet. Akár tetszik nekünk, litvánoknak, akár nem, ez reális, ma már többé-kevésbé organikus folyamattá alakult. És aligha lenne okos és konstruktív eljárás, ha most ezzel kapcsolatban jogi részletekbe bonyolódnánk, s még kevésbé, ha az õsi, németek elõtti állapotra hivatkoznánk,

Azok a 17. századi vagy még korábbi etnográfiai térképek, amelyekkel litván tudósok és némely politikusok szeretnek operálni, ma már csak történeti dokumentumok. A 21. század valóságához semmi közük. Mi több, nem volt közük már az elsõ világháború idején sem. Érezhetünk, sõt kell is éreznünk lelki fájdalmat és erkölcsi felháborodást a vidék õslakosainak elpusztítása miatt, csak hát az erkölcs és a politikai döntések területe nem esik egybe. A határok kiterjesztését célzó törekvés a mai világban eleve anakronizmus, és ugyanígy kétséges a valamely területre vonatkozó „õsi szent jog” elve is (igaz, ugyanez mondható el a birodalmak sérthetetlenségének és oszthatatlanságának elvérõl is). Bár mi mindnyájan olyan korból érkeztünk, amelyben az említett elvek nagyon is elevenen éltek, de aligha lesz ez így gyermekeink és unokáink idejében.

Litvánia megítélése a mai Európában az érettségétõl fog függeni, nem attól, hogy milyen ambíciói vannak, s mennyire hajlamos a szomszédai ellen vádaskodni. Oroszországot ugyanígy nem azért fogják megbecsülni, mert „eredeti és egységes”, erõs és félelmetes, zárt és szigorúan központosított – megbecsülni csak akkor fogják, ha konstruktív álláspontra helyezkedik. Az orosz birodalom, lett légyen az cári, sztálini vagy másmilyen, immáron a múlté. Litvánia egyébként némi tanulságul szolgálhat Oroszországnak e tekintetben. Nekünk is volt egyfajta birodalmunk, a Litván Nagyfejedelemség, az birtokolta valaha Szmolenszket is, Kijevet is, a mai Odesszát is. De ez már régen nincs így, s különösebben nem is sajnálja senki.

Nem vállalkozom arra, hogy megjósoljam, miként hat majd Oroszország demokratizálódása a kalinyingrádi körzet jövendõ sorsára, s hogy miként fest majd a körzet ötven, száz év múlva (csak remélhetem, hogy helyzete sokkal jobb lesz, mint most). Azt viszont biztosan tudom, hogy döntõ szava az itt élõ embereknek lesz és kell is, hogy legyen. Tudom azt is, hogy a határoknak lassan az egész világon el kell veszíteniük jelentõségüket. Ne adj’ isten, hogy újra megszilárdítsák és lakatra zárják õket! Mind a litvánoknak, mind a kalinyingrádiaknak meg kell szabadulniuk attól az érzéstõl, hogy ellenségek veszik körül õket. Úgy hiszem, hogy a fiatal nemzedék itt is, ott is már szabadulóban van tõle.

A volt Kelet-Poroszországban sok szomorú dolog történt. De ha ezért a történelemre haragudnánk, az körülbelül olyan lenne, mint ha a földvonzásra haragudnánk. Jobb, ha fölébe kerekedünk a történelemnek (ahogyan az emberek is fölébe kerekedtek a gravitációnak, amikor elkészítették repülõ szerkezeteiket). Minden litvánnak, így nekem is fontos, hogy fennmaradjon az úgynevezett Kis Litvánia kulturális öröksége. Vannak, akik azt mondják, hogy az már végleg odaveszett. Egészen biztos, hogy nem így van, de az örökség megõrzéséért a jelenleginél sokkal többet lehetne tenni, csak lenne meg hozzá a hajlandóság. Azt is mondják, hogy a kalinyingrádiakban ilyen hajlandóság nincs. Lehet azonban, hogy a litvánok gyakran rosszindulatnak nézik a szokványos bürokratikus körülményeskedést és passzivitást. Sok mindent el lehetne simítani, ha nyíltan „feltárnánk a témát”, gyakrabban elbeszélgetnénk egymással õszintén (de civilizált módon) minden problémánkról és sérelmünkrõl

Nem titkolom, hogy sok litván nagyon fájdalmasnak érzi a hagyományos földrajzi nevek kérdését. Végképp nem értem magam sem, miért kell Königsbergnek, a nagymúltú európai városnak egy olyan politikus nevét viselnie, akinek érdemei erõsen kétségesek (egy másik, kevésbé jelentõs város, Tver, elutasította ezt a nevet – és helyesen tette). Miért kell a világtörténelembõl jól ismert Tilsit jelenlegi nevének (Szovjetszk) a letûnt szovjet rendszerre emlékeztetnie, amely aligha hozott sok jót az orosz népnek? Érthetõ, ha az utódok meg kívánják örökíteni az elesett hõsök nevét, de sok más méltó lehetõség is van arra, hogy Bagratyion, Csernyahovszkij vagy Guszev emlékét megõrizzék. Tudom viszont, hogy a döntés joga ez esetben is magukat a körzet lakóit kell hogy megillesse, mert demokráciában más járható út nincs.

Engem azonban a földrajzi neveknél és a romba dõlt építészeti emlékeknél is jobban izgat másvalami. Az emberekre gondolok, például arra a csempész lányra, aki rendszeresen ingázik Szovjetszk és Taurage között, vagy a kalinyingrádi italmérésben üldögélõ fiatalemberekre, vagy az iskolásra, akinek valahol Csisztije Prudiban vagy Romanovóban kell felnõnie. Azt szeretném, ha jobb körülmények között, háborítatlanul és fõleg értelmesebben élhetnének. Szeretném, ha jobban tudnák, hol is élnek, ha szebbé akarnák tenni azt a helyet, amelyhez sorsuk kötötte õket. Néha talán reménytelen vágyálomnak tûnhet mindez, ám a megvalósulása azért bizonyos, ha csak nagyon kis mértékben is, de rajtunk mindegyikünkön is múlik.

FORDÍTOTTA PÁLL ERNA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.