Václav Havel (1936–2011) halálhírét véve először semmi többet nem akartam, mint némi magyarázat kíséretében közzétenni az ő közel fél évszázada hozzám írt néhány levelét. Azt persze sejtettem, hogy eközben szóba kerül – esetleg akaratlanul előtérbe nyomul – a saját pályám emlékezete, de azt nem, hogy arra is fény derül, hogy (az alábbi történet egyik szereplőjének a szófordulatát “visszakölcsönözve”) mennyire lukacsos, gödrökkel teli emlékezetem pályája.

Havel első, egész estét betöltő önálló színműve, a Kerti ünnepély (Zahradní slavnost) a prágai Divadlo című folyóirat 1963. évi szeptemberi számának mellékleteként jelent meg. Én ugyanekkor lettem gyakornok első és egyetlen munkahelyemen, az MTA Irodalomtörténeti Intézetében. S noha hivatalos tervfeladatom az 1910– 20-as évek kelet-európai avantgárd költészetének a kutatása volt, nemhogy tűrve, de egyenesen támogatva volt, ha az éhenhaláshoz épphogy sok gyakornoki fizetést a magamfajta már nős családapa különböző értelmes mellékfoglalkozásokkal egészítgette ki. Így többek között igen szerény díjazásért havonta szemléztem a Színháztudományi Intézet számára a szláv nyelvű színházi folyóiratokat.

Havel darabját, az első kelet-európai abszurd drámát frenetikusnak találtam – noha nem ért egészen készületlenül: 1962 őszén, utolsó éves cseh szakos egyetemistaként egy teljes hónap prágai ösztöndíjat kaptam (ez volt életem első hosszabb külföldi útja), amikor is jó pár estét töltöttem a “kis formátumú”, “kis formájú” (kis)színházakban, ahogy a cseh színikritikusok elnevezték ezeket a műintézeteket, s ahogy aztán hazatérvén azon melegében én is beszámoltam róluk (Bojtár 1965), (majd 1964-ben a kortárs cseh irodalom szélesebb összefüggésébe helyezve már Havel darabját is megemlítettem – Bojtár 1965a). De mint kisegítő díszletmunkás testközelből ismertem az egyetlen magyar “kis formátumú” színházat, az Egyetemi Színpad társulatát, az Universitast is (ahol Ruszt József volt a főrendező, s ahol olyan kiváló színészek bontogatták szárnyaikat, mint Sólyom Kati, Fodor Tamás, Hetényi Pál, Jordán Tamás vagy Kristóf Tibor), hiszen a Baross Gábor vezette Egyetemi Énekkar, melynek titkára voltam, szintén az Egyetemi Színpad kötelékébe tartozott, s nemcsak hangversenyeinket, de próbáinkat is gyakran ott tartottuk. Ezért szinte természetes volt, hogy miután gyorsan lefordítottam a darabot, azt az Egyetemi Színpadnak ajánlottam fel. Ennek igazgatója, Petur István, akivel egyetemi éveim alatt jó barátságba keveredtem, már el is kezdett tárgyalni a bemutatóról. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy minderről értesítsem a mit sem sejtő szerzőt, Havelt is. 1964 februárjában írtam neki egy, a Divadlo szerkesztőségébe címzett levelet, amelyben a Kerti ünnepélyre vonatkozó hírek mellett kértem tőle valami írást egy készítendő cseh humor-antológiába is, amelyet az Európa kiadónak szándékoztam eladni. (A kiadóval 1959 óta álltam munkakapcsolatban: lektori jelentéseket írtam, s 1961-ben ott jelent meg első önálló fordításkötetem is, Ludvík Aškenazy Kutyaélet című novellafüzére.)

Havel 1964. március 1-jén kelt válaszát – akárcsak majd mindegyik későbbi levelét – a Divadlo na Zábradlí, a Korlátszínház cégjelzéses papírján írta: ¹

Tisztelt uram,

levele kellemesen meglepett és megörvendeztetett. Tényleg sikerült lefordítania ezt a darabot? Csodálom Önt ezért – ugyanis tudom, mennyit kínlódik vele például a német fordító; annyi nyelvi csalafintaság van benne! Nagyon érdekelne, hogyan birkózott meg vele – nem jön valamikor Prágába, hogy elbeszélgethessünk erről? Ha nem, akkor annak is örülnék, ha legalább tudna nekem küldeni egy példányt – magyarul ugyan egy szót sem értek, de valakivel lefordíttatnám. Ne értsen félre, ez nem bizalmatlanság – az Ön csehsége tökéletes – hanem kíváncsiság.

A fordítás nyilván annak alapján készült, ami a Divadlóban megjelent – ez még a darab bemutatása előtt volt, s én később néhány helyen változtattam a szövegen. Itt küldöm a végleges szöveget, s amennyiben az Universitas társulata tényleg meg akarná csinálni, jó lenne, ha ennek a szövegnek az alapján dolgoznának. A változtatások ugyan nem jelentősek – elsősorban előadásbeli jelentőségük van –, például az 1. felvonás túl hosszú volt, ezért kihúztam Amálka leveleit (aminek következtében az egész felvonást egy kicsit át kellett alakítanom).

Darabom magyarországi sorsa nagyon érdekel, örülnék, ha erről időnként hírt tudna adni. A darabot – mint már említettem – németre is fordítják (kiadni a Rowohlt akarja, színre vinni pedig B. Barlog a Schiller Theaterben), valamint lengyelre és szlovénra. Amint látom, elsőnek a magyar fordítás lett kész, s ezért részemről még fokozottabb elismerés illeti az Ön munkáját.

Ami a cseh humor antológiáját illeti, amit említ, prózai művem nincs, s az a darab, amit most írok, még nincs kész, úgyhogy az egyetlen, amit Önnek küldhetek, az Az őrangyal (Andìl strážný), egy rövid jelenet, amit nemrég jelentettem meg a Divadelní noviny-ban.

Ha a Kerti ünnepély valóban színre kerülne Magyarországon, feltétlenül elmennék a bemutatóra – még soha nem voltam Magyarországon, s nagyon szívesen néznék szét, állítólag mostanság ez igen könnyen megy.

Ha akármikor Prágába látogatna, itt bármiben szívesen segítek – szeretném legalább valahogy kifejezni az Ön iránti hálámat.

Ha beszél az Universitas társulat tagjaival, kérem, adja át nekik üdvözletemet!

Szívélyesen üdvözli

PS. Ha eddig még nem tette, jó lenne, ha fordítását bejelentené a Diliának (Divadelní a literární jednatelství, Vyšehradská ul. Praha 2). Az az érzésem, ez kötelező.

Addig is, amíg eldől a Kerti ünnepély sorsa, lefordítottam Az őrangyalt, s a kétszereplős jelenetet – a zseniális Mányai Lajos és Velenczey István hangján – a Magyar Rádió 1964. augusztus 1-jén be is mutatta. ² 

Tisztelt barátom,

nagyon köszönöm levelét és a rádióújságot.

Örülök, hogy bemutatták Az őrangyalt – hogy hangzott? Bosszant, hogy a Kerti ünnepélynek nincs szerencséje Magyarországon – főként amiatt, hogy feleslegesen fordította le, és fektetett bele munkát. Az érthetetlenség miatti aggodalom meglepett, nyilván maguknál mások a viszonyok, s a darab nem rezonál annyi konkrét dologra, mint itt.

Örülök, hogy találkozunk, ha Prágába jön – ha bármit előzetesen itt el kéne intézni, forduljon hozzám, elintézem.

Mire megjön, már kész lesz az új darabom.

Szívélyesen üdvözli

Lengyelországi kiutazásomra a Lengyel Tudományos Akadémia külügyi osztályának “szocialista” ügyintézése miatt másfél hónapos késéssel került sor. ³ Havelnek már Varsóból írtam, s 1964. november 10-én kelt válaszát is ott kaptam kézhez:

Kedves Bojtár úr,

köszönöm kedves levelét. Kár, hogy nem tudott megállni Prágában. Talán majd egy más alkalommal sikerül.

Az én új darabom lényegében készen van, csupán néhány apróbb javítást kell végeznem rajta. Mihelyt lemásolják, küldöm Önnek, hogy fordíthassa. Örülök, hogy a Kerti ünnepéllyel szerzett tapasztalatok ellenére van kedve lefordítani. Azt gondolom, hogy fordítói szempontból sokkal egyszerűbb, mint a Kerti ünnepély volt, még ha maga a darab bizonyos értelemben igényesebb és – remélem – jobb is. Kár lenne azonban, ha ismét csak az asztalfióknak dolgozna – talán helyesebb lenne először megbizonyosodnia afelől, van-e konkrét remény a darab előadására vagy megjelentetésére, s csak ezután lefordítania – bántana, ha fölösleges munkát végezne.

Szívélyesen üdvözlöm, s maradok az Ön

Ekkor azonban a történet egy új szereplő belépésével váratlan fordulatot vett. Az új szereplőt Osváth Bélának (1926–1965) hívták, akivel – noha intézeti kollégám volt – épphogy látásból ismertük egymást. Õt igazgatónk, Sőtér István – akinek Osváth hallgatója volt a szegedi egyetemen – 1961-ben hozta az Intézetbe, miután Osváthot a TIT (Tudományos és Ismeretterjesztő Társulat) megyei titkári posztjáról – nem eléggé vonalas ’56-os viselkedése miatt – elmozdították. A mára – érdemtelenül – teljesen elfeledett Osváth már szülővárosában, Hódmezővásárhelyen is avantgárd színházat akart csinálni, s valami ilyesmire törekedett akkor is, amikor 1963-ban másodállásban a Nemzeti Színház fődramaturgja lett. ⁴ Darabot keresve valahogy a kezébe került a Kerti ünnepély: szerelem első látásra-olvasásra, úgyhogy amikor én 1964. december közepén hazajöttem Lengyelországból karácsonyi szünetre, avval fogadott, hogy már Both Béla igazgató is beleegyezett, hogy a Nemzeti Színház ősszel bemutassa a darabot, sőt, hogy hármasban ellátogatunk Prágába, megnézni az ottani előadást. A hírt sietve továbbítottam Havelnek, s egyúttal – most, hogy reális közelségbe került a bemutató – előálltam a fordítás során felmerült problémáimmal is. ⁵ Havel egy 1965. január 3-án kelt hosszú levélben válaszolt:

Kedves Bojtár úr,

köszönöm levelét. Aligha kell Önt arról győzködnöm, micsoda örömöt okozott nekem a hírrel, hogy a budapesti Nemzeti Színház a Kerti ünnepély előadására készül! Nagy meglepetés ez, s nekem most nem is marad más dolgom, mint hogy szorítsak a rendezőnek és a színészeknek, hogy jól menjen a munka.

Levelének egyes pontjaihoz:

1. Ha Prágába jön, természetesen gondoskodok Önről. Lakhatna ugyan nálam is, de ez nem lenne az Ön számára túl kényelmes – ezért inkább szállodában szállásolnám el. Természetesen a szállodát én fizetem, mint ahogy minden mást is, ez nem probléma. Csak örülnék, ha hírt adna arról – elég, ha táviratilag –, hogy mikor érkezik (s hogy mikor érkeznek Osváth és Both urak), hogy időben lefoglaltathassam a szállodát. Csatolom színházunk műsorát, hogy akkorra időzíthessék látogatásukat, mikor a Kerti ünnepély megy.

2. A fordításra vonatkozó dolgok: először is, a leveléből az derül ki, hogy a Divadlóban megjelent változat alapján dolgozott. Ezért csatolva küldöm a darab könyv alakban megjelent végleges változatát – ebben nem nagy, de az előadhatóság szempontjából – azt hiszem – hasznos változtatások vannak (elsősorban húzások az 1. felvonásból).

3. A “kerti ünnepély” nem jelent semmiféle pontosan körülhatárolható – és jelenleg szokásban lévő – szórakozás-típust, korábban voltak kerti ünnepélyek, de ez soha nem volt terminus technicus. Egyszerűen egy ünnepély, amely valamilyen kertben vagy kertvendéglőben zajlik. Érzelmileg – tehát semmiképp nem kötelező érvénnyel, hanem tényleg csupán érzelmileg – a fogalom hallatán nem annyira a “garden partyra” gondol az ember, (ez inkább a “felsőbb körök” társadalmi érintkezési formája), hanem valami népiesebbre – kerti ünnepélyeket rendeztek – s itt-ott talán még manapság is rendeznek – például sportegyesületek, tornaegyletek, testületek, “lakóközösségek”, tűzoltók stb., rendezhetne ilyesmit egy közönséges vállalat, hivatal vagy gyár is, még ha ez, azt hiszem, szokatlan, s lehet némiképp nyilvános jellege is – mint azoknak a mulatságoknak, amiket némely kisvárosi vagy falusi vendéglők rendeznek.

4. A nevek nem jelentenek semmit. Az volt a cél, hogy egyfelől a nevek ne legyenek teljesen banálisak (mint például “Novák”), s hogy másfelől semmiképp ne legyenek viccesek, torzak és így tovább. A nevek nem tartoznak sem a leghétköznapibb, sem a szokatlan nevek közé – sem gyakoriságukkal, sem szokatlanságukkal nem hívják fel magukra a figyelmet – s azt hiszem, ezért hatnak valódinak. Azt én nem tudom eldönteni, hogy meg kell-e tartani vagy magyar nevekkel kell-e helyettesíteni őket – ez attól függ, hogy az egész fordítás mennyiben dolgozik helyettesítésekkel, illetve, hogy milyen mértékben hű az eredetihez. A német fordításban furcsa módon az hat autentikusnak, ami megmaradt eredetinek, s az hat idegenül, amit némettel helyettesítettek. Ez számomra meglepő volt – ugyanis biztos voltam abban, hogy ellenkezőleg: sok mindent majd helyettesíteni kell, különösen Nyugaton, ahol nem létezik a szocialista frazeológia. Angliában ellenkezőleg, mindent az angol viszonyokhoz akarnak alkalmazni. Szlovákiában megpróbálták “speciális szlovák” formájúvá alakítani, a neveket is megváltoztatták, de nem tudom, hogy ez lett volna a legszerencsésebb megoldás. A darabnak létezik lengyel, szerb és román fordítása is, de ezek vagy nincsenek meg nekem, vagy nem tudom megítélni őket.

5. Hogy ki az a Jaroš, az szándékosan nem derül ki. Senki nem tudja. Valaki. Jaroš. Egy varázsszó, amit Pludek minden adandó alkalommal használ. Ha szabad így mondanom, ez egy “abszurd motívum”.

6. Csehül a táviratok szövege abban különbözik egy normálisan írott szövegtől, hogy a táviratban nincsenek diakritikus mellékjelek. Ha egy táviratot ezek nélkül olvasnak fel, az a cseh fülnek komikusan hangzik, s egy kicsit a szlovákra emlékezteti. Ezért, amikor a távirat felolvasása után Pludek önkéntelenül továbbra is ezen a távirat-nyelven beszél (ami önmagában is komikus), s tőle átvéve Pludekné is ugyanígy folytatja, akkor mint egy vicc, úgy hat az a szó, hogy “naozaj”. Ez ugyanis tipikusan szlovák szó, a csehek számára egyenesen a szlovák szó prototípusa. Mindenki ismeri, de kevesen tudják, hogy csehül mit jelent (“állítólag”). A darab egész cselekmény-, pszichológiai és dialógusstruktúrájának a stílusában az van, hogy a külsődleges hasonlóságok alapján változik meg a beszéd, a cselekmény, változnak meg a jellemek (a frázis maga alá gyűri az embert). A távirati szöveg szlovák nyelvet szül. Meg kell találni ennek a magyar megfelelőjét – ez lehetne talán az a “tömör (gazdaságos) kifejezésmód”, ahogy az angol táviratozik (főnévi igenév). Vagy valami más. Vagy semmi, s csupán színészi eszközökkel, karikírozva megkülönböztetni a távirat szövegét attól a szövegtől, amit Kalabis diktál az állítólagos titkárnőjének (aki nyilván mindent leírt: a távirat szövegét is, meg azt is, amit Kalabis diktálás közben neki válaszolgatott).

7. A közmondások semmit nem jelentenek, (szemantikailag) teljesen abszurdak és értelmetlenek, strukturálisan azonban olyanok, mint a közmondások (a tipikus didaktikus szerkezetek stb.), s olyan típusú (többé-kevésbé folklór eredetű) archaikus szavakat használnak, amelyek ma már csak a közmondásokban fordulnak vagy fordulhatnának elő (semenec = kendermag). Rögtön észre lehet venni, hogy ilyen közmondások nincsenek, de ugyanakkor azt is, hogy közmondásszerűek. A megcsontosodott “bölcsességnek” azt a típusát képviselik, amelyiknek már nincs semmi jelentéstartalma, s csupán formájával és hagyományosságával hat – a modern politikai frázis valamiféle történelmi “előképeként”. S ez is komikus hatást kelt: ez lényegében a közmondás, a szólásmondás paródiája.

8. “Az élet harc, de te kutya vagy”: ez a torzítás némileg másként keletkezett. A csehben két nagyon ismert szólásmondás van az életről: “az élet harc”, s “kutya (egy) élet”. Pludek azt akarta mondani: “Az élet harc, de te cseh vagy”, ám az első közmondás a tudatalattijából előhívta a másikat (“az élet kutya”), s így a “cseh” helyére “kutya” került. A mi fülünk ezt azonnal nyilvánvaló nyelvbotlásnak érzékeli, amely komikus hatást kelt, mert “depatetizálja” Pludek patetikus szövegét. (Vigyázat: az utóbb említett szólásmondások nem két szólásmondás összekapcsolásával keletkeztek – ami a diákhumor egy meglehetősen régi módszere –, s Pludek soha nem viccel, ellenkezőleg, mindent nagyon komolyan mond, mintha jelentene is valamit!) A többi szólásmondástól némiképp eltér Plzák szavajárása: “Fogd meg a nyulat, s ne ereszd!” Ezt a tökéletes sületlenséget, ami – isten tudja miért – olyan népiesen, illetve álnépiesen hangzik, úgy mondja, mintha az egy isten tudja mekkora bölcsesség lenne. Olyasmi ez, mint amilyenekre például Hruscsov beszédeiből emlékezhetünk.

9. Felhívnám a figyelmét a versidézetekre: az 1. felvonás végén Pludekné három közismert, “népszerű” versből idéz, illetve vág össze sorokat (egy Nezval- és két Seifert-versből), amelyek mindegyike kapcsolódik az otthon, a fiú kiröpülése, majd hazatérése motívumához. A kispolgáriság itt valamiféle banálissá koptatott, lesüllyedt cseh nemzeti szólamot aknáz ki (à la “mindenütt jó, de legjobb otthon” stb.), valamiféle cseh “Deutschland Deutschland über alles”-t. Minden nemzetnek van valami ilyesmije – ezt nyilván egy Magyarországon közismert dologgal kell helyettesíteni. A 3. felvonás Šrámek-idézetei: elsősorban “az ifjúkor eme törékeny lelkű költője” és ama idióta valóság közötti kontraszt révén hatnak, amelyben e verssorokat idézik; s jeleznek valamiféle belső meghasonlottságot, ami mindkét szereplőre, a Titkárnőre és az Igazgatóra is jellemző: mindketten egyrészt teljesen a bürokratikus valóságban élnek, másrészt mindegyiküknek megvan a maga titkolt magánéleti fájdalma – a Titkárnő (azóta, hogy “emberien közeledtek egymáshoz”) szerelmes a Titkárba, az Igazgató pedig mindenáron aludni szeretne (húzni a lóbőrt).

10. “Tluèení špaèkù” (húzni a lóbőrt, szó szerint: seregélyeket ütögetni). Az Igazgatónak a likvidáció egész ideje alatt (éjszaka van!) csak egy a vágya: hogy aludhasson. A felvonás végén ez abszurd, értelmetlen módon abban a konkrét cselekedetében ölt testet, hogy neki seregélyeket – kitömött madarakat – kell ütögetnie (húzni akarja a lóbőrt), ami persze maga az abszurditás. A prágai előadásban ez úgy van beállítva, mint az Igazgató valami titkos privát bűne, szenvedélye, kedvtelése. Megint valami – ha mégoly eltorzított formában megjelenő emberi – kontrasztja: az egész napos értelmetlen, elidegenedett bürokratikus robot után szükségét érzi, hogy most valami olyasmit csináljon, ami nagyon személyes, különleges, nem logikus és megmagyarázhatatlan. Az értelmetlenség itt valami eltorzult emberség helyébe lép.

11. A szlovák szavak: egy szó miatt, amit minden cseh használ, de tudja róla, hogy a szlovákból jön, a társalgás szlovákra fordul, annak az elvnek a szellemében, amiről már beszéltem. A szlovák dialógus tulajdonképpen nem szlovák, hanem valamiféle kifacsart nyelv – olyan, amilyennek a csehek képzelik a szlovák nyelvet: helytelenül használt szavak stb. Ez az egész váltás, az egész szlovák rész megint csak nagyon komikusan hat – mint ahogy általában is a csehek számára a szlovák nyelv mindig egy kicsit viccesnek tűnik. A nyelvváltásnak aztán végül szemantikai következménye is lesz: “csehszlovák” anyáról beszélnek a szereplők. Addig arról volt szó, hogy “mindnyájan ugyanattól a cseh anyától” származunk, ami ugyan hülyeség, de ilyet lehet mondani, ez egy bizonyos mentalitás, gondolkodásmód szellemében létezik. Most, hogy a kifejezés “csehszlovák anyára” módosult, ez a valamiképp lehetséges hülyeség lehetetlen formát kapott – “a csehek és szlovákok egységét” hirdető politikai frázist juttatja az ember eszébe –, egy valamiképp elképzelhető álhagyományos szólásmondás valami lehetetlenné “modernizálódott” – s a szlovák nyelv kontextusában ez vicces, amit a közönség mindig megtapsol. Nehéz megmagyarázni, hogy miért, itt nyilván tisztán érzelmi kötődésekről van szó. A szlovák aztán végül a “máma” (mamika) szón keresztül “törvényszerűen” oroszba megy át, amit a csehek közelebb éreznek a szlovák nyelvhez, mint a csehhez.

Ezt az egész részt, ha egyáltalán meghagyják, valamiképp adaptálni kell. A német fordításban az egészet egyszerűen kihagyták, ami több okból is helytelennek bizonyult: az olyan viccek, mint a “lóbőr”, a szlovák nyelv stb. önmagukban ugyan nem sok fontosat közölnek, ezek a kissé dadaista betétek a darab jelentését nem gazdagítják – önmagában mindegyiket nyugodtan ki lehetne hagyni, anélkül, hogy a darab mondanivalója, annak kibontakozása megváltozna – mégis, kiderült, hogy a harmadik felvonás egészében ezek a látszólag semmiségek elég fontos – inkább érzelmi, mint szemantikai – szerepet játszanak: a véget érni nem akaró, száraz frázisok után egyszer csak úgy hatnak a néző lelkére, mint valami gyógyhatású sokk, ami az egész felvonást másfajta feszültséggel és dimenzióval ruházza fel. A szigorúan “logikus” séma közepette ezek valamiféle megmagyarázhatatlan, frissítő és felszabadító töredék szerepét töltik be. Erre az ébresztett rá, hogy a mi előadásunkban a harmadik felvonás az egész darab valamiféle csúcspontja, amely végleg meghódítja a nézőt, míg a német előadásban – ahogy több kritikus is írja – a darab a 3. felvonásban szemmel láthatóan esik, s a már egyszer elmondottak ismétléseként hat. Ennek nyilván több oka van, de annak, amiről beszélek – meggyőződésem szerint – szintén megvan a maga jelentősége.

12. Nyilván bizonyos problémát jelent a darab befejezése: a (természetesen) ironikus idézet Smetana “Libuše” című ünnepi operájából való, amelynek végén Libuše jóslata nagy dicsőséget jövendöl a cseh nemzetnek. Ez nem akarja sérteni azokat az érzéseket, amelyek a csehek többségében Libuše neve kivált (a háború alatt például a jövendő győzelem szimbóluma volt), hanem egy megdöbbentő összefüggésre akar rámutatni: ugyanazok az emberek, akik meghatódnak a cseh nemzet halhatatlanságán, ezt a halhatatlanságot gyakorlatilag azon opportunista erkölcs révén akarják megvalósítani, amit Hugo a záró monológban kinyilatkoztat, s ami csupán valamiféle “marxista-dialektikus” változata annak, amit az öreg Pludek mint “a középrétegek filozófiáját” prédikált. Ezt is meg kell oldani valahogy. (Németországban ezt is kihagyták.)

Most jövök rá, hogy levele első olvasásakor félreértettem egy dolgot: a javított szöveg alapján dolgozott, s csupán azt kérdi, nem kellene-e visszatenni Amálka leveleit, amit én úgy értettem, hogy azt kérdi, hogy nem kell-e ezeket a leveleket valahogy eljátszani, mert a régi szöveget használta. Amellett vagyok, hogy ne, nekem már nem tetszenek, s csak lassítják az első felvonást. De ha akarják, hagyhatják is – magukra van bízva.

Alighanem ez minden.

Örülnék, ha a kész fordítást elküldené nekem, van egy magyar barátném, aki már igen hosszú ideje itt él, s aki esetleg egyben-másban tudná Önt a tanácsaival segíteni.

Eredetileg e levéllel együtt akartam postázni új darabomat, A leiratot, de most jut eszembe, hogy ez talán késedelmet okozhat és ezért jobb lesz, ha majd akkor adom oda, ha megérkezik.

Ha beszél velük, kérem, adja át üdvözletemet Both és Osváth uraknak, s engedje meg, hogy Önnek, még ha megkésve is, a legjobbakat kívánjam az új esztendőben.

A mielőbbi viszontlátásra! Az Ön

Havel válasza nyomán kijavítottam a fordítást, s úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. ⁶ Annál is inkább, mert Osváth a TIT-es kapcsolatai révén elérte, hogy 1965. január elején a TIT- hez tartozó Kossuth Klubban a Nemzeti Színház művészei – köztük Berek Kati, Õze Lajos, Suka Sándor és Verebély Iván – nagy sikerrel felolvasták a darabot. Máig emlékszem, hogy az előadás után odajött hozzám Berek Kati, s azt mondta: “Ez a Havel egy zseni!”

Én rögtön a bemutató után avval a jó érzéssel mentem vissza Varsóba, hogy sínen van az ügy. Ám kisvártatva Osváth egy kurta, s tőle szokatlanul rezignált levélben arról értesített, hogy a színház mégsem mutatja be a darabot, de ha véletlenül mégis, akkor sem az én fordításomban. A rossz hírt is siettem Havellel közölni, aki 1965. február 9-én kelt levelében válaszolt:

Kedves Bojtár úr,

nem voltam Prágában, ezért válaszolok levelére ilyen megkésve. Budapestre írok, mert azt feltételezem, hogy mire a levél odaér, Ön már hazatért Lengyelországból ⁷ . Teljesen fölösleges szabadkoznia annak kapcsán, hogy nem mutatják be a Kerti ünnepélyt, hiszen világos, hogy erről nem tehet, azonkívül pedig a magamfajta ember, aki eltöltött már egy kis időt a színházi világban, tudja, hogyan mennek itt az ilyenféle dolgok. Én addig, amíg nem látom, soha nem számítok bemutatóra, ezért egy csöppet sem bánt, ha valahol készül valaki valamire, s aztán visszakozik. Az ilyesmi rendben van, főként ott, ahol nemcsak színházi, hanem színházon kívüli emberek is beleszólnak az ügybe.

A Kerti ünnepélyt február 20-án, szombaton, a Kastélyt ⁸ pedig 21-én, vasárnap játsszuk, úgyhogy az lenne jó, ha ekkor itt tudna lenni. Küldjön egy táviratot vagy telefonáljon, hogy mikor érkezik, s hogy mit kell elintéznem, s én azt természetesen megteszem. Ajánlatom, hogy a szállását fizetem, továbbra is érvényes – ha egyszer eljutok Budapestre, akkor majd ön fog nekem segíteni.

Még valami: megkeresett egy Prágában élő magyar, bizonyos Kosnar Sándor, aki sokat fordít magyarból csehre és csehből magyarra, avval, hogy egy budapesti színház felkérésére (a nevét elfelejtettem) lefordította a Kerti ünnepélyt.⁹ Mondtam neki, hogy Ön már előbb lefordította, erről nem tudott (vagy úgy tett, mintha nem tudná). Hülyeség lenne, ha valamiféle bonyodalmak vagy veszekedések származnának a dologból. Meg tudja ezt valahogy spórolni magának? Talán a színházi ügynökségnek van döntő szava az ilyen ügyekben. Kellene, hogy legyen.

Szívélyesen üdvözlöm, a mielőbbi viszontlátás reményében!

Az Ön”

Havelnek igaza volt: én valóban nem tudtam, hogy a színházi világban hogyan mennek a dolgok. Akkor tudtam meg, mikor május végén újra hazajöttem. Kiderült, hogy még januárban Osváth rákban megbetegedett, s mindentől visszavonult, majd – anélkül, hogy találkozhattam volna vele –, augusztus 21-én fiatalon, még negyvenedik évét sem töltve be meghalt.

Osváth kidőltével lépett a tettek mezejére Both Béla. A régi, kipróbált elvtársat – aki minden, általam megkérdezett kortársa szerint az életben is teljesen olyan volt, mint leghíresebb szerepében, Bacsó Péter A tanú című filmjében Bástya elvtárs, s akiről színészei azt mondogatták, hogy a közkeletű szólásmondással ellentétben Isten bizony Bothtal ver –, miután több színházat igazgatott, 1964-ben, tehát Osváth odakerülése után egy évvel kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójának, ami pályafutása csúcsát jelentette (1971-ben innen is ment nyugdíjba). Hogy kettejük viszonya milyen volt, ma már kideríthetetlen, de sokat mondanak a tények. A június 26-i évadzáró társulati ülésen ugyan Both még bejelentette, hogy ősszel műsorra tűzik Havel darabját, de az augusztus 23-i évadnyitó társulati ülésen, amelyről minden újság részletesen beszámolt, a két nappal korábban elhunyt Osváthnak még a neve sem hangzott el.

Both elvtárs – mondván, hogy Bojtár elvtárs fordítása nem elég színpadszerű (kegyesen hozzátéve, hogy Bojtár elvtárs mint nyersfordító fel lesz tüntetve a plakáton is, s a szokásos 5% helyett kap 1,5% honoráriumot) –, mindjárt átpasszolta a darabot annak az embernek, aki ezek után a magyar Kerti ünnepély negatív főszereplője lett.

Abody Béla (1931–1990) fordulatokban gazdag pályáján épp az 1965-ös év és épp a mind mostanáig a barátai elől is eltitkolt Havel-ügy jelentette a végső lezüllés kezdetét. Egykori gimnáziumi osztálytársa és kebelbarátja, Vajda Miklós ma már aligha nevezné ezt az embert pusztán elfuserált zseninek, s aligha fejezné be a 2009-ben róla festett – egyébként kegyetlenül pontos – portrét avval, hogy “Nagyon jó barát volt. Melegszívű, megértő, segítőkész, törődő, ragaszkodó. Nem utolsósorban páratlanul mulatságos.” (Vajda 2009: 266); s nem csak azért, amiről eddig szó volt, hanem főleg azért, mert Szőnyei Tamás (2012) nemrég megjelent könyvéből kiderül, hogy Abody legalább 1957-től kezdve – a közismerten besúgó Kristó-Nagy Istvánon keresztül – szorgalmasan informálta az állambiztonsági szolgálatot mindenről és mindenkiről, így többek között legjobb barátairól: Vajdáról, a Réz fivérekről, Csurka Istvánról és magaválasztotta atyamesteréről, Déry Tiborról is. Az 1960-ban büntetésből egy általános iskolába száműzött Abody 1965 elején hirtelen az Élet és Irodalom főmunkatársa lesz, a következő évtől kezdődően pedig több mint egy évtizedig országos népszerűségű tévésztár, amikor “a csapból is Abody folyt”.¹⁰ Az alig egy éve történt igazgatói kinevezését bizonyítani akaró Both elvtárs tehát semmit nem kockáztatott, amikor az amúgy is csak Osváth Béla által ráerőltetett, ismeretlen cseh szerző darabját egy ismeretlen fordító átültetésében az emelkedő csillag gondjaira bízta. Rövidre fogom: Abody agyonvágta a darabot. Az ő kezén a négyfelvonásos abszurd színműből szatirikus kabaré lett két felvonásban, négy képben (látható: megdolgozott a pénzéért), amelyet a beleírt malackodások miatt 16 éven felülieknek kellett nyilvánítani, s amely a száraz eredetivel szemben humorosnak szánt és mindent túlmagyarázó jópofáskodással volt megspékelve. A humorparádé már a címlapon megkezdődött: a cím alatt az áll, hogy “Történik: ahol még tűrik”, az egyik szereplő, aki az eredeti szerint “Megnyitó”, Abodynál “a Megnyitó és Szónoki Szövegellátó Szolgálat Szövegelő alosztályának főosztályvezetője”, egy másik pedig (“Likvidációs Titkár”) “A fel- és Leszámoló Hivatal titkára”. ¹¹ Mindez azonban csak az első felvonásra érvényes. A másodikat ugyanis a fordító úgy meghúzta és összekutyulta, hogy egyszerűen értelmetlen lett, s néha azt sem tudni, a szereplők miről beszélnek. Havel általános érvényű kritikát fogalmazott meg a totalitárius rendszerek személyiségromboló hazug nyelvhasználatáról, amit Abody – többek között az eredetiben egyszer sem szereplő “elvtárs” szó beiktatásával – a szocialista bürokrácia bírálatára szűkített.

Hogy minderről beszámoljak: megpróbáltam Both elvtárssal telefonon beszélni, de ő mindig házon kívül tartózkodott. Ezért felhívtam Abodyt, s mondtam neki, hogy ez egy másik darab. Mire fölényesen lepöckölt: “Nekem már több darabomat bemutatták, van némi színházi gyakorlatom.” Nem volt értelme vitatkozni. Másnap Both elvtársnak a titkárságán keresztül üzentem meg, hogy nevemet levetetem a színlapról, s a honoráriumra sem tartok igényt.

A Kerti ünnepélyt a Nemzeti kamaraszínháza, a Katona József Színház Egri István rendezésében, nagyszerű színészek közreműködésével (különösen Kálmán György és Verebély Iván remekelt) és – Abody Béla fordításában 1965. november 26-án mutatta be. Abodyban maradt annyi kevés tisztesség, hogy a színházi műsorfüzetben jelezte: “fordításom a cseh nyelvben és irodalomban verzátus B. E.” szövegén alapszik.

A kritika kedvezően fogadta a 22 előadást megért darabot. Dersi Tamás kétszer is írt róla az Esti Hírlapban (1965. november 30. és december 2.). Neki az tetszett, hogy benne “a marxizmus filozófiai fegyverzetét csorbító, sőt kompromittáló mellébeszélés is terítékre kerül”. Rajk András (Népszava, 1965. december 4.) szerint is “ez a mű nem támadja, hanem védi a szocializmust”. Két, irodalomtudósnak is jeles kritikusunk írása már elmélyültebb (s mindkettőből világosan kiderül, hogy ismerték a Kritikában alig egy hónapja közreadott cikkemet – Bojtár 1965a –, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen az 1963-tól megjelenő, a Diószegi András által az Intézetben szerkesztett kitűnő folyóirat azoknak a törekvéseknek volt az egyik hazai műhelye, amelyek később “az emberarcú szocializmus” összefoglaló elnevezést kapták – s ami miatt egyébként 1971- ben az Intézettől elvették és Pándi Pál pártirányítása alá helyezték a lapot). Ungvári Tamás (Magyar Nemzet, 1965. november 28.) pontosan kijelöli Havel kontextusát: Ionesco, Kafka, Mroëek. Kéry László (Népszabadság, 1965. december 4.) pedig a Kerti ünnepélyt érdekes módon az ugyanekkor bemutatott Tóth Ede-népszínművel, A falu rosszával állítja párhuzamba, amelyet Örkény István modernizált, akiről akkoriban még nem mindenki tudta, hogy ő lesz a groteszk magyar nagymestere. Ungvári is, Kéry is megállapítja, hogy a második felvonás nemhogy esik, de egyenesen zuhan, de az eredetit nem ismerve nem tudhatják, hogy ebben az az Abody Béla a ludas, akinek fordítását felső fokokban dicsérik. (Kéry – nyilván a műsorfüzet alapján – még az én nevemet is megemlíti.)

Egy valaki írta meg, hogy a darab tulajdonképpen megbukott: Nádas Péter, aki akkoriban a Pest megyei Hírlap című, Budapesten nem is árusított napilap kezdő újságírója volt, a barátom, aki kéziratban olvasta fordításomban Havel művét, s akit persze tájékoztattam a körülményekről is. Nádas azonban általánosabb következtetéseket is levont a kudarcból:

Prágában alkalmam volt megismerkedni egy világhírű cseh drámaíróval, Václav Havellal. Havel darabjait játsszák Stockholmtól New Yorkig mindenütt. […] Tény, hogy Václav Havel Budapesten bemutatott drámáját az érdektelenség megbuktatta. De miért nem érdekel bennünket az, ami iránt érdeklődik a világ? Erről majd máskor. (Nádas Péter: Merre figyelnek Prágában? Pest megyei Hírlap, 1967. január 6.)

S a máskor:

Magyarországon nem csupán Havel: Kerti ünnepély című kitűnő drámája bukott meg, de az érdektelenség süllyesztőjébe kerültek azok a könyvek is, amelyeket a világirodalomra érzékenyen és gyorsan reagáló Európa Könyvkiadó megjelentetett. De hiába jelenik meg egy könyv, ha azt nem viszik el a boltokból. Ez történt Ladislav Fuks: Mundstock úr című regényével, a Senki nem fog nevetni című cseh prózai antológiával, Bohumil Hrabal novelláskötetével is. A kritikai orgánumok hallgatásukkal bizonyították – nem olvasták a könyveket, és többen akadtak, akik félreértették. Pedig ezeknek a könyveknek a megjelenése, a Kerti ünnepély című dráma bemutatása, komoly kulturális esemény lehetett volna. Nem lett az. Hogy miért nem – ennek bizonyára mélyebb okai vannak. Az egyik okot mindenki ismeri. Ez a nacionalista ok. Az, hogy a közvélemény, amikor lehetővé vált, hogy csehek utazzanak Magyarországra és magyarok utazzanak Csehszlovákiába, megállapította, hogy mi tulajdonképpen nem szeretjük a cseheket. Hogy miért? 1. Mert szomszédaink, és a világtörténelemben eddig nem volt rá példa, hogy a szomszédnépek szerették volna egymást. 2. A knédli ehetetlen. 3. A csehek idejöttek, hogy megegyék a szaláminkat és a piacokon a gyümölcsünket. Előlünk. Mert nekik csak knédlijük van. (Nádas Péter: Filmek Prágában. Pest megyei Hírlap, 1967. január 7.)

Az Osváth halála után bekövetkezett fejleményekről Havelt csak akkor tájékoztattam, amikor szeptember elején véletlenül megtudtam, hogy E. Fehér Pál, az Élet és Irodalom munkatársa Prágába készül. Érthető módon úgy gondoltam, hogy a Kerti ünnepély ezentúl a Nemzeti Színház, illetve a Szerzői Jogvédő Hivatal ügye. Havel hozzám írt utolsó, 1965. szeptember 11-én kelt leveléből az derült ki, hogy ezt a magyar fél – legalábbis addig – nem így gondolta:

Kedves Bojtár úr,

végre rendelkezésemre áll A leirat végleges szövege, amit nyomban küldök is Önnek. Június végén volt a bemutatója, s azt hiszem, sikert aratott. Amíg nem sokszorosították a DILIÁ-ban, addig nekem sem volt példányom: nagyon sokat kellett javítanom, s csak azon a példányon volt érkezésem javítani, amit be kellett adnom a DILIÁ-nak. Hálás lennék, ha tájékoztatna, mi újság Budapesten a Kerti ünnepéllyel és A leirattal, ez engem természetesen nagyon is érdekel.

Szívélyesen üdvözli ,

S kézírással:

Ps. Mielőtt postára adhattam volna, felkeresett Fehér úr, s átadta az Ön levelét, amit nagyon köszönök. Ily módon a darabot is ő viszi majd el Önnek.

Ez meg is történt, a darabot a Színháztudományi Intézet megrendelésére 1967-ben le is fordítottam, (egy stencilezett példány megtalálható a Színháztudományi Intézet könyvtárában), előadatni azonban soha nem sikerült. Pedig 1966-ban Prágában volt alkalmam megnézni a darabot. Havel segítségét kértem, de nem ő, hanem édesapja válaszolt:

Tisztelt Bojtár úr, Praha, 1966. április 25.

Fiamnak, Václav Havelnek címzett levele sajnos már nem találta őt Prágában, mert már elutazott Stockholmba, ahol a Kerti ünnepély bemutatója lesz. Nevében én tetettem félre egy jegyet a Divadlo na Zábradlí pénztárában az Ön számára, A leirat április 29-i előadására.

Ha fiamnak üzenni szeretne valamit, kérem, az esti órákban hívjon fel a 248489 számon.

Érezze magát jól Prágában.

Szívélyes üdvözlettel, Václav Havel mérnök

Praha 2 Engelsovo nábøeží 78

Ezt követően személyes kapcsolatom Havellel megszakadt. Színdarabjait nálunk nem játszották, s önálló kötetbeli kiadásukra is csak közvetlenül a rendszerváltozás után került sor. ¹²

A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy tőlem (és Haveltől úgyszintén) függetlenül a Prágában élő Zádor András is lefordította a Leiratot, majd a cseh író harmadik darabját is (A figyelem-összpontosítás csökkent lehetősége), s mindkettő meg is jelent, az első egy cseh és szlovák drámaantológiában (A nagy paróka, 1967), a második pedig a Nagyvilágban (1969/8.) Zádor írta az 1970-ben indult Világirodalmi Lexikon összes cseh címszavát, s már az is nagy szó volt, hogy az 1975-ben megjelent 4. kötetbe Havel egyáltalán bekerülhetett – de azért egy kicsit mégis komikus (noha teljesen érthető: Zádornak csehszlovák útlevele volt, amit a konszolidáló és likvidáló hatóság akkor vonhatott be, amikor akart), hogy az általa fordított darabok elismerő taglalása után kénytelen egy ilyen mondatot beiktatni: “Az 1968-as tragikus politikai válság világnézetileg elbizonytalanította, felszínre hozta szemléletének ellentmondásait.” (I. m.: 289.)

Ez nem csupán azért tipikusan “szovjet” mondat, mert mindenki, aki valaha élt a szocializmusban, tudta és tudja, hogy az égvilágon semmit nem jelent, hanem azért is, mert a konkrét esetben, Havel esetében még az ellenkezője sem igaz: ő ugyanis – a közhiedelemmel ellentétben – nem vett részt a prágai tavasz előkészítésében, s nem lelkesedett semmiféle szocializmusért, még az “emberarcúért” sem. Noha – nagypolgári származása ellenére – ő is átesett a baloldaliságnak nem is annyira gyermek-, mint inkább ifjúkori betegségén. Ez a betegség minden, 1945-től 1981-ig eszmélkedni kezdő nemzedéket elkapott. (Havelnél, aki a “létező szocializmust” mindig is elutasította, enyhe lefolyású volt.) Ezért, hogy Milan Kundera, aki az ötvenes években mint harcos szocreál költő heveny, gyulladásos formáját vészelte át, főként az első két, még otthon írt regényében (Tréfa, illetve Az élet máshol van), de későbbi műveiben is arra a keserű következtetésre jutott, hogy fiatalkorában az ember hülye, s a soros kelet-európai populista diktátorok az ifjúságban mindig biztos támaszra találtak és fognak is találni. Ennek fő oka az a társadalomlélektani jelenség, amit a szavak csapdájának nevezhetünk. Ha valaki egész ifjúságában az igazságosságért, az egyenlőségért, a szocializmusért stb. lelkesedett, s szembetalálkozik egy rendszerrel, amelyik éjjel-nappal e jelszavakat harsogja a fülébe (sőt, némelyiket – például a széles néptömegek iskoláztatását – meg is valósítja), akkor hajlamos szemet hunyni afölött, hogy e rendszer a valóságban e lózungoktól teljesen függetlenül működik. Az ilyen szavak, mint szocializmus, kommunizmus, humanizmus évtizedekig képesek voltak elfedni a valóságot. Sok, a fiatalságból természetszerűleg hiányzó élettapasztalat, vagy nagyon szilárd egyéniség kellett ahhoz, hogy valaki el tudja kerülni a szavak csapdáját. A többség elfogadta, hogy “ilyen az élet”. Ahogy Tomas Venclova (Stromas–Venclova 1980: 81) fogalmaz: “a felvett maszk az archoz tapadt, összenőtt vele”. S minél jobban megöregszik valaki, annál inkább előrehalad ez az összenövés. Egy bizonyos ponton túl aztán az ember a rendszer megtagadásával egész életét tagadná meg. A társadalom csupa maszkból áll, mindenki bűnös.

Az, amit Havel a szocialista (másoknál sokszor: kommunista) elkötelezettségről, szocialista (másoknál sokszor: marxista) világnézetről 1985-ből visszatekintve mond, az általános érvényű:

valamiféle alapvető, bár meglehetősen ködös elképzeléseim voltak arról, miként kellene a társadalom dolgait elrendezni. Például mindig is a demokrácia híve voltam, és sokáig szocialistának vallottam magamat. Még tíz évvel ezelőtt is. Akkor használtam utoljára ezt a szót politikai meggyőződésem jelölésére. De nem azért, mintha aztán valamiféle radikális nézetbeli változáson mentem volna át, vagy mintha meggyőződést váltottam volna. Csak éppen tudatosult bennem, hogy ez a szó immár semmit sem jelent. (…) Különben, amikor még szocialistának vallottam magamat, akkor sem azonosítottam önmagam semmiféle konkrét politikai vagy gazdasági doktrínával, elmélettel, esetleg ideológiával. A szocializmus számomra inkább emberi, erkölcsi, érzelmi kategória volt. (…) Volt idő, mikor szocialistának vallotta magát mindenki, aki az elnyomottak és megalázottak oldalán állt, aki ellenezte a ki nem érdemelt privilégiumokat, az elesettek kiszipolyozását, a társadalmi egyenlőtlenségeket. Efféle ’érzelmi-erkölcsi’ szocialista voltam én is, és az vagyok a mai napig, azzal a különbséggel, hogy álláspontomat már nem ezzel a szóval jelölöm. (Havel 1989: 17–19.)

Az “érzelmi-erkölcsi” szocialistából, a drámaíróból, akinek létezéséről a nagyvilágban, s így Magyarországon is csak a színház iránt érdeklődők kis csapata tudott, a hetvenes években aztán világhírű ellenzéki politikus lett. A történet ismert, ezért itt nem kell sok szót vesztegetni rá. Az első lépést azon az úton, amely végül ahhoz vezetett, hogy Havelt 1990-ben a Csehszlovák, majd 1993-ben a Cseh Köztárság elnökévé válasszák, az író 1975-ben tette meg, amikor hosszú, nyílt levelet intézett Gustav Husák államelnökhöz, majd két évvel később néhányadmagával kibocsátotta a Charta ’77-et, aminek folyományaként koholt vádak alapján először 1977-ben négy hónap, majd 1979-ben négy év börtönbüntetésre ítélték. A meghurcoltatása elleni világméretű tiltakozás első ízben alakított ki valamiféle egységes magatartást és gondolkodást a kelet-európai, ezen belül különösen a közép-európai másként gondolkodó, ellenzéki értelmiség köreiben. Havelnek ezekben az években írt művei Csehszlovákiában is, nálunk is szamizdatban vagy a stencilezett példányok fél-legalitásában terjedtek. ¹³

1989. januárban Havelt újra lecsukják, de május végén rossz egészségi állapotára hivatkozva, szinte a kórházi ágyról lerángatva szabadlábra helyezik, s a decemberi “bársonyos forradalom” már a hradzsini elnöki székbe kiabálja be őt. Ide két “magyaros” anekdotaszerű akció kapcsolódik.

Varga György, Havel egyik fordítója, aki 1988- tól a Szabad Európa Rádió csehszlovákiai tudósítója (a rendszerváltás után Magyarország első prágai nagykövete) volt, 1989 áprilisában mint a Magyar Televízió riportere váratlanul megjelent Prágában. A magyar tévéhíradó nézői azt láthatták, hogy Varga (a rossz emlékű Sugár András társaságában) odasurran a rabkórház egyik kórtermében egyedül fekvő Havel betegágyához, s az elképedt Havelnek a csodálkozástól – alighanem életében először – elakad a szava.

1989 májusában közölte az előző hónapban indult 2000 a még fogva tartott író hangjátékát, Az őrangyalt. Amikor aztán a következő évben Havel már mint államfő tett hivatalos látogatást Budapesten, s szakított egy órácska időt arra is, hogy Varga György lakásán találkozzon régi magyar ismerőseivel, természetesen megmutattuk neki a 2000-nek azt a számát, amelyben szerepelt, utólag kérve el tőle a szerzői jogot. A jelenetről fénykép készült, evvel az aláírással: “A csehszlovák elnök Havel-írást keresgél a 2000- ben”. (2000, 1990. április, 63. oldal).

A címben rejtőző kérdésre – “Eljutott-e Václav Havel a magyar olvasóhoz és nézőhöz?” – bizonytalan a válasz. 1989 júniusában, amikor még nem tudhattuk, hogy Havel, az író helyét hamarosan Havel, a politikus veszi át, némi – ma már kissé kincstárinak tűnő – optimizmussal azt írtam: “A Havel-darabokat remélhetőleg minél előbb színpadon láthatjuk, hisz Václav Havel elsősorban drámaíró. Élete, ez a példaszerűen erkölcsös, tiszta élet csak ráadás műveire.” (Bojtár 1989: 8.) Most inkább fordítva gondolom. Havel legmaradandóbb műve: az élete, s a legtovább olvasott munkája az ezt dokumentáló Távkihallgatás. Amikor először olvastam a Kerti ünnepélyt csehül, meg-meg kellett állnom az olvasásban, mert fájt a rekeszizmom a nevetéstől. Ma arcizmom se rándul.

A cseh író darabjait hazájában se nagyon játszszák, legfeljebb egy-egy kísérletező kedvű “kisformátumú” klubszínház. Egyetlen kivétel az 1985- ben írt Audiencia, ez a Havel saját sörgyári segédmunkás-tapasztalatain és főként sörgyári nyelvén alapuló egyfelvonásos, amelyről szerzője azt írja: “Olyanok estek meg velem, hogy például felvettem egy stoppost, ő meg, anélkül, hogy tudta volna, ki vagyok, idézgetni kezdte a darabot, vagy pedig a kocsmában ülve hallottam, hogy fiatalok egész replikákat ordítanak oda egymásnak a helyiségen át.” Tehát ami maradandóvá (maradandóbbá) tesz egy irodalmi művet, az a nyelv. Az Audiencia dialógusai természetesen nem váltak a magyar köznyelv részévé, mint ahogy kevés olyan idegen nyelven írt színmű van, amelynek fordulatai közkinccsé lettek. (Mindösszesen Arany János Hamlet– és Szentivánéji álom-fordítása, vagy Ábrányi Emil – egyébként szörnyű – Cyranojának néhány sora jut nagy hirtelen az eszembe.) ¹⁴

Hogy azonban Václav Havel életét és művét nem lehet különválasztva kezelni, mert azok együttesen fejtettek ki jótékony hatást mind a cseh (dráma)irodalomra, mind a cseh közgondolkodásra, azt egy frissen lezajlott eset bizonyítja a legékesebben.

Történt, hogy 2012. szeptember 14-én a cseh kultuszminiszter asszony azonnali hatállyal felfüggesztette állásából Ondøej Èernýt, a prágai Nemzeti Színház igazgatóját, s helyére a saját gazdasági miniszterhelyettesét nevezte ki. A még aznapra összehívott sajtótájékoztatón kiderült, hogy a miniszterasszony nem igazán tudja megindokolni döntését: az újságírók kérdéseire – Èerný rosszul végezte a dolgát? netán valami hibát követett el? – nemmel válaszolt, s amikor a leváltás indokáról faggatták, makacsul csak azt tudta ismételgetni: “az irányítási folyamat átalakításának a megkezdése” (zahájení transformace øídícího procesu) első lépéseként le kell váltani az igazgatót. Egy Matìj Hollan nevű fiatalember rögtön ezután odaritytyentett valamelyik internetes weboldalra egy egyfelvonásos komédiát az esetről, amelynek a címe a miniszterasszony azóta elhíresült indoklása, alcíme indokoltan: Hommage à Franz Kafka és George Orwell, három szereplője a miniszterasszony, Ondøej Èerný és egy újságírónő-moderátor, s szövege pedig kizárólag a miniszter asszony sajtótájékoztatóján elhangzottakból áll. A Kerti ünnepély első jelenetére kísértetiesen hasonlító darab szerzőjeként pedig természetesen ki más lehetne feltüntetve, mint – Václav Havel. ¹⁵ Létezik Havel életképességének egyértelműbb bizonyítéka? Holta után egy évvel a halott még új drámát növeszt – és becsempészi öv alá…

Felhasznált irodalom

Abody Béla 1988: Úton-útfélen. Budapest.

Bojtár Endre 1965: A cseh “kis formátumú” színház. Helikon, 1965: 91–94.

––. 1965a: A groteszk a mai cseh irodalomban. Kritika, 1965/10: 27–34.

––. 1985: A szimpózion folytatódik. In: Havel 1989: 7–8.

Havel, Václav 1989: Távkihallgatás. Karel Hvížïala beszélgetési Václav Havellel. (Ford. Varga György.) Budapest.

Stromas, Aleksander – Venclova Tomas 1980: Politiné samoné Lietuvoje. (A politikai tudat Litvániában), London.

Szőnyei Tamás 2012: Titkos írás. 1–2. Budapest.

Vajda Miklós 2009: Requiem egy elfuserált zseniért. In: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon. 2012, Budapest: 181–267.