Montfavert, aki mint hadirokkant, triciklibe kényszerülve élte életét, valóságos asztalosműhelynek rendezte be a konyháját. A férfi többnyire csak a földszintig merészkedett a Jules-Taupin sétányra nyíló házában. Az emeletre meg a padlásra mindig is úgy gondolt, mint valami édenkertre. Álmodozni álmodozott róla, de lehetetlenség volt odáig eljutnia. Amikor megcsinált néhány babaház-bútort az esztergapadján (ugyanis ennek eladásával egészítette ki hadirokkantjáradékát), és megetette az üvegajtós tálalóban nevelt pókokat, amelyeknek kedvéért még neoncsövet is szerelt a szekrénybe, átült motoros kerekes székébe, és megszokott városi körútjára indult. Ilyenkor a szélrózsa minden irányából lehetett hallani a kerekes szék motorjának pöfögését, még szerencse, hogy éjnek idején sohase jutott eszébe elhagyni a házat. Erre a nap nap után felhangzó borzalmas motorberregésre még a halottak is felébredtek volna. Nem is kedvelte senki, pedig sohase volt unalmas vele beszélgetni. A kisujjában volt a világtörténelem valamennyi katonai konfliktusa, csak inteni kellett, rögtön kikapcsolta a motort, és már meg is adta a jutlandi vagy a kirenaikai ellentámadás dátumát, a bevetett hadtestek pontos létszámával és a hadművelet vezetőinek nevével. Teljesen beleélte magát ezekbe az eseményekbe, az arca más színt kapott, ilyenkor azt is megtudhatta az ember, mi az oka annak a lelki fájdalomnak, amit az érdeklődő nem kis szégyenére a kérdés felidézett benne.1
– Semmi vész, nyugtatta az illetőt. – Szeretek ilyesmiről beszélni. Angèle miatt vagyok kiborulva. Meghalt az éjjel.
– Nagyon sajnálom.
– Pedig most lett volna két éves. Ez a pók, kérem, hallgatott a nevére, már jött, ha meglátott, még táncolni is tudott! Biztosan és ruganyosan állt a kis lábán, aztán, mint valami labda, egyszer csak feldobta magát a levegőbe.
– De ott van még a többi! – próbálták vigasztalni.
– Hogy képzelik! Egyetlen élet se pótolhat egy másikat.
Ezzel begyújtotta a motort, és kedvenc tartózkodási helye, a Hegyivadászhoz címzett kávéház felé vette az irányt. Ott a motoros karosszéket odakormányozta a törzsasztalhoz, ahol a barátai ültek, ilyenkor a társaság a kártyát félretéve végeérhetetlen beszélgetésekbe bonyolódott a hadsereg átalakulásáról és jövőjéről, az elmúlt időkről, a volt frontharcosok újságjáról meg a hadtörténeti folyóiratokról. Montfavert több kiadványra is elő volt fizetve, a különféle füzeteket és lexikonokat már nem is számítva, amelyeket rendszerint postán hozatott magának. Úgyszólván minden héten elfogta a kísértés, hogy megint rendeljen valamit, ezeknek a polcokon egymás mellett sorakozó történeti kiadványoknak hála, amelyek alaposan megterhelték a pénztárcáját, sikerült újra meg újra felfrissíteni az emlékezetét. Egyik nap kétségbeesett ábrázattal jelent meg a kávéházban.
– Mi történt veled, Montfavert?
– Esz a penész – mondta gondterhelten. – Többször is meséltem nektek egy öreg bajtársamról, arról, akinek Agricole Palaneuve a neve. Ugyanabban a kórházban ápoltak minket. Ő tősgyökeres párizsi. Párizs a mindene. Azzal kel, azzal fekszik. És képzeljétek, még csak nem is szólt! Mintha bizony az isten háta mögött laknék!
– Mégis, miről van szó?
– Egy nagyon fontos eseményről.
– Nyögd már ki.
Montfavert folyóiratot húzott elő a kerekes szék oldalzsebéből.
– Most jelent meg. Ez az első szám. Nem olcsó, sőt, kifejezetten drága. Fényezett papír. Kinyitom, és kit látok középen? A Palaneuve-öt! És még ez mondja, hogy a barátom. Megáll az eszem!
– De mi ezzel a baj?
– “Gyalázat”, ez a címe.
A tulaj fehérbort hozott.
– Egy kis elzászi, nem is akármilyen. – Mondta büszkén. – Nemrég fedeztem fel. Ha megkóstoljátok, soha többet nem akartok mást inni.
– Ma nem – mondta nyersen Montfavert –, és eltolta magától az üveget. – Vöröset kérünk.
– Az asztaltársaság nagyot nézett, de a kerekes székes nem tágított. A vörösbor megjött, Montfavert pedig fennhangon olvasni kezdett:
“Gyalázat”
Amikor Agricole Palaneuve azt olvasta az újságban, hogy egy skandináv férfi kemény tojást főzött az Ismeretlen Katona örökmécsesén, becsukta a szemét, és miközben az újság lassan lecsúszott az öléből, két kézzel görcsösen megmarkolta a kerekes szék karfáját. Már jó darab ideje annak, hogy az a bizonyos utolsó könnycsepp a háború kellős közepén legördült az arcán, és ha igaz is, hogy azóta számos csapás érte az országot, ilyen – valóságos szentségtörésnek számító – gyalázat békeidőben nem történt, főleg nem a Fegyverszünet évfordulója, illetve a Fegyverszünet tiszteletére tartott felvonulás előtti napon. Agricole Palaneuve felemelte a kagylót, és már hívta is a hadirokkant-járadékot folyósító minisztert. Irodáról irodára adogatták a hívását, a főtitkárt azonban nem sikerült telefonvégre kapni, holott csak őt ismerte annyira, hogy a telefonálni nem merő többiek nevében is elmondja, mennyire fel van háborodva, többek közt azon is, hogy a tisztviselők, akik már mindenről tudtak, hiszen újságolvasással töltötték az egész délelőttöt, látni valóan nem osztoznak felháborodásában. Mi több, Agricole mintha gúnyos nevetést hallott volna a vonal másik végén. “Mi mást várhatna az ember ezektől – sóhajtott. – Az égvilágon semmit.” Eszébe jutott, amikor még egészségesen, könnyíteni akart magán, milyen szívesen vizelte le a hangyákat, most nyilván odafent is ugyanígy könnyít magán valaki. “Ahogy lent, úgy fent” – futott át rajta. Majd: “Ha nem akartok velem szóba állni, tudok én más nyelven is beszélni!”
A házmester feljött érte az ötödikre, és betolta a liftbe. Agricole Palaneuve hamarosan az utcán találta magát, ahol rögtön be is indította motoros kerekes székét. Nem félt ő sem a forgalmas utcáktól, sem a kereszteződésektől, kétségbeesésében is világosan látta, mekkora veszélynek teszi ki az autósokat, meg azt is, hogy ha szánalmat kelt is, legalább figyelnek rá. Így is csak úgy záporoztak a sértések és csúfolódó megjegyzések: “Maradtál volna otthon a dadussal!”, “Ülj ki a napra, hátha kinő!” Ha valaki, ő aztán tudta, hogy mi a szívtelenség, hogy mire képes az emberi gonoszság. Egyik-másik rosszindulatú kiszólást, odavetett sértést gondosan meg is jegyzett magának, mégpedig azzal, hogy majd elmeséli őket a hasonló helyzetben levő barátainak, összehasonlítva azokkal, amiket a többieknek kellett elviselniük. Az ilyesmin néha hosszú percekig tudtak nevetni. Ha szép volt az idő, az Eiffel-torony tövében találkoztak, ha pedig esett, az École Militaire melletti egyik kávézóban jöttek össze. Betolták őket a leghátsó különterembe, abba, amelyik még a billiárd-termen is túl van, egy fából eszkábált, félreeső ablaktalan helyiségbe, ahonnét jól lehetett látni a billiárdozókat meg a tévéműsort a személyzetnek fenntartott képernyőn. A személyzet is itt evett a reggeli vagy déli csúcsforgalom után. Előfordult, hogy négyen-öten is összegyűltek, mind kerekes székesek, ilyenkor Jacques Mouchelin – akit a többiek Barlanglakónak hívtak – sohase hiányozhatott közülük, neki itt volt a törzshelye, a közelben lakott, és kerekes székét kézzel hajtotta. Agricole aznap úgy határozott, kikéri a többiek véleményét, hogy mi legyen a megfelelő válasz a skandináv gyalázatos cselekedetére, és megkéri őket, hogy a miniszterhez intézett levélben követeljék a tettes példás megbüntetését. A tévé olyan teniszbajnokságot közvetített Amerikából, amelyben kerekes székesek mérték össze erejüket. Ez egy kicsit lehűtötte a kedélyeket. Mintha a győztes őfeléjük dobta volna az ütőjét örömében, ugyanúgy, ahogy a két lábon járó versenyzők szokták. A szabadság szele suhant át a különtermen, és a jelenlevők hurrázása visszhangot vert az ablaktalan falak között.
Agricole postára adta a levelet. Két hosszú hétig kellett várni, míg végre megérkezett a válasz, amit a különteremben Palaneuve érces hangon olvasott fel a többieknek. A miniszter biztosította őket felháborodásáról és együttérzéséről, de értésükre adta, hogy szerinte bölcsebb volna elfelejteni ezt az ostobaságot. Történtek már ennél alávalóbb dolgok is ezen a szent helyen, ettől persze nem lesz bocsánatosabb, ha valaki közönséges gázrezsónak nézi az Ismeretlen Katona sírján lobogó örökmécsest. A skandináv egyébként dán volt. Példás pénzbüntetést vetettek ki rá, és kiutasították az országból. A levél végezetül éberségre bíztatott, “jóllehet az ilyen szentségtörő provokációk elkövetését lehetetlenség megakadályozni. Elmebetegek minden utcasarkon vannak”.
– De hát ez nem közönséges utcán történt – jegyezte meg Barlanglakó –, hanem a világ legszebb sugárútján!
– Ott bizony! – Bólogattak a többiek.
– Vezényeljenek még több rendőrt oda! – Puffogott Agricole. – Nem szabad garasoskodni, amikor ilyen szent dolgokról van szó.
A szomszédos teremből áthallatszott az összekoccanó billiárdgolyók csattanása, a játékosoknak a tyúkketrec zajához hasonlatos tompa zsivaja.
– Van egy ötletem – mondta Agricole a többieknek. – Szerzünk majd neked is, Barlanglakó, motoros kerekes széket, ne maradj ki te se a buliból.
– Kell a fenének! – kiáltott fel a kézi-meghajtás híve.
– Pedig muszáj lesz – jelentette ki Palaneuve –, különben nagyon fogod sajnálni, hogy ezt kihagytad. Még ha néha élvezed is a különcködést.
– Én veletek ellentétben minden nap itt vagyok – vágott vissza Barlanglakó. – És mindig elsőnek érkezem.
– Ez egyszer pontosak leszünk, ráadásul egy sorban mind a hatan, és pontosak lesznek a többiek is. Arról nem beszélve, hogy motoros kíséret is lesz, előtte meg utána.
– Mi előtt? Mi után? – csodálkoztak a többiek.
– Barátaim…
És Palaneuve ismertette velük a tervet, amely alighanem el fogja gondolkodtatni az Ismeretlen Katona sírján főzőcskéző skandinávot, és ki fogja mozdítani a holtpontról ezt az ügyet, amelyet mindenki szeretett volna eltussolni, minisztertől egészen a legutolsó járókelőig. A gyér világítású különteremre egyszer csak rátelepedett az összeesküvők csöndje, azokkal a kérdésekkel terhes csönd, amelyeket a résztvevők csak akkor mernek föltenni, ha már a legbátrabbak lelkesedése is kifullad.
– És ha nem leszünk elegen? – kockáztatta meg Barlanglakó.
– Összehívunk mindenkit, aki él és mozog. – mondta Agricole, és hozzátette: – De nem mondjuk meg, milyen ügyben. Majd én elmondok nekik mindent. Ma hétfő van. Két nap múlva gyülekező ugyanitt, akkor fogjuk kidolgozni a hadműveletet.
Jóllehet csak őrmesterségig vitte, Agricole Palaneuve ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, mint egy generalisszimusz. A többiek is őt tartották a legelszántabbnak és legélelmesebbnek. Ezzel Agricole is tisztában volt, érezte, ha katonásan kitart a terv mellett, övék a győzelem. Hazafelé menet, kivételesen, Agricole Palaneuve-öt egy darabon Barlanglakó is elkísérte, aki csak most érezte igazán, milyen nagy szüksége volna neki is motoros kerekes székre. Vasmarokkal a kormányt szorította, a másikkal pedig Agricole kerekes székének karfájába kapaszkodott, míg el nem értek a kerület határáig. Ott bánatosan elengedte társát, és még hosszasan nézte, hogyan előzi meg Agricole, egyre távolodva, a legfürgébb járókelőket.
Ha megkérdeznénk felebarátainkat, mit szeretnének megmenekíteni a végpusztulástól, legtöbben valami fényképre vagy levélre szavaznának, a hozzájuk legközelebb álló fotójára vagy életük legfontosabb érzelmi kapcsolatának írásos dokumentumára. Az aláírás sokféle lehet, lehet gyereké vagy anyáé, házastársé vagy hivatali főnöké. Agricole-nak minden fontosabb elhatározása és terve olyan mondat előtt született, amely alatt de Gaulle tábornok aláírása volt olvasható. A mondat ott függött az éjjeliszekrénye fölött, lószőrrel bevont fakeretben, üveglap alatt.
Most is ránézett a nagy becsben tartott aláírásra, és elmosolyodott. Alighanem maga a tábornok is egyetértene a tervvel, amelyet Agricole remegő ajakkal és egy-egy hangosabban kiejtett szóval hozott tudomására, talán hogy előre mentegetőzzön, amiért egyesek csak holmi heccelődést látnak majd a megmozdulásban, aztán hirtelen elkomorodott, és ugyanolyan reggelig tartó mély álomba merült, mint annak idején a nagy csaták előtti éjszakákon, amikor minden mást kitakarított a lelkéből, hogy másnap valósággal újjászületve, tettre készen ébredjen.
Agricole és barátai egy pénteki napon emlékeztették a közvéleményt azoknak az önfeláldozására, akik azért adták életüket, hogy a többi ember élhessen. Az eszébe se jutott Agricole-nak, hogy lemosni a gyalázatot annyi, mint felhívni rá a közfigyelmet, és hogy nyilvánosan megszégyeníteni valakit annyi, mint az érdeklődés reflektorfényébe állítani. A skandináv körül ebben az esetben újra fellángol az érdeklődés, már ha szabad ezt a kifejezést használni. Jobb volna persze elfeledni az egészet, csakhogy az nagyon nehéz, ha ugyan nem lehetetlen.
Azon a napon a volt frontharcosok, zászlókkal az élen, a megszokott szertartásrend szerint a Champs-Élysées sugárút elején a járdán gyülekeztek, majd virágokkal elindultak az úttesten az Étoile tér meg az Ismeretlen Katona sírja felé. Nem könnyű dolog felvonulni ezen az egyébként is mindig zsúfolt helyen, de a nagy számban kirendelt rendőrök ruganyos és határozott mozdulatokkal irányították a körforgalmat, és urai voltak a helyzetnek. Az ország minden tájáról érkező baszk sapkás férfiak, akik összes kitüntetésüket kitűzték az alkalomra, az ismerősöket a közelmúlt családi eseményei felől kérdezgetve haladtak előre. Bár nagy volt a hideg, itt-ott már hófoltok tarkították a járdát, és dér vonta be a kopasz fákat, általános volt a jókedv, annál is inkább, mivel azon felül, hogy életről, születésről, a gyerekek fejlődéséről beszélgettek, meg azoknak a bajtársaknak viselt dolgairól, akik meghaltak a tavalyi évforduló óta, egyszerűen élvezték az együttlét nagyon is emberi örömét, és azt is, hogy még mindig hűségesen kitartanak őrhelyükön. A végén már nem is az ünneplés volt fontos, sokkal inkább a válogatott borokkal leöblített díszvacsora, ami után már csak a búcsú van hátra. Hirtelen nagy zaj hallatszott a körforgalom tájékáról, valóságos duda-koncert, ami visszhangot vert az egész Champs-Élysées-n, a vigasztalanul szürke novemberi alkonyatban.
Agricole Palaneuve, együtt a város minden pontjáról érkező húsz hadirokkanttal, a szervízútról kikanyarodott a főútra, leállította a motort, és a két kézzel hajtott kerekes székekkel egy vonalba felfejlődve teljesen elzárta a sugárút Diadalív felé tartó részét. Míg előttük az összefüggő kocsisor vége gyors iramban távolodott, a mögöttük levő autók, mivel sehogyan sem tudták megelőzni a kerekes székeseket, összetorlódtak, megálltak, majd két kilométeres óránkénti sebességgel araszoltak tovább, miközben a sofőrök üvöltöztek, dühösen és ritmikusan nyomogatták az autódudát. A fülsiketítő hangzavar valóságos robajjá dagadt és úgy morajlott, mint a háborgó tenger, hirtelen elhalkult, majd váratlanul újabb lendületet kapva megint felerősödött. Az egy vonalba felfejlődő keres székesek előtt nagy hirtelen kiürült az egész sugárút. Meggyújtották az utcai lámpákat. Az egykori frontharcosok bemerészkedtek az úttestre, és onnan nézték a tüntetést, mi több, néhány járókelő is elindult az úttesten Palaneuve felé, kihasználva az alkalmat, hogy a forgalommal szemben haladhat, ráadásul mindezt szótlanul tűri, még csak rájuk se fütyül a közlekedési rendőr. A kerekes székesek háta mögött egymást érték az összetorlódott autók, és érezni lehetett, hogy egyre nagyobb a dugó. Rendőrautók kanyarodtak ki a Champs-Élysées-re nyíló mellékutcákból, a hátuk mögött pedig, ahol az autók már figyelembe se vették a közlekedési lámpák jelzését, az autóvezetők kíváncsiságukban már el is felejtették korábbi idegességüket. Agricole, a Barlanglakó meg a többiek sápadtan, de nagy élvezettel hajtották a kerekes széküket. Bár néhányuknak átfutott az agyán, vajon bírják-e szusszal a Diadalívig, de csak hajtottak tovább, félrecsapott katonasapkával, mellkasukon a temérdek kitüntetéssel. A Champs-Élysées közepe táján, amikor már egyre jobban ziháltak, és megmutatkoztak rajtuk a fáradtság jelei, Agricole Palaneuve érezve, hogy fogytán a csapat fizikai ereje, de a lelkesedés töretlen, és érzékelve, hogy a járókelők – merő jószándékból vagy kíváncsiskodásból, érdeklődésből vagy durva tréfából – lassan elállják előlük az utat, és ezzel megtörik a lendületüket, kiadta a rég várt parancsot:
– Motort beindítani!
Ami meg is történt. Az autódudák koncertje, amely egy pillanatra alábbhagyott, hogy azután még fülsiketítőbb hangerőre váltson, magát Agricole-t is meglepte. Ez már nem gúny, suhant át rajta, sokkal inkább valamiféle támogatás. És mit számít, mi okból! Ezek a nagypofájúak mind-mind csak statiszták abban a színdarabban, amelynek ő a rendezője. Még az ívlámpákat meg a fényszórókat is bekapcsolták. Amikor a volt frontharcosok mellé értek, azok, akiknél zászló volt, leléptek a járdáról, és beálltak a kerekes székesek közé. Agricole kiadta az utasítást: lassítani! A rendfenntartók már várták őket az Étoile-nál. Ami néhány autó még haladt előttük, azok is a járda mellé kanyarodtak. A rendfenntartók és a volt frontharcosok vezetői azt hitték, ez a váratlan felvonulás is része a programnak, csak éppen nem tudnak róla, és biztosították a kerekes székesek előtt az utat. Az Étoile tér kellős közepén, vagy száz lépésnyire az Ismeretlen Katonától, Agricole leállította a motort, a kerekes székesek pedig körbevették vezetőjüket. Japán turisták és amatőr fotósok hada kattogtatta fényképezőgépét, szaladgált ide-oda a zászlóvivők között. Már-már elviselhetetlen volt az autódudák tülkölése. Üvöltött az egész város.
– Mi lesz már? – kiáltott oda egy rendőr.
– Haladjunk, kérem! – utasított egy másik.
A közlekedési rendőrök mostanra teljesen körbevették a kerekes székeseket, Agricole Palaneuve azonban nem zavartatta magát. Ünnepélyes mozdulattal elővett egy tojást a kerekes szék oldalzsebéből, és leejtette a kövezetre.
A volt frontharcosok vezetője odalépett a Barlanglakóhoz:
– Mi ez a balhé? – kérdezte. – Melyik ezredből vagytok?
– Menjetek elől – mondta Agricole –, mi majd megyünk utánatok.
A Diadalív alatt felsorakozott katonazenekar ekkor zendített rá a Marseillaise-re. Már csak őket várták. Az autódudák egyszerre elhallgattak. A forgalom morajlásában megszólalt egy kürt, és olyan szívet tépően zengett, mintha a távoli múltból hangzott volna. A Barlanglakó Palaneuve felé hajolt, és megszorította a kezét.
– Holnap az egész benne lesz az újságban – mondta Agricole –, azokat pedig, akiknek semmi se szent, ott egye meg a fene.
A kerekes székből még egy darabig nézték a kékes lángot, amelyet bronzszínűre festett az éjszaka. Agricole a Mennyország kapuját is valahogy így képzelte, lándzsahegy formájúnak és áttetszőnek. Mindkét kezével erősen megmarkolta a kerekes szék karfáját, mert érezte, könnybe lábad a szeme.
– Barlanglakó – mondta, amikor a kürtszó elhallgatott –, oszolj! Mindenki arrafelé, amerre korábban megbeszéltük, és találkozunk a hátsó teremben. Ne feledjétek a stoplámpát a karotokra erősíteni. Már szóltam, hogy hűtsenek be pár üveg fehérbort.
A Hegyivadászhoz címzett kávéházat hirtelen megülte a csend. A vendégek, akik a felolvasásra köréjük gyűltek, fogták széküket, és visszamentek az asztalukhoz.
– Mit gondoltok – szólalt meg Montfavert drámai hangon –, ennek a Palaneuve-nek nem kellett volna mégiscsak szólnia?
– Dehogyisnem! – mondta valaki halkan. – Attól barát a barát, hogy gondol ránk. Vagy lehet, hogy csak meg akart kímélni az utazás kényelmetlenségétől?
Montfavert nagyot ütött a kerekes szék karfájára.
– Én ezzel, ha kell, a világ végére is elmegyek!
– Igazad van, tényleg nem volt szép! Ez bizony a barátságotokra nézve is gyalázat. Gondolom, erre nem fogsz előfizetni.
– Már reggel elküldtem a csekket – válaszolt Montfavert –, ahogy kinyitott a posta. Igazi barátságban az ember felül tud emelkedni a másik rossztulajdonságain.
FORDÍTOTTA Kiss Kornélia
- Daniel Boulanger (1922) francia író, számtalan regény, elbeszéléskötet és filmforgatókönyv szerzője. Írásaiban többnyire banális, szürke életeket vesz nagyító alá, sok gyöngédséggel, humorral és iróniával. Itt közölt novellája (eredeti címe: Le café des chasseurs) a Les jeux du tour de ville (coll. “Folio”, Gallimard, 1995) című kötetéből való. ↩