Horatius melankóliája

Szilágyi János Györgynek,
circa lustra undeviginti

“nincs, …mi rehabilitál”

Tóth Krisztina mondta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián elhangzott székfoglaló előadásán:

a kétezres évek elejére mintha az irónia végtelennek hitt forrásai kiapadnának: a módszer rutinná válását számomra az induló költők gyakran egymáshoz nagyon hasonlító intonációja jelzi (…) azt érzem, hogy a hiányretorika önismétlő eszköztára kimerülő félben van. Szoktam ezen gondolkodni, mert ez nekem gond. Hogy jó, de akkor vajon milyen alternatív pozíciói lehetnek a kortársi megszólalónak az állandó, finom kívülálláson és a nézőpontok relativizálásán túl, vagyis mit tegyen, ha azt érzékeli, hogy az irónia már nemcsak költői pozíció, hanem egyezményes versgeneráló módszer? Az újraolvasás, újraértelmezés, a felhalmozódott kulturális örökséghez való elfogulatlan (nem ironikus, de nem is távolságtartóan tisztelettudó) visszakapcsolódás szerintem az egyik lehetséges tapogatózási irány. Az ironikus reflektálás másik végpontja nem feltétlenül valami sótlan normatív akadémizmus, inkább egy olyan eklektikus versnyelv, ami a különféle nyelvi rétegeket és irodalmi allúziókat a lehető legtermészetesebben keveri.

Hogy még mindig a költőt idézzem: “jó, de”… mi köze ennek Horatiushoz?

Bár az Isteni színjátékban Dante még a “satiro” jelzővel (“a szatíraíró”) ruházza fel a venusiai költőt, Horatius rangját néhány évszázada – ahogyan ez az ókorban is volt – az ódái biztosítják, de ehhez a műfajhoz általában nem a “szatirikus” jelzőt társítjuk. Pedig alighanem nincs két Horatius: a szatírákra, valamint a legtöbb epódoszra és költői levélre jellemző humor megjelenik az ódákban is.

A Leuconoéhoz írt híres verset, az I. könyv 11. darabját csak a Berzsenyiből ismerős, szinte idézetszerű részletek (például “Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj, s örülj”), illetve Trencsényi-Waldapfel Imre klasszikussá vált fordításának hatására lehet valamiféle mélyen átélt, bölcs életvezetési tanácsnak olvasni. A fordítás értékelése során nem elhanyagolandó körülmény, hogy 1940-ben jelent meg, a fordító által szerkesztett, Horatius Noster című válogatáskötet második kiadásában. A könyvben sok a változás az öt évvel korábbi első kiadáshoz képest, például Kerényi Károly is megtoldotta korábbi előszavát. A kiegészítés utolsó mondatában “ellenszerül” ajánlja a könyvet:

Ellenszerül: nemcsak az ál-valószerű, ideátlan Horatius-képek ellen, hanem főként az ellen, ami a legjobban lehúz az idea-emberségből. Az érzelmek hullámzásától irányított élet ellen hajózzon a szellemi magyarság, míg teheti, míg az epódoszban megjósolt világvég rá nem szakadt.

A fordítás dátumának ismertében nem csoda, ha a már korábban is félreállított, de ekkoriban származása miatt már üldöztetéseket is elszenvedő Trencsényi-Waldapfel tollán a horatiusi versből egyfajta egzisztencialista életértelmezés lett. Ebben a tárgyban nincsenek a fordítóról évszámra pontos adataim, de tudvalévő, hogy például Radnóti Miklóst és Vas Istvánt – nem mellesleg a Trencsényi által szerkesztett Argonauták című folyóirat munkatársai és a Horatius Noster fordítói gárdájának tagjai – 1940-ben már munkaszolgálatra hívták be. Ez különösen érthetővé teszi tehát, hogy a “kedves”-hez fűződő és oly gyengéd sorokban kifejeződő szerelem a baljós jövő előre vetülő árnyékában – a maga sérülékenységében is – egyfajta szilárd bizonyosságként jelenik meg a fordításban, és két összetartozó ember eltéphetetlen kapcsolataként szegül szembe a múló idővel és a fenyegető holnappal:

Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked
Mit szánnak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét
Számításait is kérdeni. Jobb tűrni, akármi lesz.
Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már
Nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren:
Szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irígy idő
Hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:
Élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj.

A két ember, a férfi és a nő összetartozását emeli ki az “isteneink”, a “nem fogjuk” és a “szánkon” többes szám első személyű toldaléka. Gyengéd szerelem árad már a verskezdő megszólításból és valami tanító szelídség a “bölcsen”-ből és a “míg teheted” közbevetésből, míg a “tovatűnt” és a “soha látni már” már valósággal ernyedt. Az elmúlás árnyát kimondottan feketére színezi a “sötét” és a “zord” jelző. A vers zárlata szerint az emberpárnak ezt a fenyegetettségét csak a röpke pillanat örömei enyhíthetik.

Bármilyen szép azonban a fordítás, ezeknek a mozzanatoknak az eredetiben nincs fedezetük. Már az első, hangulatteremtő megszólítás, a “kedves” sem szerepel a latinban – hovatovább Horatius egész lírájában nem találni efféle gyengéd felütést. A római költő igencsak fukarkodik a többes szám első személy intimitásával is, az eredetiben csak “te” és “én” van, “mi” csak egy, mégpedig – nem véletlenül – épp az utolsó előtti sorban: “amíg beszélünk”. “Babylon számításai” a latinban nem “sötétek”: minden keresettség és külön jelző nélkül utalnak a horoszkópokra, az asztrológiára. A bor “bölcs” megszűréséről sincs szó, a megfelelő helyen szereplő“sapias” egyszerűen azt jelenti: “legyen eszed”. (Ennek illusztrálásául elég Martialis egyik epigrammáját idézni: “Nubere vis Prisco. Non miror, Paula, sapisti. / Ducere te non vult Piscus. Et ille sapit.” Azaz: “Paula, te férjhez akarsz Priscushoz menni. Okos vagy. / Ám Priscus nem akar. Mert ugye ő se hülye.”) Ha tehát eltávolítjuk a versre tapadt rétegeket, holmi elvont életbölcsesség szemléltetése helyett a szemünk előtt nagyon is konkrét helyzet rajzolódik ki. A horoszkópokat bújó szerelmes nő az “Ugye mindig szeretni fogsz?” örök kérdésével nyaggatja a férfit, aki kitérő választ ad, és sokkal rövidebb távú programot indítványoz: “Amíg beszélünk, az irigy idő már el is repült: használd ki a napot, minél kevesebb hiszékenységgel fordulva a jövő felé”. “Erős mint az oltár” helyett “Come on, baby, light my fire”.

A horatiusi gyűjteményben a Leuconoe-ódát egy olyan vers követi, amely első – és sokadik – pillantásra nem más, mint istenek, félistenek, mitikus hősök és történelmi személyiségek olykor egészen monoton felsorolása, a végén magával Augustusszal. A filológia a tizenöt négysoros strófából álló verssel nem is nagyon tud mit kezdeni, ami abból is látszik, hogy a kutatók különböző hosszúságú egységekre szabdalva próbálják meg feltárni legalább a szerkezetét, ha már az egész úgyis olyan kiábrándítóan katalógusszerű. Azt hiszem, a verset ez esetben is a felvillantott szituáció felől érdemes megközelíteni. A konkrét helyzetből való kiindulás a horatiusi versekre nagyon jellemző: Leuconoétól is azért kéri a költő, hogy “ne faggassa” – mert a nő nyilvánvalóan faggatja, illetve amikor egy másik versében azt mondja, hogy boros kupákkal verekedni barbárság, akkor szemlátomást egy verekedéssé fajult ivászat közepébe csöppent, amikor pedig egy harmadik versét azzal kezdi, hogy “majd megír Varius”, akkor feltételezhetjük, hogy Marcus Vipsanius Agrippa, Augustus legnagyobb hadvezére és egyik legfontosabb bizalmasa előzőleg értésére adta a költőnek: nem bánná, ha versben örökítené meg a haditetteit.

“Melyik férfit vagy hőst veszed a lantodra vagy éles hangú furulyádra, hogy így ünnepeld? Melyik istent? Kinek a nevét énekli vissza a tréfás kedvű visszhang a Helikon árnyas vidékén?” – így kezdődik az I. könyv 12. ódája. A vers második sora Clio múzsát szólítja meg, de nagyon is valószínű, hogy a költőnek magának is sokszor feltették ugyanezt a kérdést. (Ez a helyzet valamelyest arra emlékeztet, amikor egyesek egyfajta tapintatlanul szórakozott, derűs vállveregetéssel fordulnak költő ismerősükhöz: “És, írogatsz még?”). Hát, úgy tűnik, Horatius most egyszer s mindenkorra elintézi a dolgot: elsőként ki másról is írna, mint Jupiterről? Utána jön Pallas, de nem hagyja ki Bacchust, Dianát, Apollót, Herkulest, Castort és Polluxot sem, ahogy természetesen Romulust is megemlíti, amint Numa Pompilius és Tarquinius Superbus királyokat és Catót – a Julius Caesar ellen harcoló, majd ellensége győzelme után kardjába dőlő Catót! – is, valamint az első pun háborúban fogságba esett consult, Regulust, továbbá Marcus Aemilius Scaurust – aki nem akarta látni csatavesztes fiát (a fiú erre szégyenében öngyilkos lett) –, nemkülönben Aemilius Paulust, a cannae-i csata szintén vesztes hadvezérét, majd Caius Fabricius Luscinust, Pürrhosz király ellenfelét, aztán az archaikus római eszményt megtestesítő – amennyiben “fodrásztól nem gondozott hajú” – Manius Curius Dentatust, a pürrhoszi háborúk másik hősét, és így tovább, egészen Augustusig. A verset olvasva szinte hallani a költő ki nem mondott végszavát: “Remélem, most már mindenki meg van elégedve.”

Horatius ódái kései, negyedik könyvének – amelyet a költő Suetoniustól ránk maradt életrajza szerint Augustus préselt ki belőle – egyik legszebb darabja az elmúlás perspektíváját a tavasz képeiből kibontó hetedik, Torquatushoz írt vers. Szabó Lőrinc emlékezetes fordításban így hangzik az ötödik versszak:

“Hogyha elér a halál, s megmértek az isteni bíró
mérlege és szavai,
nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza-
hozzon a földre, ide”.

A fordítás itt is elfedi az iróniát, amely nélkül az óda megkapóan szép és könnyed halálvers marad, csak éppen azt a sajátosan horatiusi ízt veszíti el, amelynek híján akár mondjuk Berzsenyi is írhatta volna. Ismét egy fontos konkrétum: ugyanennek a Torquatusnak írta Horatius a levelek I. könyvének 5. darabját is, amelyből kiderül, hogy a címzett híres és gazdag ügyvéd. Az idézett versszak Minószról, az alvilág bírájáról szól: ha az ő ítélete megszületik az előtte álló halottról, akkor az előkelő származás, az ékesszólás és a vallásosság is kevés ahhoz, hogy az elítélt ismét az élők közé kerüljön. Ami itt érdekes, az az állítmány: “non, Torquate, genus, non te facundia, non te / restituet pietas”. A restituo ige persze azt jelenti, hogy “visszahelyez”, de itt szemlátomást jogi környezetben szerepel, márpedig ebben az értelemben a római jog jól ismeri az úgynevezett “restitutio in integrum” (a korábbi állapotba való visszahelyezés) fogalmát. Ez nem más, mint a jogorvoslat egy régi, rendkívüli formája olyan esetekben, amikor valakit azért ér hátrány, mert a tételes jog alkalmazása az ő sajátos helyzetében ellenkezik a méltányossággal. A szó tehát ebben a versben elsősorban nem a földi világba való konkrét visszahelyezést jelenti, hanem azt, hogy az alvilág bírájának ítélete ellen nincs rendkívüli fellebbezés. Aversszakot tehát – a tizennegyedik epódoszt rímekben magyarító Babits nyomdokain – így fordítanám:

Hogyha lehullsz oda, hol Minósz dönt, és a fejedre
tiszta ítélete száll,
nincs, Torquatusom, ékesszólás, hit, se családfa
ott, mi rehabilitál.

“Ha egyszer meghalunk, az alvilágból nincs viszszaút”: ez így csak szomorú közhely. A horatiusi szövegezésnek – “ha elítél az alvilági bíró, nincs helye rendkívüli jogorvoslatnak” – azonban paradox bravúrja, hogy épp a fanyar humor képes valamelyest feledtetni a halál keserűségét.

“…nád sem hajladozóbb”

“Súgok neked valamit. Nem szabad nagyon komolyan venni semmit, a halált sem – mondta, és huncutul mosolygott. Ami nem csekélység: mert a halálos ágyán” – írja Füst Milán Kosztolányiról. Néhány oldallal korábban azt idézi fel, milyen volt, amikor kérdőre vonta a barátját, mert egy gyereknevelési kérdésben öt percen belül két ellentétes értelmű nyilatkozatot tett.

Nekem nincs véleményem – vallotta ekkor Kosztolányi Dezső. Egy kicsit mégiscsak elcsodálkoztam ezen, s megálltam az úton. – Semmiről? – kérdeztem én. – Azt nem mondtam. De majdnem semmiről – vallotta megint.

Nagyszerű Római naplójában a művészettörténész Genthon István, a Római Magyar Akadémia egykori igazgatója ezt írja Horatiusról:

Paradoxnak hangzik, de nem is mint költőt tisztelem, hanem mint jóindulatú, nagyon okos, kicsi fáradt, undorodását tökéletesen titkoló atyai barátomat. … Halálosan pontos véleménye volt mindenről. Néha megírta, többnyire nem.

Amikor nem írta meg, akkor gyakran a recusatio, a szabadkozás már-már műfaji rangra emelt antik fogásához nyúlt: “Majd megír Varius” – írta Agrippának. “Dicsérik majd mások a híres Rhodoszt vagy Mütilénét” – mondja egy másik verse elején. Sőt, még az Augustusnak írt levelét is így kezdi, mentegetőzve az őt kérdőre vonó császár előtt:

Oly sok hivatalos munkát vállalsz egyedül – mert
kardod védi, jogod gyomlálja Itália földjét,
és erkölcsödtől nemesül –, hogy hosszú szöveggel
húzni időd, Caesar, már közjó elleni bűntény.

A III. könyv 19. versében ezt írja: “Utálom a fukar kezet: szórj csak szét rózsaszirmokat!” Csakhogy ezzel a kívánalommal szöges ellentétben álló igényeket fogalmaz meg az ódák első könyvét lezáró – különben a legrövidebb, nyolcsoros – verse, így utasítva el a “perzsa pompát” (Persicos apparatus):

Perzsa felhajtás? Fiam, én utálom,
hársfaháncsból font koszorú se tetszik,
hagyd, ne hajhássz hát te se, túl serényen,
kései rózsát!

Kosztolányi így fejezi be az Esti Kornél énekét:

Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben,
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert – isten engem – én is,
én is csak addig élek.
Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi színben,
légy mint a semmi,
te minden.

A “könnyű” (levis) Horatiusnak is kulcsszava. Nagyon gyakran “állhatatlan”-t, “nem kitartó”-t jelent, mint például a III. könyv 9. ódájában is. (Ennek fordításában Radnóti a nádhasonlattal adja vissza az eredetiben olvasható levior cortice szókapcsolatot, amelynek szó szerinti jelentése: “a – vízen ide-oda sodródó – fakéregnél is könynyebb”).

Szép csillag Calais, ragyog,
náladnál meg a bősz Ádria sem vadabb,
nád sem hajladozóbb, de nézd!
csak véled tudok én halni is, élni is!

Az I. könyv 6. ódájában Horatius úgy beszél arról, hogy őt a tehetsége nagy, hősi témák megírása helyett csak szerelmes versekre képesíti, hogy a végén a boldog szerelmesek köréből is kirekeszti magát (Várady Szabolcs fordításában): “mi csak mulatozást énekelünk, csatát / csak tompára lenyírt körmü szilaj szüzek / s ifjak közt, de szivünk láztalan, és ha nem: / módjával lobog akkor is (non praeter solitum, leves)”.

A szatírák II. könyvének 7. darabjában Horatius szolgája olvassa gazdája fejére, hogy “Romae rus optas, absentem rusticus urbem / tollis ad astra levis”, vagyis: “Rómában vidékre vágysz, ha meg vidéken vagy, a hiányzó várost magasztalod az egekig, állhatatlanságodban.” A levelek I. könyvének 8. darabjában már nem más szájába adja a szavakat: “Romae Tibur amem ventosus, Tibure Romam”, azaz: “Rómában Tiburba vágyom állhatatlanul (tulajdonképpen: mint aki olyan, mint a – hol innen, hol onnan fújó – szél), Tiburban Rómába.” Ha e mellé az állhatatlanság mellé felidézzük a carpe diem habzsoló mohóságát, máris előttünk van az Esti Kornél énekének egy másik versszaka:

No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel,
s mindent, mi villan és van,
érj el.

Szilágyi János György idézi Mercuriusque című Horatius-tanulmányában a pszichológia véleményét “»a személyiség egységének hiányáról« a hermési alkatoknál” (versei tanúsága szerint Horatiusnak Mercurius – a görög Hermész – afféle személyes védőistene volt), hozzátéve, hogy a “mercuriusi lét olyan életforma, amely egyaránt otthonos a legtisztább és legsötétebb régiókban, amelyben ezek nem ellentétek, hanem szervesen egymásba folynak, ahol éppen ezért minden fölött, ami emberi, a felmentés szava lebeg”

“…háta mögött ül az éjsötét gond”

Csak a munka váltja meg az embert. Aki nem dolgozik, az elzüllik, idegbajos lesz, deformált lesz, öngyilkos… Ezt olyan szenvedéllyel hajtogatta és ismételte, hogy az volt az érzésem, még mindig napról napra iszonyú küzdelmébe kerül a munka. Kb. 10 évvel ezelőtt írta: “Nincs más megnyugvás, csak a munka végül, a sír előtt sincs más vigasz…”

– ezekkel a szavakkal jegyezte fel naplójába egy Illyéssel történt találkozásának emlékét Galgóczi Erzsébet. A megfigyelés önmagában is érdekes, de ha támpontot keresünk hozzá, nem kell messzire mennünk, Illyés így ír, tizenhárom évvel később, saját naplójában a korona visszaadása körüli vádakra válaszolva:
Akadt azonban védelmezőm is, őszintén jó szándékú. A tisztára mosás így hangzik: “Illyés mindig a Puszták népe okos, ravasz, vigyázó fia volt…” Ravasz tehát, ismét, hányadszor! Még a megbecsülés szerint is fondorlatos, kígyómozgású a küzdelemben – széttört csontjaimmal, széttépett idegzetemmel, húszévi súlyos depressziómmal.

Van, ki nem veti meg Massicus óborát,
s szép napját szívesen lopja meg: elterül
a bokrok viruló lombja alatt vagy ott,
hol forrás vize nyújt nyájasan enyhülést.

Ezt már Horatius írja “Maecenas atavis…” kezdetű, különböző életformákat ironikus színben felvonultató híres versében. Ez a négy sor, amely az ódák három könyvének első, Maecenashoz szóló ajánlásversének kellős közepén olvasható, és amelyet rendszerint magára a költőre vonatkoztatnak, éles fénnyel világít be a “superis deorum gratus et imis”, azaz a lenti és a fenti isteneknek egyaránt kedves Mercurius oltalma alatt álló Horatius karakterének homályosabb tartományaiba is. Pontosabban rögtön az első versben világossá teszik, hogy a fent és a lent, a sötét és a világos egymás feltételezve van jelen ebben a költészetben.

Pedig a mondat elsőre egészen ártatlannak tűnik, és olvastán Horatius egyik legkiválóbb értője is joggal mondhatta, hogy az epikureus életeszmény fejeződik ki benne, vagy éppenséggel a “sziesztára elvehető órácskáról van szó”. Csakhogy azok, akiknek ezt a verset a költő írta, vagyis Maecenas és a barátaik, pontosan tudták a korábban kiadott szatírákból, hogy Horatiusnak már a szolgája is épp ezt a magatartást vetette a szemére: “alvással, borral cselezed ki a gondjaidat, de / nem megy: szüntelen ott van a baljós árny (comes atra) a nyomodban.” Arról van ugyanis szó, amit a szolga így fejez ki: “Egy órát sem bírsz egyedül, nem tudsz az idővel / bánni, magadtól futsz, menekülsz, szökevény te, csavargó!” Ezzel egybecsengenek a Horatiust korholó Damasippus szavai is egy másik szatírából, aki azt veti a költő szemére, hogy túl bőkezűen bánva az alvással és a borral – “vini somnique benignus” – túl keveset ír.

Az atra cura, a “fekete gond” még ott is meglebbeni a szárnyát, ahol a legkevésbé lehetne rá számítani. A reprezentatív darabok közt is különlegesnek számító, mert a harmadik könyv élére helyezett ódában olvasható a híres sor: “post equitem sedet atra cura”, vagyis akár hajóra, akár lóra száll a nyughatatlanságában a tengert is feltöltő ember, nyomában mindenképp ott ül a fekete gond. Nem véletlenül kapta az utókortól a “római ódák” összefoglaló nevet a harmadik könyv első hat verse: ezekben, amellett hogy egytől egyig alkaioszi strófában vannak írva, kivétel nélkül a római vates szólal meg, a szent költő teljes papi ornátusában hirdetve az igét. Annál különösebb tehát, hogy amikor Horatius azzal fejezi be a verset, hogy ha a luxuscikkek – frígiai márvány, drága bíborszövet, falernumi bor és perzsa balzsam – sem adnak enyhülést a betegnek, akkor minek emeltessen irigyeket szerző, magas átriumú házat, miért cserélje a sabinumi völgyet “munkásabb gazdagságra”? Mármint nem az atra curától – ló hátán és hajón is – üldözött, nyughatatlan gazdag, hanem ő, a költő. Hasonló gesztusnak vagyunk itt tanúi, mint az Agrippához írt óda végén: ott Horatius – szerelmesvers-költő létére – mintegy kidefiniálta magát az igazi szerelmesek közül, itt váratlanul berajzolja magát a fekete gondtól üldözött betegek karába.

Mindez a depresszió sötét árnyékát veti Horatius “tanító” verseire is, arra ösztönözve, hogy ne úgy olvassuk őket, mint egy önmaga tökéletesítésén szakadatlanul – és nem kis sikerrel – működő filozófus hajlamú költő bámulatos haladási naplóját, hanem inkább annak dokumentumát, hogy a pillantását a helyes mértékre függesztve hogyan kellett neki minden reggel újra összeraknia önmagát. Aki annyit emlegeti a mértéket, az arany középszert, a lelki nyugalmat, aki annyiszor figyelmeztet a józan önmérsékletre, az bizonyára maga is rászorult a saját jó tanácsaira. A horatiusi kedély minden bölcsességnek ellenálló mélypontjait az az episztola (I 8) világítja meg, amely csekély terjedelme ellenére valóságos tárházát nyújtja nem – mint kiváló magyar kommentátora írja – “az átmeneti meghasonlottság és állhatatlanság”, hanem a depresszió szimptómáinak:

Múzsám! Legjobb kívánságaim Albinovanus
Celsusnak, ki Tiberius titkára s útitársa!
Hogyha talán faggat, hogyan él, aki annyit ígért sok
szépet s jót: hát, sem bölcsen, sem kellemesen – bár
nem veri jég szőlőmet, olajfám kánikulától
nem szenved, s tehenem se beteg sok tág legelőmön.
Csakhogy a lélek kínlódik most, jobban a testnél,
s hallani sem kívánok semmi olyat, mi segíthet.
Bánt a baráti tanács, megsértem a doktorokat, kik
ezt a halálos fásultságot elűzni akarják.
Azt akarom, ami árt, s nem kell, ami tán kikezelne.
Tiburból rögtön Rómába kívánkozom, onnan
meg Tiburba. – De inkább őt kérdezd…

“…hosszú béke után megint hadba”
Keserűen jegyezte meg a maga jellegzetes hanghordozásával, hogy írhatna ugyan “versikéket-bersikéket”, de minek. Ekkor is csak ugyanazt mondta, mint a … harminc évvel korábbi Kő és hiúság-ban: “Írok jobbakat, mint eddig? Nem valószínű”

– Ferencz Győző idézi a kései Nemes Nagy Ágnestől ezeket a szavakat. Ódái harmadik könyvének végén Horatius azt mondja, elkészült ércnél maradandóbb emlékművével. Ez nem más, mint a háromkötetnyi óda, maga a latin lanton először és rögtön utánozhatatlan – vagy éppen: csak utánozható – színvonalon újjászületett görög líra. Horatius ezenkívül írt még másfél tucat episztolát, illetve az Augustus által rendezett nagyszabású állami ünnepségsorozat, a Százados játékok alkalmából megírta a Százados éneket (amelyről a latin nyelv egyik kiváló ismerője azt mondta: “voltaképp versbe szedett próza”).

Kései líráját az ódák negyedik könyve tartalmazza, amelyet Suetonius szerint közvetlenül Augustus nyomására írt, főleg a császár mostohafiai, Tiberius és Drusus katonai győzelmeinek megörökítéséül. A kötet mintegy tíz évvel a Kr. e. 23-ban megjelent első gyűjtemény után látott napvilágot, és az összes könyv közül a legrövidebb: a harmincnyolc, húsz, illetve harminc verset tartalmazó első, második és harmadik könyvvel ellentétben mindössze tizenöt verset számlál.

Az első versben Horatius azzal akarja elutasítani el az újra rátörő Venus kísértését, hogy “circa lustra decem”, azaz a tizedik ötéves “lustrum”- időszak, azaz ötven felé járva ő már túl kemény és érzéketlen az istennő gyengéd parancsainak teljesítéséhez. Az ódának Tom Stoppard remek színpadi interpretációját adja A szerelem mint találmány című (magyarra Nádasdy Ádám által fordított) darabjában. AEH, azaz Albert Edward Housman, a híres angol klasszika-filológus tart Horatius-olvasást az oxfordi egyetemen:

Tíz évvel azután, hogy a Harmadik könyvben bejelentette, hogy végzett a szerelemmel, a költő ismét moccanni érzi a vágyat, és irgalomért könyörög: “Vénusz, a hosszú béke után megint hadba szólítasz? Irgalmazz, könyörgöm, könyörgöm!” (…) Itt van Horatius ötvenévesen, és úgy tesz, mintha már semmi se számítana, 29. sor, me nec femina nec puer, iam nec spes animi credula mutui – hol az ige? iuvat, köszönöm, nem gyönyörködtet, mi nem? – sem nő, sem fiú, sem a spes credula, a hiszékeny remény, animi mutui – a viszonzott szerelem bizakodó reménye, nec, sem, négyszer van nec, és jön még az ötödik, a “mégis” előtt, ezért nevezzük költészetnek – nec certare iuvat mero –, jó, borban versengeni, ez egyelőre megteszi, és nec – na, mi? – nec vincire novis tempora floribus, amit Howard kolléga úgy fordított, hogy “új virágot kössek a fejemhez”, Tennyson fölakasztaná magát – nem érdekes, itt van Horatius, akinek mindez már nem érdekes: nem öröm nekem már sem a nő, se a fiú, sem a viszonzott szerelem bizakodó reménysége, se az, hogy versenyt igyam, se az, hogy friss virággal övezzem homlokomat – mégis, sed – cur heu, Ligurine, cur (…) mégis, miért, Ligurinus, miért ez a szokatlan könnycsepp az arcomon, pergő nyelvem miért esik beszéd közben buta csöndbe? Éjjel téged ölellek álmomban, futok utánad a Mars mezőn át, követlek a kavargó vizekbe, és te nem könyörülsz.

(A hatásos felvonásvégi monológ után a szerzői utasítás szerint “a szín elsötétül”.)

Talán ebből a művészi elemzésből is kitűnik, hogy Horatius ebben a versben egyfajta palinódiát írt: korábbi motívumait “énekli vissza”, van, amelyiket szó szerint. Ligurinushoz egyébként külön verset is írt, a könyv tizedik darabját, mégpedig ugyanabban a – nagyobb aszklépiadészi sorokból álló – formában, mint annak idején a Leuconoe-ódát:

Most még kőszívű vagy, Vénusz ezer kincse ma még tiéd,
csakhogy majd ha legénytoll lepi el egyszer az arcodat,
vagy mely vállaidat lengi be most, szőke hajad lehull,
s rózsák bimbainál most pirosabb színeid elhagyod,
s torzonborz leszel, és már nem az én kis Ligurinusom,
feljajdulsz, amikor majd a tükör másvalakit mutat:
“Mért nem volt, amikor még fiatal voltam, elég eszem,
vagy ma, hogy van elég, vissza miért nem kapom arcomat?”

Horatius korábban mindössze két verset írt ebben a versformában: az egyik a – kétszer ilyen hosszú és egészen más természetű – I 19, de a másik a fent idézett Leuconoe-óda. Azonos tehát mindkét vers formája, mindkettő nyolcsoros, és mindkettő szerelmeskedésre buzdít. Csakhogy míg Leuconoe állandóan a jövőt fürkészte (az eredetiben ez a vers utolsó szava is: postero), addig Ligurinus, mint az első, a harmadik és a negyedik sor “most”- jai (a latinban az elsőben eredetileg:adhuc, azaz “eddig”) és az utolsó sorban szereplő “ma” mutatja, a jelenben él. A korábbi versben a szerelmes nő által szorgalmazott hosszú távú kapcsolat mérlegelése elől tért ki a költő, és ajánlotta inkább a szerelmeskedéssel kitölthető konkrét pillanatot, ebben a későbbiben – amelyben nyoma sincs bornak és “carpe diem”-nek – a költő, az immár öregedő férfi az, aki fut a fiatal fiú után, ő az, aki a dolgok jóvátételére alkalmatlan, sötétebb jövőre hivatkozik (mégpedig alighanem hiába).

Ez az óda is palinódia tehát, mint a IV. könyv 1. verse. Egyébként ebben a könyvben még egy óda, a tizenharmadik is egy szerelemmel szakítani nem tudó, nevetségessé váló öreg emberrel, Lycével, a költő valahai szerelmével foglalkozik. Ez a név egyszer már előfordult Horatiusnál: a III. könyv 10. versében. De míg ott egy fiatal nőről volt szó, aki hiába hallja (“audis”, a második versszak elején), hogyan rázza a szél a kaput és a fákat, mégsem engedi be a házba a kint türelmetlenül várakozó szerelmes költőt, addig a későbbi versben egy öreg Lyce szerepel, és ezúttal az istenek voltak azok, akik meghallgatták – “audivere”, az első versszak elején – a mellőzött költő átkozódó szavait, és most, elaggva, már a nő az, aki hiába keresi a fiatalok kegyeit.

És itt merül fel ismét a Tóth Krisztina által a kortárs költői gyakorlattal kapcsolatban feltett kérdés: mi lesz, ha az irónia önműködővé, “versgeneráló módszer”-ré válik? Érdekes, hogy a kései magyar pályatársak válasza hasonlít Horatiuséra, ami az “újraolvasást”, “újraértelmezést”, illetve a különféle “irodalmi allúziók” keverését illeti. Horatius ebben a kései, negyedik ódakötetben újraolvassa a saját műveit: ennek példája az első és a tizedik vers, de a korábban már idézett hetedik is. A Torquatusnak címzett óda ugyanis szemlátomást az első könyv – az elmúlást szintén a tavasz képeiből kibontó – negyedik, Sestiushoz írt versének párja. (A versformák is emlékezetnek egymásra: mindkét óda egy hosszú és egy rövidebb sorból épül fel, amelyek közül az első sor első felének ritmusa – tátiti-tátiti-tá – meg is egyezik.) Szabó Lőrinc fordításban előbb az I 4, majd a IV 7 óda elejét idézem:

Enged a tél a tavasz meg a langy szelek édes ostromának,
a gépek vizre tolják a hajókat,
már nem öröm a baromnak az ól, sem a tűz a földmivesnek,
s a rét se csillog fehér zuzmarában.
Táncra fogózva repül most Venus a Gráciákkal és a
tündérlányokkal, hold ragyog felettük
Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre,
fákra a zöld haj, a lomb;
újul a föld szine és békén megapadva özönlik
partjai közt a folyó
Gyönyörü húgaival körtáncát járni a tündér
meztelen is meri már

A palinódiák mellett a negyedik könyvben több olyan óda is van, amely a költő szerepéről, a költészet mibenlétről szól, illetve Horatius a császár és császári család tagjainak közvetlen dicséretét zengi, sőt ebbe a három kategóriába – a Maecenas születésnapját (és nem magát Maecenast!) köszöntő tizenegyedik és a Vergiliushoz szóló, meglehetősen homályos tizennegyedik kivételével – valójában az összes vers besorolható.

Mindez azt jelenti, hogy – hiába igyekeznek újabban ezt a sokáig oly elhanyagolt negyedik ódakötetet a korábbiak töretlen folyatásának tekinteni – ezek a versek jellemzően másodlagos ihletből születtek: külső ösztönzésre, vagy reflexióként a költő korábbi verseire, illetve a költészetet, a költést választva témául. Bizonyos értelemben tehát válságtermékek ezek az ódák, és nem vezethetők le közvetlenül a korábbi ódaköltési korszak gyakorlatából. Nagy költő válságtermékei ugyan, amelyek legjobb darabjai elérik szerzőjük korábbi lírájának legmagasabb színvonalát, de mégis más anyagból vannak, mint a korábbiak, más a tétjük, mint azoknak.

Ez bizonyára összefügg azzal, hogy ódái első három könyvének befejezése után Horatius érdeklődése a levélköltészet felé fordult. De ahogy a – költőjük pályájának elején született – szatírák között van témájában és hangvételében az ódák felé mutató darab (leginkább a “szatírák királynőjét”, a II. könyv 6. darabját szokták ilyen összefüggésben emlegetni), úgy a kései levelek is tele vannak lírai részletekkel. Horatius a IV 2 ódában Pindarosz költészetét hasonlítja a hegyekből lerohanó folyóhoz, de az ő leveleiről is elmondható, hogy bőségesen sodornak magukkal lírai anyagot. Bár szatíráit és leveleit Horatius sose tartotta igazi költészetnek, hanem csak társalgásnak (sermo), és ihletőjüket is “gyalogos múzsá”-nak nevezte, szatíra-, levél- és ódaköltészetében mégis akadnak átfedések. Ilyen például az első ódakötet különféle hivatásokat felsoroló nyitó verse, illetve az első szatírakötet élén álló darab hasonló bevezetője. “Dulce est desipere in loco”, azaz, Vas István fordítása szerint, “olykor bölcs a bolondozás” – mondja Horatius épp a IV könyv 12. ódájának a végén. Ennek jegyében következzék itt egy hoszszabb versidézet:

Távol legyen házamtól a csúf nyomor!
Aztán, hogy apró csónakon utazom,
vagy nagy hajón, mindegy. Csak engem
visz: ugyanaz vagyok itt is, ott is.

Nem kedvező szél hajt, de heves vihar
sem ostromol. Rang, érdem, erő, vagyon,
szépség, tehetség: büszke nagynak
kicsi vagyok, de nagy a kicsik közt.

Nem vagy fukar? És ezzel a többi bűnt
is elkerülted? Mentes-e szíved a
becsvágytól és a vad haragtól,
és nem ijeszti meg a halál sem?

Kacagva nézed-e a csodákat és
rémálmokat, s nem félsz-e varázslatot?
Éjféli szellemek, boszorkák:
kész vagy-e mind kinevetni őket?

Hálaimát mondasz születésnapon?
Könnyen bocsátasz meg, ha barátaid
megbántanak? Jobb s kedvesebb vagy
most, amikor közelít a vénség?

Mit ér, ha a sok tüske közül csak egy,
amit kihúzol? Hogyha az életed
nem bölcsen éled, hagyd a bölcset
élni! Elég a bolondozásból,

a vedelésből és az evésből is!
Ideje már lelépni. Az ifjúság
rajtad röhög, s majd még el is ver:
hozzájuk illik a szemtelenség!

Alighanem gyakorlottabb Horatius-olvasónak kell lennie annak, aki rögtön azonosítani tudja az idézetet. Annak ellenére ugyanis, amit az alkaioszi strófa álruhája sugall, nem ódából való, hanem az – eredetileg természetesen hexameterben íródott – Florus-levélből. És ilyen idézeteket, amelyek hangvétele egyes ódákéra emlékeztet, még jócskán lehetne sorolni, ebből a levélből és az Ars poeticából is. A külső megrendelésre vagy másodlagos ihletből írt ódák mellett – vagy sokszor inkább: előttük – ezekben az episztolarészletekben mutatkozik meg igazán a költő kései lírája. Ha csak az úgynevezett irodalmi levelei maradtak volna fenn, és azok is csak e lírai zárványok nélkül, Horatius még mindig olvasásra méltó lenne, de csak mint a szegényesen ránk hagyományozódott tételes római esztétika becses forrása, nem pedig mint igazi költő.

Érdemes tehát irodalomnak olvasni Horatius “tankölteményeit” is, mert amit elveszítünk poétikában, egészen biztosan megnyerünk poézisben. Ahogy Imre Flóra írjaDal a dalról című szonettjében könnyűségről, költészetről, valóságról és az idő múlásáról: “visszajön a költészet visszajön / csak a valóság nem jön vissza többé / könnyű szavak lebegnek odafönn / a dallam szárnyán örökkön örökké //… kiröhögnek a kíméletlen évek / elcsattan a couplet és el az élet”.