Befejezetlen történet

A gyengék a veszélyesek1

Egy krízis nem magyarázható meg a krízisből, egy háború sem a háborúból. Ugyanez érvényes a holokausztra. Aki csak annyit mond, hogy a hatmillió ember meggyilkolásáig fokozódott német antiszemitizmus az antiszemitizmus következménye, az festi az ördögöt a falra, és nem beszél azokról az erőkről, amelyek ezt az ördögöt létrehozták és hatalmasra növesztették. Ezért próbáltam végiggondolni, hogy a németek mikor és milyen körülmények között fejlesztették ki a maguk antiszemitizmusát. Ezt három okból láttam szükségesnek: az európai zsidók meggyilkolásának magyarázataként, a német történelem, valamint az ahhoz kötődő családtörténetek megértéseként. A legfőbb kérdések így hangzottak: hogyan indokolták meg az antiszemiták gyűlölködésüket, idegenkedésüket, elutasításukat? Mit gondoltak mindenkori kortársaik, zsidók és keresztények, az antiszemita mozgalom motívumairól és terjedéséről? Milyen társadalmi és politikai, gazdasági és háborús helyzetekben, milyen okokból növekedett meg különösen a zsidóellenesség?

1933-ig ezek az empirikus kérdések maguktól értetődőek lettek volna. 1945 után a túlélők és a háború után születettek a kimondhatatlannal szembesültek. Kezdetben a legtöbben hallgattak. Hallgatniuk kellett ahhoz, hogy folytathassák az életet. Miután eltelt két, három vagy négy évtized, a németek nehezen leírható, elképzelhetetlen gyilkos tettei előbb tautologikus, szinte mondhatnánk: vallási magyarázatokat provokáltak, amelyek szerint a gonosz éppen a gonoszból jön létre, az ördögit az ördög hozza létre, azt tehát meg kell gátolni. A hallgatást a folyamat felületes magyarázata követte. Bármilyen embertelen is volt a szörnyűség erkölcsi és jogi értelemben, történelmi előfeltételei – a szó szoros értelmében – annyira emberiek. A német antiszemitizmus története azt tanítja, hogy a gonoszt nem mindig lehet elválasztani a jótól; bizonyos körülmények között a jó – vagy részben jó – pokoli rosszat eredményez.

A németek történelmi okokból nehezen váltak nemzetté. Még Goethe idején sem volt egyértelmű, hogy a Lipcsében és Meissenben használt felső-szász, vagy a Magdeburg és Hannover között beszélt alsó-szász dialektus lesz-e a közös irodalmi német nyelv. A germanistáknak és történészeknek nagy fáradsággal kellett kodifikálniuk egy egységes nyelvet, mondákat és meséket gyűjteni, Luther protestantizmusát a németség vallásos kifejezésévé átértelmezni, középkori okiratokat megfejteni ahhoz, hogy összerakhassák egy nép történetét. Ez végül elvezetett Arminushoz (Hermannhoz), a cherusk törzs vezéréhez, akinek hősiességét abban látták, hogy Krisztus születése után 9-ben hosszú évszázadokra megállította a római civilizáció, jog és írás előretörését.

Nagyon más volt a szétszóródott zsidók helyzete. Birtokában voltak annak, amit a németek annyira nélkülöztek – a keresztény szempontból legfontosabb mítoszoknak. Ezek a mítoszok a föld és az ember teremtéséig nyúlnak vissza. Az Édenkertről és ősrégi törvényekről, bölcs férfiakról, háborúkról és egy harcra kész állam felépítéséről mesélnek. A zsidóknak volt évezredes, csak hozzájuk tartozó nyelvük, írásuk, hagyományuk és vallásuk. A gyökértelennek kikiáltott népnek volt valamije, ami után a germánság barátai oly őrülten kutattak: mély, jelentős gyökere. A zsidóknak igen gyakran kellett alkalmazkodniuk, de megőrizték azt, ami a sajátjuk volt, miközben az állítólag, a népükhöz kötődő németek gyorsan elfelejtették szokásaikat és nyelvüket, amint kivándoroltak Amerikába. Az világos volt, ki az „örök zsidó”. Az „örök németet” 1800 óta keresték.

A nemzetiszocialisták a faj történelmileg állandó lényegéről vallott nézetükkel a nemzeti történelem hézagait akarták betömni. A világgazdasági válságban a náci párt két központi jelszavával hatalmas és társadalmi osztályokon átnyúló sikert ért el: „Ne felejtsd el, hogy német vagy!” és „Németország, ébredj!” Az irányt vesztettekkel és álomszuszékokkal beszél így az ember, nem hipernacionalista izompacsirtákkal. „Német nincs, hanem lesz”, így fogalmazta meg Arnold Zweig 1927-ben a náci ifjúság belső vezérfonalát, és Friedrich Sieburg, a Frankfurter Zeitung kulturális tudósítója ezt a címet adta a maga Harmadik Birodalom előtti megalázkodásának 1933-ban: „Legyen Németország”. 1932- ben Heinrich York-Steiner a náci párt létszámának az 1930-as választások utáni felduzzadását és a gyorsan növekvő zsidógyűlöletet egy régi történet folytatásaként értelmezte: „Németország politikai és kulturális helyzete a Hohenstaufenektől kezdve mind a mai napig bizonytalan, labilis, ingadozó volt. (…) Ebből a világtörténelmi helyzetből magyarázható a németek meghasonlottsága az idegenekkel szemben. Hiányzik az állandó fejlődés, a szervesen kialakult önbizalom ereje. A német ma helóta, holnap hódító, s azután a népiség túlhajszolásában éli ki magát.” 2

A 19. század elején „a német nemzet egységének” és „a nép demokratikus emancipációjának” követelése rövid ideig szorosan összekapcsolódott. A feudális törpeállamokra szaggatott, köröskörül kulturálisan behatárolatlan – pozitívan kifejezve: nyitott – németek lakta terület Angliától vagy Franciaországtól eltérően nem volt államalakulat. Az egység hosszú ideig vágyálom maradt, ezért a szabadság élharcosainak az egység élharcosaivá is kellett válniuk. 1814-ben, 1830-ban és 1848-ban elbuktak a régi feudális hatalmakkal szemben, és csak 1871-ben vették a fáradságot, hogy túlnyomó többségükben csatlakozzanak a poroszok által vezetett, antirepublikánus Német Birodalomhoz. Bár a németek a 19. században figyelemre méltó szellemi és – alaposan megkésett – gazdasági és technikai teljesítményekkel dicsekedhettek, de nemzetként éretlenek és formátlanok maradtak, nem lévén tisztában önmagukkal.

A nemzetállam megteremtéséért való, újra és újra sikertelen küzdelem, és a 19. század elején a napóleoni idegen-uralom és terror ellen vívott harc hosszú időre megmérgezte a demokratikus eszmék német adaptálását. A francia megszállás a legtöbb németnek nem a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek előrenyomulását jelentette, hanem elmondhatatlan önkényt, pusztítást és hadiadókat, nyomort, éhezést, járványokat és fiatal férfiak egész nemzedékének halálát. Még sok templomban olvasható, mennyi halálos áldozatot követeltek akár csak az utolsó Napóleon- ellenes csaták. Így 1813–14-ben a dél-mecklenburgi Priepert faluból 50 férfi esett el, az első világháborúban 19, a másodikban 28. A nem messzi brandenburgi Menz községben ez az arány 57–28–39. A fekete-piros-arany zászlóval színre lépő demokratikus nacionalizmus korán kialakította a maga jellegzetességeit: gyengeség, kishitűség, önbizalomhiány és félelem a haladástól, elfojtott agresszió, az idegenektől való félelem és idegengyűlölet.

Felvilágosodott porosz reformerek 1808-ban, még a francia uralom idején kivívták az iparűzés szabadságát. Kitárták a kaput a gazdasági erők kibontakozása, a szabad vállalkozás előtt. A zsidók sokkal jobban ki tudták használni az állam adta lehetőséget az önálló kezdeményezésre, mint a földesurak és a klérus által szűkösen, és intellektuálisan rövid pórázon tartott keresztény honfitársaik. A szabadság együtt jár a kockázattal. Ez félelemmel töltötte el a keresztény többséget. Régi bizonyosságaik összetörtek a gazdasági szabadság és az ipari forradalom súlya alatt. A jogi és anyagi haladást a legtöbb német veszteségként élte meg. A zsidóknak ezzel szemben nem volt veszíteni valójuk a céhek és rendek, parókiák és patríciusok, a cselédség és nemesség elmerülő világában, a jövőben csak nyerhettek. Kezdetben anyagi háttér nélkül, szellemi tőkéjükre: képzettségükre és eszméikre támaszkodtak, így figyelemre méltó lendülettel értek el anyagi sikereket. ők jártak elől.

A zsidóknak Németországban nem egyetlen ellenségük volt, hanem öt, különbözőképpen motivált zsidóellenes, így emancipációellenes áramlattal szembesültek: először a hagyományos, vallásilag megalapozott előítélettel; másodszor a régi rendek erőinek a haladással szemben érzett félelmével; harmadszor a szabadság helyett az állam védelmére vágyó polgársággal; negyedszer azoknak a német nemzeti forradalmároknak az idegenellenességével, akik a nép fogalmát a vallás, közös történelem és nyelv exkluzív egységében látták; és ötödször a reformbarát német keresztény romantikusokkal. A zsidóellenesség különböző fajtáit összekötötte a félelem a változástól, az önbizalom hiánya és a félelem a konkurenciától. Értelmiségi körökben pedig „a létért való küzdelem rosszakaratot” szült. A minden idegen elutasítása a különleges eszmehűség jele volt. 3

A Humboldt-féle oktatási reform a 19. század elején megerősítette az egyetemeket és gimnáziumokat, de 1875 előtt nem hatolt le a népiskolákig. Műveltségbeli előnyüknek és szellemi fürgeségüknek hála a zsidó gyermekek ki tudták használni az ország jól szervezett felsőbb iskoláit és egyetemeit, míg a keresztény gyermekek az alsófokú oktatás gyengesége és a megfelelő szülői minták hiánya következtében a 20. század elejéig egyre inkább lemaradtak. Sok zsidó tisztában volt a pénzgazdálkodás és kereskedelem kockázataival és lehetőségeivel, akárcsak a gyorsan terjeszkedő városok életkörülményeivel, míg a legtöbb keresztény írni-olvasni alig tudó, állástalanná vált földmunkásként, elszegényedett parasztként vagy kézművesként ment a városba, hogy segédmunkát végezzen az iparban.

Mindama akadályok ellenére, amelyek a jogi egyenlőség felé vezető úton a zsidók előtt tornyosultak, kitűnő feltételeket találtak Németországban ahhoz, hogy előbbre jussanak önmaguk emancipálásában. 4 Keresztény német kortársaikhoz képest gyorsan megtették a szociális felemelkedés útjának legnehezebb szakaszát, mégpedig úgy, hogy még 1918-ig másodrendű állampolgárok maradtak. Másik oldalról nézve az ugyanekkor feltörekvő keresztények az objektív szempontból hátrányban lévő, de szubjektíve komoly eszközökkel rendelkező zsidókkal szemben a rövidebbet húzták. A nem-zsidó németek állami védelmet akartak a gazdaságilag és szellemileg élénk zsidókkal szemben. Törvények, majd közigazgatás-technikai eszközök révén a keresztény többség tagjai 1918-ig újra meg újra privilegizált helyzetbe kerültek. De ezzel nem sokat tudtak kezdeni. A védelem csak annál nyilvánvalóbbá tette lassúságukat és tehetetlenségüket. A kudarc kínos volt. Megtépázta az öntudatot. ily módon lettek modern antiszemitákká a félők, a vesztesek és a kisebbrendűségi érzések által megnyomorítottak. A gyengék a veszélyesek.

Tehetetlen nagyravágyók és néhány értelmiségi gondolkodó, mint Constantin Frantz vagy Heinrich von Treitschke vezette a zsidóellenes frontot. A gyámoltalanok többségére apelláltak. E társadalmi talajon vert hamarosan gyökeret a modern ellenérzés a zsidókkal szemben. Az első világháborúban elszenvedett vereség és egy legalábbis ostoba, mindenesetre mélyen igazságtalannak érzett békeszerződés után, és a köztársaság demokratikus alkotmánya által támogatva elburjánzott ez az ellenérzés. Az antiszemitizmus a németek köztulajdona lett.

Még egyszer idézem a kötetünk első fejezetében említett Kurt Blumenfeldet. Nézetei hatással voltak könyvemre. 1884-ben Kelet-Poroszországban született, fiatalemberként csatlakozott a cionista mozgalomhoz, és 1933 februárjának végén elhagyta Németországot. Hat hónappal korábban, 1932 szeptemberében német cionisták előtt kifejtette a nemzeti szocialisták küszöbön álló hatalomátvételének okait, és ezekből vonta le politikai következtetéseit. „A világháború, a túlhajszolt iparosítás – mondta –, Európa népességének gyors növekedése, Európa korábbi uralkodó és birtokos rétegeinek deklasszálódása, a tömegek irtózatos nyomora, az élet technicizálódása, minden szellemi és kulturális érdek visszaszorítása” hozta létre azt a társadalmi átalakulást, amely győzelemre fogja segíteni a nemzetiszocializmust Németországban. Blumenfeld elemezte, hogyan támadták a nacionalisták 1875 óta a liberális állam eszméjét, és hogyan állították szembe az egyén szabadságát a „történelmileg kialakult embercsoport”, a nép szabadságával és „egyenjogúságával” – „így keletkezett paradox módon demokratikus úton a diktatúra iránti óhaj, amely a nép nagy részének óhaja”. Ez az óhaj „annál erősebb lett, minél inkább képes volt a háború utáni nemzedék arra, hogy alakítsa saját életét”, olyan szakmát tanuljon, amely később „biztos helyet kínál” neki.

Az a liberális gondolat, amely az egyes polgárra nagy személyes felelősséget ruház, elmerült a népi kollektivizmus alapján szervezett államban való hitben. Az angolszász „pluralista államteória” Németországban „a legélesebb elvi elutasításra” talált, mint Blumenfeld kiemelte: „Abban az állításban, amely szerint az egyes ember számos szociális kötöttségben és kapcsolatban él, hogy egy vallási közösséghez, egy nemzethez, egy szakszervezethez, egy családhoz való tartozás esetről esetre nagyon különböző formában köti meg őt, az állam egységének követelhetőségéről való lemondás látható. Ehelyett a németek ’totális’ államot kívántak, amelyben az élet egy területe sem vonható ki a politika befolyása alól”. A nemzetiszocialista forradalom küszöbönálló győzelmével, fejtegette tovább Blumenfeld 1932-ben: „a totális állam legfelső hatalomforrásának tisztán technikai kifejezésére” való jog és „a zsidók megsemmisítése a fő célok közé fog tartozni”. 5

A zsidók elleni támadással párhuzamosan Hitler kormánya újradefiniálta az államalkotó népet, mégpedig azonos fajtájú néptársak faji egységeként. Mivel éppen ennek az állítólag homogén embercsoportnak ígértek „egyenjogúságot”, Blumenfeld arra számított, hogy jelentős aktív vagy passzív támogatást kaphatnak. Ez annál is valószínűbbnek látszott, mivel a németek nem 1933- ban mondtak le először a modern, liberális társadalom értékeiről. Az egyéni szabadság és a törvény előtti egyenlőség eszméit a megelőző 125 év során már megfosztották eredeti tartalmuktól, fokról fokra népi-kollektív szólamokká változtatva őket. Thomas Mann így foglalta össze a problémát 1945-ben: „A németek szabadságfogalma mindig kifelé irányult; azt a jogot értvén rajta, hogy németek lehessenek, csak németek és semmi más”. Nem az ember szabadságát foglalta magában, hanem „a német haza” szabadságát. A „népi egoizmus” és a „militáns szolgalelkűség” kifejezője volt. 6, 1947), 22 sk.]

Az Ernst Moritz Arndt, Jakob Friedrich Fries és Friedrich Ludwig Jahn vezette német nemzeti mozgalom már 1810-ben rátért erre a szerencsétlen útra. Ezután erősítették meg Friedrich List körül csoportosuló gazdasági reformerek a félénk protekcionizmus tendenciáját. 1876 és 1879 között Bismarck radikálisan hátat fordított a liberális állam elveinek, és szándékosan tönkretette az addig bizonyos mértékig elvhű Nemzeti Liberális Pártot. Ezt követően az erős, jól szervezett német szociáldemokráciának volt szerepe abban, hogy a tömegek erejét fontosabbnak tartsák az egyéni jogoknál. Az államszocializmust az eljövendő boldogság letéteményeseként idealizálták. Polgári részről a Friedrich Naumann által felvázolt nemzeti-szociális, imperialista és háborús célokkal feldúsított pszeudo-liberalizmus növelte meg a népközösségi nacionalizmus politikai vonzerejét. A nemesség által csak kivételesen óhajtott politikai és gazdasági szabadgondolkodást végső soron közösen zúzta szét a polgárság, a munkásosztály és az új, feltörekedni kívánó köztes réteg. Durva ellentéteik ellenére összekötötte őket a brit típusú liberalizmus megvetése.

Körülbelül 1880-tól kezdve így vált uralkodóvá a népi-kollektivista gondolkodás. Számos atyja volt – sokkal több, mint amennyit a totalitarizmus-elméletek el akarnak hitetni. Ezeknek az elméleteknek a képviselői a történelmi problémát meghatározott fasiszta és bolsevista irányultságú pártokra és államformákra szűkítik, ezzel téve lehetetlenné az okok mélyebb elemzését. Velük ellentétben Kurt Blumenfeld és Thomas Mann eljutott a kérdés lényegéig, akárcsak Wilhelm Röpke és Friedrich A. Hayek liberális közgazdászok, akik 1944-ben és 1945-ben magától értetődően vonták bele a nemzetiszocializmus vizsgálatába Friedrich Listet, Friedrich Naumannt, Wilhelm Plengét, Paul Lenscht és más, többé-kevésbé baloldali politikai gondolkodót. 7, 1945).] Ha valaki nem akar egy végül szabályosan megrögzött és mindmáig ható német antiliberalizmus hosszú és végzetes hagyományáról beszélni, az inkább hallgasson a nemzetiszocializmus népi-kollektivista kinövéseiről.

Az 1880 és 1933 között Németországban színre lépő valamennyi antiszemita párt és egyesület egyik fő célja a gazdasági és politikai protekcionizmus volt. „igazságot” követeltek a keresztény többség számára, és „egyenlő elbánást” a visszamaradottaknak. Az államtól elvárták, hogy anyagi biztonsággal és igazsággal halmozza el a tömegeket. Garantálja a nép jólétét, védje meg a közembert minden méltánytalanságtól és gazdasági válságtól, a bérdömpingtől, külföldi konkurenciától és a zsidóktól. Az antiszemitizmus propagálói a közösségi létben láttatták a boldogságot. Elátkozták az individualizmust. Nem csupán a zsidókkal szembeni ellenszenvet táplálták – egyszerű németeket fosztottak meg attól az ösztönzéstől, hogy maguk keressék boldogulásukat, megnöveljék önbizalmukat, azaz: a zsidók útját kövessék.

A közmondásos kisember ellen-alakja Németországban a keleti szegény zsidó volt. Üres kézzel érkezett Berlinbe Poznan vidékéről vagy Lengyelország oroszok megszállta részéről, számos gyermekével a Scheunenviertel egy kis szobácskájában lakott, és 15 éven belül felküzdötte magát. Önálló lett, és gyermekeit gimnáziumba küldte. 8 Ezenközben egy eredetileg nem ennyire szegény, de ugyanilyen rosszul álló keresztény a kisparaszti nyomorból a patikussegédségig jutott, és azon elmélkedett, hogy fiából hogyan lehetne nyugdíjra jogosult levélkihordó a birodalmi postánál.

Az első világháború és a vereség újra meggyorsította a jó száz éve megindult fejlődést. A császári hadsereg tisztjei kihasználták és militarizálták az olyan szociáldemokrata erényeket, mint a szolidaritás, fegyelem, közösségi és harci szellem, az ellenség egyértelmű meghatározása, illetve a maximális erőbedobás az igaz ügyért. Óriási erővel ütötték rá a „nemzeti” pecsétet a proletár osztályszellemre. A népek hosszú és végtelenül sok áldozatot követelő háborújában 1914 és 1918 között milliós hadseregek rontottak egymásnak. A harcok a katonákat egymástól igen erős függőségi helyzetbe kényszerítették. Ahogy Emil Lederer szociológus 1915-ben megfigyelte, „a társadalom közösségbe” csapott át, „minden korábbi, alapvetőnek érzett társadalmi csoport” megfakult „a nép végtelen egysége előtt”, melynek célja a haza védelme volt. 9, 1979), 120–126.]

Noha a szociális összeolvadás a háborúban részt vevő minden társadalmat érintett, a győztes nyugati demokráciákban ez csakhamar tovatűnt. Nem így Németországban, ahol 1918 után egy ostromlott erőd állapotai uralkodtak. itt bekövetkezett egy második fúzió, amelynek egyrészt kedveztek a száz év óta érlelődő előfeltételek, másrészt, amely nehezen jött volna létre a háború romboló erői nélkül. Olyan helyzet alakult ki, amelyben a 19. században megerősödött, kezdetben gyakran ellentétes nemzeti és szocialista mozgalmak „keresztezték egymást, hatottak egymásra és végső soron mégiscsak valamiképpen egyesülésre törekedtek”, ahogy ezt 1946-ban Friedrich Meinecke összefoglalta. Hitlerre utalva hozzátette: „A nagy, levegőben lógó eszme, a nemzeti és a szocialista mozgalom összeolvadása, kétségtelenül benne találta meg leghívebb hirdetőjét és leghatározottabb végrehajtóját.” 10, 1955), 106 sk.]

Ezt a súlyos következményekkel járó folyamatot feltarthatta volna egy erős, a polgári szabadságnak elkötelezett harmadik politikai erő. ilyen azonban nem volt. Az adott feltételek között a náci párt néppárttá emelkedett, miután útját egyengette a békediktátum, a belső fegyveres felkelések sora, s végül a világgazdasági válság. Hitler feltétel nélküli liberalizmus-ellenességet és erős államkapitalizmust ígért választóinak. A fajilag azonosaknak és örökléshigiéniailag egészségeseknek a nemzeti-szociális igazságosság korszakát ígérte. A totális államot az egyén fölé helyezte. A német társadalmon belüli szociális, vallási és regionális ellentéteket kifelé fordította – nemzeti és faji ellentétekké.

1945 tavaszán Wilhelm Röpke – hazája végre közeledő, általa hőn óhajtott veresége kapcsán – megírta A német kérdés című könyvét, és válaszokat keresett egy mindmáig nyugtalanító kérdésre: „Hogy a csodába volt képes ez a nép így végezni?” 11 Az 1948-as bővített kiadásban határozottan visszautasítja oly sok német időközben igen elterjedt védekezését, amely szerint a kapitalizmus és nevezetesen, a nagypolgárság segítette volna győzelemre a nemzetiszocializmust.

Ez a vélekedés még ma is kedvelt bizonyos fokig. Visszavezethető az érthető, de az okok alapos kutatását gátló igényre, hogy a nemzetiszocialista Németország rémtetteinek bűnét egy lehetőleg kis embercsoportra hárítsák. ily módon csökken a nagy többség történelmi terhe. De „számtalan példa van arra – mint Röpke jogosan írja –, hogy milyen kicsit kellett lépni a demo-szocializmustól a nemzetiszocializmusig. Nem lehet elég kíméletlenül szétzúzni a legendát a gonosz kapitalistáról, aki a nemzetiszocializmus segítségével megerőszakolta az ártatlan német tömegeket. Nem lehet elég gyakran kimondani azt az igazságot, hogy ez természetesen nem így volt: a német nép széles tömegeinek támogatása nélkül a nemzetiszocializmus nem jutott volna hatalomra, hatalmát nem tarthatta volna meg, és ezen a nyilvánvaló tényen az sem változtat, hogy ugyanezek a tömegek korábban a szocialistákra és kommunistákra szavaztak, és ma is rájuk szavaznak. Nem lehet jobban félreismerni a nemzetiszocializmust annál, mint amikor tömegkarakterét tagadjuk.” 12

Az egyenlőség terrorja, az irigység mérge

Az egyenlőség eszméje az emberiség legígéretesebb álmai közé tartozott. Az előző évszázad nyilvánvalóvá tette az egalitárius eszme erőszakkal terhes, terrorisztikus magját, amikor a különböző politikai mozgalmak nekiláttak látomásaik megvalósításának. Visszatekintve látható, hogy békés, újító egyenlőség-mozgalmak, mint a szociáldemokrácia, a szakszervezetek vagy a katolikus szociális tan alapítói akaratlanul is elősegítették azt az erőszakot, amely a krízisekben, a népek közötti és a polgárháborúkban tört utat magának. Tiszteletre méltó, máig joggal számon tartott szocialisták hangolták követőiket az egyenlőség elvére – a szakadékokat még nem látták. A probléma nem korlátozódott és nem korlátozódik Németországra.

A szocialisták és a nacionalisták kezdetben ábrándosan megfogalmazott elméletei a 18. és 19. századból származnak. A 20. században a hatalom praktikusai használták fel ezeket, miközben a szép gondolatokat a végrehajtó hatalom erőszakos tetteivé változtatták. Kezükben a nép és nemzet, osztály és faj fogalmai felcserélhető jelszavakká lettek. Ezzel a világot barátokra és ellenségekre osztották, nemes és nem nemes, felső és alsó népcsoportokra, népekre és osztályokra, amelyek úgynevezett fiatal népekként vagy osztályokként a történelem győzteseihez tartoznak, illetve bukásra, kihalásra, aktív megsemmisítésre ítéltetnek.

A rendkívül összetetté vált, ijesztőnek vagy kiszámíthatatlannak tűnő jelen elől milliók menekültek bele, kivált az első világháború után, a lövészárok elemi módon egyszerűsítő látásmódjába. Egydimenziós világnézetben kerestek menedéket. Esetenként így hívták ezeket: szocializmus, kommunizmus, pánszlávizmus, pángermánizmus, nacionalizmus vagy antiszemitizmus. A válságok és háborúk klímájában összetett, különösen virulens kombinációk születtek, mint a fasizmus, nemzeti bolsevizmus és nemzetiszocializmus. Néhány ezek közül a politikai formációk közül kívülről nézve úgy viszonyult egymáshoz, mint tűz és víz. De csábító célként mindegyik ugyanazt ígérte: testvérek alkotta népet, a nép ellenségeitől való védelmet és egy virágzó, nem túl távoli jövőt.

A terror mértéke különbözött. Az áldozatok száma százas, ezres és milliós nagyságrendű; a példák a jelenig nyúlnak: örmények Törökországban, fogyatékosok, koldusok és zsidók a megtisztítandó árja nemzettestekben, lengyelek Németországban, németek Lengyelországban, magyarok Romániában, románok Magyarországon, szellemi munkára kiképzett szemüvegesek Pol Pot parasztbirodalmában, zavaró koszovóiak Nagy-Szerbiában, szórványszerbek Koszovóban, makacs szociáldemokraták a Német Szocialista Egységpártban, kínai kereskedők indonéziában, szocialisták Chilében, afrikaiak egy német kisvárosban, egy tehén tulajdonosa kulákként Sztálin Szovjetuniójában, tuszik a homogenizálandó hutu nemzetben.

A szocialista tábor szétesésekor, az 1990 utáni években ismét láthatóvá vált, milyen könnyen képesek egyesülni az eredetileg egymással ellentétes egalitárius áramlatok. Ha valaki az egykori Jugoszlávia polgárháborúira gondol, az oroszországi, baltikumi vagy magyarországi szélsőjobboldali mozgalmakra, amelyeknek tagjai nem kis részben egykori kommunistákból rekrutálódtak, itt is felismeri két komponens: a nemzeti és a szociális egyenlőségelv veszélyes keveredését. Ennek a tapasztalatnak megfelel, hogy a nyugat szélsőjobboldali pártjai majdnem mindig a korábban baloldali városokban érik el sikereiket. Közbevethető, hogy a népi-kollektivista egyenlőségeszme torzult el, és az egyenlőség fogalma elválaszthatatlan a szabadságtól. Ez bizonyára igaz az elméletre. Ugyanennyire igaz a gyakorlatra, hogy a társadalmi egyenlőség elve mindig olyan célokhoz kötődött, amelyeket egy nemzeti kollektíva érdekében akartak elérni. Nemigen akadt szocialista, aki egy, a jövőben társadalmi tulajdonba kerülő vállalkozást a szegények javára más államokban vagy kontinenseken akart volna működtetni, lemondva azokról az előnyökről, amelyek más országok és emberek kizsákmányolásának köszönhetők.

A könnyű és gyors gazdasági haladás vágya, valamint a szociális és nemzeti egyenlőség iránti óhajok népszerűvé tették a népi kollektivizmusra irányuló elképzeléseket. Erre az alapra épültek a 20. század tömeges bűncselekményeinek, és – minden különlegessége mellett – a holokausztnak is a politikai előfeltételei. Az 1920-as évek Németországában a zsidók a faji és társadalmi szempontból egyenlőtlenek megtestesítőinek számítottak. „A népi felfogás szerint, minél egyenlőbbek egy nép tagjai egymás között – figyelte meg Julius Goldstein 1927-ben –, annál inkább hangsúlyozzák az idegenséget más néphez tartozókkal szemben. A maximális belső homogenitáshoz a maximális heterogenitás tartozik kifelé.” 13 Hitler ezt az elvet így fogalmazta meg: „A német népen belül a legnagyobb népi közösség és mindenki számára a művelődés lehetősége, kifelé azonban abszolút uralkodói álláspont!” 14

Miután a németeket 1945. május 8-án felszabadították önmaguk alól, teljes mértékben hívatlan felszabadítóik szembesítették őket a horogkeresztes zászló alatt véghezvitt rémtetteikkel. A sokmillió egyéni bűnrészesség helyett a néptársak közösen elszenvedett „német katasztrófáról” motyogtak zavarosan, amelyet valamiféle fanatikusok okoztak, őrültek, azok ott fönt, vagy a nagytőke fogdmegjei – csak nem ők. Ha az odalátogató Hannah Arendt a háború utáni Németországban elmondta, hogy ő zsidó és Németországban nőtt föl, beszélgetőpartnerei némi szünetet tartva reagáltak, de nem kérdezték meg: „Hová ment, amikor elhagyta Németországot? Mi történt a családjával?” A megszólítottak semmiféle együttérzést nem tanúsítottak. inkább azonnal elkezdtek történeteket mesélni saját szenvedéseikről. „Amivel hallgatólagosan tudtomra adták, hogy a szenvedés-számla ki van egyenlítve, és ezzel át lehet térni egy termékenyebb témára.” Amikor Arendt a lerombolt, egykor oly pompás német városok iránt érdeklődött, beszélgetőpartnerei a szónoki viszontkérdéssel tértek ki a válasz elől: „Miért kell az emberiségnek mindig háborúznia?” Az okot adó német agressziót félretolták. A fajközösség helyett hirtelen az emberiség közösségéről beszéltek. Bebeszélték maguknak, hogy a második világháború „kitört”, és ezért az emberiséggel állítólag veleszületett konstrukciós hibát tették felelőssé – ez olyan régi, genetikailag annyira mélyen ülő, hogy már „Ádám és Éva Paradicsomból való kiűzetése is ennek a következménye”. 15, 1993), 25 sk.]

A zsidók államilag szervezett jogfosztását 1933 óta sokszínű helyeslés kísérte. A többségé nem a gyilkosságnak szólt. De azzal, hogy a zsidókat megalázzák, kifosztják, durván bánnak velük és nehéz munkára deportálják, a csöndes irigységgel, rosszakarattal, alig titkolt kárörömmel és kapzsisággal átitatott németek milliói értettek egyet. Mint minden irigykedő, az antiszemiták is látszatérvek vagy egyetértő hallgatás mögé rejtőztek.

Karl Kraus 1924-ben hallotta Berlinben, hogyan kínálta hangosan kiabálva egy „hamisítatlan német újságárusnő” a Fridericus legújabb számát: „Miért keres gyorsabban és többet a zsidó, mint a keresztény?” Kraus 1933-ban a „Harmadik Walpurgis-éj”-ben újra elmesélte a történetet, és így kommentálta: „Láttam, a gyökérig jutottam, sejthettem, amit oly nehéz kimondani.” 16, 1952), 16., 125.]

70 évvel Karl Kraus után Joseph Epstein amerikai esszéíró így foglalta össze véleményét az irigységről: „Aki figyeli a zsidók gyakran nagyhatású financiális és hivatásbeli sikereit a modern világban, az – bizonyos szociális érzéket feltételezve – észre fogja venni, hogy ez a siker irigységet vált ki.” Ez vezette Epsteint ahhoz a kérdéshez, hogy a holokauszt mögött is „nem a legszörnyűbb alakot öltött irigység rejlett-e”. Valóban: amint bevezették Németországban a 19. század elején az iparűzés szabadságát, elkezdett buzogni a modern zsidóellenességnek ez a forrása. Alighogy a német zsidók elérték első sikereiket, Gabriel Riesser ezt figyelte meg 1831-ben: „Napjaink valódi zsidógyűlölői először a gazdagtól irigylik kincseit, aztán a dolgozótól a tevékenységét, végül a koldustól a meztelenségét befedő rongyokat. Ezt ne tartsák szónoki túlzásnak: vannak zsidógyűlölők, akik nem átallják bizonyos keserűséggel megjegyezni, hogy a zsidó szegényekről hittestvéreik jótékonysága révén olyan jól gondoskodnak.” 17, 1913), 22 sk.]

Nem csupán az a népi-kollektivista vágy vezetett szinte egyenesen a fajelmélethez, hogy az egyenlők közt egyenlőként lehessen élni, hanem a maró irigység is, amit az egyes ember sem magának, sem másoknak nem vall be. A fajelmélet kapóra jött az elnyomott, önmagukkal boldogtalan németeknek. Gyámoltalan keresztény diákok, innovációra képtelen vállalkozók vagy magukat elszámító kereskedők nem szidalmazhatták állandóan a zsidó vetélytársak jobb eredményeit. Ez ártott saját erkölcsüknek, növelte a kudarctól való félelmet. Kézenfekvő volt az irigység és a szociális antiszemitizmus továbbfejlesztése fajrágalmazássá.

Az erkölcsök metafizikájának alapvetése című könyvében Kant 1797-ben ír az embergyűlölet emberszeretettel szembeni bűnéről: „Ezek az irigység, a hálátlanság és a káröröm visszataszító családját alkotják. – A gyűlölet ezeknél nem nyíltan és erőszakosan, hanem titokban, burkoltan nyilvánul meg, ami a felebarátaink iránti kötelességmulasztáshoz aljasságot is hozzátesz”. Forrásának Kant azt az emberi érzést tekinti, hogy „mások jóléte árnyékot vet a miénkre”. Az erkölcsi kötelességtudat által kordában nem tartva az irigység „visszataszító bűnné, bosszús, önkínzó, legalábbis a kívánság szintjén mások boldogságának lerombolására irányuló szenvedéllyé” fejlődik. A kárörvendő célja a kontraszt, hogy „jólétünket, még jó magatartásunkat is erősebben érezzük, ha mások botrányos szerencsétlensége vagy hanyatlása kíséri, mintegy jólétünk háttereként, hogy az annál világosabban tűnjön ki.” A káröröm a kishitűek és örök elégedetlenkedők ócska örömpótléka, Kant szerint „förtelem”, amely „rejtett embergyűlöletre” és „fennhéjázásra” mutat. 18, 1956), 596. Kant: Az erkölcsök metafizikája (1991), fordította: Berényi Gábor, 578 sk.]

Az irigység rejtve tenyészik, mert rossz és hátrányos fényt vet arra, aki azt nyíltan elárulja. Ezért az irigyek kellemesnek találják, ha más áll ki helyettük és érveket szállít nekik. Így rejthetik alacsonyrendű ösztönüket politikai programok mögé, olyan nemes fogalmak mögé, mint igazságosság, állami törvények vagy állítólag objektív tények, mint például egy tudományosan megalapozott fajelmélet. Az irigységhez tartozik az irigykedő be nem vallott saját kudarca – a szégyen. Az 1933-ban állami céllá váló antiszemitizmus levette az egyes német válláról a szégyen és felelősség terhét. A diktatúra erre különösen megfelelő volt. A szabályozott hatósági és törvényileg palástolt cselekvés megengedte a mindennapi polgárnak, hogy karba tett kézzel feltűnésmentesen leselkedjen a függöny mögül. Ez magyarázza, miért volt az, hogy noha a legtöbb német maga nem követett el közvetlen erőszakot zsidók ellen, de az államilag elrendelt jogfosztást legitimnek tekintette. Hogy Kantot ismételjük: a legtöbb német irigykedett, éppenséggel a zsidókra is, „nem nyíltan és erőszakosan, hanem titokban, burkoltan”. Ez a megjelenési formájában igencsak passzív antiszemitizmus tág teret adott a német kormánynak a gyilkos cselekvésre.

Éppen ezt a jelenséget elemezte Everett C. Hughes amerikai szociológus 1962-ben „Good People and Dirty Work” című klasszikus írásában. A szerző 1948-ban beutazta az immár szétvert Harmadik Birodalmat, és feljegyezte beszélgetéseit a még meglehetősen zavart németekkel. Írásában beszámol egy frankfurti építésszel való véletlen találkozásáról. Az építész rettenetesen szégyellte magát a német bűntettek miatt, és kifejtette: „Tényleg szégyellem magam. De látnia kell, elvesztettük gyarmatainkat, nemzeti becsületünk sebet kapott. Ezt az alapérzést használták ki a nácik. És a zsidók, ők problémát jelentettek. Keletről jöttek. Látnia kellett volna őket Lengyelországban – a legalsó néposztály, teli tetvekkel, piszkosan és szegényen, így járkáltak koszos kaftánjukban a gettóikban. Aztán idejöttek, Németországba, és az első világháború után hihetetlen módszerekkel gazdagodtak meg. Elfoglaltak minden jó pozíciót. Az orvostudományban, az újságírásban és a hivatali apparátusokban tízszeresen felülreprezentáltak lettek.” Ezen a helyen az építész elvesztette a fonalat, Hughes emlékeztette őt fejtegetéseinek elejére, majd a kérdezett folytatta, de anélkül, hogy a tulajdonképpeni történést, a tömeggyilkosságot említette volna: „Természetesen nem ez volt a zsidókérdés megoldásának útja. De volt zsidókérdés, és azt valamilyen módon meg kellett oldani.” Ebből a – tapasztalatai szerint tipikus – beszélgetésből Hughes ezt a következtetést vonta le: minthogy az építész elfogadta a zsidókérdés meglétét, nyilvánvalóan kész volt arra, hogy a piszkos munkát, amelyről később nem akart beszélni, másokra hagyja. ő maga nem követett el bűncselekményt – de amikor elkövették azokat, az neki közömbös volt. 19

Az építészhez hasonlóan érvelt a 83 éves, még ragyogóan fogalmazó Friedrich Meinecke 1945- ben írt, 1946-ban publikált „A német katasztrófa” című könyvében. Az elűzötteknek és a meggyilkoltaknak szemére vetette: „A zsidók, akik hajlamosak arra, hogy a konjunktúra egyszer rájuk mosolygó kegyét gátlás nélkül élvezzék, sok megbotránkozást okoztak 20 teljes emancipációjuk óta.” A Weimari Köztársaság zsidóüldözéseiért is az áldozatok által okozott zsidókérdést tette az egyik felelőssé: „Sok zsidó volt azok között, akik a kezükbe került hatalom kelyhét túl gyorsan és mohón emelték szájukhoz. Most minden antiszemita a német vereség és forradalom haszonélvezőinek tartja őket.” 21, 1969), 339, 356.]

Az 1870 óta állandóan növekedő, bár súlyos visszaesésekkel kísért életszínvonal-emelkedés, sokmillió német lassan ébredő és támogatott akarata, hogy munkája révén fölemelkedjen és gyermekeinek jobb oktatást biztosítson, azaz az első kísérletek arra, hogy utánozzák a zsidókat, megerősítették az irigységtől fűtött kisebbrendűségi érzést. Körülbelül 1910 óta valóban csökkent a német zsidók és nem-zsidók közti anyagi különbség. Az infláció idején a német polgárság nagy része elszegényedett. Minthogy a zsidók ebben az osztályban felülreprezentáltak voltak, csoportként ennek megfelelően nagyobb tulajdont veszítettek. A háború, a válság és a köztársasági politika nivellálta a szociális különbségeket. A zsidó németeknél a születésszám csökkenése megelőzte a keresztényekét.

A német többség kezdetben lassan, majd egyre gyorsabban csökkentette művelődésbeli elmaradottságát, már jobban alkalmazkodtak a nagyvárosi élethez, erősebb lett a társadalmi mobilitásuk. Ennek következtében, írja Ruppin, a zsidók „egyre növekvő keresztény konkurenciával találták szembe magukat”. Míg 1886–87-ben Poroszországban az egyetemi hallgatók szűk tíz százaléka volt zsidó vallású, 1930-ban – szemben a Hughes által idézett építész véleményével – már csak négy százalék. 1914-ben a zsidók átlagosan a németek átlagjövedelmének ötszörösét keresték, 1928-ban már csak a háromszorosát, jelentős közeledés ez mindössze 14 év alatt. Társadalomtudósok megfigyelték, „hogy elmúlt az az idő, amikor a zsidók vittek vezető szerepet a német gazdaságban”. 22

A társadalmilag felfelé igyekvők új rétege nem alkotott önmagában homogén, felfelé és lefelé pontosan lehatárolt osztályt. ide folyamatosan áramlottak az emberek a paraszti és proletár rétegekből. Hagyományos társadalmi státuszukat ezért még nem kellett feladniuk. Sokkal inkább a tudatosság határozta meg társadalmi létüket, nevezetesen az az eltökélt szándék, hogy maguknak, de legalább gyermekeiknek jobb életlehetőségeket teremtsenek. A társadalmi felemelkedés nem osztályspecifikus, hanem osztályokon átnyúló jelenség volt. A felemelkedésre kész embereknek csak részben volt fontos a munkásságból az alkalmazotti létbe történő váltás, másrészt ez a mozgás osztályon belül ment végbe, a kisparaszti létből közepes méretű mezőgazdasági üzem birtoklásáig, betanított munkástól szakmunkásig, szerszámkészítőtől technikusig, postaaltiszttől postafelügyelőig, népiskolai tanítótól polgári iskolai tanítóig vagy iskolaigazgatóig.

A felemelkedni akarás a népesség minden rétegét magával ragadta. Nem az egyes foglalkozási vagy jövedelmi csoportok szerint határozható meg, hanem attól a kérdéstől függ, hogy az emberek belül eléggé határozottak voltak-e ahhoz, hogy teljes erejükkel akarják a társadalmi felemelkedést. A húszas évek közepén ennek olyan jók voltak a feltételei, mint soha korábban. A tömegeket mozgósító háború, a köztársaság összeomlása, az 1925-ben meginduló, rövid, de erős gazdasági fellendülés, a jó szociáldemokrata oktatáspolitika – mindez szárnyakat adott a változtatás akarásának. Éppen ebbe a helyzetbe hozott stagnálást és megtorpanást a világgazdasági válság. Hirtelen megállította az általános fölfelé törekvő mozgást. Ekkor sikerült a náci pártnak az, hogy az egyéni boldogság szétrombolt perspektíváját a kollektív boldogság politikai mozgalmává formálja át.

Az említett környezeti feltételekből válik megmagyarázhatóvá, hogy a náci párt miért elsősorban a fiatalokat nyerte meg tagjaiul, miért a városi középrétegek járultak hozzá átlagosan 40 százalékkal Hitler választási sikereihez, és hogy a protestánsok közül, akik hagyományosan sokkal inkább feltörekvők voltak, mint a katolikusok, miért választották kétszer annyian a NSDAP-ot, mint katolikus keresztény honfitársaik. Ha a társadalmi felemelkedést úgy értelmezzük, ahogy annak idején, vagyis családi projektként, megmagyarázható, miért választotta nagyjából ugyanannyi férfi, mint nő a NSDAP-ot. Ezzel szemben az ugyancsak radikális kommunista pártra túlnyomórészt férfiak szavaztak. 23

A zsidók és nem zsidók életkörülményeinek fokozatos hasonulása nem csökkentette a zsidóellenességet. Éppen ellenkezőleg. Egyfelől a zsidók társadalmi stagnálása, másfelől az a tény, hogy a nem zsidók kezdték őket utolérni, irtózatos mértékben megnövelte az amúgy is meglévő feszültséget. A paradoxnak tűnő jelenség oka kézenfekvő: anyagilag hasonló helyzetű, csak mérsékelten különböző sikereket elérő szomszédos csoportok vagy személyek között gyakran sokkal nagyobb az agresszív irigység, mint szociális szempontból jobban különböző, ezért térben is egymástól távolabb lévő embercsoportok között. Csak a közelség teszi lehetővé az állandó összehasonlítást, akár családok, munkatársak vagy nagyobb társadalmi egységek között. Az irigység népies antiszemitizmusa nem általában a zsidó bankárokra, forradalmárokra, áruház-tulajdonosokra, faji vagy vallási ellenfelekre irányult, hanem nagyon is konkrétan a legalábbis látszólag jobb módú zsidó szomszédokra, iskolatársakra, osztálytársakra, kollégákra vagy egyesületi bajtársakra. „Csak a felháborodók új egyenlőségérzése” – írta Max Scheler 1912-ben – adja meg „a szociális irigységgel vegyes kisebbrendűségi érzés élét”.

Scheler ezt „lelki önmérgezésnek” nevezte, amit a ki nem élt, tehát a bosszú jogilag és erkölcsileg megfékezett érzéséből, „gyűlöletből, gonoszságból, irigységből, kajánságból, kárörvendésből” vezetett le. A kisebbrendűségi érzést csúf, de igencsak elterjedt emberi diszpozíciókra vezette vissza, amelyek a maguk részéről „a képességhiány, a tehetetlenség kifejlődött érzésében” gyökereznek, és ezzel a megállapítással zár: „A tehetetlen irigység egyben a legszörnyűbb irigység. Az az irigység, amely a legerősebb kisebbrendűségi érzést kiváltja, ezért az az irigység, amely egy idegen személy egyéni lényére és létére irányul: az egzisztenciális irigység. Ez az irigység szinte állandóan azt susogja: »Mindent meg tudok neked bocsátani; csak azt nem hogy vagy, és az a lény vagy, aki vagy; csak azt nem, hogy nem én vagyok az, aki te vagy.«” Scheler szerint ez a fajta irigység oda vezet, hogy egy ily módon irigyelt személy puszta létét „a saját személyiség rettenetes mércéjének érezzük”. 24, 1972), 38–45.]

Amikor Arnold Zweig 1927-ben az antiszemitizmus növekvő népszerűségének okait kereste, ő is a társadalmi közelség állandó növekedésére bukkant. Megítélése szerint „a zsidók és nem-zsidók intenzív érintkezéséből és ebből az áttekinthetetlenül hosszú határvonalból következett az abnormális hőmérséklet-emelkedés állandósága.” 25 Ebből következik a társadalmilag legalábbis részben motivált etnikai konfliktushelyzetre vonatkozó egyetemes belátás – amely egyik tanulsága ennek a könyvnek is –, hogy amint egy gazdaságilag és társadalmilag lemaradt többség elkezdi utolérni a gyorsan haladó kisebbséget, és a köztük lévő távolság csökken, a gyűlölet és erőszak veszélye nemhogy csökkenne, inkább nő.

Az 1920-as években hevesen fellángoló antiszemitizmus részben a keresztény németek társadalmi felemelkedésének dinamikájával magyarázható. Másrészt az időközben popularizált faj-tudomány szította a tüzet. Érveket és eszközöket szállított ahhoz, hogy egyre világosabbá tegye a zsidók és nem-zsidók közti választóvonalat. A fajhigiénikusok ráadásul nagymértékben meghosszabbították a társadalmon belüli, amúgy is igen érzékeny határvonalat, amikor minden, kereszténységre áttért zsidót, és az úgynevezett keverékeket is a másfélékhez soroltak.

A kifejezésformáiban groteszk faji gőg a saját kisebbrendűségi érzés elterjedtségéből vette erejét. Az aluszékonyak hajlamosak arra, hogy a restséget elmélkedésnek, a talpraesettség hiányát mélyértelműségnek, a műveltség hiányát bensőségességnek láttassák. A csoportban keresnek támaszt, és együttesen erősítik gyenge önértékelésüket azáltal, hogy másokat lebecsülnek. ilyen egyszerűen megnevezhető elemekből állt össze a német antiszemitizmus. Félreismeri természetét az, aki őrületnek, tőlünk, maiaktól távol álló hipernacionalista tévútnak tartja.

A német nép biológiailag magasabb rendű közösségéről szóló tanítás, amely 1900-tól kezdve lépésről lépésre egyre népszerűbb lett – 1922 után a német egyetemeken, majd az iskolákban tanították –, a megalázottakat és szorongatottakat kollektív védelemhez, a gátlásosakat felszabaduláshoz segítette. A faj fogalmát „saját életük és a közösség további életének értelmét feltáró eszközként” használták, amint azt 1933-ban Erich Vögelin írta. A fajtiszta nép elmélete gyakorlattá és a jobb élet utópiájává lett. 26 A társadalmi felemelkedés létráján 1880-tól, de főleg az 1920-as évektől kezdve fölfelé törekvő németek az általában sikeresebb zsidókat alsóbbrendű embereknek nyilvánították, hogy ők maguk felsőbbrendűek lehessenek.

A mai németek sokat köszönhetnek őseik feltörekedni vágyó akaratának. Ezért nem választhatják el az antiszemitizmust saját egyetemes történetüktől és saját társadalmi felemelkedésük családtörténetétől. Ugyanebből az okból – a rendkívül sikeres felemelkedés következtében – elődeik végül is gyilkos antiszemitizmusa megmagyarázhatatlan és megdöbbentő marad számukra. Holott a válasz egy lényeges ponton ijesztően egyszerű. Arthur Ruppin fogalmazta meg 1930- ban egyetlen, nagyon kihegyezett mondatban: „A mai zsidók mentalitása a holnapi nem-zsidók mentalitása.” 27

irigység és a kudarctól való félelem, rosszakarat és kapzsiság volt a németek antiszemitizmusának hajtóereje – a Gonosz erőszaka, amitől az ember ősidők óta fél, és amit civilizációja révén megpróbál kordában tartani. A keresztény és jogtudományi hagyományokhoz nagyon is kötődő németek tudatában voltak zsidóellenességük alantas okainak. Szégyellték magukat ezért. Ez fogékonnyá tette őket a fajelméletre. A biopolitikai tudomány a gyűlöletet felismeréssé, a saját hiányosságokat előnnyé nemesítette, és megalapozta a törvényi rendelkezéseket. ily módon németek milliói szemérmes, kisebbrendűségi érzésből eredő agressziójukat az államra ruházták. Az állam szereplői révén az egyes ember így felmentve érezte magát, és az egyéni gonoszság „a zsidókérdés végső megoldásának” személyek fölötti szükségszerűségévé vált.

Káin agyonverte testvérét, Ábelt, mert úgy érezte, isten mellőzi és igazságtalan vele. Az emberiség történelmének első gyilkossága irigységből és az egyenlőség vágyából történt. Az irigység halálos bűne, a kollektív boldogságra törekvés, a modern tudomány és uralmi technika tette lehetővé az európai zsidókon elkövetett szisztematikus tömeggyilkosságot. Ez pesszimizmusra int: nincs a Gonosznak olyan helye, amelyet egyszer s mindenkorra el lehetne falazni, hogy meggátoljuk az ilyen borzalmakat. A holokauszthoz struktúrájában hasonló esemény megismétlődhet. Aki lebecsüli ezt a veszélyt, az vegye figyelembe a komplex emberi előfeltételeket, és ne higgye, hogy a tegnapi antiszemiták egészen más emberek voltak, mint mi, mai emberek.

Fordította Gádor Ágnes

  1. A fenti szöveg forrása: Götz Aly: Warum die Deutschen? Warum die Juden? Gleichheit, Neid und Rassenhass 1800– 1933. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main, 2012. 277–301.
  2. Zweig, Caliban (1927), 353; York-Steiner, Antisemitismus der Deutschen (1932), 369.
  3. York-Steiner, Die Kunst als Jude zu leben (1928), 405.
  4. Kohn, Bürger vieler Welten (1965), 60; Ruppin, Soziologie der Juden, Bd. 2 (1931), 53.
  5. Blumenfeld, Die zionistische Aufgabe im heutigen Deutschland (1932), 353 sk.; Röpke, Die deutsche Frage (1948), 39.
  6. Mann, Deutschland und die Deutschen ([1945
  7. Hayek, Der Weg zur Knechtschaft ([1944
  8. Így volt ez Fromm kondomgyáros esetében is. Aly, Sontheimer, Fromms (2007).
  9. Lederer, Zur Soziologie des Weltkrieges ([1915
  10. Meinecke, Die deutsche Katastrophe ([1946
  11.  Röpke, Die deutsche Frage (1945), 12.
  12. Röpke, Die deutsche Frage (1948), 28.
  13. Goldstein, Deutsche Volks-idee (1927), 110 sk.
  14. Werner Koeppen feljegyzése 1941. szeptember 19-én, idézi Vogt (Hrsg.), Herbst 1941 im „Führerhauptquartier”, 25.
  15. Arendt, Besuch in Deutschland ([1950
  16. Kraus, Warum vadient… (1924), 149–152; Kraus, Die dritte Walpurgisnacht ([1933
  17. Epstein, Neid (2010), 76; Riesser, Über die Stellung der Bekenner des mosaischen Glaubens in Deutschland ([1831
  18. Kant, Metaphysik der Sitten ([1797
  19. Hughes, Good People and Dirty Work (1962), 4–7.
  20. századi
  21. Meinecke, Die deutsche Katastrophe ([1946
  22. Ruppin, Soziologie der Juden, Bd. 2 (1931), 54–56; Marcus, Wirtschaftliche Krise des deutschen Juden (1931), 144.
  23. Falter, Hitlers Wahler (1991), 140, 177–179.
  24. Scheler, Das Ressentiment im Aufbau der Morálén ([1903
  25. Ruppin, Soziologie der Juden, Bd. 2 (1931), 53f.; Zweig, Caliban (1927), 221.
  26. Vögelin, Die Rassenidee in der Geistesgeschichte (1933), 160.
  27. Ruppin, Soziologie der Juden, Bd. 1 (1930), 54.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.