A második világháború utáni Olaszország leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke, Silvio Berlusconi 2011 novemberében megbukott. Nem sokkal ezt követően arról beszélt a sajtónak, hogy idejét Mussolini-levelek társaságában tölti: az utolsó üzeneteket olvassa, melyeket a Duce a szeretőjének, Clara Petaccinak írt. „Be kell vallanom, hogy sok szempontból saját magamat látom viszont ezekben a levelekben” – mondta. Szerinte a Duce úgy vélte, hogy Olaszország kormányozhatatlan. „Mert miféle demokrácia is ez?” – töprengett maga Mussolini. Mikor egy újságíró megjegyezte, hogy talán nem a legpontosabb meghatározás Mussolini rendszerét demokráciának nevezni, Berlusconi így felelt: „Hát azért az is demokrácia volt, a maga visszafogott módján.”

A jobboldali pártok, melyek a hidegháború befejezése óta uralják az olasz politikát, következetesen elutasították a kereszténydemokraták és a kommunisták képviselte antifasiszta örökséget – azét a két pártét, amely az 1940-es évek végétől a ’90-es évek elejéig játszott vezető szerepet. Az Új Jobboldal kihasználta az olaszok mélységes csalódását a háború utáni labilis, kaotikus és korrupt politikai rendszerben, és úgy igyekszik népszerűségre szert tenni, hogy magát tünteti fel a törvényes rend képviselőjének; az „Olaszország az olaszoké” elvét hirdeti; és célul tűzi ki a katolikus egyház és a keresztény értékek tiszteletét, a pénzügyi átláthatóságot meg a politikai stabilitást. Az elmúlt két évtizedben azután az újfasiszta és magukat „posztfasisztának” nevező csoportosulások teljes lendülettel vetették bele magukat az olasz politikát jellemző manőverekbe, egyesülésekbe és szétválásokba, s a politikájukat éppen annyira mérsékelték, amennyire szükség volt ahhoz, hogy részt szerezzenek a hatalomból.

Ebből a helyzetből adódik, hogy Mussolinit szinte alig bírálják alaposan a nyilvánosság előtt. 1922-től 1943-ig tartó uralmáról rengetegszer beszélnek úgy, mintha viszonylag ártalmatlan lett volna. „Mussolini – nyilatkozta a Spectatornak Berlusconi 2003 szeptemberében – sohasem ölt meg senkit.” Ha politikai ellenfeleit belső száműzetésbe küldte, mindig nyaralóhelyeket jelölt ki számukra. Egy olyan politikus, mint Gianfranco Fini – aki pályafutását az újfasiszta Olasz Szociális Mozgalomban (MSI) kezdte – minden nehézség nélkül magas kormányzati tisztséget kapott Berlusconi idején (éveken át volt külügyminiszter). 1992-ben Fini kijelentette, hogy a fasizmus „része az olasz történelemnek, és örök értékeket fejez ki”. Alessandra Mussolini, a diktátor unokája, miután jelentős, de újra meg újra bomlasztó szerepet játszott a posztfasiszta politikában, Berlusconi szövetségének színeiben lett az olasz törvényhozás tagja. 2008-ban Gianni Alemanno, az MSI ifjúsági tagozatának korábbi titkára azzal az ígérettel tudta megszerezni Róma polgármesteri székét, hogy majd kipaterolja az illegális bevándorlókat a városból. Győzelmi beszédét a tömeg egy része fasiszta karlendítéssel és „Duce! Duce!” kiáltásokkal üdvözölte.

Mussolini szülővárosában, Predappióban emléktárgyboltok szegélyezik a főutcát. Az interneten még mindig forgalmaznak olyasmit, amit az üzletekből a városi tanács már kitiltott: fekete ingeket, fasiszta transzparenseket, Duce-szobrokat, az életét dicsőítő könyveket és DVD-ket, s ami még nyugtalanítóbb, olyan manganellókat, azaz gumibotokat, amelyekre különféle jelszavakat írtak, például azt, hogy molti nemici, molto honore (sok ellenség, nagy becsület). Mussolini születésének és halálának, valamint az 1922. márciusi marcia su Romának évfordulóján minden esztendőben szimpatizánsok ezrei masíroznak el a városka központjától a mauzóleumhoz, ahol Mussolinit elföldelték, sokan fekete inget és fasiszta jelvényeket viselve, fasiszta dalokat énekelve, jelszavakat skandálva. Naponta több tucat, néha több száz ember keresi fel a mauzóleumot, és ír bele a síremlékhez odakészített vendégkönyvbe. A mondanivalójuk túlnyomórészt pozitív, s szavaikat szinte mindig közvetlenül a Ducéhoz intézik. „Csak a Te bölcs vezetéseddel vált Olaszország »nemzetté«, méghozzá rettegett, tisztelt, eredményes és irigyelt nemzetté.” „Ha velünk lennél, nem volna itt ekkora zűrzavar.” Számos üzenet kimondottan személyes, sőt bizalmas, és rendszeres a sok vallási kifejezés meg az érzelmesség: „Ha látnád, milyen mélyre süllyedt szegény Olaszországunk! – írta egy látogató 2007-ben. – Térj vissza közénk, szüless újra valakiben! Most és mindörökké.”

Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a németek ilyen nyíltan hangoztassák hasonló érzéseiket Hitlerrel kapcsolatban, vagy hogy egykori nácik, illetve mai neonácik üljenek a német kormányban, de az is, hogy egy német politikus azzal hozakodjon elő: Hitler sohasem ölt meg senkit, vagy hogy valakit ilyen vezetéknévvel képviselővé válasszanak, illetve hogy egy korábbi német kormányfő „sok szempontból saját magát lássa” Hitler Eva Braunnak írott leveleiben, meg hogy német tömegek náci jelszavakat skandáljanak, vagy német szuvenírboltok náci relikviákat árusítsanak. Míg az olaszok nagy része elégedetlen a rendszerrel s még inkább a gazdaság helyzetével, addig elmondhatjuk, hogy nemigen létezett még olyan politikai rendszer, melyet annyira széles körben támogattak volna, mint a Német Szövetségi Köztársaságét az 1949-es Alaptörvény beiktatása óta: az új rend stabilitást és fellendülést hozott, és olyan kézzelfogható önelégültséget nevelt a németekbe, melyet, ha mégoly indokolt is, nehéz elviselni.

Olaszországban 1946 júniusában általános közkegyelmet kaptak a politikai és katonai elítéltek; nem létezett semmiféle következetes politikai akarat olasz állampolgárok háborús bűnök miatti perbe fogására, sőt a fasiszta hivatalnokok és középvezetők is hivatalban maradhattak. Az Alkotmánybíróság 1957-ben kinevezett elnöke korábban egy 1938-ban felállított bíróságon elnökölt, s ott a fasiszták rasszista törvényei nevében ítélkezett. 1960-ban Olaszországnak 135 rendőrfőnöke volt, és mindannyian Mussolini alatt kezdték a pályafutásukat; míg a 64 prefektusból 60 vette át hivatalát a korábbi rendszerben. A rezsim vezetői büntetlenül megúszták, a fasiszta bűnökkel nem számoltak el, sem otthon, sem külföldön. Németországban, mint tudjuk, csupán maroknyi náci tudott meglépni a nácitlanítás elől, háborús perek pedig éveken át folytak, döbbenetes nyilvánosságot adva a Harmadik Birodalom és kiszolgálói bűneinek.

Németországban olyan szakadék tátong múlt és jelen között, amelyet a németek szerint lehetetlen áthidalni – talán amiatt, hogy a hidegháború vége óta a közös német emlékezetet (részben amerikai tendenciák nyomán) abba az irányba terelték, hogy a Harmadik Birodalom megítélésekor először mindenkinek a holokauszt jusson az eszébe. Még az olasz újfasiszták is kötelességüknek érezték az elhatárolódást Mussolininak a harmincas évek vége felé bevezetett rasszista, illetve antiszemita törvényeitől. Ugyanakkor az a tény, hogy uralmának nagy részében Mussolini nem üldözte az olaszországi a zsidókat – akiket csak azután deportáltak Auschwitzba, amikor a Duce bukását követően a németek megszállták Olaszországot –, megóvta a fasiszta rezsimet attól, hogy úgy emlékezzenek rá, ahogyan a nácikra szokás.

Ma már jelentős mennyiségű kutatási anyag dokumentálja, miként és mennyire támogatta az átlagos német polgár Hitlert a Harmadik Birodalomban, a fasiszta Olaszországot azonban csak most kezdik kutatni hasonló módon. Ebből a szempontból úttörő könyv Christopher Duggan munkája (Fascist Voices: An Intimate History of Mussolini’s Italy, Bodley Head, 2012), amely sok napló (köztük Clara Petaccié), és magánemberek Mussolinihoz írott leveleinek felhasználásával dolgozza föl a Duce uralmának két évtizedét. Ezekben gyakran ugyanolyan érzelmekkel találkozhatunk, mint amilyet a sírja melletti vendégkönyvből is idéztünk. Ennek tükrében a fasizmus nemcsak egyszerű zsarnokság, amelyben a hétköznapi olasz embernek nem volt lehetősége szabadon szólni, s nem is a kapitalista uralkodó osztály brutális diktatúrája, amely az állampolgárok nagy többségét áldozattá fokozta le, hanem olyan rezsim, amely sok szempontból a nép törekvéseiben és vágyaiban gyökerezett. A Mussolininak írt levelek azonban – természetüknél fogva – valószínűleg túlzó képet festenek a Duce népszerűségéről. Mint Paul Corner rámutat (The Fascist Party and Popular Opinion in Mussolini’s Italy, Oxford, 2012), a korrupció és a vezetés hibái miatt a Fasiszta Párt 1939-re mélységesen népszerűtlenné vált.

Mussolini persze biztosította magának a katolikus egyház támogatását és saját híveinek háláját. A pápasággal 1929-ben megkötött lateráni egyezmény véget vetett az olasz egység létrejötte óta dúló ellenségeskedésnek állam és egyház között, és a mai napig érvényes megállapodásokat foganatosított – a konkordátummal olyan szimbiózis jött létre, melynek révén a katolicizmus a rezsim legfontosabb támasza lett. Mussolini antiszemita törvényeit a vezető katolikus folyóiratok is támogatták, Agostino Gemelli atya, a milánói Szent Szív Katolikus Egyetem rektora pedig dicsőítette, mint részét annak a „rettentő ítéletnek, melyet az istengyilkos nép saját maga vont a fejére, s mely tettéért bolyongania kell a világban, nem lelvén sehol az anyaföld nyugalmát, miközben iszonyatos bűne mindig és mindenütt kísérti”. Az ítélet alól a kitért zsidók sem mentesülhetnek: származásuk miatt soha nem olvadhatnak be Olaszország új, Gemelli szavaival: „származáson, valláson, anyanyelven, szokásokon, reményeken és eszményeken” alapuló fasiszta egységébe.

Ha Mussolini nyilvánosan beszélt – ami meglehetősen gyakori esemény volt –, rajongtak érte; Clara Petaccinak „fanatikus, őrjöngő, tomboló” emberekről, „zokogó, térdeplő, sikoltozó, karjukat felé nyújtó” tömegekről mesélt. Az egyszerű emberek hozzá írt leveleiből áradó lelkesedés arról győzte meg a Ducét, hogy a rajongás spontán volt (bár tekintélyes részét megrendezték).

A valódi vagy vélt máskéntgondolkodóknak viszont kijutott a jóból. A fasizmus közismert kritikusait célzottan zaklatták – 1926 novemberében például felfegyverzett feketeingesek törtek rá Benedetto Croce házára, és a rémült család szeme láttára mindent ripityára törtek benne. Az eset után a folyamatosan a ház előtt őrködő rendőr nem annyira Croce biztonságára ügyelt, fontosabb volt, hogy följegyezze a filozófus látogatóinak nevét – akik ezek után egyre csekélyebb számban szerencséltették Crocét. A barátok hamarosan arra kényszerültek, hogy néptelen utcákon vagy kihalt folyosókon találkozzanak vele. Ennél is súlyosabb elszigeteltség jutott azoknak, akiket Dél-Olaszország távoli csücskeibe száműztek – összesen tizenháromezer személyről van szó, akik közé nemcsak a politikai ellenfelek és kritikus elmék tartoztak, hanem mindenféle hőzöngők, meg homoszexuálisok és kisstílű bűnözők is. Isten háta mögötti falvakban, családjuktól és munkájuktól távol kellett élniük, olyan vidékeken, melyekről a helybeliek is azt mondták: Krisztus megállt Ebolinál. (Carlo Levi innen vette könyvének címét.) A kíméletlen környezetben a létfenntartásért nap mint nap megvívott csaták közepette a parasztoknak nemigen maradt energiájuk az értelmiségre, a politikusokra vagy éppen az olasz államra – bármilyen volt is az aktuális rezsim arculata –, számukra Róma, mint Levi megjegyzi, „az Urak fővárosa, egy idegen és rosszindulatú állam központja volt”.

A politikai rendőrséget, becenevén PolPolt 1926-ban hozták létre, ötvenmillió lírás költségvetéssel, ami fele a teljes rendőrségre fordított összegnek. A PolPol egy másik mamuttestületen, az antifasiszta tevékenységet ellenőrző és elhárító OVRA-n keresztül kapcsolódott a helyi rendőrséghez (ugyanez a rövidítése a piovra, vagyis polip szónak). Az OVRA feladata volt, hogy felnyissa és lemásolja az ellenzékiek levelezését. A Különleges Titkosszolgálat pedig telefonbeszélgetéseket hallgatott le, de nem csupán a rezsim ellenfeleiét, hanem a fasiszta mozgalom egyes vezetőiét is, felkészülve arra az esetre, ha Mussolininak pikánsabb titkokra lenne szüksége, hogy zsarolhassa őket. 1938-ban a szolgálat 462 gyorsírót alkalmazott csak a lehallgatott beszélgetések lejegyzésére. Az OVRA (Mussolini szerint „a világ legerősebb szervezete”) sok besúgót is foglalkoztatott, akiket gyakran saját bűneik kiteregetésének fenyegetésével tartottak sakkban. Akadt köztük korábbi szocialista vagy kommunista is, akiket az anyagi megsemmisüléstől mentett meg a besúgás bére.

A rendszer a gyanakvás és bizalmatlanság mindent átható légkörét hozta létre, még iskolásoktól is maradtak fenn olyan naplók, melyekben félnek leírni véleményüket a rezsimről. Egy 1926 novemberében beiktatott törvény tiltotta „a hatóságok tekintélyét romboló vagy ellenük lázító” kijelentéseket, igaz, a diktatúrák idején mindig százszámra születő politikai viccekért általában nem járt büntetés – szemben a német módival. A nagy gazdasági világválság alatt nem csak letartóztatással és börtönnel lehetett büntetni: az állásvesztés, ha mégoly szerényen fizető munkáról volt is szó, egy egész családot romlásba dönthetett, és gyakran folyamodtak ehhez a módszerhez. Miként Németországban, olasz földön is sokan jelentették fel a rendőrségnél azokat, akiknek eljárt a szájuk vagy elővigyázatlanul viselkedtek, néha csak azért, nehogy a bűnpártolás bélyege maradjon azon, aki elmulasztja a feljelentést.

A rezsim és a katolikus egyház erős kapcsolata ellenére úgy tűnik, a szexuális szabadosság legalább annyira jellemző volt az akkori politikai életre, mint a közelmúltban. Amikor Berlusconi kijelentette, sok szempontból saját magát látja viszont Mussolini és a szeretője levelezésében, könnyen lehet, hogy a szövegek intenzív szexuális tartalmára is utalt. A Duce rosszul leplezett szexuális mohósága Berlusconiéhoz hasonlóan olyan erőteljes férfiasságot sugallt, amely sok olaszt ámulatba ejtett. S miként Berlusconi, úgy Mussolini is rengeteg időt szánt a nemi életére – hivatalos arcképe hűséges családapát mutatott, ám ezzel párhuzamosan létezett egy nem hivatalos portré is, a fékezhetetlen nemi ösztönű férfié.

A nők, dicsekedett lelkesen, a karjaiba vetették magukat, ő pedig meg se próbált úgy tenni, mintha elhárítaná a közeledésüket. Aligha lehet kétséges, mi mindent tartalmazott az a körülbelül 1500 levél, amennyit nap mint nap kapott magánemberektől: „Rengetegszer ölelem-csókolom az én drága Benitómat – írta egy nő –, ha a karomba kaphatnám, nem menekülne!” A legtöbb ilyen nőt, mondta Petaccinak, egyetlen alkalommal tette magáévá, aztán színüket se látta. Egyszerűen csak „testi kielégülés” céljára használta őket, állította Clarának, s hogy megnyugtassa, napjában tucatszor vagy még többször felhívta vagy írt neki – már kapcsolatuk 1936-os kezdetétől fogva.

A rezsim kényurainak paráználkodásáról mindenki tudott. A katasztrofális görögországi téli hadjárat idején, 1940-41 fordulóján Mussolini veje, Galeazzo Ciano gróf és népes kísérete Bari városában egy nagy hotelban szállásolta el magát, ahová a kormánytisztviselők hetente húsz vagy annál is több lányt hozattak maguknak az orgiáikhoz. A mulatságokon a résztvevők csapatokat alakítottak, és hol szódásüvegből lődözték egymás nemi szervét, hol meg ollóval vagdalták szét játszótársaik ruháját. Nehogy valaki félreértse, mi is folyik odabent, sarkig tárták az ablakokat. Mindezt fényévek választották el Hitler hivalkodó erkölcsösségétől – a Führer egészen addig nem tárta a nyilvánosság elé teljesen szokványos viszonyát Eva Braunnal, míg a háború végén, a közös öngyilkosságuk előtti napon házasságot nem kötöttek. Amikor Hitler tudomására jutott, hogy Goebbels szenvedélyes viszonyt folytat Lída Baarová cseh színésznővel, ordítozva teremtette le propagandaminiszterét, és kényszerítette, hogy szakítson a szeretőjével.

Mussolini megítélését az olasz közvéleményben semmi hasonló nem veszélyeztette. Előfordult, hogy az emberek morogtak egy-két dolog miatt, de akárcsak a náci Németországban, a Vezér áthidalta a társadalmi, kulturális, nemzedéki és területi különbségeket, hogy segítsen egységbe forrasztani a nemzetet. „Hát, ha ezt a Führer tudná…!” – hangzott el gyakran a mondat a Harmadik Birodalom felháborodott polgárainak szájából, amikor kiderült egy korrupt gauleiter vagy pártvezető újabb disznósága, de nagyjából ez a mechanizmus működött a fasiszta Olaszországban is: „Hát, ha ezt a Duce tudná…!” Bármennyit szidalmazták is Mussolini beosztottjait, a Duce személye szent és sérthetetlen maradt.

Mussolini 1935 októberében, Etiópia megszállásával érte el népszerűsége csúcsát – ekkortájt az egész rezsim dúsgazdag birodalomról képzelődött, és fennen hirdette, hogy bosszút áll a négy évtizeddel korábbi katonai vereségért, melyet II. Menelik császár csapatai mértek a liberális Olaszország hadseregére. Mussolini mindenképp el akarta kerülni a katasztrofális kimenetelű 1896-os szárazföldi hadjárat megismétlődését, és megparancsolta, hogy repülőgépekről válogatás nélkül szórjanak mérges gázt katonai és polgári célpontokra egyaránt. Ezt a döntését is széles körben támogatták. Minden eszközt megengedhetőnek tekintettek az „embertelen, gonosz… elállatiasodott abesszin népség” megbüntetésére. Egy diákcsoport azt mondta Mussolininak: „A vegyi fegyverek drágák, ez igaz, de az olasz nép kész anyagi áldozatokat hozni, hogy megmentse fiait.” A hadjárat genfi kritikusainak azt felelték, hogy a vegyi fegyverek csak rövid időre verik le lábukról az embereket, míg a mustárgáz áldozatainak fényképeire azt hazudták, hogy leprásokat ábrázolnak.

Fennmaradt néhány napló, melyek szerzői leírják kétségeiket az olasz katonák etiópiai viselkedésével kapcsolatban – például amikor a fasiszta párt titkára, Achille Starace etióp hadifoglyokat használt céltáblának lőgyakorlatokon: először a heréjük volt a cél, azután a mellkasuk –, de az általános visszhang eufórikus volt. Számos forrás szerint ekkor vált Mussolini az olasz nemzeti büszkeség és nemzeti teljesítmények megtestesítőjévé. „Helyes, hogy megkeressük a helyünket a Nap alatt – olvasható egy naplóban. – A mai Olaszország olyan nemzet, olyan nép, amely pontosan tudja, mennyit ér, tudja, mit akar, és hogyan szerezze meg. A 15 évvel ezelőtti Olaszországnak egyszer s mindenkorra vége.”

Az etióp háború újfajta optimizmust gerjesztett a rezsimben: abban reménykedtek, hogy az olaszok tömegeiből az új, uralkodó rassz agresszív, fegyelmezett és fanatikus tagjai válnak. Ez egyebek közt azzal járt, hogy le kellett vetkőzni bizonyos „burzsoá” szokásokat, amilyen például a kézfogás mint üdvözlési forma (mert az „puhány” megnyilvánulás, ráadásul „angolszász” csökevény, ennélfogva a fasiszta tisztelgéssel helyettesítendő). Vagy el kellett hagyni a Lei (maga, ön) névmás használatát (ezt „külföldi importnak” bélyegezték, ami a „szolgalelkűséghez” tapad). Elítélték a „dekadens” kávéivást (ami még a többi reformjavaslatnál is esélytelenebb kísérlet volt). Mussolini bejelentette szándékát, hogy az olaszokból „kevésbé kedves”, sokkal inkább „utálatos, kérlelhetetlen, kemény népet farag: egyszóval uralkodó nemzetet”. 1937 áprilisában betiltotta a nemi kapcsolatot a feketékkel – a rendelkezést az váltotta ki, hogy a megszállás után az olasz katonák tömegével erőszakoltak meg etióp nőket. Ahogy az 1935-ös hadjárathoz önkéntesként csatlakozó fasiszta újságíró, a 26 éves Indro Montanelli mondta: „Soha nem lesz belőlünk uralkodó nemzet, ha hiányzik belőlünk eleve elrendelt felsőbbrendűségünk erős tudata. A négerekkel tilos fraternizálni… Semmi élvezet, semmi nőügy… A fehérek dolga, hogy parancsoljanak.” Mindez nem akadályozta meg, hogy 500 líráért tizenkét éves feleséget vásároljon magának a lány apjától, bár annyi elővigyázatosság azért volt Montanelliben, hogy Olaszországba már nem vitte magával az asszonyt.

Etiópia meghódítása s ezzel egyidejűleg a nagyarányú részvétel a spanyol polgárháborúban megoldhatatlan pénzügyi nehézségek elé állította Mussolini rendszerét, lehetetlenné vált a komolyabb fegyverutánpótlás beszerzése vagy a haderő létszámának növelése. A Duce katonailag sebezhetetlennek hitte az országot, és senki sem merte megmondani neki az igazat. A Clara Petaccival folytatott beszélgetéseiben nem győzte szapulni a többi európai népet: az angolok „gusztustalanok… Csak a seggükkel gondolkodnak”. „Akik esernyővel a kezükben járkálnak – tette hozzá –, soha nem lesznek képesek felfogni a háború erkölcsi jelentőségét.” A spanyolok „lusták és letargikusak”, a francia nép „mindenféle emberfaj és söpredék katyvasza, a gyávák menedéke”, „gerinctelen és pipogya”, hiszen megrontotta őket „az alkohol és a vérbaj”. Csakis az olaszok meg a németek képesek rá, hogy „szeressék azt a felsőbbrendű, engesztelhetetlen erőszakot, amely a világtörténelem motorja”.

1939-ben végre Mussolini is felfogta, hogy a gyengén kiképzett, elavult felszerelésű, súlyos fegyver- és lőszerhiánnyal küszködő olasz hadsereg fájdalmasan felkészületlen egy európai háborúra. Amikor pedig kitört a háború, nem volt más választása, mint nem hadviselő félnek maradni – a legtöbb olasz megkönnyebbülésére. Ahogy a németek sikert sikerre halmoztak, Mussolinit egyre inkább bosszantotta honfitársainak nyilvánvaló undora a háborútól: „Meg kell mondanom, hogy hányingerem van tőlük. Betojt, nyápic alakok… Mekkora csalódás, mennyire lélekromboló, hogy nem sikerült ezt a népet bátorrá és acélossá edzenem!” Olaszország 1940. június 10-i hadüzenetét Franciaország és Nagy-Britannia ellen a közvélemény vegyes érzelmekkel fogadta. A kétkedőknek minden okuk megvolt az aggodalomra.

Ha a Franciország elleni olasz támadás kudarc volt, akkor Görögország megszállását katasztrófának kell mondanunk. A várt villámháborús diadal helyett a gyatrán felkészített olasz erőket megalázták a jobban kiképzett görög csapatok, s eközben a britek is gyorsan elintézték a líbiai és etiópiai olasz sereget. Hitlernek kellett közbelépnie, hogy megmentse a helyzetet, de az a könnyedség, amivel a németek kikergették a briteket Görögországból, s ráadásnak Rommel látványos észak-afrikai sikerei még súlyosabb sebeket ejtettek az olasz büszkeségen. A hazafias, illetve fasiszta elkötelezettség egyre erősebb kételyekkel és szkepszissel párosult. Amikor Mussolini sebesülteket keresett fel egy kórházban, „Gyilkos!” kiáltásokkal fogadták. (Egy másik vizitet sikerült jobban előkészíteni, a sebesültek ágyába ugyanis rendőrök bújtak.) Az emberek nem kértek az 50 centes postabélyegekből, melyeken Hitler és Mussolini képe volt látható, mondván: „még azt is megparancsolnák, hogy nyaljuk ki nekik hátulról…”

A szövetségesek 1943-as benyomulása után a Fasiszta Nagytanács megdöntötte Mussolini hatalmát, mire a nép tomboló ujjongásban tört ki. A fasiszta mozgalom kikerült a képből. A rendszer mindennapjai a legtöbb embert már 1943 előtt elidegenítették a fasizmustól. A fasizmus a helyi politikában soha nem tudott elszakadni saját gyökereitől, s ezen a szinten a helyi véleményvezérek karriervágyának és vagyonfelhalmozásának terepe maradt. Ahogy a 19. századi nacionalizmus „meg akarta szülni az olaszokat”, úgy a 20. századi diktatúra megpróbált „fasisztákat csinálni” – végső soron mindkét törekvés kudarcot vallott. Az olaszok óriási megkönnyebbüléssel vették tudomásul az 1943. szeptemberi fegyverletételt, melyet aztán gyalázatosan kihasználtak a németek, amikor elfoglalták az országot, fogságba ejtették a katonákat, és kényszermunkásként dolgoztatták őket. A rezsim civil erőszakkal kezdte, és így is ért véget. A korábbi Ducét a németek kiszabadították, és beültették a Salòi Köztársaság bábkormányába az északi országrészben. Ezzel egy időben kibontakozott az ellenállási mozgalom is, melyet Mussolini maradék követői német támogatással és brutális kegyetlenséggel vertek le. Több mint ötvenezer embernek kellett meghalnia, köztük Mussolininak és Clara Petaccinak, akiket partizánok lőttek le, amikor megpróbáltak elmenekülni. Holttestüket egy benzinkút állványzatára kötötték fejjel lefelé Milánó egyik külvárosában, miután örvendező emberek jelenlétében mindennek elmondták, leköpdösték és levizelték őket. Valószínű, hogy az ünneplők nagy része pár évvel korábban még a Ducét éltette ilyen lelkesedéssel.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS