Nincs történet

(RAJTAKAPTÁL)

Az alapelv

Három, aztán a sokaság. Emlékezzünk az alapelvre, bár mit tudok én tudásról, szépségről, csak ismerni vélek kételyt, szorongást – vagy a dolgok nem viccesek, vagy nekem nincs humorérzékem (és a lélek, szűken vett értelemben – úgyis csak súrolhatom a nagyszabást).

Na most akkor van három lehetőség, mindegy is, hogy pontosan mik azok (ahogyan ezek alesetei sem lényegesek most), bekerít bennünket a perzselő leheletű nyáj, a csatornák szinte lángba borulnak, az égbolt elszíneződik, a húsgépek testéből fakószürke színhullámok törnek elő – csodajel volt ugyan, csak épp nem vettük észre. A következményekkel mindenesetre számolok, mindhárom eshetőség vezethet zsákutcába, hogy korszerű unalmába vonjon a rozsda (bár mindig lesz alibi, hogy ezt lemossa) – mennyire szánalmas és szomorú minden egész (mi állítólag „eltörött”).

Három, aztán a sokaság. Szégyellem magam.

Vedlett kor

Amikor a por kezdett végre elülni, felbecsülhetővé vált a pusztítás mértéke. „Hagyj békén. Nem érdekel a véleményed. Élj sötétségben” – a világ örökös hinta, így kapom meg a választ: mindössze egy hímtag voltam. Eredménynek meglehetősen sovány, inkább jöjjön a jótékony felejtés – de képtelen vagyok felejteni, csak kiteregetek egy fénytelen és alacsony életet.

A kert fenekestül felfordult, a tető szétmarcangolva, a kémény alapjaiban roggyant meg. „Sajnálom.” „Ja, az klassz…” – merő tökéletlenség az ember külső és belső szerkezete, de állítólag a világban semmi sem céltalan, még a céltalanság sem. A világ nem csak a csésze és a teáskanna. És nem csak a szex. Én tudom, hiszen én láttam – egy értelmes ember nem kételkedhet abban, hogy ezt tudom, de még az idealista sem, viszont mondhatja: számára nem is ez volt a kétely tárgya, azonban emögött van még egy kétely (ez persze csalódás, erre külön kell rámutatni).

A rombolás kiirtotta a nyelvből azokat a mondatokat, melyekhez minduntalan visszatértünk, és épp ezért sem vittek tovább minket – mint amikor mások alakítják az embert, ő maga pedig csak elbeszélni tudja magát.

És tudom, hogy lesz itt egy kéz.

Az oldószer

Ne mondja nekem senki, hogy ez vagy az a valaki vagy valami korrupt, amikor ő maga is aktívan dolgozik azon, hogy ez így legyen. Az oldószer, ez a fényes sötétségfolyam, ez a szűkkeblű akarattömeg az elmúlt hetekben sok mindent megmutatott nekem. Tudom, hogy lesz itt egy kéz, és a lélek, szűken vett értelemben. De ha ilyen esetekben nem is tévedhetek, az nem lehetséges esetleg, hogy narkózisban vagyok? Ha abban vagyok, és ha a narkózis megfoszt öntudatomtól, akkor valójában most nem beszélek és nem gondolkodom.

Egyszer majd megkérdezik, mit láttam. Mert amit láttam, nem lehet letagadni. És én nem is fogom. Néha az az érzésem (olykor pedig határozott meggyőződésem), hogy egy fasz alakú daganat van az agyamban, és felteszem a kérdést: mit nem tennék meg egy koreai ízű kínai levesért.

Követeléseivel és vízióival az oldószer jó néhány embert az öngyilkosságba hajszolt; olyan erő – annál is több, a test és az elme különleges állapota –, amely nem ismer határokat. Nem tételezhetem föl komolyan, hogy most álmodom. Ha valaki álmában azt mondja, „álmodom”, még ha hallhatóan beszél is, éppoly kevéssé van igaza, mintha álmában azt mondaná, hogy „esik az eső”, miközben tényleg esik (még ha álma ténylegesen összefügg is az eső neszével).

Pusztaságot láttam, tűző, rettenetes napot. A világ legkopárabb helyét. Rengeteg port és verőfényt. Szemem elszürkült, az oldószer tüskéi elvégezték a dolgukat. És jöttek a gondolatok. Éreztem, hogy átáramlanak a testemen; csatorna voltam, amelyben az oldószer az emlékeket szállította. Hiszel abban, hogy a világegyetem felírható a mindenség matematikai számításaként, és leegyszerűsíthető egy dísztelen egyenletté?

Sit down tragedy.

„Isten gyűlöl minket”

Minden reggel újra meg újra át kell törni a hűvös kavicsrétegen, holt agyagon, sárgaföldön, hogy az eleven, meleg csírához elérjünk; déltájt pedig már megképződik bennem a gondolat, hogy értenem kell a szóból, a hallgatásból, s nem szólnom, hallgatnom kívánatos.

Nagyra vágyom („a költő annak örülne a legjobban, ha szavak nélkül fejezhetné ki a gondolatot” – különös beismerés ez); a legmagasabb szintű ismeretek, a nagy képlet áhítatos keresése közben egy bizonyos hűvösség az eszményem: templom, amely mindössze környezetül szolgál a szenvedélynek, de nem szól, nem avatkozik közbe, mint a heisenbergi szemlélő, aki pusztán a megfigyelés tényével megváltoztatja vizsgálata tárgyát, annak viselkedését és működését.

Mondják olykor, hogy az új vallás ördögöket farag a régi istenekből – ám akkorra már valójában ördögökké is váltak talán. „A saját szádból veszem az ítéletedet; elfogott az undor a saját cselekedeteidtől, amikor azokat másoktól láttad” – szólhat így az, aki saját teremtményétől iszonyodik? Néha megnézem a karomból kivágott bőrdarabot a formalinban ázva, és megnyugszom. Mi több, majdhogynem szentimentálissá válok.

Porvihar közeleg ismét. Csak az erős boldogul, de azonnal hódít is – dehogy teremtettünk egyenlőnek.

Krisztus sötétjében jól látom: isten gyűlöl minket.

Hajnali védettség

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? A privát élményben persze nem az a lényeges, hogy mindenki saját verzióval rendelkezik, hanem hogy senki sem tudja, vajon a másik is ezt birtokolja-e, vagy valami egészen mást. Feltételezhetem például, hogy az emberek egy része egészen másképp látta ma hajnalban az Orion-övet, mint – mondjuk – én.

Elmondanám, ha nem unnád, hogy láttam, ott fönn derűs az ég, „most megvan!” – gondoltam, valami tiszta, fényes nagyszerűség, talán megtalálták már a kapcsolatot a prímszámok között, hűvös őszi hajnal – láttam, barátom, messze láttam.

Rács, rács, rácsodálkoztam ama a hajnali égboltra, mely mint kegyelem terült fölém, s félszegen éreztem, nincsenek kezdetek. Nincs első pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely bármely történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne. Nincs megállás: ide-oda jár az inga, az elhúzó kukásautó szele szétszórja a járdaszegélynél épp csak összesepert szemetet; valóság és fikció, anyag és szellem millió módon fonódnak össze, az Egy szál harangvirág bömböl a Hunyadi téren – teljesen önkényes tehát a választás, hogy honnan indulunk.

Igen, valami többismeretlenes egyenlet vendége voltam.

Gravitáció

Beállok a magasságmérőbe, 181 centimétert mutat; lefekszem, az eredmény 183 centi. Üvölt a sláger: „Annak idején hogy is mondtad, testvér? / »Nem érdemes élni az ilyen pillanatokért, / Minden semmi semennyi – a semmiért«?” – ne is keressük, honnan az ellenfény, mire a zene elül, feltámad a szél, és majdnem ugyanaz a jó öreg, kavargó por, széles közöny, miből kiragadtatom néha. A semmi valóban fura.

Ahol mások továbbmennek, ott állok meg én: egy csomó minden van a fejemben, csak hát ugyan minek, ha nem tudok élni vele. Az ember minden jót káprázatnak vélhet saját magában – de bennem nem mesterségesek a romok. És tegyük össze a kezünket: egy hely leírásában élünk, nem magán a helyen – de azért mégis reménykedem, hogy szól majd valaki, amikor értelmet nyer az „etikus” szó. Lerövidítem, jót vágyó ronda lélek, a teljes arcszőrzetem, mert ezt kérték – szép, mint egy ördögnek eladott lélek (easy come, easy go).

És van csapda: amiket írok, talán csupa gyengeség, de akkor nyilván képtelen vagyok kihozni magamból a lényegit. „Történik valami, megpróbálod leírni, és vagy túldramatizálod, vagy aluljátszod, eltúlzod a rossz részeit, vagy nem veszel tudomást a fontosakról” – szól a replika; de hát nagyra vágyom, és ebben testesül meg ama hűvösségeszményem is.

Beleszédülök a magasságba. Két súlyos bankó. Szégyen.

Rozsdamaró

A por egyre csak kavarog, a madarak pedig szüntelen köröznek, vágják a gyűrűket a felhorzsolt, zaklatott égre, iszapszín ragyogás, felkavaró tánc.

És a homokban megfeneklett hajó tanyáz, körötte mi, emberek, mikor körülvesz a kiszáradt óceán – a szél hord olyan dolgokat, amelyek most először szárazak. (Csak nehogy megírjam.)

A bámészkodó ég szólít meg: „Vésd fel egy Möbiusz-szalagra hétszer: »Örökös itt a lélekjárás«”.

Annak, akit

Esik. De ettől a por még nem ül el, ugyanúgy kavarog, de sőt még dühödtebben rozsdásodik rám közönye.

Álmomban varázstalanodtam, meghaltam. Így lebegtem a végtelen, fekete tejben, miközben a csillagokat a láthatatlanságukban még félelmetesebb teremtmények ugatták és üldözték, majd lerángatták őket az égről, a csillagok pedig zuhanásuk közben daloltak, mint a pina. Tudtam, hogy hamarosan felébredek.

Ugyanaz a téma más karaktert visel moll hangnemben, és mást dúrban. Ahhoz, hogy egy költőt élvezzünk, szeretnünk kell a közegét, közvetlen kontextusát is. Minden bölcsesség hideg, s csak annyira segíthető ki vele az élet, amennyire a hideg vasat lehet kovácsolni.

Maradok csend

Van olyan élmény, amit csak magának kívánhat az ember. Tévedhetek abban, hogy hívnak engem? Még mindig nem látom, ez hogyan volna lehetséges – bár egyre több minden történik, amiről korábban sehogy sem tudtam, hogyan is volna lehetséges, most viszont látom.

Nem nagyon tévedhetek abban sem, hogy sosem is voltam a Holdon. Ha már unom Londont, talán a Plútóra kéne kilövetni magam, a komplexusaimnak tökéletesen megfelelne egy nembolygó bolygó. Nyilván nem az örökkévalóságnak élek, csak tisztességesen el akarom végezni a dolgomat.

Jogom van azt mondani, hogy „ebben nem tévedhetek”, még akkor is, ha tévedésben vagyok – de szerencsére jogomban áll nem élni minden jogommal.

Napra nap tapasztalom, egyes emberek hiszik, hogy tudják: minden úgy van, ahogy szerintük van. Az egészen bizonyos, hogy nem fogok velük a fociról beszélgetni, mert ahhoz nem értek, a politikáról meg nem akarok. És most nem bízom meg az amigdalámban, így a végső kérdésekről sem.

– Mi kéne?

– Két pofon.

Nyilván nem kell az egészet túllihegni, csak kerülni, hogy megérinthessen. Fogalmazzunk úgy, hogy élni, pláne itt, már művészet. Legyünk jó művészek! De a kor jellemzője most is és mindenütt (és jobb esetben) a közöny.

Leszállt az este. Éjszaka van.

Tranzit

Nem tudok többet mondani, mint amit mondani tudok. Az érvek kifejtettségének mértékét vagy esetleges hiányát fel lehet róni bármely válasszal kapcsolatban, de talán mégis csak kevésbé azon válaszok esetében, melyek indulatos, túlzó és ocsmány vagdalkozásokra reagálnak higgadtan, voltaképp empátiával – és szükségszerűen röviden.

De ezekben a vagdalkozásokban ugyanakkor nem kevés rágalom és mocskolódás is van, holmi szóbeszédre, hovatovább pletykára mint „biztos forrásra” alapozva. De álljon meg végre a díszmenet, most már bizony neveket akarok hallani, ez itt, kérem, nem a Cicavízió, de sem ünnepi szartartás – vért akarok látni! (Metaforikusan persze, de tudom, ezt is hiába teszem hozzá. Aki félre akarja érteni, meg is teszi majd, prekoncepciójának maradéktalanul megfelelő kijelentésként kezelve, azt megerősítő ténynek tekintve. Lelked rajta, ember. Egyébként, persze nem mintha ez valóban érdekes lenne, de tényleg vérzett a seggem.)

A rosszindulat kántál köröttem szüntelen, mint ördög fasza Mindenszentekkor. Aki vádol, megelégszik a légből kapott lózunggal, milyen kibaszott egy meló, ha nem védekezem, igazolom bűnösségem, ha mégis, akkor még inkább – az ártatlanság félelme.

És közben lassan lépked, majd bekopogtat ajtómon a migrén, régi komám, röhög és hátba ver: erőt, egészséget, bajtárs!

Migrén

Kilépek a kapun, a szél kap belém, mint mindig – olykor felnézek, a csillagokat nem térítette-e le pályájukról a vihar, de azok szilárdan kitartanak. Az életünket feldúló őrület ellenére minden a helyén van – és csak bámulom a csillagokat hátravetett fejjel, még ha nincs is ott fenn semmi, amitől megvilágosodhatnánk. Csak tűszúrásnyi fények a sima égbolton, mégis mindig újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel töltenek el – egy erőszakkal és veszteséggel, butasággal és dölyfösséggel teli világban ezek a parányi dicsfények mindig távol és szilárdan maradnak.

„Coming out by foot” – hallom most a szomszédból, röhögni kéne, nem mindegy. Pitiánerré válik minden, „Nem vagyok buta… annyira” – hangzik ugyanonnan, és még mindig nincs kedvem nevetni. Itt a köd, én pedig nemsokára otthon vagyok, mégsem tetszik ez a pszeudokorrespondencia.

– Úton vagyok.

– Mi felé?

– A boldogság felé.

– De te már meg vagy… boldogulva!

Valahol mélyen van egy olyan gyanúm, hogy mindannyian gyűlöljük magunkat, de mindenki maga-maga választja meg, hogyan kezeli vagy kompenzálja ezt. Egyik megoldásra sem lehet irigykedni. Nem kétlem, hogy még a „legmagabiztosabb” is szar. Csak hát alig is értem a kísérőtüneteket, -jelenségeket. Lelkem rajta; a gyenge mindig vesztes, nem érdekes, ivóvá lenni szükségszerű.

Ennek is milyen jó vége lesz.

Motyogás, hajnal

Álmomban börtönbe kerültem, pedig semmit sem követtem el, csak zárult a nehéz ajtó mögöttem, bent voltam – és bár nem volt rossz, mégsem éreztem jól magam, érdeklődtem a tőlem szokott bambasággal, ugyan mikor is engednek ki, ha már ok nélkül hoztak be, s mire válasz jött volna, felébredtem.

Álmomban szemét voltam, mert írtam és megjelentettem valamit, amit valaki, noha semmi oka nem volt rá, magára vett – mintha nem a referenciális olvasás veszélyességéről beszélnék folyton.

Álmomban voltam.

A fénykép nem sikerült

Mindenki hall olyan történeteket gyermekkorában, melyeket sosem felejt el. Elkezdődik valahol, de az nem az eleje, mert nincsenek kezdetek, csak elkezdődik, szinte jeltelen; zongoraszóra sírnál, nem engedik, vicsorognál, nem engeded; zajlik és folyik és történik megállíthatatlan, vége nincs, csak a semmi áradó lehelete.

Amikor már az üres, betöltésre váró fehér lap sem fenyeget, de sem egy rettenetes rákosszentmihályi tél, amikor voltaképp „mindegy”, amikor már tényleg úgy áll, hogy minden kötél szakad, és akár ki is rúghatsz a hámból – nos, akkor kell igazi bátorság ahhoz, hogy a lovak közé dobd a gyeplőt (amikor ideje van valami valódi őrültséget csinálni). Kis utazás, zéró kimenetelű függvény (/dev/null) – formásan pompás dadogás mindössze ez is.

Hangokat akarok hallani! Ocsmány szagokat vágyok érezni! Rettentő képeket óhajtok látni! Förtelmes ízeket kívánok érezni! És ne kínozz, ráspollyal simogasd a faszom. Édes vörösbor per vers, szimpla élmény, ama majdnem-semmi. De hát nem is szabadulhatunk a gyanútól, mely önnönmagunkban testesül meg, ebben a teljességgel természetellenes valamiben, az evolúcióval végsőkig dacoló húsgépben – igen, most már bizonyos, hogy magamra venném, ha megbántanál.

Hogy a végén esetleg Casablancában kötök ki? Az a zárt osztály szinonimája? Hogy kurafinak nevezel, mert tudod néhány titkomat? Hogy úgy nézek ki, mint egy kabarészereplő? Mert szánalmas az, ahogy végül egy befásult, kiégett, cinizmusra is képtelen vén köcsög lett belőlem? Egy bántnok lennék? Hogy is mondtad, „mint egy kabarészereplő”? Na hja, sit down tragedy.

És a seggembe törlöm a kezem – azt hittem, én lehetek az első kutya a történelem során, akiből szalonna lesz, de valójában csak egy kóbor korcs vagyok, aki a szemétdombon kénytelen vacsorázni.

Egyszer volt

Színüres szívem kárörvendő hollója azt károgja, sohamár, és a hold is egy felhőt von maga elé durcásan. Bizonyos rutinok kifejezetten ártalmasnak tűnnek föl. De sőt és épp ezért kerülendőnek – olykor mégsem lehet elkerülni őket. Mi ez a késő őszi sátánizmus? Ráadásul önmagamról mesélnem sincs már kinek, amióta meggyógyultam.

– A sivatagban nincs semmi. És az senkinek nem elég.

– Az benne a trükk, hogy nem zavar a fájdalom.

Nem tudom, miért, de megrémültem – mintha valami rondaság volna az élet. És most már csak egy kegyetlen sláger szól, valóban szívbemarkoló forma, sehol sincs meg a hajnalban elgondolt két mondat, hiábavalónak bizonyul a keresés, üldözni nincs mit. És minek is. Kinek tetszene annyira, hogy össze is házasodjanak. A nemkérdések ideje ez. Meg a bármikor megdönthető magabiztosságé. Nem is szeretnék több dialógust. Engem is csak az alkalom szült.

– Te tényleg majdnem ember vagy.

– A majdnem elég is.

Amikor pedig végre ráveszem magam, hogy kilépjek a lakásból, azzal az ordas közhellyel kell szembesülnöm, hogy az éjszaka tele van ragadozókkal és más egyéb szörnyekkel – most először ritkának és értékesnek tűnik föl az élet, annak ellenére, hogy olyan sok van belőle, és hogy legnagyobbrészt nem sikerül bizonyítania az értékét.

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy ez még kevés. Hozhatom a teát?

Keleten világosabb lett az ég alja, valahol énekelni kezdett egy madár, és ez csak azt mutatta, mennyire ostoba. Mire is gondoltam. Ezt ti nyilván jobban értitek. Meglehet, tényleg és mégiscsak nagy gonoszság a másiknak azt kívánni: élj boldogan.

Madártávlat

A kék és üres szemű nő elmosolyodik, a széles mosoly több száz tökéletes, fehér foggal van tele. – Szóval most le kellene taglózzon engem a lelkifurdalás és annak szépsége? – sziszegi, majd elfordul, maga mögött hagyva a poklot és a porvihart, mit kedvtelve élesztgetett és éltetett. – Aki keres, halál.

Időérzékelésünk egy kényelmes illúzió csupán; olykor holmi szellemnek, testetlen vándornak vélem érezni magam, holott fázom – talán szégyellnem kellene, hogy részeg vagyok, de szerencsére részeg vagyok, és nem szégyellem magam. Ez a részegség most más, hisz semmit sem ittam: lebegek és emelkedem és megsokszorozódom; minden egyes részem más és más tempóban létezik – így jut eszembe minden; emlékezni kezdek, minden veszteség ugyanaz a veszteség, minden felejtés ugyanaz a felejtés.

Ama mélységes és szánalmas bánat pedig visszaránt a földre, egyetlen, színjózan testembe, s hátam mögött érzem, majd odafordulva meg is pillantom a Holdat. A ragyogó, pimasz, imádnivaló Holdat, ahogy hív, kényszerít, fénylik és sugárzik, édes semmiségeket suttog acélos hüllőhangon: – Üdv, öreg barátom.

Szia, idegen.

Kontradekonstrukció

Ha 1998. június 6-án (szombaton) 06:06-kor a kést a Bibliába döföm, a penge hegye a 666. oldalon áll meg, ahol ezt olvasom: „Jaj azoknak, a kik hősök a borivásban és híresek részegítő ital vegyítésében” – majd kicsit fentebb, a szomszéd hasábban ezt: „És parlaggá teszem; nem metszetik és nem kapáltatik meg, tövis és gaz veri föl, és parancsolok a fellegeknek, hogy rá esőt ne adjanak!”

Még a taps előtt

Találkozni kellene az úristennel, már ha van. Megkérdeznék tőle jó pár dolgot. Hogy mivégre.

Hogy ezt nem a kifejezett feketében kell keresni, bár nyilván annak környékén (csinos húsdaráló ez), na meg a bőrszínben, a sárgára tapadó árnyékokban – leírható ez a sárga, ha van mindig valami fekete? A betűzést elrontom, ez a saját balfaszságom, narancsbőr; nem lépek tovább. Elindulásról szó sem volt. Hiba nincs, csak a tábla: nem kijárat. Miért is lenne másképp, mint ahogy éppen van; ez van: aprópénz, bikavér. Hogyan lehetne tenni arc nélkül bármit is. Vérnarancs, álmok, keserű vagyok. Eső után hogyan alszom el. Készül egy portré, színhúsból; nekem tetszene, de nem számítok.

És a végén halkan, voltaképp elegánsan felkérnek a távozásra – ahogy én kérnék mindenkit. De való igaz, ez modortalanságnak tűnhet föl… A frakk nyilván túlzás volna, de a fehér ing a minimum, míg alig hallhatóan suttogom: nyár volt stb. Hazudni fogok, mert hazudni kell, ha már minden úgy lett, ahogy volt, semmi nyár, tompa fény, szürke zúgás, érdes szagok, fanyar felületek, vacak buké. Mint talált tárgy, untat ez az egész, leadom; tartózkodón motyogok majd, fehér ruhában lassan hazudok. Ahogyan akkor fülelt a csend, egyet ütött; sötétedjen csak be rendben, es ist gut, a komédiának vége.

Na inkább kussolok tényleg

Megtaláltam az árnyékot. Vagy esetleg az árnyékok találtak meg engem – talán sok minden van, amit nem kellene elmondanom, ha gondolom, érzem is. Rég várok valakire, aki mindössze ennyit mond: „He?”

„Nem találja a szavakat, fiacskám?” – csak úgy, egy csapásra megszűnik a szimpátia, azt mondom, „ó” vagy „hm”, ti meg nem mondtok semmit. De valóban: ez már bizony szarrágás, és rágassam mással. A potenciális megragadása számos következménnyel jár – ilyenkor kell leginkább vigyázni és véletlenül sem felelni, sehogyan sem, a kérdésre: „Készen állsz jobb célra használni a gyűlöletedet?”

– De hát én semmit nem tudok…

– Valamit mindenki tud. Lehet, hogy csak fingani, de az is valami.

S felelt az angyal: / Ujjongni éden a pokolban, / Érezni fönnen lent a porban; / Ölelni sárban is az Eszményt, / Szenvedni boldogan: nemesség. Szamárfüles emlék: a küszöb az árnyékot hívja-siratja; minden veszteség ugyanaz a veszteség, minden felejtés ugyanaz a felejtés.

Betűleves

Talán nem kell mindig kimondani, ami egyértelmű, és talán valóban eltöröltetik az idő logikája a szenvedésben, de sőt meglehet, mégsem ugyanaz a veszteség minden veszteség. Könnyen elképzelhető az is, hogy az életben minden, ami jó, pusztán játék. De a mérhetetlen és immár rendszerszerű pitiánerségbe vetve előbb-utóbb elkerülhetetlenül magunk is pitiánerré válunk – és persze hogy nem emlékszem, anyáztam-e már ma.

Hinni a csodákban? Talán ennek tudható be az egyébként unalmas és szabályos arcvonások között ráncolódó fásultság; összevegyült az esti hideg a sehogy sem oldódó szorongással. Talán magamra venném, ha megbántatnának.

– Mindenki sokat gondol rád.

– Értem, menjek a faszba.

– Hát… igen.

Tudom jól, nem dramatizálásra van szükség, hanem alternatívákra, de azok nincsenek. A többi nem rajtunk múlott.

Persze a mi korunkban az ember már csak egy rakás voltból meg talánból áll. (És megértem majd végre, miért gyűlöl a király?) „Az egyetlen kiút: hasznosítani az értéklánc menti infrastruktúrákat.” De hát én semmit sem tudok. „Ahogy a kiskapitálist megszeretted idővel, talán magadat is meg fogod.” A végén pedig halkan és felettébb elegánsan felkérnek a távozásra.

Szárazjég

Körbe-körbe járnak a gondolataim egy spirál mentén, melynek merő sötétség a közepe.

Mi sem tűnik föl valószínűtlenebbnek számomra, mint hogy egy körorvost vagy egy matematikust – voltaképp bárkit, aki engem olvas, ez komolyan befolyásolna bármiben. Egészen másféle ágyúkkal kellene tüzelni, de legfeljebb csak a legközvetettebb hatásban reménykedhetem. Mindeközben azt érzem, az alapokig leástam, hogy kellően mélyre szúrjam le a kérdőjeleket, de mégiscsak előfordulhat, hogy gondolatköröm sokkal szűkebb, mint sejteném. És talán épp ezért most már többé nem kérdezek, nem várok se választ, se magyarázatot – valószínűleg elég lesz szemlélődnöm hallgatva. Azt hiszem, sosem voltunk igazán barátok mi, én meg a táj.

Persze mások alakítják az embert, én legfeljebb csak elbeszélem. „Amit az ellenséged hisz rólad, az valószínűleg igaz, különben miért lenne az ellenséged?” – erőst bukfencező szillogizmus ez; a világ örök hinta, fénytelen és alacsony életet teregetek ki – de mindegy is.

Mindig rettegek attól, hogy a házban valaki elkezd hegedülni. És olyannyira rettegek, hogy amikor ez megtörténik, a cincogás befejezte után hallucináció gyötör, tisztán hallom az elkínzott húrokhoz dörzsölődő, kirojtosodott vonó hangjait, noha tudni is vélem, ez már puszta káprázat. A valóságos szó jelentésével korábban nem volt problémám: valóságos az, ami a világot mozgatja, ami megfogható és igaz; a másik oldal, a nem valóságos pedig az, amiről egy őrült üvöltözött hajnal négykor az utcán: nem valóságos a baszdüh és a pinabú, melyek az álmokban gyötörnek, és melyek megfoghatatlanok és súlytalanok. Akarom és nem akarom tudni, korábban tévedtem, vagy most.

Alighanem messze vagyok még attól, hogy megértsem az összes megértendőt, amikor pontosan tudom, miről kell és miről nem kell beszélnem. Még mindig csak belebonyolódom a részletekbe, s nem tudom, van-e értelme erről beszélni. És hogy akkor miért is jártam be azt a nagy területet. És nem tréfa: az írásdüh egy végtelenül romlott kor tünete.

Kedvellek, te porhüvely, kedvelem a jelentéktelenséged, értelmetlen vágyaid, felesleges tetteid, semmitmondó szavaid.

A bolondomat járatod velem (?)

Induljunk el, te meg én, ha már kiterült az éj a város egén – ami ugyan nem biztonságos, borzalmas haragja és még borzalmasabb hálája semmi szín alatt nem nevezhető biztonságosnak, s ezt talán meglehetősen sokan látják, de ez nem jelenti azt, hogy fel is ismerik. Tények érzelmek nélkül: való igaz, lehetne időben másutt az éj, ama másik, a soha be nem fejeződő, fektében elnyúlt fénymaradékkal kecsegtetve – induljunk el.

Már nem remélem, hogy megfordulok, sem új fejleményt, pláne hogy tehetséget, látókört cseréljek, ilyesmire törekedni sem törekszem, mert tudom, az idő mindig idő, s a tér csak tér – és mindig az. Ami létezik, csak az időben létező, s csak a térben igaz – jobban járnánk, ha soha nem találnánk rá, mert aztán többet tudunk majd, mint amire vágynánk, többet érzünk annál, amit valaha is érezni akartunk; bizony, így kezdődik a bánat, és soha nem ér véget.

Az emlékezet pedig nagyon furcsa: a dolgok másképp állnak, mint hinnénk. Néha felébredünk, aztán újra elalszunk, és a kettő között már alig is van különbség: az alvást elrondítja a szégyen és a szorongás, az ébrenlét tele elvetélt gondolatokkal, melyek álomszerű képtelenségszilánkokká fakulnak. Persze meglehet, teljesen természetes folyamat ez, az agy kiváló módszere, amellyel a valóság természetének ellentmondó tapasztalatokat kezeli: felejtünk.

Senki nem állította, hogy a mennyország könnyű poggyász – egyszerűen arról van szó, hogy ha valami túl magabiztossá lesz, akkor rögtön hazugsággá válik –, megmártózni mások bánatában vezeklés; a napfény csodaországban is árnyékkal jár és a titkok csak akkor tárulnak fel, már ha feltárulnak, amikor az ész a végét járja – ezért remegek most, ezt érzem, szétreped a fejem; nem moccanok, virágot vet a fagy, a harmat csillagot – lélekharang, lélekharang… éj, ha jönnél.

Most gyorsan

Esik. Az első mondat sorrendbe szedi a gondolatokat, a második meg célba veszi mindig ugyanazt a helyet. Minden klisérajongó emberi lény tudja, hogy csak olyan felhők ürítik ránk tartalmukat, melyek mögött mindig kék az ég. Semmi értelme olyasmit mondanunk valakinek, amit az nem ért, még ha hozzátesszük is, hogy úgysem érti.

Ami csak létráról elérhető, az már nem érdekel – nyilván mert túl sokat használtak korábban létraként, melyet épp úgy is löktek el, felhágván rajtam, mint immár feleslegest, ami ennyire volt jó. Ahogyan bármely szónak az egyik jelentése az alkalmazásának egy adott módját mutatja, úgy egy ember „funkciója” a használatát. A nyelvjátékok persze változhatnak, de mennyit érne meg a válasz? (…×…=…?) Baszd meg a létrádat. Papíron is minden ellenünk szól.

Életmegvető bátorság; a „kedvenc válasz”, amikor nem akar valaki válaszolni: „nem fogok magyarázkodni”, „nem foglak győzködni” – érzéketlen vágy; lesz, amit sosem értünk meg. Minden mozdulatom a nagy egészre irányul, mindig ugyanarra, akárha különböző perspektívájú látképek vagy vetületi ábrák lennének; viszont (mert volt úgy, hogy – és mégsem) az összes rituális mozzanat szigorúan kerülendő, mert azok azonnal rothadásba fulladnak. Nem akarnak megölni, tehát barátok vagyunk; és csak röhögök magamon, ha már ital sincs itthon. Egy csók persze szintén rítus, és nem rohad el – de épp csak ennyi rítus engedélyezett, és csak annyira, amennyire egy csók valódi. „Arra meg ne keress magyarázatot, hogy miért nem bírják a pofád, mert hidd el, én sem bírom, és nehéz lenne megmondanom, hogy miért nem” – itt találkozunk a minden folyik nehézségével; talán épp ezzel kellene kezdeni.

Van, aki arra születik, hogy a folyóparton üldögéljen. Van, akibe folyton belecsap a villám. Van, akinek a zenei hallása kiváló. Van, aki művésznek születik és van, aki úszik. Van, aki gombokat gyárt és van, aki Shakespeare-t szaval. Esik. Tévedéseink talán ténylegesen is összefüggnek az eső neszeivel. Itt vagyunk. Pedig nem is siettünk.

Köd

Ébredés sörtől savanyú gyomorral, felesleges eljátszani a szem ki nem nyitásával, tapogatózással: egyedül fekszem a hideg ágyban, és teljesen mindegy, mikor és hogyan érkeztem haza. Az is mellékes, milyen kistörténetet eszkábálhatok össze abból, amit a konyhában találok, a kávézaccból sem próbálok kirakni semmit. Ugyanaz az üresség napra nap, tartózkodón pontos tükörképe a bennem lakó ürességnek.

Vattás a levegő, „cirkusz”, amit állítólag csinálok, a hölgy pedig nevet, nevetésébe bonyolódom, sőt már része is vagyok, fogai pótcsillagok, nagy hajlammal a rajképződésre, elveszem torka sötét üregeiben, látatlan izmok hornyai sebeznek fel. Haza kellene menni és megtanulni olvasni, mert bár én vagyok a geci ebből a perspektívából, de nem is kellene mindent magukra venniük a kerge bukszáknak; azt viszont mégsem mondhatom meg nekik, hogy túlzás lenne, ha minden róluk szólna. Azaz csak „kiszűröm a dallamot”, a többi meg paranoia indukálta felesleges feszültség. („Néha legszívesebben megfojtanám azt a nőt, aki valami szépet, kedveset, gyengédet képzel rólam. A nők ragadozó természetének, úgy tűnik, mégis kell valami ártatlannak látszó előjáték. Pedig többet tudnak a lehetségesről, mint azt én el tudnám képzelni.”)

Nem fog hívni senki, nem megyek sehová – a végén csak kiderül, hogy van igazság a földön. És sok kicsi sem megy sokra, az idő menekül, döglöttkutyaszag zuhan végig a városon.

Spontán közöny

Nos, öregem, ha már itt vagyunk karácsony másnapján ebben az egyszerű kocsmában, és még beszélünk is az átkozva áldott közös hallgatás helyett (mert rögeszméink olyika rokon), de sőt még meg is hallgatsz kicsinyég, mielőtt újra a magadéba kezdenél, az érzelmek hajszálcsövessége és a szeretet perisztaltikája, miközben voltaképp szavak nélkül is értjük egymást, a két bú és bánat szinte egyazon; elmondom halkan, motiválatlanságom nem izgató már, de hogy még a bor is bontatlan áll a konyhában, nadrágom is bontatlan, mert az elvétett mosakodás, rövidítetlen arcszőr, nagy szavak és sírás mellőzése immár rutinszerű, nincsenek cetlik, semmit érő feljegyzések, de sem firkák (anyám képe se a falon); egyszer voltam hős, de akkor sem, és nem vágyom már semmire, csak kinyissam, amit még ki lehet nyitni, és bezárni, amit be kell – ez minden, és a tüskék.

Rózsaujj

Hajnalban mindig eljön egy pillanat, amikor a hideg még hidegebb, és ilyenkor már hiába veszem fel a második kapucnis pulóvert (hatodik réteg), az sem segít, marad a vacogás. Pedig az agyammal tudom (az agyam tudja), semmivel sincs hidegebb, mint egy perccel előtte, mégis ideköltözik a csend hidege és az üresség rendje, nincs mit tenni (vele vagy ellene).

Aztán rögtön a még dermesztőbb érzés, a hiábavalóságé. Hogy ugyan, mivégre az egész, ami, akárhonnan nézzük (és ezen nincs is mit szépíteni), nagyon kevés.

Kudarcpoétika – és ezzel akkor „minden el van rendezve”; sok mindent lehet rám mondani, de ezt a jellegzetes égésszagot nem tévesztem össze semmivel. És utána hagyom elterelni a figyelmet, elmellőzni a lényeget – nem vagyok férfi, tettem is róla (a külsőségeket illetően mindenképpen), hogy ne legyek az, legfeljebb csak afféle „anti~” –, és minden „szépen összeálljon.” Hát persze, bólogatok, ez meg az vagyok (sok mindent lehet rám mondani; minden el van rendezve). Ha ezt tudtuk volna idejében. Hát persze, bólogatok, és nincs már fejforma, miben gyönyörködhetnék.

~

Pontosan ugyanolyan reggel, mint a többi, csak egy kicsivel jobb talán az alaphang, nem kell okot keresni erre, úgyis hamar tovatűnik, akár teszek érte, akár nem; holnap is ugyanez, előre tudható, a dátum csöppet ugrik, nem látszik igazán, mindegy is, különbség semmi; a szar mondjuk lehet, hogy új, de a segg a régi; lehet, hogy az a fény valamelyest javít a dolgon, mégis ugyanaz a kialvatlan, szájbakúrt reggel.