„Kádár csapata” és az állambiztonság

A pártvezető és a Vasas

Kádár János, mint az közismert, szerette a focit. Gyerekkorában a Hársfa utcai SC, majd a Vasas ifjúsági csapatában játszott.1 Arról az ábrándjáról – ha volt neki egyáltalán2 – viszont le kellett mondania, hogy igazolt labdarúgóként kedvenc csapatában, a Vasasban focizzon: az illegális mozgalomban való tevékenységgel ez nem fért össze. Felnőttként csak hébe-hóba lépett pályára, például 1946 nyarán a kommunista párt csapatában a Nemzeti Parasztpárt elleni meccsen, illetve a hatvanas évekig az apparátuson belüli mérkőzéseken.3 Nem maradt neki más, mint a szurkolás.

Az ifjúkommunista Kádár számára természetes volt, hogy a Vasasnak szurkoljon. A klub szakszervezeti háttérrel, a szervezett munkásság csapataként alakult meg 1911-ben, és baloldali kötődését mindvégig megőrizte. Emiatt a Horthy-korszak hivatalos sportvezetése meglehetős távolságtartással és sokszor kifejezetten ellenségesen viszonyult az egyesülethez. A Vasas létét mindazonáltal sokáig nem fenyegette veszély. 1942 nyarán ugyan indítvány született az első osztályba frissen felkerült együttes kizárására a bajnokságból (mert szemben állt az MLSZ által képviselt keresztény és nemzeti iránnyal, nemzetközi és baloldali gondolatvilágot képvisel, minden meccse a szociáldemokrácia tüntetése stb.), ám a szövetség országos tanácsa leszavazta ezt.4 1944 tavaszán aztán – a többi szakszervezeti egyesülethez hasonlóan – felfüggesztették a klub önkormányzatát, miniszteri biztost neveztek ki az élére, és a keresztény-nemzeti átalakítás jegyében a nevét (Nemzeti Nehézipari Munkások SK, majd Kinizsi) és a színét is megváltoztatták (kék- sárgára).5 Az 1944 őszi hadibajnokságban már Nemzeti Vasasként szerepelt a csapat.

1946-ban a kommunista párt felkarolta a klubot. Az MKP ugyanis a többi koalíciós párttól eltérően – mint a szociáldemokrata Barátság, a kisgazda Kinizsi és a parasztpárti Kossuth – nem hozott létre saját sportegyesületet. Bizonyára ennek a „hiánynak” a pótlására döntöttek az angyalföldiek kiemelt támogatásáról, aminek eredményeképpen az egyesület vezetésében több kommunista politikus is helyet kapott, az elnöki széket pedig Kádár János foglalhatta el.6 1949-ben aztán valamennyi sportklub kommunista vezetés és befolyás alá került, így megszűnt a Vasas addigi különleges helyzete. Még azáltal sem került privilegizált helyzetbe, hogy a sztálinista módon átszervezett testnevelés és sport első embere, Hegyi Gyula korábban a piros-kék klub elnöki székében ült. A Rákosi-rendszer kegyeltjei az erőszakszervezetek csapatai voltak, mindenekelőtt a Honvéd, amely 1949 és 1956 között négy bajnoki aranyérmet szerzett. (Rajta kívül kizárólag az egykori MTK végzett az élen, egyszer Bástya, egyszer pedig Vörös Lobogó néven.)

A Vasas, ha nem is vált teljesen jelentéktelenné, legfeljebb a dobogó közelébe kerülhetett, de arra csak egyszer, 1953-ban léphetett fel. Az angyalföldiek háttérbe szorulásának az okát Moldova György Kádár János személyéhez kötötte, akinek 1950-es letartóztatása után a moszkovita vezetés gyanakvása „a Kádár által patronált” Vasasra is kiterjedt, és bár a gyökerei miatt megszüntetni nem merték, „igyekeztek a jelentéktelenség szintjére süllyeszteni” a csapatot.7 Hadas Miklós és Karády Viktor sokkal inkább a klub szakszervezeti gyökereivel, a szociáldemokratákhoz fűződő kapcsolatával magyarázza a kommunista vezetés Vasas iránti bizalmatlanságát, azt, hogy az erőforrások tekintetében jóval hátrányosabb helyzetbe került, mint a rezsim fegyveres szervezeteinek a csapatai.8

Kádár szabadulása után egy ideig angyalföldi párttitkár volt, de nem került hivatalos kapcsolatba a Vasassal. A csapat azonban mintha követte volna egykori elnöke emelkedését: 1955- ben (Kádár ebben az évben lett Pest megyei párttitkár) elhódították az akkoriban a népköztársaságról elnevezett kupát (a döntőben a „nagy” Honvédot győzték le), majd a következő évben (amikor Kádárt KV-titkárrá és PB-taggá választották) a bécsi Rapidot verve megnyerték a Közép-európai Kupát, amelyet egyébként a következő évben megvédtek. Annak a „szimbolikus súlyát” pedig – legalábbis Hadas és Karády szerint – „nemigen lehet túlbecsülni”,9 hogy a klub első bajnoki aranyérmét 1957-ben, vagyis Kádár hatalomra kerülése, illetve hatalmának megszilárdulása után szerezte meg. A párhuzamnak azonban itt vége is szakad, hiszen a Kádár nevével jelzett időszakban távolról sem a Vasas nyerte a legtöbb bajnoki aranyat, hanem az Újpesti Dózsa, de az angyalföldiekhez hasonlóan hatszor végzett az élen a Ferencváros és a Budapesti Honvéd is. Ez nyilván összefüggött azzal, hogy bár a vezetés (és ezen egyre inkább a sportvezetést kell érteni) beavatkozhatott az erőviszonyokba, a beavatkozások „többnyire mégis mindinkább a futball világának belső játékszabályai szerint alakulnak; a politikailag kívánatosnak tartott állapottól való eltérés esélye az idő múlásával együtt növekszik”.10 Ennek – ugyancsak szimbolikus – kifejeződése, hogy 1963-ban ismét bajnok lett az FTC.

A rendszernek azonban volt legalább egy olyan alkotórésze, amely továbbra is politikának tekintette a sportot és a labdarúgást, és szerette volna, hogy a politikai szempontok minél nagyobb mértékben érvényesüljenek ezen a területen (is). Az állambiztonságról van szó. Nem véletlen, hogy akkor is, amikor már bajnok „lehetett” a Ferencváros, a titkosrendőrség továbbra is a rendszerrel szembenálló jobboldali elemek gyűjtőhelyeként kezelte az egyesületet. Írásom azonban nem a Fradiról, hanem a Vasasról szól, arról, hogy a Kádár- rezsim állambiztonsága miként viszonyult „Kádár csapatához”. A történet, ez a történet is, 1957- ben kezdődik.

A bajnokcsapat és a politikai rendőrség

A klub első bajnoki aranyérméhez egy anekdota fűződik. Baróti Lajos edző elmondása szerint a bajnokság megnyerését 1957 végén a Köztársaság téri pártházban ünnepelték, ahol a játékosok mellett jelen volt Kádár János, Gáspár Sándor, Biszku Béla, valamint Csergő János kohó- és gépipari miniszter, a Vasas elnöke. A labdarúgók jutalmul egy-egy Moszkvics gépkocsit kaptak (a jutalom egészen pontosan az volt, hogy részletekben fizethették ki az autó árát). Az emelkedett hangulatban Kádár így fordult a csapat edzőjéhez: „Baróti elvtárs! Magának semmilyen kívánsága nincs?” Baróti így emlékezett: „Nekem nem volt ő elvtársam, soha nem voltam párttag, nem is követelték meg tőlem sehol, tudták, hogy ki vagyok, egy magyar ember, Horthy Miklós egykori katonája, aki él-hal a futballért. A múltam védett meg a politikától, ismerték a priuszomat, és nem erőltették a párttagságot. Akkor elmeséltem Kádár Jánosnak a bátyám történetét.”11 Baróti Dezső irodalomtörténész a szegedi egyetem professzora, 1956-ban rektora volt. Az október 26-i felvonulás során neki kellett volna rábírnia az egyetemistákat arra, hogy kerüljék el a Széchenyi teret, de nem sikerült, sortűz is dördült. Ezért kellett felelnie a forradalom leverése után. Kádár azzal hálálta meg kedvenc klubjának az első bajnoki címét, hogy megnyitotta a börtön kapuját az edző testvére előtt.12 (Létezik olyan változat is, amely szerint Baróti Dezső kiengedésével nemcsak a bajnokságot, hanem a korábbi évek kupagyőzelmeit is honorálták.)13

A történtekre így, ebben a formában biztosan nem kerülhetett sor. A Vasas bajnoki vacsoráját ugyanis a Gundel étteremben tartották, 1957. június 8-án. Az eseményre meghívták Kádár Jánost is, ő azonban nem tudott elmenni, hanem pár nappal később levélben gratulált a csapatnak. „Mint a Vasas régi hívét, örömmel tölt el az egyesület nagy erkölcsi és sportsikere” – írta, majd hozzátette: „Külön örülök annak, hogy a sportolók a haza hű fiainak bizonyultak.” (Azaz, szemben például a Honvéd több klasszisával, nem emigráltak 1956-ban.) A pártvezető levele szívélyes hangú, ám tartózkodó, egyáltalán nem utal arra, hogy a közeljövőben személyesen is találkozni szeretne a klub vezetőivel és játékosaival.14 Egyébként is: vajon miért ünnepelte volna a vasmunkás szakszervezet csapata a budapesti pártközpontban a bajnoki aranyérmet? És miért vártak volna vele több hónapot?

A történet érdemi mondanivalója azonban igaz. Baróti Lajos levélben kereste fel Kádár Jánost, és igyekezett közbenjárni letartóztatott testvére érdekében. Mint írta, végső elkeseredettségében merészelt hozzá fordulni, mert már minden ajtó bezárult előtte. Arra hivatkozott, hogy a bátyja csak személyeskedések és hamis vádaskodások miatt került börtönbe, ha hibázott is, nem a rendszer ellensége, baloldali meggyőződésű volt 1945 előtt is, és az maradt utána is. (Baráti köréhez tartozott például Ortutay Gyula, akinek a meghallgatását kérte is Kádártól.) Az edző igyekezett a pártvezető Vasas-kötődésére építeni. Hivatkozott korábbi találkozásukra (bár nem hitte, hogy Kádár emlékszik rá): „A Vasas vezetőségi ülésén találkoztam Önnel, amikor ott a labdarúgócsapatunk működéséről és terveiről számoltam be. Ön is mondott kritikát és útmutatást a jövőre nézve.” (A levélből nem derül ki, hogy a találkozóra mikor került sor.) Baróti Lajos megemlítette, hogy a csapat a népköztársasági és a közép-európai kupák után immár a – még folyó – bajnokságot is megnyerte. „Remélem, ezzel, mint angyalföldi szurkolónak örömet is szereztünk Önnek” – írta.15

Az szinte biztos, hogy a nyomozati szakaszban Kádár nem lépett közbe, vagy ha igen, akkor nem járt sikerrel (ami nagyon valószínűtlennek tűnik). Baróti Dezsőt 1957. április 26-án tartóztatták le, az ellene folytatott vizsgálat augusztus közepén fejeződött be, azután átkísérték az ügyészségre, és előzetes letartóztatásban volt az elsőfokú ítéletet meghozatalakor, október elején is. (A szegedi megyei bíróság népi demokratikus államrend elleni gyűlöletre izgatás miatt két és fél év börtönbüntetést szabott ki.) A másodfokú ítélet csak 1958 októberében született meg: a Legfelsőbb Bíróság a büntetés mértékét egy évre csökkentette, és annak végrehajtását három évre felfüggesztette.16 A jogerős ítéletből is kikövetkeztethető, hogy Baróti professzort legkésőbb 1958 tavaszán már szabadon engedték. Arra nincs bizonyíték, hogy ez valóban Kádárnak volt köszönhető, a neki szóló levélnek azonban lehetett hatása. A bíróság ugyanis meghallgatta Ortutay Gyulát, akinek tanúként való megidézését Baróti Lajos kérte Kádártól, és a büntetést többek között éppen az ő vallomására hivatkozva mérsékelték. Szegedi értelmiségi körök viszont úgy tudták, hogy az egykori rektort nem az öccse mentette meg (vele szóba sem állt Biszku Béla belügyminiszter), hanem maga Ortutay.17 (Baróti Dezső felesége már férje letartóztatása után pár héttel arról beszélt egy ismerősének, hogy Ortutay és Tolnai Gábor nagy erőfeszítéseket tesznek a kiszabadítása érdekében.)18

Az állambiztonság más vonatkozásban viszont kapcsolatba került a bajnokcsapattal: a piros-kék együttes indulhatott a Bajnokcsapatok Európa Kupájában, és ennek során nyugati együttesekkel is találkozott. A selejtezőből a CSZKA Szófián jutott túl a Vasas, amelyre az első fordulóban a svájci Young Boys várt. A piros-kékek a kinti 1–1 után a Népstadionban 2–1-re győztek a berni csapat felett. A magyar együttes továbbjutása simának mondható, bár sokáig a mérkőzések megrendezése sem volt biztos.

AVasas az első összecsapás időpontjául október 23-át javasolta, a svájciak azonban nem fogadták ezt el, arra hivatkozva, hogy az előző évi magyarországi események évfordulóján tüntetések lehetnek, ami megnehezítené a meccs biztonságos megrendezését. A Young Boys ezért másik időpontot és másik helyszínt is javasolt: azt ajánlotta, hogy a mérkőzésre november 1-én Stuttgartban kerüljön sor. Nehéz volt persze megmagyarázni, hogy miként lehetne a nyugati katonai tömbbe tartozó NSZK-ban megrendezni azt a találkozót, amelyre a semlegességére büszke Svájcban nem kerülhetett sor. Vélhetően a svájci hatóságok közbenjárására ezért a meccs előtti napon (!) a németek elutasították a magyar csapat vízumkérelmét (pedig nem sokkal korábban gond nélkül beutazhattak Nyugat-Németországba). A város „speciális” helyzetére hivatkozva (az itt található külképviseletek miatt egy esetleges incidens következményei súlyosak is lehetnek) Bern továbbra is elzárkózott a meccs megrendezése elől. Annak azonban már nem volt akadálya, hogy egy másik svájci városban játsszák le a meccset, elsősorban az ország franciák lakta vidékén, ahol nem kellett tartani a német területeken erős jobboldali szervezetek nyomásától, tüntetésektől. Bár a svájci német sajtó továbbra is helyet adott a különböző tiltakozásoknak, a találkozóra november 20-án Genfben, óriási érdeklődés mellett, de mindenféle incidens nélkül került sor.19

Habár korábban felvetődött, hogy a svájciak nem hajlandóak Budapesten fellépni, a visszavágó mérkőzést november 30-án a magyar fővárosban rendezték meg. A bonyodalmak természetesen ezt a találkozót sem kerülték el. A december 1-jén Hegyeshalomnál kilépésre jelentkező svájci csapat tagjainak a poggyászaiban ugyanis a vámosok több olyan árut találtak, amelyeket kénytelenek voltak visszatartani. Ezek egy részét – ruhaneműket, bélyegeket, érméket, élelmiszert – kint élő magyaroknak kívánták eljuttatni, amire az itthoni rokonok kérték meg őket. (Kocsis Sándor részére például egy bőröndnyi ágyneműt küldött valaki; ezt egyébként a vámvizsgálat után visszacsempészték a Young Boys autóbuszába, és csak a vámosok többszöri felszólítására voltak hajlandók átadni.)20

A magyar állambiztonság meglehetős késéssel szerzett tudomást minderről, de így is csak két hét elteltével kezdtek kutakodni az ügyben. Az első információk szerint a vendégcsapat lakhelyéül szolgáló Palace Hotel portásai vitték fel a küldeményeket a svájci játékosoknak. A minden bizonnyal a szálloda portásaként dolgozó informátor azonban azt jelentette, hogy a hotel kocsirendezője, Csík József, valamint a Vasas részéről a svájciak mellé kísérőnek delegált Faragó István vette át a csomagokat ismeretlen személyektől, majd adta tovább a focistáknak, akik aztán több esetben a portásokat vagy a liftes fiút kérték meg, hogy vigyék azt fel a szobájukba, amit nem lehetett visszautasítani. A hálózati személy elmondta, hogy egy el nem szállított csomagot („egy herendi porcelán kulacs és benne büdös pálinka”) még mindig a recepción őriznek.21

A politikai rendőrség, konkrétan Kajtár László főhadnagy elindult a nyomokon, de gyakorlatilag semmire sem jutott. Csík Józsefből egész egyszerűen nem sikerült kiszedni semmit, Kajtár pedig megelégedett annak a rögzítésével, hogy a kocsirendező „reakciós beállítottságú egyén, aki rendszeresen tesz szívességeket a külföldieknek”. Faragó István már készségesen válaszolt a kérdéseire, „őszintének és jóindulatúnak mutatkozott”, így Kajtár úgy érezhette, a vele való beszélgetés eredményes volt. Faragó észlelte, hogy ismeretlenek csomagokat adnak át a Young Boys játékosainak, illetve a portáról is felvisznek a szobájukba küldeményeket. Figyelmeztette is a svájciak vezetőjét, hogy ne éljenek vissza a vendégjoggal, ő azonban azt válaszolta, hogy udvariatlanság volna visszautasítani a kéréseket. Faragó szerint egyébként a szállóban pénzügyőrök tartózkodtak, akik, ha rendellenességet tapasztalnak, közbeléphettek volna. Kajtár tehát Faragótól sem tudott meg sok konkrétumot, de mintha ezt nem akarta volna észrevenni. Semmitmondó jelentését a „tanácsadó et.”-nak is el kívánta juttatni, főnöke azonban ezt feleslegesnek tartotta. (Az is csak a felettesének jutott eszébe, hogy a budapesti politikai rendőrség járjon utána Csík Józsefnek, és ha szükséges, távolíttassák el a Palace-ból.) Bár a főhadnagy további feladatokat írt elő (magának), nincs nyoma, hogy bármiféle eredményt ért volna el az ügyben.22

Miután a Vasas sikeresen túljutott az Ajaxon is, az elődöntőben a Real Madrid várt az angyalföldiekre. Az 1958. április 2-án a spanyol fővárosban lejátszott (4–0-ás hazai sikert hozó) mérkőzésének körülményeiről a meccs közvetítésére kiutazó rádióriporter, hálózati nevén „Galambos” számolt be. „A spanyolok igen nagy gondot fordítottak arra, hogy a magyar küldöttséget nagy szívélyességgel és melegséggel lássák vendégül. Hangoztatták, hogy a spanyol és a magyar nép a legudvariasabb nép, és ezt anélkül, hogy ebben valami politikai tendenciát tapasztaltam volna. Igyekeztek a Vasas csapatát a legnagyobb fokú szívélyességgel vendégül látni. Ugyanakkor azonban üzleti vonatkozásban jó néhány kérdésben: a szálloda, étkeztetés stb., sokkal nagyobb összeget állítottak be a Vasas terhére, mint ami a Vasas csapatát megillette volna. Ez azzal magyarázható, hogy a Real Madrid üzleti vállalkozás, és a Vasas szereplésére nem akartak ráfizetni” – jelentette az ügynök. A spanyolok úgy nyilatkoztak, hogy a közeljövőben szeretnének több magyar együttest is vendégül látni. A Vasas kinti fellépése, illetve a hazai visszavágó más területen is elősegítette a kapcsolatok javulását, például a két ország rádiói és televíziói között (első alkalommal jött létre közvetlen rádióösszeköttetés Madrid és Budapest között, megállapodtak műsorok cseréjéről stb.). A madridi fogadáson Bernabéu, a Real elnöke érdeklődött a gazdasági kapcsolatok fejlesztésének lehetőségeiről is. „Galambos” beszámolt a csapat körül feltűnő magyar emigránsokról is. Találkozott például Östreicher Emillel, a madridi klub szaktanácsadójával, aki megmutatott neki egy, a Real vezetőinek címzett levelet, amely arról tájékoztatta a spanyolokat, hogy a riportert hírszerző feladatok elvégzésével is megbízták. A menedzser szerint azonban a Real elnökét nem érdekelte különösebben a dolog, mondván, nem szólhatnak bele, hogy a magyarok kit küldenek ki a mérkőzésre.23

Amagyar kémelhárítás felkészült az április 16-i visszavágóra is. Információik szerint a madridiak 21 fős küldöttségét (játékosokat és kísérőket) 25 újságíró is elkíséri Budapestre. A csapat mellé a Vasas által küldött két tolmács közül az egyiket, egy egyetemista lányt kívántak megbízni azzal, hogy figyelje a vendégek megnyilvánulásait. (A végzett munkája alapján kívántak dönteni arról, hogy beszervezik-e ügynöknek.) Az újságírók mellé a sporthivatal adott tolmácsot, méghozzá az állambiztonság „Szekeres” fedőnevű informátorjelöltjét, akinek jelentést kellett adnia megbízóinak az észrevételeiről. A spanyolok megfigyelésében részt vettek a hotelekben dolgozó hálózati személyek is (a labdarúgók a margitszigeti Nagyszállóban, az újságírók az Astoriában szálltak meg), de szükség esetén a belsőreakció-elhárítás ügynökei által szerzett információkat is megkapták.24 Arra vonatkozóan nincsenek információk, hogy ténylegesen milyen munkát végzett az elhárítás, bár az iratok hiánya arra is utalhat, hogy semmilyen rendkívüli esemény nem történt a meccs kapcsán. (A Vasas ugyan 2–0-ra legyőzte a Realt, ám a spanyolok jutottak a döntőbe, ahol – a Milant legyőzve – megszerezték harmadik BEK-elsőségüket is.)

Külföldön

A Vasas nemzetközi, méghozzá Nyugaton játszott mérkőzéseit az állambiztonság később is figyelemmel kísérte. A piros-kékek 1967 tavaszán például amerikai túrán vettek részt. Április 25-én érkeztek meg San Franciscóba, és innentől kezdve mindvégig tartózkodtak kinti magyarok a csapat mellett. Az április 26-i meccs napján például felkereste őket Henni Géza volt FTC-játékos, a Houston Stars Soccer Club edzője, aki az akkor beindult profi labdarúgásban rejlő nagy lehetőségekről beszélt a játékosoknak.25 Az ismeretlen, feltehetően hálózati forrásból származó értesüléseket megerősítette „R. Gy. elvtárs”, a Vasas labdarúgó szakosztályának egyik vezetője is. Elmondása szerint a beszélgetések során szóba került magyar edzők amerikai szerződtetése is (az amerikai szövetség részéről többek között Sebes Gusztáv, Baróti Lajos, Hidegkuti Nándor neve merült fel). R. Gy. azonban azt felelte, hogy erről csak a vietnami háború befejezése után lehet szó.26 (A politikai rendőrség a birtokába jutott adatokat pár hónappal később felhasználta a sport területén jelentkező „káros” jelenségek illusztrálására.)27

Az állambiztonságot az is aggasztotta, hogy a külföldi utazások lehetőséget teremtettek a „disszidálásra”. A hatvanas évek végén a Vasas három labdarúgóját is elvesztette ezen a módon. Liebhaber Barna az 1967. augusztus 8-án Stuttgartban játszott barátságos mérkőzés után nem tért vissza Magyarországra. A játékos egyébként az előző évben az utánpótlás válogatott tagjaként akart pénzt kivinni az országból, ezért az utazásból kizárták, sportútlevelét pedig bevonták. A klub eltiltotta a nemzetközi mérkőzésekről, sőt az első csapat keretéből is kizárta, 1967 júniusában azonban mégis a labdarúgó útlevelének visszaadását kérte a BM III/3. Osztálytól. A kérést előbb visszautasították, ám a felsőbb szerv közbenjárására Liebhaber útlevélhez jutott, és augusztusban a csapattal tudott tartani. Az FTC vezetői és szurkolói körében elterjedt, hogy a játékost „a Vasas vezetőségének közbenjárására, a rendelkezések figyelmen kívül hagyásával, magas szintű vezetők közbenjárására engedték ki az országból”.28

Visnyei Gyula 1969 februárjában a Vasas ifjúsági csapatának olaszországi túrájáról nem tért vissza. Bár a hátrahagyott levelében egyértelműen kifejezésre juttatta szándékát, a csapat vezetője bízott abban, hogy a focista meggondolja magát, ezért nem jelentette azonnal az esetet a magyar külképviseletnek.29 A BRFK állambiztonsági szervének egyik ügynöke április végén találkozott Visnyeivel, próbálta rábírni a hazatérésre, de a fiatalember nem gondolta meg magát, nagybátyja révén Amerikába kívánt távozni. Elmondta, hogy telefonon beszélt Puskással is.30

Kenderesi István kapus a felnőtt csapat 1969. augusztusi ausztriai túrájáról nem tért haza. Azt használta ki, hogy az együttes tartózkodási helyéül szolgáló bécsi szálloda portása – az általános gyakorlattól eltérően – mindenki útlevelét elkérte és magánál tartotta, amelyet így a labdarúgó a vezetők tudta nélkül magához vehetett. Kenderesi a Népszava külpolitikai rovatának a munkatársa volt, és a klub vezetése Marxista-leninista Esti Egyetemre akarta küldeni, így kintmaradása különösen váratlanul érte az egyesületet.31 (Az esetet jelentette „Nemere” is, de az információt csak a tartótiszt, Ladányi Mihály értékelte nagyra, annak felettese a gépelt tisztázaton megjegyezte: „Minek ezt leírni?”)32

A Vasasból rövid idő alatt – a focistákon kívül is – olyan sok sportoló távozott külföldre, hogy a fővárosi állambiztonság 1969 végén kénytelen volt külön foglalkozni a problémával. Értékelésük szerint a többségük nem politikai okokból tagadta meg a hazatérést (mivel politikai álláspontjuk, világnézetük egyáltalán nincs), hanem anyagiasságból. A nemzetközi kapcsolatok és a turizmus kiszélesedése miatt sok emigráns került a könnyelmű sportolók közelébe, akik a nyugati életforma dicsőítésével könnyen szökésre tudták csábítani őket. De felelősek voltak a sportvezetők is, akik nem fordítottak figyelmet a játékosok körül megjelenő személyekre, illetve a külföldi utak során nem vigyáztak kellően a sportolókra, például odaadták nekik az útlevelüket, és túl sok szabadidős programot engedélyeztek. „Bevásárlás, városnézés, szórakozás stb. címén indokolatlanul nagy egyéni mozgást biztosítanak a csapat tagjainak” – jegyezte meg elítélően a jelentés. A „disszidálások” visszaszorítása érdekében a budapesti politikai rendőrség feladatul tűzte ki a Vasassal kapcsolatba került külföldi személyek ellenőrzés alá vonását. A központ (azaz a BM III/III-2. Osztály) segítségével el kívánták érni, hogy az MTS az egyesületek külföldi útjait ne nyugati magyarokon, hanem az IBUSZ-on keresztül szervezze meg. A Vasas vezetőivel meg kívánták beszélni, hogy a jövőben mire figyeljenek a külföldi utak során, emellett a labdarúgócsapat nyugati utazásait az ügynökhálózaton keresztül is fokozottabb mértékben kívánták ellenőrizni.33

Apolitikai rendőrséget más vonatkozásban is érdekelte, kik szervezik a magyar csapatok nyugati túráit. A Vasas az 1967-es bajnokság befejezése után közép- és dél-amerikai túrán vett részt. A vezetők tájékoztatása szerint a klubcsapatok elleni meccsekért 5000, a válogatottak elleni fellépésért 7500 dollárt kapott az egyesület, amelyből a szervezést végző menedzser 10%-os jutalékot levont. Az ellenfelek azonban ennél jóval nagyobb összeget fizettek, a különbözetet pedig szintén a közvetítők tették zsebre, ezáltal – az állambiztonság meglátása szerint – aránytalanul nagy nyereségre téve szert. A minél nagyobb profit érdekében ráadásul a vállalt kötelezettségeiknek sem mindig tettek eleget, például rendszeresen éjszaka utaztatták a csapatot, de a szállodai ellátás színvonala sem volt kifogástalan. Az érintett klubok (az Újpesti Dózsa kivételével) és az MLSZ vezetői úgy látták, az ehhez hasonló külföldi utakat a szövetségeken keresztül is meg lehetne szervezni, ami anyagilag és erkölcsileg is kedvezőbb volna a magyar együttesek számára.34

A kiutazások – mint az közismert – csempészésre is alkalmat teremtettek. 1967 szeptemberében az állambiztonság olyan értesüléseket szerzett, miszerint Molnár Dezső, a Vasas válogatott focistája nagy összegű valutát kíván Ausztriába kivinni. A labdarúgót ezért szigorú vámellenőrzés alá kívánták vetni, erre azonban végül nem volt szükség. Baranyai György III/III. csoportfőnök ugyanis megbeszélte Egri Gyulával, az MTS elnökével, hogy „sportvonalon” rendezik el az ügyet, vagyis Egri beszél a focistával, és szükség esetén saját hatáskörében intézkedik az itthon maradásáról.35 Nem tudni, hogy ezzel függött vajon össze, de tény, Molnár az eset után többé nem játszott a válogatottban.

Hazai pályán

A magyar labdarúgás „operatív helyzetéről” készített 1969-es jelentés a klubsovinizmus megnyilvánulási formáinak a sorában megemlíti: „Eluralkodott a klubok között az a hangulat is, hogy a Bp-i Vasas különleges előjogokat élvez a többi csapatokkal szemben, mert bármikor, bármely játékos átigazolását lehetővé teszik a számára.”36 Az említett „hangulat” elsősorban a Ferencváros háza táján ütötte fel a fejét. 1962 őszén például olyan híresztelések terjedtek el az FTC szurkolói körében, hogy a Vasas „el akarja csalni” a Fradiból Rákosit, aki ezért nem játszik rendesen. Szidták is az angyalföldieket, mert nem nevelnek saját játékosokat, és mindig másoktól viszik el a jó képességű labdarúgókat.37 1966 novemberében a jégkorongmeccsekre kijáró ferencvárosi drukkerek arról beszéltek, hogy magát Albert Flóriánt akarták rávenni arra, hogy igazoljon a Vasasba. A játékos azonban kijelentette, hogy semmi pénzért nem hajlandó megválni a Fraditól. Varga Zoltán viszont állítólag a piros-kékeknél szeretett volna játszani, ami megosztotta a ferencvárosi tábort. Egy részük szerint csibész, sőt hazaáruló, ha ezt megteszi, mások szerint viszont nem lenne tragédia a távozása, mert úgysem értik meg egymást Alberttel. A beszélgetés természetesen arra futott ki, hogy – mint azt „mindenki láthatja” – a Vasast fentről támogatják: pénzzel (annyi van nekik, amennyit akarnak) vagy hatalmi szóval (szóba került Hegyi Gyula és Illovszky Rudolf neve) azt a játékost szerzik meg, akit akarnak. Ismét szóba került, hogy a Vasas nem tud jó játékosokat nevelni, hanem csak igazolni. (Hasonló okok miatt szidták az Újpesti Dózsát és az MTK-t is.)38 Pár hónappal később az FTC edzője, Lakat Károly egy szakosztály-vezetőségi ülésen fakadt ki: azért tudnak olyan nehezen tehetséges vidéki játékosokat igazolni, mert nincs K-vonaluk, mint a Vasasnak. Az angyalföldieknek bezzeg még a megyei pártitkár is vigyázzba áll, mert politikai feladat a kérésük teljesítése. A többi vezető próbálta meggyőzni az edzőt véleményének helytelenségéről, mindhiába.39

A ferencvárosiak szerint a Vasas nem csak az átigazolásoknál élvezett előjogokat. 1962 tavaszán egy informátor arról számolt be, hogy a Fradi-szurkolók többsége úgy vélekedett: a Vasas csak (az MTK ellen megadott) jogtalan tizenegyesnek és a szerencséjének köszönheti, ha az élen végez, igazából – még a ferencvárosi drukkerek szerint is! – az Újpesti Dózsa érdemelné a bajnoki címet.40 A fradisták persze nem vették nagyon a szívükre a dolgot, egy héttel később már nem a Vasas bajnoki címével foglalkoztak, hanem örültek a saját harmadik helyüknek.41 1965 őszén a zöld-fehér drukkerek körében – ismételten – elterjedt az a nézet, hogy „fent” nem engedik nyerni az FTC-t, ezért sújtják sorozatos bírói hibák a csapatot. Szerintük elintézett dolog, hogy a Vasassal „megnyeretik” a bajnokságot, Mészárosnak és Véghnek azért kellett elmennie a csapattól, mert nem voltak hajlandóak átadni a bajnokságot az angyalföldieknek. Az egészben Hegyi Gyula kezét sejtették, szidták is rendesen. Bár voltak, akik csillapítani igyekeztek a kedélyeket („a fiúk szívvel-lélekkel küzdeni fognak a bajnokságért”), a többség nagyon indulatos volt, csalást sejtettek. Az ügynök szerint azt sem lehetett kizárni, hogy rendzavarásra kerül sor a Vasas–FTC mérkőzésen.42

Az állambiztonsági iratokban annak nincs nyoma, hogy a piros-kékek útját a sportvezetés egyengette volna a bajnoki cím felé. Annak azonban már van, hogy az angyalföldiek mintha nem csak a zöld gyepen játszottak volna az aranyért. Amennyiben hinni lehet az Üllői úti klubházban járatos „Kőműves” fedőnevű informátor jelentésének, a Vasas részéről több ferencvárosi labdarúgót megkerestek, hogy fejenként 5000 forintért „dobják át a bajnokságot”. A Fradi játékosai elgondolkodtak az ajánlaton, mivel ráadásul ez esetben a BEK helyett a Vásárvárosok Kupájában indulnának, ahol gyengébb együttesek játszanak, így nagyobb esélyük van a továbbjutásra. A klubvezetés azonban megüzente a focistáknak, hogy az ÉDOSZ szokás szerint megduplázza az MLSZ- től a bajnokság megnyeréséért járó pénzt, tehát ne fogadják el a Vasas ajánlatát. A tartótiszt, Kassai László százados utasította az informátort: „Igyekezzen figyelemmel kísérni, hogy a Vasas részéről felmerült ajánlatok perfektuálódnak-e, s ha igen, úgy azonnal kérjen találkozót.”43 A perfektuálódásra vonatkozó jelentés nincs a hálózati személy dossziéjában, így remélhetőleg a fenti üzlet nem jött létre. Az október 31-i mérkőzésen mindenesetre a Vasas 1–0-ra legyőzte a Fradit. A ferencvárosi szurkolók a mérkőzés elején biztosra vették, hogy a „felső sportvezetés” a Vasasnak adta a bajnokságot, de reménykedtek, hogy a csapatuk esetleg pofára ejti őket. A szünetben aztán szidták az ellenfelet és a bírót (Farkas a hosszabbítás perceiben szerzett gólt), a meccs után pedig szóváltásra és kisebb csetepatéra is sor került a két csapat szurkolói között, ám ezt a rendőrök hamar megfékezték.44

Két év múlva egy (döntetlenre végződő) FTC–Vasas bajnoki után Lakat Károly, a zöld-fehérek edzője azt tette szóvá eléggé indulatosan, hogy Szepesi György kivételével egyetlen újságíró sem ment be gratulálni a csapatnak, míg „a Vasasnál biztos hemzsegnek”. A gyúró megjegyezte: a rendszerben volt már MTK-izmus, honvédizmus és vasasizmus, csak FTC-izmus nem lesz sose. Több játékos is kijelentette, hogy inkább leadják a pontot a Dózsának, csak ne a piros-kék együttes legyen a második a bajnokságban.45 (Néhány fordulóval később a Ferencváros valóban döntetlent játszott a Dózsával, az eredmény azonban érdemben nem befolyásolta a bajnokság végeredményét, hiszen az újpestiek pontokkal előzték meg a Vasast, amely még a harmadik helyről is lecsúszott.)

Az 1968-as idényben újból felröppentek a fentihez hasonló híresztelések. „Az Ú. Dózsa és az FTC között olyan megállapodás született – a két edző között –, hogy a mérkőzést játsszák döntetlenre. Felvetődött, hogy ha ősszel az Ú. Dózsának a bajnoksága az FTC elleni mérkőzéstől függne, az FTC a mérkőzés két pontját átengedné a Dózsának, csak ne a Bp. Vasas legyen a bajnok” – jelentette „Kőműves”.46 A két csapat 1968. május 22-i mérkőzése valóban döntetlenre végződött, csakúgy, mint az augusztus 17-i találkozó. A két pont leadásáról tehát már szó sem volt, hiszen a Fradi ekkor már a saját bajnokságáért küzdött – az állambiztonság információi szerint nem csak a pályán. Egy következő évi összefoglaló jelentésben az olvasható, hogy „az FTC játékosai a bajnokság megnyerése érdekében két fontos mérkőzésen úgy győztek, hogy jelentős pénzösszeget adtak az ellenfél játékosainak. Így történt ez az FTC–Bp. Vasas, valamint a Győr–FTC mérkőzésen, ahol a Vasas-játékosok 36 ezer, a Győr játékosai 26 ezer forintot kaptak. Az anyagok a felsorolt eseteket tényként említik, melyeket, miután több hálózati jelentésben is előfordulnak, ellenőrzöttnek tekinthetjük.”47 (A zöld-fehérek decemberben a Vasast, majd a Győri ETO-t is megverték, és végül egy ponttal megelőzve az Újpesti Dózsát megszerezték a bajnoki címet.) Az értesülés egyik forrása „Nemere” volt, aki a jelentése szerint maga adta át a 36 ezer forintot a Vasas két játékosának. ők azonban a jelek szerint nem a teljes összeget oszthatták szét a csapattagok között.48

Ha figyelmesen megnézzük ezeket a szövegeket, úgy tűnik, a Vasas kivételezett helyzetéről szóló pletykák kizárólag azért érdemelték ki a politikai rendőrség figyelmét, mert azok fradista szurkolók, vezetők, játékosok szájából hangzottak el. Az állambiztonság szerint ezek a pletykák is bizonyítják, hogy a zöld-fehérek jelentős része ellenségesen viszonyul a rendszerhez. A Vasas mint hagyományosan baloldali csapat csak ebben a relációban vált a rendszer vagy a párt csapatává, és került a „jó” oldalra (míg a jobboldali FTC a „rosszra”). Az összes többi esetben a piros-kék együttes semmiben sem különbözött a többi egyesülettől. Jól mutatja ezt a már említett 1969-es operatívhelyzet-értékelés, amelyben a Vasas „problémás” játékosai a legnagyobb veszélyforrásnak tekintett Ferencváros legproblémásabb játékosával kerültek egy sorba. A jelentés szerint több futballista, „pl. Albert Flórián, Farkas János, Mészöly Kálmán gyakran visszaélnek helyzetükkel. Ez több vonatkozásban is megnyilvánul: maguk választják meg, hogy klubjukban vagy a válogatottban kikkel hajlandók együtt játszani.”49

Nem véletlen, hogy Farkast és Mészölyt is megfigyelte a politikai rendőrség. Dossziéik ugyan nem maradtak fenn, az ügynökjelentések elosztóiból azonban megállapítható, mi érdekelte velük kapcsolatban az állambiztonságot. Voltaképpen minden, mondhatnánk. Farkas Jánosról például feljegyezték, hogy a válogatott 1969-es dél-amerikai túrájáról hazafelé a repülőgépen – másokhoz hasonlóan – azt hangoztatta, hogy nem szívesen utazik még egyszer olyan messzire, ahol ráadásul kevés esély van a győzelemre.50

 Azt is számon tartották, hogy Farkas más játékosok társaságában rendszeresen felkereste a Sport Szállót.51 Mészöly Kálmán célszemélyként fedőnevet is kapott, az igen eredeti „Szőke” néven szerepel a különböző iratokban. Az egyik ráállított ügynök munkáját ekképpen értékelték pár évvel később: „A tmb.-n keresztül megállapítottuk, hogy Mészöly Kálmán baráti körben többször tett ellenséges politikai tartalmú megnyilvánulásokat, valamint arra utalt, hogy külföldi turnéjuk során adandó alkalommal elhagyja a válogatottat, és disszidál.”52 Sajnos az erre vonatkozó hálózati jelentéseket tartalmazó beszervezési dosszié nincs meg. A munkadossziéban mindössze egyetlen Mészöllyel kapcsolatos jelentés található, amely arról számol be, hogy a labdarúgó hova jár borotválkozni vagy milyen üzletbe tért be.53

Azt nem lehet megállapítani, hogy az állambiztonságnak milyen szerepe volt a két játékos 1969-es eltiltásában. Az ügy hatásai azonban egészen biztosan érdekelték a politikai rendőrséget. „Nemere” úgy látta, és ebben a klubtársai is egyetértettek, hogy nem lett volna szabad Farkas János és Mészöly Kálmán ügyét nyilvánosságra hozni. Az ugyanis nemcsak a Vasas, hanem a válogatott ügye is, a nemzeti csapatnak szüksége van rájuk, ezért az eltiltásukat úgyis törlik. Az informátor úgy tudta, hogy a dolog miatt Mészöly az FTC-be kíván igazolni, szerinte már beszélt is erről Lakat Károly edzővel (akivel kifejezetten jó a viszonyuk). Tartótisztje, Ladányi Imre őrnagy utasította „Nemerét”, hogy amennyiben találkozik Mészöllyel, adjon neki igazat, Lakatnak pedig vesse fel, hogy szívesen beszél a Vasas játékosával az esetleges átigazolásáról.54

 Miért szerette volna az állambiztonság, ha Mészöly a Ferencváros játékosa lett volna? Talán azért, mert egyszerűbb lett volna a képlet: a „problémás” játékos a „problémás” egyesületben játszott volna. Ráadásul így egyszerűbb lett volna megfigyelés alatt tartani, hiszen az Üllői úton jóval több besúgójuk akadt, mint Angyalföldön.

Miután a politikai rendőrség sokkal nagyobb figyelmet fordított a Fradi szurkolóira, a piros-kék drukkerek magatartásáról, megnyilvánulásairól jóval kevesebb beszámoló született. A kevés kivétel egyike 1970 őszén keletkezett, amikor a BRFK állambiztonsági szervének egyik ügynöke – utasításra – több sportrendezvényt, köztük két Vasas-meccset (az MTK elleni idegenbeli bajnokit és a Salzburg elleni hazai találkozót) is meglátogatott. Tapasztalatairól a következőket jelentette: „Egyelőre érthetetlennek tartják a szurkolók, de a szakemberek is a labdarúgó csapat gyenge szereplését. Szerintük Machos Ferenc edzői munkája megfelelő, bár néhányan kevésnek tartják az edzésen végzett munkát. A játékosok szellemével, akarásával elégedettek, ezen a téren kifogásolják, hogy a szakosztályban az idősebb, régi játékosoknak több a joga, beleszólása a szakosztály munkájába, mint amennyi helyes volna, és ezek a játékosok teljesítménye általában gyengébb a mérkőzéseken. A Vasas-tábor lényegesen többet vár Tamástól, Farkastól, Puskás dr.-tól, sőt Mészölytől is. Sokak szerint a vezetőség nem meri kihagyni őket, bár gyenge játékuk alapján megérdemelnék, ezzel aztán visszaélnek. Machos Ferenc szerint viszont a fiatalabb Müller és Vidáts, valamint újabban Török magatartására és szorgalmára panaszkodott. Említette, hogy sokat követelőznek, de nem edzenek rendszeresen, és a mérkőzéseket sem veszik komolyan.” Talán sosem derül ki, hogy a BRFK állambiztonsági tisztje, Süki Lajos miért értékelte figyelmet érdemlőnek a lelátói tereferékről tudósító jelentést.55

Az állambiztonságnak a Vasassal kapcsolatos utolsó ismert ténykedésére 1989 tavaszán került sor. Március 16-án a reggeli órákban valaki a levélbedobó nyíláson keresztül égő kéncsíkokat hajított Maróti János, a klub elnöke Villányi úti lakásába. Tűz nem keletkezett, csak a szőnyeg égett meg. Meghallgatás során Maróti elmondta, hogy az utóbbi időben több fenyegetést is kapott. A március 1-jei, Siófok elleni bajnoki előtt egy ismeretlen telefonáló azt közölte vele, hogy amennyiben a csapat nem nyer, úgy a csapatot szállító autóbuszt és az ő autóját is szétverik. Március 31-én (tehát már a fenti támadás után) egy ismeretlen telefonáló azt tanácsolta a klub gazdasági elnökhelyettesének, hogy ne üljön a klubelnök autójába, mert esetleg „véletlen” baleset áldozata lesz. (Maróti ezeket jelezte a XIII. kerületi rendőrkapitánynak is, aki nem mellesleg a Vasas szakosztály-vezetőségi tagja volt.) A BRFK III/II-2/A. alosztályán megállapították: „a Maróti János lakásában megkísérelt tűzokozásnak, valamint a személyét érintő egyéb fenyegetéseknek politikai motivációja nincs. A cselekmények hátterében feltehetően a Vasas labdarúgócsapatának gyenge bajnoki szereplése állt.”56

Afennmaradt dokumentumok azt mutatják, hogy a Kádár-korszak állambiztonsága nem részesítette külön elbánásban „Kádár csapatát”. Mind belföldön, mind külföldön úgy kezelték, mint a többi nagy fővárosi klubot. Ezt jelzi, hogy az egyesületre vonatkozó dokumentumokat a BRFK III/III-b. alosztálya által 1967. június 17-én „Budapesti jelentősebb sportegyesületek” címmel nyitott, OD-3889 számú dossziéban gyűjtötték. Az anyag bőséges forrásanyaggal szolgált volna a Vasas (valamint a többi egyesület) körüli állambiztonsági munkáról. A dossziét azonban az iktatókönyv bejegyzése szerint 1990. január 15-én megszüntették, és – feltehetően – megsemmisítették.57

  1. A tanulmány az OTKA K-104408 számú programja támogatásával készült.
  2. Állítólag volt, lásd Moldova György: A szent labda. Vallomás a magyar fociról. Urbis, Budapest, 2012. 55.
  3. Majtényi György: Vezércsel. Kádár János mindennapjai. Libri, Budapest, 2012. 110–113.
  4. Hoppe László–Terényi László–Vedres József: Vasas, ne hagyd magad! Sport Lap- és Könyvkiadó, 1958. 101– 104. Vö. Sarusi Kiss Béla–Szegedi Péter: „Zsidómentesen, újjászületve…” őrségváltás a magyar labdarúgásban 1939–1944. Múlt és Jövő, 2004/3. 91. A kizárásra tett indítványt közli: Terényi László és mások: A Vasas Sport Club ötven éve. Medicina Egészségügyi Kiadó, Budapest, 1961. 126.
  5. Hoppe–Terényi–Vedres: i. m. 113–114. Sarusi Kiss – Szegedi: i. m. 93.
  6. Kutassi László: A Magyar Kommunista Párt sportpolitikája 1944–1948. Kossuth, Budapest, 1987. 94–95. A többi párt csapatairól: 17–24., 36–40.
  7. Moldova: i. m. 56–57.
  8. Hadas Miklós–Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás. Replika, 17–18. (1995.) 102.
  9. Hadas–Karády: i. m. 104.
  10. Hadas–Karády: i. m. 104.
  11. Tóth-Szenesi Attila: Baróti. Alexandra, Pécs, 2004. 67.
  12. Tóth-Szenesi: i. m. 67–69.
  13. Hegyi Iván: Magyarok nagy pályán. Sprint Kft., Budapest, 2010. 11–12.
  14. Kádár János levele a Vasas Sport Club vezetőségének, 1957. június 13. Közli: Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből 1954–1989. Szerk. Huszár Tibor. Osiris, Budapest, 2002. 90.
  15. Baróti Lajos Kádár Jánosnak, 1957. május 5. Közli: Kedves, jó Kádár elvtárs! i. m. 88–89.
  16. ÁBTL 3.1.9. V-143357.
  17. ÁBTL 3.1.2. M-41884. 174–175. „Sziklai Barna” ügynök jelentése, 1959. április 9. Baróti Dezső felesége már férje letartóztatása után pár héttel arról beszélt egy ismerősének, hogy Ortutay nagy erőfeszítéseket tesz a kiszabadítása érdekében. ÁBTL 3.1.2. M-18293. 79–80. „Erdősi” ügynök jelentése, 1957. május 24.
  18. ÁBTL 3.1.2. M-18293. 79–80. „Erdősi” ügynök jelentése, 1957. május 24.
  19. MNL OL XIX-J-21-a. 387/1957. Jelentés a Young Boys–Vasas labdarúgó mérkőzés körüli bonyodalmakról, 1957. november 13. Uo. 387/1/1957. Jelentés a Young Boys–Vasas labdarúgó mérkőzésről, 1957. november 25. Az iratokat Krahulcsán Zsolt bocsátotta rendelkezésemre, amit ezúton is szeretnék neki megköszönni.
  20. MNL OL XIX-J-21-a. Sz. n. (387/1/1957.) Jelentés a vámhivataltól szerzett információkról, 1957. december 12.
  21. ÁBTL 3.1.5. O-13401. 38–39. „Czirok” informátor jelentése, 1957. december 24.
  22. ÁBTL 3.1.5. O-13401. 45–46. Jelentés a Young Boys labdarúgói ügyében, 1958. január 28.
  23. ÁBTL 3.1.2 M-19652. 26–29. „Galambos” ügynök jelentése, 1958. április 24.
  24. ÁBTL 3.1.5. O-13401. 51. Jelentés, 1958. április 12.
  25. ÁBTL 3.1.5. O-19460/2. 261. Átirat, 1967. május 9.
  26. ÁBTL 3.1.5. O-19460/2. 262. Koordináló jelentés, 1967. június 5.
  27. ÁBTL 3.1.5. O-19460/1. 183–186. Jelentés a sportkapcsolatok bővülésével jelentkező káros tendenciákról, 1967. augusztus 28.
  28. ÁBTL 3.1.5. O-19460/2. 265–266. Jelentés, d. n. (1967. augusztus.)
  29. ÁBTL 3.1.5. O-19460/2. 219. Feljegyzés Visnyei Gyula hazatérés-megtagadásáról, 1969. február 20.
  30. ÁBTL 3.1.5. O-19460/2. 227. Jelentés Visnyei Gyula ügyében, 1969. június 9.
  31. ÁBTL 3.1.5. O-19460/2. 296–297. Jelentés Kenderesi István disszidálásáról, 1969. augusztus 16.
  32. ÁBTL 3.1.2. M-37003. 129–130. „Nemere” informátor jelentése, 1969. szeptember 12.
  33. ÁBTL 3.1.5. O-19460/1. 241–245. Jelentés a Vasas Sport Clubból hazatérést megtagadó sportolók ügyében, 1969. október 29.
  34. ÁBTL 3.1.5. O-19460/1. 192–193. Tájékoztató jelentés labdarúgók amerikai útjáról, 1968. március 11.
  35. ÁBTL 3.1.5. O-19460/2. 269. Szolgálati jegy, 1967. szeptember 5. Uo. 270. Feljegyzés, 1967. szeptember 5.
  36. ÁBTL 3.1.5. O-19460/1. 296–311. Összefoglaló jelentés a Magyar Labdarúgó Szövetség és a magyar labdarúgó sport operatív helyzetéről, 1969. szeptember 24.
  37. ÁBTL 3.1.2. M-32567. 151. „Kovács István” ügynök jelentése, 1962. szeptember 24.
  38. ÁBTL 3.1.2. M-32567/1. 9–10. „Kovács István” informátor jelentése, 1966. november 24.
  39. ÁBTL 3.1.2. M-31606. 346. „Kőműves” informátor jelentése, 1967. augusztus 31.
  40. ÁBTL 3.1.2. M-31714. 59. „Csillag” informátor jelentése, 1962. április 10.
  41. ÁBTL 3.1.2. M-31714. 60. „Csillag” informátor jelentése, 1962. április 17.
  42. ÁBTL 3.1.2. M-32567. 398–399. „Kovács István” ügynök jelentése, 1965. október 29.
  43. ÁBTL 3.1.2. M-31606. „Kőműves” informátor jelentése, 1965. október 28.
  44. ÁBTL 3.1.2. M-32567. 401. „K ovács István” ügynök jelentése, 1965. november 2.
  45. ÁBTL 3.1.2. M-31606. 358. „Kőműves” informátor jelentése, 1967. szeptember 18.
  46. ÁBTL 3.1.2. M-31606. 505. Jelentés „Kőműves” informátorral való találkozóról, 1968. április 22.
  47. ÁBTL 3.1.5. O-19460/1. 296–311. Összefoglaló jelentés a Magyar Labdarúgó Szövetség és a magyar labdarúgó sport operatív helyzetéről, 1969. szeptember 24.
  48. ÁBTL 3.1.2. M-37003. 62. Jelentés „Nemere” informátorral való találkozóról, 1968. december 30. Uo. 69. Jelentés „Nemere” fn. informátorral való találkozóról, 1969. február 22.
  49. ÁBTL 3.1.5. O-19460/1. 296–311. Összefoglaló jelentés a Magyar Labdarúgó Szövetség és a magyar labdarúgó sport operatív helyzetéről, 1969. szeptember 24.
  50. ÁBTL 3.1.2. M-37003. 88–89. „Nemere” informátor jelentése, 1969. április 16.
  51. ÁBTL 3.1.2. M-20088. 87–88. „Forgács” informátor jelentése, 1969. október 13.
  52. ÁBTL 3.1.2. M-36931. 115. Összefoglaló jelentés a H-55831 sz. B-dossziéban lévő anyagokról, 1976. október 21.
  53. ÁBTL 3.1.2. M-36931. 42. „Liliom” ügynök jelentése, 1971. január 6.
  54. ÁBTL 3.1.2. M-37003. 105. Jelentés „Nemere” informátorral való találkozóról, 1969. június 27.
  55. ÁBTL 3.1.2. M-36131. 9–11. „Nagy József” ügynök jelentése, 1970. november 8.
  56. ÁBTL 1.12.2. 221-B/31/1989. Jelentés Maróti János meghallgatásáról, 1989. április 30. A jelentéshez mellékelve megtalálható Maróti bejelentése és a vegyészszakértő véleménye, amelyeket a XI. kerületi bűnügyi osztály április 10-én küldött meg a BRFK állambiztonsági szervének.
  57. ÁBTL 3.1.5. 3997. kötet. OD-napló.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.