Margócsy 70.

  Alekszandr Sztyepanovics Petrovics

Születésnapi levél Margócsy Istvánnak

Lejegyezte Kőszeg Ferenc

Amice Margócsy, tisztelt egyetemi tanár polgártárs!

Bizonyára meglepi, hogy levelet kap tőlem. Ön, polgártársam, úgy tudja, hogy 1849. július 31-dikén egy kozák a lándzsájával ledöfött. Nem hibáztatom ezért, hiszen ország-világ ezt gondolja, és a látszat ezt támasztja alá. Egyedül a bolondnak tartott kazánkirály bukkant rá az igazságra, hogy túléltem a csatát, és a nagy Oroszországba kerültem, annak is az ázsiai részébe, egy területre, amelyet burját-mongolok laknak. A sebem nem volt olyan súlyos, amilyennek az első pillanatban látszott, de mondják is, hogy a nagy, erősen vérző sebek nem annyira veszélyesek, mint a mély, alig vérző szúrások. Az ezred felcsere bekötözött, a számhoz tartotta a kulacsot, amelyben vodka volt, aztán az ajkaim közé nyomott egy újságpapírba göngyölt szivart, amelyet ők papiroszinak hívnak. Először azt hittem, nem a sebesülésbe, hanem ebbe a kezelésbe fogok belehalni, de hamarosan jobban lettem. Valahogy megtudták, hogy költő vagyok, attól kezdve Puskinnak szólítottak, a tisztek franciául beszéltek hozzám, és nagyon udvariasok voltak. Néhány nap múlva, amikor már lábra tudtam állni, odajött hozzám egy alezredes. A megállapodás szerint, mondta, ki kellene adniuk az osztrákoknak, de azok most bosszút állnak azért, hogy őfelsége, a cár segítsége nélkül nem bírtak a magyarokkal, a vezetőket bíróság elé állítják, halálra ítélik. Valószínűleg ez várna rám is, hiszen a verseimmel, hogy akasszátok fel a királyokat meg hogy dicsértem a lincselést, amiben szerinte sem volt igazam, felségsértést és gyilkosságra felbujtást követtem el. A másik lehetőség, hogy magukkal visznek Oroszhonba, de akkor egy ideig, amíg le nem nyugszanak a dolgok, titokban kell tartanom, hogy élek, nem írhatok még a feleségemnek sem, mert a postát szigorúan ellenőrzik. Kicsit gondolkoztam a dolgon, de aztán elkáromkodtam magam, hogy eb ura fakó, és igent mondtam a derék alezredesnek, aki úgy beszélt franciául, mintha Párizsban nevelkedett volna. Egy év múlva, gondoltam, hazajutok, addig az én Juliskám csak nem dobja el az özvegyi fátylat, hiszen szívből szeret, ha időnként nem szeretem formán viselkedik is, férfiruhát hord meg szivarozik, ahogy George Sandtól tanulta. Mert tudja István öcsém, én republikánus vagyok, de ezekkel az új eszmékkel, hogy a férfiak és a nők semmiben sem különböznek egymástól, ezért amit a férfiaknak szabad, azt a nőknek is szabad, nem bírok megbarátkozni.

Hamarosan elindultunk Oroszország belseje felé. Iszonyatosan sokáig utaztunk szekéren, végtelen síkságokon, mocsarakon, erdőkön át. Napóleon, gondoltam, akármilyen nagy hadvezér volt is, tisztára bolond lehetett, ha azt gondolta, hogy ezt az országot meghódíthatja. Hosszú volt az út, de hát minden véget ér egyszer. Megérkeztünk egy folyó partjára, a folyót Barguzinnak hívják, és így hívják a partján fekvő települést is, amelyet városnak neveznek, holott csak akkora, mint egy közepes falucska az Alföldön. A pompás erdei levegő meg a Bajkál-tó partján tett nagy séták hatására az egészségi állapotom napról-napra javult. Elvben hadifogoly voltam, de senki sem őrzött, a hatóságok nyilván úgy gondolták, kellőképpen őriznek a sztyeppék, a mocsarak meg az erdőségek.

Már majd egy éve éltem Barguzinban, már azon kezdtem gondolkodni, megtudakolom, mi várna rám, ha hazatérnék, amikor hatalmas öröm ért, amely azonban hamarosan nehéz szomorúságnak is a forrásává vált. Levelet kaptam, persze nem postán érkezett, hanem egy fuvaros hozta, aki mongol szőtteseket szállított az Urálon túlra. Azt gondoltam, egy ilyen nem postán érkezett levelet talán nem is cenzúráztak. Csak később tudtam meg, hogy az efféle fuvarosokat az Ohrána rendre beszervezte, aki nem jelentett, annak az utazólevelét is bevonták. A levelet az én drága kenyeres pajtásom, a nagy színész Egressy Gábor írta. A bukás után ő is Törökországba menekült, de nem bírta színpad és közönség nélkül, az osztrák hatóságokhoz fordult, hogy engedélyezzék a hazatérését. Az engedély fejében persze vállalnia kellett, hogy jelentéseket ír a titkos Polizeinak. Gábor ezt is megírta nekem, a szégyenkező vallomását a tisztesség jelének tekintettem. Pedig sejthettem volna, hogy az „őszinte vallomást” is a rendőrség diktálta neki, meg azt is kellett volna tudnom, hogy egy ügynök nemcsak híreket gyűjt, de az is feladata, hogy álhíreket terjesszen, így teremtve széthúzást, elkeseredést a célszemélyek között. Nekem azt írta, imádott Juliskám a hullám keresése közben megismerkedett Liechtenstein herceggel, és a szeretője lett. Én mindig úgy véltem, hogy egy republikánusnak a szerelemben is hűségesnek, tiszta erkölcsűnek kell lennie, ezért is sütötték rám a bélyeget, hogy nyárspolgár vagyok. De ebben a helyzetben még azt is megbocsátottam volna, ha valamelyik hajdani barátommal jön össze, akár Jókaival, akit esetleg megszabadított volna a nyakába telepedő színészné fogságából. De hogy az ellenségeink legaljasabbikának, a vérszomjas tigris Haynau nyomában kullogó kéjenc sakálnak legyen a szeretője – ez mérhetetlen fájdalommal és haraggal töltött el. Ekkor határoztam el, hogy nem térek vissza Magyarországra, ott élem le az életemet, burjátok és tatárok között. Évek múltán értesültem róla, hogy Gábor a rendőrség által költött legendát írta meg nekem igazságként. Valójában Júliám visszautasította a herceg ajánlatát, hogy legyen a szeretője, és ágyasaként költözzön vele Bécsbe. A kikosarazott aljadék ekkor rendőri eljárással fenyegette meg – ettől ment a szerencsétlen titokban és lóhalálában férjhez a nyomorult Pataki Árpádhoz. De mire mindezt megtudtam, már késő volt.

A hosszú úton rám ragadt néhány orosz szó, de Barguzinban csak néhány tisztviselő volt orosz, a burját nyelvből meg egy szót se értettem. Volt azonban ott egy kis zsidó közösség, azok németül beszéltek, bár furcsán ejtették a német szót, és sűrűn használtak ismeretlen szavakat is. A férfiak például egymást chavérnak szólították: ez héber szó, barátot jelent. Nos, volt ott a zsidók között egy lány, szurokfekete szemű, éjfekete hajú, Támárnak hívták, ha ránéztem, már nem is haragudtam olyan nagyon Júliámra, Támár is szíves volt hozzám. Az egyik nap Támár apja, Juda félrehívott. – Aleksz, mondta, te nem zavarhatod meg a lányom lelkét, nem lehet a kedvesed, ilyesmi nálunk nem szokás. De látom, kedveled a lányt, ő is kedvel téged, elveheted feleségül, ha te is zsidó leszel. Gondolkoztam egy kicsit. Petőfi Sándor meghalt, az özvegye férjhez ment, én már Alekszandr Sztyepanovics Petrovics vagyok, nőtlen, jövőre leszek harminc, akad ugyan néhány ősz hajszálam, de nem sok, ez a lány pedig tizenhat éves, mellette tovább fiatalodom. Megkérdeztem, mi kell ahhoz, hogy zsidó legyek. – Meg kell tanulnod néhány imát, áldást, a legfontosabb szokásokat, amelyeket egy családfőnek ismernie kell, de a rabbink majd megtanít – felelte Juda. – Körül is metélnek? – kérdeztem. – Azt muszáj – felelte Juda –, az a szövetség jele, amelyet az Örökkévaló Ábrahámmal kötött. De ne félj, kapsz előtte egy nagy pohár vodkát, semmit sem fogsz érezni. Már hogy félnék, gondoltam magamban, Bem tábornok tisztje voltam, a kozák lándzsájától se féltem, gondoltam magamban. Ez nem volt egészen igaz, amikor az ulánus mellém ért a lovával, és felemelte a lándzsáját, nagyon féltem, de félni se volt időm, mert szúrt, én meg elvesztettem az eszméletem. Aztán még arra gondoltam, hogy imádott tábornokom, Bem is felvette a mohamedán hitet, Murád pasa lett, ehhez őt is körül kellett metélni, s ahogy ismertem, egy szisszenés nélkül kiállta. Különben is lutheránus vagyok, ismerem valamennyire az Ótestamentumot, a prófétákat mindig sokra tartottam. Ami pedig a zsidókat illeti, mélységesen felháborított, hogy a gyönyörű márciusi napokban Pesten, Pozsonyban zsidókat gyilkoltak meg, és meg akarták akadályozni, hogy a zsidók beállhassanak a nemzetőrségbe. A barguzini zsidóknál még az is tetszett, hogy bár a cár alattvalói voltak, orosz állampolgárok és burjátok között éltek, eszükbe sem jutott, hogy orosznak vagy burjátnak tartsák magukat: zsidó volt a vallásuk és zsidó a nemzetiségük. Az imákat hamar megtanultam, a körülmetélés a vodka ellenére csak fájt, meg különösen a következő hetet viseltem nehezen, de aztán felgyógyultam, egy hónap múlva a rabbi összeesketett Támárral, én pedig az éjfekete hajú hitvesemmel olyan boldogságot éltem át, hogy az meghaladta a koltói napok gyönyörét is. A mézeshetek után beálltam Juda boltjába, kitanultam a kereskedést, Juda halála után pedig én vettem át a boltot. Megpróbáltam németül vagy jiddisül verseket írni, de az sehogy se ment, magyarul meg kinek írtam volna.

Nos, hát kedves István öcsém, tudós polgártársam, ennyit akartam elmondani a halálom utáni életemről. Most már igazán a túlvilágról írom a levelet. Elég hosszú ideig éltem, Támár fiatalon halt meg, a család nagyon akarta, hogy vegyem feleségül az unokahúgát, de én inkább megmaradtam özvegynek. A feleségem halála után éppenséggel visszamehettem volna Magyarországra, biztosan halálra ünnepeltek volna, de én nem akartam a gyilkos király alattvalója lenni. Ez volt az egyetlen egy dolog életemben, amiben egyetértettem Kossuth Lajossal, tudniillik hogy továbbra is száműzetésben élt, pedig nagyon nem kedveltem a Kormányzó Urat. Hetvenhárom évesen haltam meg, éppen a honfoglalás ezredéves évfordulójának az évében. Mi itt a túlvilágon sok mindent tudunk, ami később bekövetkezik, de a Földre csak homályos üzeneteket küldhetünk, amelyeket ki-ki a világfelfogása szerint értelmez. Az ezredév idején már lehetett tudni, hogy az ezeréves ország már nem soká maradhat fenn az akkor még létező formájában, volt, aki ezt meg is írta, mégis vannak sokan, akik ma is elhiszik, hogy ami történt, csupán holmi ármánykodás miatt következett be. De hagyjuk ezt. Legyen elég annyi, tudós polgártársam, hogy azért éppen Önnek címeztem ezt a kései, túlvilági levelet, mert tudom, hogy mindenki másnál jobban ismeri és szereti az életművemet, de a szeretetét tudós iróniával ellensúlyozza. Az iróniája időnként belém csíp, bántott, hogy a Szeptember végén első szakaszát az egekbe magasztalta, a harmadikat ellenben úgy írta le, hogy e leírás óta nem lehet komolyan venni, hiába igazolta Juliskám mondhatni szóról szóra borongós jóslatomat. Azt viszont, sajnos, el kell ismernem, „hogy a rendkívül árnyalt verskezdések” után a vers „jóval egyszerűbb és egyértelműbb, néha egyenesen ötletszerűen csattanós lezárást nyer, mely sajnos sokat őriz meg a klasszicista versszerkezetek tanító jellegéből, erkölcsi imperatív gesztusából.” De persze tudós polgártársamnál senki nem tudja jobban, hogy ez a tanító jelleg nem holmi poétikai lazaság, hanem a világlátásom (téves) egyértelműségéből származik. Mindenki ismeri a híres soraimat, amelyben a költőket (valójában önmagamat) az Isten által rendelt lángoszlopokhoz hasonlítottam. Vegyünk egy olyan közismert ügyet, mint a közel-keleti helyzet, ebben a zsidóknak is megvan a maguk igazsága meg a palesztinoknak is. Ott tehát legalább két lángoszlop fog egymásra rontani. A lincselést dicsőítő versemben azt írtam: „A hóhérságot majd én folytatom”, Klapkát pedig megfenyegettem, hogy „én meglehetősen lövök”. Barguzini tapasztalataim birtokában kísértetarcom verejtékezni kezdett arra a gondolatra, ha esetleg még élnék, e soraim alapján behívnának a GPU-hoz, ahol az lenne a feladatom, hogy naponta a nép hatvan ellenségét lőjem tarkón. Ráadásul bal kézzel, hiszen közismerten balogsuta voltam. Ha meg vonakodnék, a fejemre olvasnák, hogy én akartam folytatni a hóhérságot – akkor most mit nyavalygok.

Nagyra becsült polgártársam tudós alapossággal összeszámolta, hány versemben jelennek meg kísértetek, hogy tudassanak valamit az élőkkel. Nem lepődhet meg tehát azon sem, hogy a második halálom után beszélem el a hősi halálomat követő életemet. Kísértetként jelen voltam a barguzini sír feltátásán is. Bár a sírkőre rá volt írva, hogy ez Alekszandr Petrovics feleségének a sírja, a kazánkirály tudományos udvarmestere a kezébe véve Támárom koponyáját, nyomban kihirdette, hogy ez Petőfi koponyája. Holott én úgy rendelkeztem, hogy a hitvesem sírjától távol temessenek el, a sírkőre pedig ne írjanak semmit, mert eleve sejtettem, hogy egyszer még afféle magyaros cirkusz keletkezik a csontjaim körül.

Drága öcsémuram! A túlvilági elbeszélés közepette még megfeledkezem a legfontosabbról: az én kedves tudósom hetvenéves lesz. Hadd kívánjak most neki százhúsz évet, amennyit az Úr ad életünk hosszaként. Többet azért nem, mert Tithónosz történetéből tudjuk, hogy az örök élet örök fiatalság nélkül olyan sanyarú, hogy még tücsökké változni is jobb, mint az örök vénülés kínját elviselni.


Barguzin – Túlvilág, 2019. július 20.


Vissza a szövegekhez