70 év
Visszatekintésemben nem térek ki életem legfontosabb, legjobb részére, azún. magánéletre. Abból mindössze annyit említek, hogy miután apámat, Bernstein Bélát 1944-ben valószínűleg a nyilasok meggyilkolták, félárván s meglehetősen szűkös körülmények között nőttem fel Budapest VI. kerületében. Felnőtt életem azonban szerencsésen alakult: évfolyamtársam feleségemmel 51 éve élünk együtt, s két fiunkra (1963, Endre és 1968, Péter) ugyanolyan büszke vagyok, mint két unokánkra (1989, Márton és 1991, Zsófia).
Az elemi iskola első három osztályát a fasori templom mellett lévő Julianna holland királynőről elnevezett református iskolában végeztem. Itt a tanítás előtti istentiszteleteknek és a napi hittanóráknak köszönhetően alapos Biblia-ismeretre tettem szert, s első zenei élményeim is a zsoltárokhoz kötődnek. (A zene akut szeretetét azután gyakori hangverseny- és operalátogatásaim idézték elő és erősítették, amit megkönnyített, hogy a Zeneakadémiával szemben, az Operaháztól öt percre laktunk.) A Kölcsey gimnáziumban érettségiztem 1958-ban orosz tagozatos osztályban. ’56 után csalódottságomat tanulásba fojtottam, s miután heveny felindulásból elhatároztam, hogy szlavista nyelvész akarok lenni, kezdtem lengyelül, csehül és bulgárul is tanulni. (Németül 7 éves koromtól tanulgattam, s valamit akkor már pöntyögtem.) Az ELTE orosz–cseh szakán végeztem 1963-ban. Mivel az első 3 évben tartottam magam ahhoz, hogy nyelvész leszek, megtanultam legalább olvasni a többi szláv nyelven is. Negyedévtől azonban, mikor már látszott, hogy – státusz hiányában – nem maradhatok ott a tanszéken, nem a kedvem ellenére átnyergeltem irodalomra, mégpedig – először tanárom, Dobossy László ösztönzésére – a kelet-európai irodalmak összehasonlítására. Mint komparatista kerültem 1963-ban az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, s innen megyek 2010 közepén nyugdíjba is. Voltam gyakornok, segédmunkatárs, munkatárs, főmunkatárs, s 1986-tól az általam alapított Közép- és Kelet-Európai Osztály vezetője. Ezen kívül mindössze két mellékállásom volt: 1977–80-ban a szegedi JATE-n tanítottam világirodalmat, s az 1990-es évtized közepén másfél évig a kultúratudományi program igazgatója voltam a Közép-Európa Egyetemen, a CEU-n (Soros György barátja lévén ennek alapításában is volt némi részem).
Az Intézetben nagyon jó társaságba keveredtem. Nemcsak hogy sokat tanultam az olyan idősebb kollégáktól, mint Gerézdi Rabán, Hankiss Elemér, Vajda György Mihály, Vásárhelyi Miklós, Szili József, de barátságukat is sikerült kiérdemelnem. Nem beszélve a nálam fiatalabbakról: Szegedy Maszák Mihállyal, Veres Andrással, Horváth Ivánnal, Szörényi Lászlóval baráti társaságot alapítottunk Szövegmagyarázó Műhely néven, s új gimnáziumi irodalomkönyveket írtunk, amelyekből néhol ma is tanítanak. De másokat is kell említenem: Bonyhai Gábort, Ács Pált, vagy egykori szegedi tanítványaimat: Berkes Tamást és Balogh Magdit. (S a legjobb „nem tudományos” barátot, Nádas Pétert.) Ha már a barátságnál tartunk: részben szegedi és intézeti ismeretségekből nőtt ki a 7 szerkesztő baráti vállalkozásaként alapított, s először 1989 áprilisában megjelent „2000” című „irodalmi és társadalmi havi lap”, amelynek heti szerkesztőségi ülései azóta is az egyik legfőbb szellemi izgalmat jelentik számomra.
Ha mérlegre akarom tenni tevékenységemet, a mennyiség minden bizonnyal mellettem szól: szorgalmas voltam. Ezt honorálta az irodalomtudományok kandidátusa, majd az MTA doktora fokozat, a József Attila-díj, s számos más kitüntetés mellett a 2010-ben kapott Széchenyi-díj. A több száz tanulmány, cikk mellett (amelyek közül az első 1962-ben jelent meg) írtam 12 könyvet (az első 1977-ben látott napvilágot, s közülük 5-öt különböző idegen nyelveken is kiadtak), rengeteget fordítottam (regényeket, elbeszéléseket ugyanúgy, mint társadalomtudományi munkákat vagy drámákat, hangjátékokat), illetve készítettem költők keze alá nyersfordításokat az általam ismert nyelvekből (az összes szláv, a két balti: lett és litván, angol, német, francia), valamint több tucat könyvet szerkesztettem, válogattam, jegyzeteltem, bábáskodtam kiadásuk körül (oda-vissza, tehát itt ugyanúgy említhető a lengyel és litván költészet antológiája, mint a magyar elbeszélők, illetve 20. századi költőink litván nyelvű megjelentetése). Az 1960-as évektől a rendszerváltásig minden magyar kiadónak és a Magyar Rádiónak százával írva a lektori jelentéseket, Bulgakovtól Hrabalig én lehettem számos térségbeli író első hazai olvasója és ajánlója. A rendszerváltás után 3 sorozatot is szerkesztettem-válogattam: a Balassi kiadónál megjelent „Res Publica Nostra” című sorozatban a térség irodalomtudományi munkái kaptak helyet (eddig 6 kötet), az Osiris kiadónál megjelent „Europica Varietas”-ban a térség történelmének nagy összefoglalásai (7 kötet), s az „Arany Közép Európa” sorozatban a térség 20. század második felében írott kiemelkedő szépprózai alkotásai (15 kötet).
Munkámban igyekeztem járatlan utakon járni. Ez a törekvés vezetett, mikor pályám kezdetén, az 1960-as években a világon elsőként monográfiát szenteltem a kelet-európai avantgárd irodalomnak, illetve irodalomteoretikusként a cseh és lengyel strukturalizmusnak; akkor is, amikor elsőként írtam hosszabb tanulmányt („Egy kelet-européer az irodalomelméletben” című kötetben) olyan írókról, mint Tandori Dezső, Konrád György vagy Esterházy Péter; akkor is, mikor történészként megint csak a világon elsőként megírtam a három balti állam szovjet bekebelezésének a történetét („Európa megrablása”, 1989); s végül akkor is, mikor a hatvanas évek közepétől lassanként sikerült lefektetnem egy, a magyar tudományban, kultúrában addig soha nem létezett terület, a baltisztika (a lett és litván kultúrával való foglalatosság) alapjait, amelynek betetőzése a „Bevezetés a baltisztikába” (1997) című monográfia, legutóbbi termése pedig a hét évig – az ilyen arányú munkához szükséges és szokásos munkacsoport vagy tudományos intézet híján – egyedül készített, közel ezeroldalas „Litván–magyar szótár” (2007) volt.
S hogy mit ér ez a nagy köteg teleírt papír? Nincsenek illúzióim: nem sokat. A kis kultúrák közvetítője mindig kételkedni kénytelen munkája értelmében. Csak abból meríthet erőt, hogy tudja: másként nem tehet, ha egyszer belátta, hogy csak egymás jobb megismerése szabadíthat meg bennünket a gyűlölködés rabságából.
FŐBB KUTATÁSI TERÜLETEK
- a Baltikum kultúrtörténete közép-európai kontextusban
LEGFONTOSABB PUBLIKÁCIÓK
- A kelet-európai avantgarde irodalom, Budapest, Akadémiai, 1977
- A szláv strukturalizmus az irodalomtudományban, Budapest, Akadémiai, 1978 (angolul: Slavic Structuralism, Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins, 1985)
- Litván kalauz, Budapest, Akadémiai, 1990
- Kelet-Európa vagy Közép-Európa, Budapest, Századvég, 1993
- Bevezetés a baltisztikába, Budapest, Osiris, 1997
- Foreword to the Past: A Cultural History of the Baltic People, Budapest, CEU Press, 1999
- A kelet-européer pontossága, Budapest, Krónika Nova, 2000
- Litván–magyar szótár – Lietuviu–vengru kalbu zodynas, Vilnius, Lietuvos Kalbos Institutas, 2007
- Teljes publikációs lista
KITÜNTETÉSEK
- 1994 – Medal of Gediminas (Litvánia)
- 1998 – A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje
- 1999 – Order of Gediminas (Litvánia)
- 2006 – József Attila-díj
- 2010 – Széchenyi-díj