Ádám családja

Kezdetben a földön nem volt sem fû, sem fa. Mindent beborított a poros és kavicsos mérhetetlen sivatag.

Jehova a porból megmintázta az elsõ ember szobrát. Aztán életet lehelt az orrlyukába. És a porból vétetett szobor megmozdult és felállt.

Mire hasonlított az elsõ ember? Jehovára hasonlított, aki saját képmására teremtette. Jehova pedig sem ember, sem asszony. Egyszerre mindkettõ. Az elsõ ember tehát egyszerre volt férfi meg nõ.

Nõi melle volt.

A hasa alatt meg fütyi lógott.

A combja közt pedig a lányok lukacskája.

Ráadásul elég kényelmes volt: ha elindult, bedugta a fiúfarkat a lánylukacskába, ahogy a kést szokás a hüvelyébe.

Ádámnak tehát nem volt szüksége senkire, hogy gyereket fabrikáljon. Önmagát ejthette teherbe.

Jehova nagyon örült volna, ha a fiának, Ádámnak is lett volna fia, és így tovább.

Sajnos Ádám más véleményen volt.

Nem értett egyet Jehovával, aki unokákat akart.

Sajátmagával sem értett egyet. Hiszen szívesen szült volna és termékenyült volna meg önmagától, és vágyott gyermekekre. De a föld körötte pusztaság volt. A pusztaság pedig nem arra való, hogy ráüljünk, még kevésbé, hogy oda szüljünk. A pusztaság megfelelõ küzdõtér a verekedéshez, stadionnak jó a játékhoz, és kiváló salakos futópályának. De hogyan küzdenénk, játszanánk és futkosnánk gyerekkel a hasunkban, gyerekkel a karunkon, amikor cicit kell neki adni, és kását fõzni?

Ádám azt mondta Jehovának:

– Olyan földön helyeztél el, ami nem alkalmas családi életre. Ez a hosszútávfutók földje.

Jehova akkor elhatározta, hogy megteremti Ádámnak a földet, amire vágyott, hogy nyugton maradjon.

Ez lett a földi Paradicsom, vagyis az Éden.

Hatalmas fák virág- és gyümölcsterhes ágai hajlottak a langyos vizû és áttetszõ tavak fölé.

– Most már – mondotta Jehova – lehetnek gyermekeid. Feküdj le és álmodozzál a fák alatt. Menni fog magától.

Ádám lefeküdt. De nem tudott aludni, nemzeni meg még kevésbé.

Amikor Jehova visszatért, látta, hogy éppen idegesen jár fel-alá egy mangrovefa árnyékában.

– Látod – panaszolta Ádám. – Két lény lakik bennem. Az egyik a virágok közt szeretne pihenni. Minden munka a hasában zajlik, ahol a gyerekek formálódnak. A másik meg tûkön ül. Elzsibbad a lába. Folyton csak mennie és mennie kell. Az egyik szerencsétlen volt a kõsivatagban. A másik boldog. Itt, a Padicsomban épp fordítva van.

– Azért – válaszolta Jehova –, mert egy otthonülõ és egy nomád él benned. Két olyan kifejezés, amivel gyarapíthatod a szókincsedet.

– Otthonülõ és nomád – ejtette ki Ádám engedelmesen. – És most?

– Most pedig – közölte Jehova – kettéváglak. Aludj!

– Még hogy kettévágsz! – kacagott fel Ádám.

De hamarosan elhalt a nevetése, elaludt és elesett.

Jehova ekkor kivette testébõl az összes nõi szervet; a melleket, a lukacskát, a méhet.

A darabokat pedig beletette egy másik emberbe, akit a Paradicsom nedves és zsíros földjébõl mintázott.

Ezt a másik embert asszonynak nevezte.

Amikor Ádám felébredt, talpra ugrott, és kis híján elszállt, olyan könnyûnek érezte magát. Mindent elvesztett, ami lehúzta. Nem volt többé melle. A mellkasa kemény volt és szikár, mint a pajzs. A hasa lapos lett, mint az utcakõ. A combja közt csak fiúfarok csüngött, ami nem nagyon zavarta, habár hiányzott a kis luk, ahol kényelmesen elhelyezhette.

Képtelen volt megállni, hogy végig ne fusson a Paradicsom fala mentén, mint a nyúl.

Ám amikor visszaérkezett Jehovához, az félrehúzta a lombfüggönyt, és azt mondta: „Nézd!”

És Ádám meglátta az alvó Évát.

– Mi ez? – kérdezte.

– Ez a másik feled – felelte Jehova.

– Milyen szép vagyok! – kiáltott fel Ádám.

– Õ milyen szép – javította ki Jehova. – Ezentúl hogyha szeretkezni akarsz, megkeresed Évát. Ha futni akarsz, akkor hagyod pihenni.

És diszkréten visszavonult.

Ismernünk kell a dolgok elejét, hogy megérthessük a folytatást.

Ádámot és Évát, mint tudjuk, Jehova kiûzte a Paradicsomból. A Történelem kezdetén ekkor hosszú gyaloglás kezdõdött számukra a por- és kõsivatagban.

Kiûzetésük a Paradicsomból természetesen nem ugyanazt jelentette Ádámnak, mint Évának. Ádám újra ismerõs vidéken találta magát. Ez a sivatag, itt született. Ez a por, amelybõl vétetett. Ráadásul Jehova kiforgatta egész nõi cókmókjából, tehát kemény, jóformán elszarusodott lábával könnyedén, mint az antilop, fáradhatatlanul, mint a teve, végre szabadon mozoghatott.

De Éva! Szegény Éva anyánk! Õ, aki a Paradicsom nedves és zsíros földjébõl vétetett, és nem szeretett semmi mást, mint a pálmák mozgó árnya alatt boldogan álmodni, milyen szomorú lett! Világos bõrét megperzselte a nap, finom lábát felsértették a kövek; nyöszörögve vonszolta magát a fürge Ádám után.

A Paradicsom volt a szülõföldje, szüntelenül arra gondolt, de még csak beszélni sem tudott róla Ádámmal, õ mintha teljesen elfelejtette volna.

Két fiuk lett.

Az elsõ, Káin, teljesen az anyja: szõke, dundi, nyugodt, és hajlamos az alvásra.

De akár alszik, akár virraszt, Éva folyton szép históriákat duruzsol a fülébe. És ebben a történetben másról sem esik szó, mint a szellõrózsákkal csillaghímes friss mohapárnákról a magnóliák tövében, az arany zanótfürtökbe gabalyodó kolibrikról, a szürke darvak repülésérõl, ahogy szárnyukkal csapkodják a fekete cédrusok legfelsõ ágait.

Káin, mondhatni az anyatejjel szívta magába a földi Paradicsom utáni nosztalgiát. Mert ahogy anyja suttogva felidézte, varázsos szigetek épültek a szegény gyerek fejébe, aki csak a sivár sztyeppét és a homokdûnék terméketlen és végtelen hullámzását ismerte. Így mezõgazda, kertmûvelõ, sõt, építészi elhivatottsága is korán megnyilvánult.

Elsõ játéka egy kis kapa volt, a második egy édes kis vakolókanál, a harmadik egy körzõkészlet; ezekkel szüntelen terveket rajzolgatott, melyekbõl kitûntek a majdani tájtervezõ és városrendezõ adottságai.

Nagyon különbözött tõle öccse, Ábel. Õ futó apjának volt pontos képmása. Nem bírt veszteg maradni. Folyton csak útnak indulásról, gyaloglásról és utazásról ábrándozott.

Minden kitartást és mozdulatlanságot követelõ munkától visszariadt, mélyen megvetett. Ezzel szemben semmi sem szórakoztatta annyira, mint ha néhány rúgással tönkretehette a türelmes és dolgos Káin virágágyásait és homokvárait.

De az idõsebbeknek mindig engedniük kell a kicsiknek, így Káin a kellõ dorgálás után lenyelte dühös könnyeit, és fáradhatatlanul újjáépítette, amin öccse átvonult.

Megnõttek.

Ábel pásztor lett, nyájai után rohangált a sztyeppén, pusztákon és hegyeken át. Sovány, fekete, és cinikus volt, bûzlött, mint kecskebakjai.

Büszke volt, hogy gyermekei sohasem ettek zöldséget, és nem tudtak sem olvasni, sem írni, mert a nomádoknak nincs iskolájuk.

Káin viszont szenvedélyes szeretettel és féltékeny gonddal mûvelt földek, kertek közepén szép házakban éldegélt az övéivel.

Ám Jehova nem volt elégedett Káinnal. Kiûzte a Paradicsomból Ádámot és Évát, kerubokat helyezett el lángpallossal a kapuban. És lám, unokája anyja szellemének és emlékeinek birtokában a munka és az értelem erejével újjáépíti, amit ostobasága révén Ádám elveszített! Jehova pimaszságnak és lázadásnak tartotta a II. Édent, amit Káin emelt a sivatag hálátlan földjébõl.

Ábel viszont tetszett Jehovának, amint fáradhatatlanul rohangált a sziklákon és homokon keresztül a nyáj után.

Ezért aztán, amikor Káin virág- és gyümölcsáldozatot mutatott be, Jehova visszautasította az adományokat.

Meghatottan fogadta viszont, hogy Ábel kecskéket és bárányokat áldozott neki.

Egyszer csak kirobbant a lappangó dráma.

Ábel nyájai elárasztották és feldúlták Káin érett gabonatábláit és szõleit.

Találkozott a két fivér. Káin nyájasnak és békülékenynek mutatkozott, Ábel gonoszul a szeme közé nevetett.

Akkor Káinban feltolult az öccsétõl elszenvedett minden sérelem, és egyetlen ásócsapással bezúzta Ábel fejét.

Rettenetes volt Jehova haragja. Elûzte orcája elõl Káint, és arra átkozta, hogy családjával bolyongjon a földön.

Ám Káin, ez a megrögzött otthonülõ, nem ment messzire. Teljes természetességgel indult el a Paradicsom felé, amirõl anyja annyit mesélt. Le is telepedett ott, Nod országában, a híres kert falaitól keletre.

Azután ez a zseniális építész várost emelt. A Történelem elsõ városát, és elsõ fiáról elnevezte Énokhnak.

Énokh álomváros volt, eukaliptuszfák árnyékolták. Egyetlen virágtömeg, a galambok és a szökõkutak egyforma hangon turbékoltak.

A közepén pedig ott emelkedett Káin remekmûve: egy rózsaszínû porfírból és tarkán erezett márványból épített fényûzõ templom.

A templom még üresen állt, nem használták. Ám amikor Káint errõl faggatták, rejtélyesen mosolygott a szakállába.

Végül egy este egy öregember jelent meg a városkapuban. Káin valószínûleg számított rá, mert azonnal fogadta.

Jehova volt az, a nomád élettõl elfáradva, megrokkantan, elcsigázva; Ábel fiainál számtalan éven át embervállon zötyögött egy kosverítéktõl bûzlõ szuvas frigyládában.

Az unoka szívére szorította nagyapját. Aztán letérdelt, hogy nagyapja megbocsásson néki és megáldja. Késõbb Jehovát – aki a forma kedvéért még mindig zsörtölõdött egy kicsit – ünnepélyesen trónra emelték Énokh templomában, amit ettõl fogva többé nem is hagyott el.

FORDÍTOTTA LÓRÁNT ZSUZSA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.