„RAJZOLJ, RAJZOLJ SZEGÉNY FIÚ”

Oszlopokat rajzolnék. Hogy miért?

Gyerekkorom óta csodálom õket.

Személyek õk képzeletemben. Önként

választották a mozdulatlanságot

s a terhet. Ami iszonyú, mind rajtuk

terpeszkedik, s a gravitáció

fel nem kínál egy pillanatnyi enyhet:

nincs szabadság, cigarettaszünet,

alvás. Sokszor elgondoltam a súlyt,

az irgalmatlan tonnákat, meg azt, hogy

nincs hova futni, nincs láb, és hogy õk

maguk akarták így, akár (mint mondják)

lélek az újraszületést. Kõ-létük

a teljes, tökéletes vállalás.

FÕLEG A KILÉGZÉS

Elképzeli, hogy éjjel, míg aludt,

felnyitották a mellkasát s kivettek

belõle fontos szerveket. A furcsa

ürességérzet és a fájdalom

tán ezzel magyarázható. Az is

lehet, hogy a falakból láthatatlan,

ártó sugarak érik, és ezek

kuszálják össze testi mûködését

meg a lelkét. Vagy az idõvel volna

baja? Rég sejti: nincs egyenletes

ritmus az életében. Lélegezni

sem tud, zihál csak. Fõleg a kilégzés

elégtelen. Örökké szívja, issza

azt a sok semmit. Még felrobban egyszer.

NEKROLÓG

Miért, hogy a halál szentté avat

és érinthetetlenné tesz? Miért,

hogy mihelyt kimúlsz és elpárologsz,

életed sármorzsáit értelem

és rendeltetés kényszerképzete

fûzi, mint gyöngysort, aranyszálra? Mégsem

volt olyan szánalmas botladozásod

a pályán, amilyennek mind, aki

ott állt melletted, látta? Mégsem voltál

langyos és gyáva, kiköpni való?

Mi von köréd burkot, melyet se szó,

se ártó gondolat nem vághat át?

Mi tesz boldog magányossá, mi tesz

tökéletessé, egykori selejt?

A MÉLYBEN

Legszívesebben hagynám, hogy belepje

a falat a pókháló. Engedném, hogy

mindenre ráterítse szürke fátylát

a finom por, mely ki tudja, hogyan,

de mindig újratermelõdik, ekként

egyszerre példázva a rendületlen

kitartást és a hiábavaló

törekvést – bármire. Nekem a kettõ

közül most egyikkel sincs dolgom: ismét

meg vagyok halva. Járok és kelek,

végzem a munkám – na de törekedni,

kitartani? Ezek túl nagy szavak.

Húzom magam, árnyékom ura, én,

s õ fáradtan követ. Így vonszolódunk.