A fenséges és a szép különbségérõl a két nem kapcsolatában

Aki elsõként nevezte szépnemnek az asszonyit, talán valami nagyon hízelgõt akarhatott mondani, ám jobban fején találta a szöget, mint hitte volna. Hiszen ha nem is mérlegeljük, hogy a nõk alakja egyáltalában véve kecsesebb, vonásaik lágyabbak és finomabbak, mimikájuk a barátságosság, a tréfa és a nyájasság kifejezésében jelentéstelibb és megnyerõbb, mint a férfinemé – hogy meg ne feledkezzünk arról, amit titkos varázserejük számlájára kell írnunk, melynek révén úgy hatnak szenvedélyeinkre, hogy e hatás nekik hízelgõ ítéletekben nyilvánuljon meg –, annyit elmondhatunk: e nemnek kiváltképp a lelki alkatában olyan sajátlagos vonások rejlenek, melyek világosan különböznek a mieinktõl, s fõképpen arra alkalmasak, hogy a szép ismertetõjegye alapján tudjuk azonosítani képviselõit. Másrészt, mi joggal tarthatnánk igényt a nemes nem elnevezésre, ha nem követelnék meg a nemes lelki alkattól, hogy a kitüntetõ neveket utasítsa vissza, s inkább õ osztogassa, mint neki osztogassák ezeket. Mindezt nem úgy értjük, hogy a nõbõl hiányoznának a nemes tulajdonságok, vagy hogy a férfinemnek teljességgel nélkülöznie kellene a szépség különbözõ válfajait. Sokkal inkább elvárjuk, hogy mindkét nem egyesítse magában a kettõt, ám arra számítunk, hogy egy nõben minden egyéb erény csak azért egyesül, hogy a szép jellegzetességét fokozza – ez a tulajdonképpeni vonatkoztatási pont –, ellenben a férfiúi tulajdonságok közül afenséges tûnjék ki mint sajátlagos jegy. Ezt kell szem elõtt tartania a két nemrõl alkotott összes ítéletnek, legyenek akár elismerõek, akár elmarasztalóak, minden nevelésnek és okításnak, s minden igyekezetnek is, mely az egyik vagy a másik nem morális tökéletesítésére irányul. Ezzel nem akarjuk elmosni azt a bájos különbséget, melyet a természet létre kívánt hozni a két emberi nem között. Hiszen itt nem elegendõ elképzelni, hogy emberekkel van dolgunk, azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az emberek nem egynemûek.

A nõnek veleszületett módon erõsebb érzéke van mindenhez, ami szép, kecses és díszes. Már gyerekkorukban is szívesen cicomázkodnak és ékeskednek a hölgyek. Szeretik a tisztaságot, és rendkívül érzékenyek mindarra, ami undort kelt. Kedvelik a tréfát; ha derûs és mosolygós kedvükben vannak, apróságok is elszórakoztatják õket. Nagyon korán illemet és jó modort tanulnak, és uralkodni tudnak magukon; s mindezt még abban a korban, amikor jól nevelt ifjaink még zabolátlanok, esetlenek és zavarodottak. Jókora együttérzés, jószívûség és részvét lakozik a hölgyekben, a szépet elõnyben részesítik a hasznossal szemben, s szívesen takarékoskodnak a megélhetésen, hogy a csillogásra és a cicomára költhessenek. A legkisebb bántásra is roppant érzékenyek, szerfölött élesen érzékelik a feléjük irányuló tisztelet és figyelem mégoly csekély fogyatkozását is. Röviden: bennük rejlik a fõ oka annak, hogy az emberi természetben éles különbség húzódik a szép és a nemes tulajdonságok között, és még a férfinemet is kifinomultabbá teszik.

Talán elengedhetõ nekem a férfiúi tulajdonságok felsorolása, amennyiben párhuzam vonható köztük és a nõi tulajdonságok között, és elegendõ csak egymással szembeállítva vizsgálnom õket. A szépnem ugyanolyan értelmes, mint a férfiúi, értelmük azonban szép értelem, míg a mienknek mély értelemnek illik lennie, ami egyet jelent a fenségessel.

Elengedhetetlenül szükséges valamennyi cselekedet szépségéhez, hogy könnyednek mutatkozzék, és úgy lássék, gyötrelmes fáradozás nélkül valósul meg; ezzel szemben az igyekezet és a nehézségek legyõzése csodálatot vált ki, s a fenségeshez tartozik. Az elmélyült gondolkodás és a hosszas vizsgálódás nemes, de nehéz, és nem illik ahhoz a személyhez, akinél a könnyed bájakban kizárólag a szép természetnek kellene megmutatkoznia. Még ha fáradalmas tanulás vagy aprólékos töprenkedés során jelentõs sikereket is érnek el egyes nõk, nemük tulajdonképpeni erényei megsemmisülnek, s bár a siker hideg csodálat tárgyává teheti õket, mivel hölgyek között ritkaságszámba megy az ilyesmi, ám ezzel veszíteni fognak ama bájaikból, melynek révén hatalmat nyernek a másik nem fölött. Az a nõszemély, akinek a feje teli van a görög nyelvvel, mint Dacier1 asszonynak, vagy alapos vitákat folytat a mechanikáról, mint Châtelet márkinõ2, akár még szakállt is viselhetne; mert ez talán még világosabban tükrözné a mélyértelmûség arckifejezését, amire az ilyen hölgyek törekednek. A szép értelem mindent tárgyául választ, ami csak közelebbi rokonságban áll a finomabb érzéssel, és az absztrakt spekulációkat vagy ismereteket, melyek hasznosak, de szárazak, átengedi a serény, alapos és mély értelemnek. A nõ ennélfogva nem fog geometriát tanulni; az elégséges ok elvérõl vagy a monászokról csak annyit tud majd, amennyi ahhoz szükséges, hogy kivegye ama gúnyversek élét, melyekben nemünk sekélyes töprengõi gúnyolódnak. A szebbik nem tagjai nyugodt lélekkel hagyhatják Cartesiusörvényeit magukban kavarogni, anélkül hogy gondjuk lenne rá, még ha mindjárt az udvarias Fontenelle3 kalauzolná is õket a bolygók között, és bájaik mit sem veszítenének vonzerejükbõl, ha semmit sem tudnak arról, amit épülésükre Algarotti4 – Newton nyomán – a durva anyag vonzási erejérõl felvázolni igyekezett. Nem fogják csatákkal teletömni a fejüket történelembõl, és erõdítményekkel sem földrajzból; mert éppoly kevéssé illik hozzájuk a puskapor szaga, mint a férfiakhoz a balzsam illata.

A férfiak gonosz cselének tûnik, hogy a szépnemet erre a fonák ízlésre igyekeznek rávenni. Mivel tudatában vannak annak, hogy gyengék a szebbik nem természetes bájaival szemben, s mivel jól tudják azt is, hogy egyetlen pajkos pillantás jobban zavarba ejti õket, mint a legnehezebb iskolai kérdés, ezért máris döntõ fölényben látják magukat, amint a nõszemély rákap erre az ízlésre, s egyébként aligha adódó elõnyõs helyzetbe kerülnek: nagylelkû elnézéssel viseltethetnek saját gyengéikkel, hiúságukkal szemben. A nõ nagy tudománya sokkal inkább az ember, és az emberek között a férfi. Bölcselete nem okoskodás, hanem érzés. Mindig szem elõtt kell tartanunk ezt a körülményt, amikor szép természetének megfelelõ képzést kívánunk nekik adni. Egész morális érzését, és ne emlékezetét igyekezzünk tágítani, méghozzá ne általános szabályok révén, hanem olyan ítéletekkel, melyek a saját maga körül látott viselkedéssel kapcsolatosak. Más korokból kölcsönzött példák, melyek annak belátására szolgálnak, hogy a szépnem milyen befolyással bírt a világ folyására, annak tanulmányozása, hogy más korszakokban, más országokban milyen helyzetet foglalnak el a férfinemhez képest, a két nem karakterének ebbéli magyarázata, és az ízlés változékony voltának vizsgálata – hogy tudniillik mi okoz örömet –: ezek teszik ki a hölgyek történelmét és földrajzát. Szép dolog megkedveltetni egy nõvel olyan térkép szemlélését, mely vagy az egész földkerekséget, vagy legfontosabb részeit ábrázolja. Következõképpen történik mindez: az ilyen térképet csak azzal a szándékkal vesszük elõ, hogy segítségével ecseteljük a golyóbist benépesítõ népek különbözõ jellegzetességeit, ízlésük és morális érzésük eltéréseit, különös tekintettel arra a hatásra, melyet ezek a különbségek a nemek közötti viszonyokra gyakorolnak –, némi könnyed magyarázattal az éghajlatról, a népek szabadságáról és rabságáról. Nem sokat számít, hogy a hölgyek ismerik-e vagy sem ezeknek az országoknak a közelebbi jellemzõit, hogy milyen az iparuk, mekkora a hatalmuk és kik az uralkodóik. Úgyszintén fölösleges ismerniük a világegyetem építményét, amikor arra van szükség – miután már némiképp megértették, hogy más világok is vannak, s ezekben még sok más szép teremtmény is található –, hogy megindítóvá tegyék számukra az égbolt látványát egy szép estén. A kifejezõ ábrázolások és a zenemûvészet iránti érzék, már amennyiben érzést, s nem mûvészetet közvetít a zene: mindez finomítja vagy emelkedettebbé teszi e nem ízlését, és valamelyest mindig erényes rezdülésekkel kapcsolódik össze. Soha ne közelítsünk hozzájuk hideg, elvont okítással, mindig vegyük figyelembe az érzelmeket, méghozzá azokat, amelyek a lehetõ legszorosabban kapcsolódnak nemük sajátosságaihoz. Az ilyen oktatás azért fordul elõ olyan ritkán, mert adottság, tapasztalat és érzelmes szív szükséges hozzá – bármi másról nagyon is lemondhat a nõ, hiszen általában még ezek nélkül is kitûnõen képezi önnönmagát.

A nõ erénye szép erény.5 A férfinemnek fenséges erénye kell hogy legyen. A nõk nem azért kerülik a gonoszságot, mert az helytelen, hanem mert csúnya, és náluk az erényes cselekedetek erkölcsileg szép cselekedeteket jelentenek. Semmi kötelesség, semmi muszáj, semmi kötelezettség. Képtelenek elviselni a parancsot és a rideg kényszert. Mindig csak azért tesznek valamit, mert így tetszik nekik, s a mûvészet annak elérésében rejtõzik, hogy az tessék nekik, ami jó. Alig hinném, hogy a szépnem képes alapelvek elsajátítására, s remélem ezzel nem bántom meg a hölgyeket, hiszen a férfiak is rendkívül ritkán rendelkeznek alapelvekkel. A gondviselés éppen ezért jólelkû és jó szándékú érzelmeket, az illedelmesség iránti finom érzéket helyezett a hölgyek kebelébe. Ne követeljünk hát tõlük önfeláldozást és nagy lélekre jellemzõ önuralmat. Egy férfi sose árulja el feleségének, ha vagyonának egy részét barátja miatt kockára teszi. Miért is akarná a nõ élénk bõbeszédûségét azáltal megfékezni, hogy kedélyét fontos titokkal terheli, melynek megõrzése egyedül a férfi kötelessége? A nõnek még gyengeségéi között is számos, úgyszólván szép hiba akad. Bántalom vagy balszerencse mélabúra indítják érzékeny lelkét. A férfinak mindig csakis nagylelkûségrõl tanúskodó könnyeket szabad hullatnia. Fájdalmak és szerencsén múló körülmények esetén ejtett könnyek megvetendõvé teszik õt. A hiúság, mit oly sokszor a szépnem szemére hánynak, csakugyan hibája, ám csupán szép hiba. Hiszen nem is szólva arról, hogy a férfiak, akik oly szívesen hízelegnek a nõknek, igen kínos helyzetbe kerülnének, ha azok nem hajlanának hízelgésük elfogadására, a hiúság révén a nõk tényleg elevenné varázsolják bájaikat. E hajlamuk arra indítja õket, hogy kellemetes benyomást tegyenek környezetükre, jó modort tanúsítsanak, játékosan szabadjára engedjék vidám szellemüket, s hasonlóképp arra is, hogy a cifrálkodás új s új találmányaival csillogjanak, s fokozzák szépségüket. Nincs ebben semmi, amivel másokat megbánthatnának, sokkal inkább illedelmességre utal – ha jó ízléssel csinálják –, s ezért rendkívüli neveletlenség mogorva szemrehányással kelni ki ellene. Az a nõszemély, aki e téren túlságosan csapongó és szemfényvesztõ: bolond; ennek a kifejezésnek mindamellett még sincs olyan éles jelentése, mint a férfiaknál, sõt, ha értjük egymást, némi meghitt hízelgésrõl tanúskodhat. Ám ha a hiúságra találunk is mentséget a nõknél, a felfuvalkodottság azonban nem csupán kifogásolható a bennük – mint általában az emberben –, hanem egészében elcsúfítja nemük karakterét. Hiszen ez a tulajdonság felettébb ostoba és csúnya, s teljességgel ellentétes a megnyerõ, szerény bájjal. Tehát az ilyen fölfuvalkodott személy kényes helyzetben van. Kiteszi magát annak, hogy kíméletlenül és élesen elítéljék; noha a legnagyobb megbecsülésre tart igényt, csak annyit ér el, hogy mindenki erõs feddésben részesíti. Mindenkinek örömet okoz majd, ha a legcsekélyebb hibát is fölfedezi, s a bolond szó a nõnél is elveszti tompított jelentését. A hiúságot és a felfuvalkodottságot mindig meg kell különböztetni egymástól. Az elõbbi tetszeni vágyik, és némileg megtiszteli azt, akinek ez a fáradozás szól, az utóbbi tökéletesen birtokon belül tudja magát, s mivel nem törekszik arra, hogy bárkit is megnyerjen magának, és nem is nyer meg senkit.

Ha a hiúság egynémely kellékétõl nem is válik csúffá asszony a férfinem szemében, e kellékek mégis arra szolgálnak – minél láthatóbbak, annál inkább –, hogy megosszák a szépnemet. Ha ezekrõl a kellékekrõl van szó, nagyon élesen ítéletet alkotnak egymásról a nõk, amikor egyikük elhomályosítani látszik másikuk bájait, és azok, akik még jogtalan hódításokra is igényt tartanak, ritkán barátnõk a szó igaz értelmében.

Semmi sem ellentétesebb a széppel, mint az undor, a fenségestõl pedig mi sem esik távolabb, a nevetségesnél. Ezért nincs szidalom, mely férfira nézve sértõbb, mint hogyhabolondnak, s egy nõre nézve, ha undorítónak nevezik. Az angol szemlélõ így azt tartja: nincs bántóbb szemrehányás annál, mint amikor egy férfit hazugnak vagy egy nõt szemérmetlennek tartanak. Amennyiben a morál szigora alapján ítélünk, evvel csak egyetérthetek. Ám itt nem az a kérdés, hogy önmagában mi szolgál rá a legnagyobb feddésre, hanem hogy valóságosan mit érzékelünk a legsúlyosabbnak. S kérdezem én az olvasót, ha belegondol ebbe, vajon nem kell-e elfogadnia véleményemet? A hajadon Ninon Lenclos6 a legcsekélyebb igényt sem tartott a szûziesség kitüntetésére, s mégis engesztelhetetlenül megsértõdött volna, ha valamelyik szeretõje túlságosan messzire ment volna ennek megfogalmazásában; és mindannyian tudjuk, milyen szörnyû sors várt Monaldeschire7 egy effajta sértõ kifejezés miatt, olyan királynõ mellett, aki nem éppen Lucretiát óhajtotta alakítani. Kibírhatatlan, hogy még ha akarnánk sem volna szabad rosszat cselekednünk, így tehát a rossz cselekedet elmulasztása is mindig igen kétes erény.

Hogy minél inkább megszabaduljunk attól, ami undorító, ahhoz tisztaság szükséges, mely bár minden egyes emberhez illik, a szépnemnél az elsõrendû tulajdonságok között van, és e nem aligha tudja túlzásba vinni, míg egy férfinál olykor mértéken fölüli, s így idétlenné lesz.

szemérmesség a természet titka, részint arra való, hogy korlátokat szabjon egy zabolátlan hajlamnak – és mivel e hajlam a közvélekedés szerint természetes, elfajzásakor is mindig megférni látszik jó erkölcsi tulajdonságokkal. Ennélfogva a szemérmességre mint az alapelvek pótlékára égetõen szükség van; mert sehol sem válik oly könnyen szofistává a hajlam, hogy tetszetõs alapelveket okoskodjon ki, mint itt. Ám a szemérmesség ugyanakkor arra is szolgál, hogy titokzatos függönyt húzzon még a természet legillendõbb és legszükségesebb céljai elé is, nehogy a velük való túlságosan közönséges ismeretség undort vagy legalábbis közömbösséget váltson ki annak az ösztönnek a végcéljait illetõen, amelybe az emberi természet legkitûnõbb és legelevenebb hajlamai oltattak bele. Ez a tulajdonság kiváltképp sajátja a szépnemnek, s nagyon illik hozzá. Az is goromba és megvetendõ pimaszság, ha durva tréfákkal, azaz trágársággal zavarba ejtik a szépnemet vagy méltatlankodást váltanak ki belõle, hiszen sértik finom illemtudását. Járjuk körül bár mégoly távolról is a titkot, mégis a nemi hajlam szolgál minden egyéb báj alapjául, és egy nõ mindig mint nõ lesz kellemes tárgya az erényes társalgásnak. Így talán evvel magyarázható, miért engedik meg maguknak olykor egyébként illemtudó férfiszemélyek is, hogy tréfáik kis pajkosságán keresztül finom célzások tessenek át – ezek miatt nevezzük õket pajzánnak vagy dévajnak –, s miért hiszik magukat följogosítva arra – miközben nem kívánják kémlelõ pillantással megbántani és tiszteletén sem kívánnak csorbát ejteni –, hogy az erény vaskalaposának nevezzék azt a nõszemélyt, aki e célozgatásokat bosszús és rideg arccal fogadja. Csak azért említem ezt, mert általában a szép társas érintkezés kissé merész vonásának tekintik, és csakugyan mindig is sok elmésséget pazaroltak rá; ami mármost a morális szigor szerinti megítélést illeti, az nem tartozik ide, mivel a szép érzékelését illetõen csupán a jelenségeket kell megfigyelnem és megmagyaráznom.

A szebbik nem nemes tulajdonságai – melyeknek, miként már megjegyeztük, mégsem szabad felismerhetetlenné tenniük a szép érzését – semmiben sem jelentkeznek érthetõbben és bizonyosabban, mint a szerénységben, egyfajta nemes egyszerûségben és nagyszerû érdemeknél tanúsított naivitásban. A szerénységbõl nyugodt jóakarat és mások tisztelete sugárzik, bizonyos nemes önbizalommal és jogos önbecsüléssel párosulva, mely utóbbi a fenséges lelki alkatban mindig fellelhetõ. Mivel ez a finom elegy bájosan hódító és tiszteletteljesen megindító, így minden egyéb, csupán csillogó tulajdonságot megóv a feddés és a gúnyolódási mánia szeszélyétõl. Az efféle lelki alkatú személyek barátságos szívûek is, amit sosem lehet eléggé megbecsülni egy nõben, mert oly ritka dolog, és egyúttal felettébb elbûvölõnek is kell lennie az ilyesminek. Mivel érzelmekrõl kívánunk ítélni, így nem okozhat kellemetlenséget, hogy – hacsak lehet – fogalmakba öntsük, miért vált ki olyan különbözõ benyomásokat a férfiakból a szépnem alakja, miért gyakorolnak más és más hatást rájuk a szépnem arcvonásai. Az egész varázslat alapjában véve a nemi ösztönön keresztül hat. A természet saját nagy szándékát követi, és bármely apró finomság, mely társul hozzá, álljon bár látszólag mégoly távol is tõle, díszítés csupán, és végsõ soron ugyanabból a forrásból meríti báját. Az egészséges és nyers ízlést, mely mindig nagyon közel marad ehhez az ösztönhöz, kevéssé ragadják meg az asszonyi illem, az arcvonások, a szemek stb. bájai, s mivel csupán a nemiség érdekli, mások ínyencségeit nagyobbrészt puszta játszadozásnak tekinti.

Bár ez az ízlés nem éppen finom, azért nem kell mindjárt megvetni. Hiszen az emberek legnagyobb hányada ennek segítségével módfelett egyszerûen és biztosan követi a természet hatalmas rendjét.8 Ezen az úton jön létre a legtöbb házasság, ráadásul az emberi nem legserényebb része házasodik ily módon, s mivel a férfi valóját nem elbûvölõ arckifejezések, epedõ szemek, nemes illem stb. töltik ki – s nem is ért belõlük semmit sem –, így annál figyelmesebb lesz a háztartási erényekre, takarékosságra stb., stb. és a hozományra. Ami a valamivel finomabb ízlést illeti – melynek kedvéért szükséges lenne különbséget tenni a nõ külsõdleges bájai között –, ez az ízlés vagy ahhoz kötõdik, ami az alakban és az arc kifejezésében morális, vagy ahhoz, ami nem-morális. Az nem-morális kellemességek vonatkozásában csinosnak nevezzük a nõt. Az arányos alkat, a szabályos vonások, az arc és a szemek ékesen elütõ színei: merõ szépségük miatt tetszenek – miként egy virágcsokor is –, s hideg csodálatot váltanak ki belõlünk. Maga az arc semmitmondó – még ha csinos is –, s nem szól a szívhez. Ami a vonások, a szemek és az arckifejezés morális kifejezõerejét illeti, az vagy a fenséges, vagy a szép érzéséhez szól. Az a nõszemély, kiben a neméhez illõ kellemességek túlnyomórészt a fenséges morális kifejezõerejét emelik ki, tulajdonképpeni értelemben szép, nõtársa, akinek morális rajzolatát, amennyiben az tudniillik az arckifejezésben vagy az arcvonásokon láthatóvá válik, a szép tulajdonságai jelenítik meg, kellemes, s ha fokozott mértékben az, csábító. Az elõbbi hölgy tekintetében szép értelem csillan föl – mely higgadtságot és nemes illemet rajzol elénk –, s mivel arcán gyengéd érzés és jóindulat tükrözõdik, ezért a férfiszív vonzalmát és tiszteletét egyaránt megszerzi magának. Az utóbbi mosolygós szemeivel vidámságot és elmésséget mutat, játszi pajkosságot, tréfás évõdést és dévaj rátartiságot. Elbájol, míg az elõbbi megérint, s a szerelmi érzés, melyre õ maga képes és melyet másokban kelt, csapongó, noha szép; ellenben az elõbbi érzelme gyengéd, tisztelettel párosul és állhatatos. Nem szeretném mindezt túlságosan is részletesen taglalni; mert ilyenkor mindig a saját vonzalmait tûnik ecsetelni a szerzõ. Mindazonáltal mégis megemlítem: az, hogy sok hölgy tetszését leli az egészséges, de sápadt színben, itt nyerhet magyarázatot. Ez az arcszín ugyanis rendesen a több belsõ érzéssel bíró és gyengédebb érzületû lelki alkatot kíséri, ami a fenséges sajátossága; ellenben a pirospozsgás arc kevésbé az elõbbirõl, inkább vidám és derûs lelki alkatról tanúskodik; ám sokkalta inkább sajátja a hiúságnak megindítani és lebilincselni, mint elbájolni és csábítani. Ezzel szemben minden morális érzést és érzelmi kifejezõkészséget nélkülözõ személyek is nagyon csinosak lehetnek, ám sem megindítani, sem elbájolni nem fognak, hacsak amanyers ízlést nem – már említettük –, amely olykor valamelyest finomabbá válik, majd a maga módján választ is. Sajnálatos, hogy efféle szép teremtmények – szép alakjuk tudatában s finomabb érzések hiányában – könnyen a felfuvalkodottság hibájába esnek; így aztán mindenkit elhidegítenek maguktól a hízelgõt kivéve, aki terveket szõ, s fondorlatoskodik.

E fogalmak segítségével talán megérthetünk valamit abból, hogy miért gyakorol oly különféle hatást a férfiak ízlésére ugyanaz a nõi alak. Azt, ami ebben a benyomásban túlságosan szorosan kötõdik a nemi ösztönhöz és egybeeshet a bujaság jellegzetes megszállottságával – mely mindegyikünk érzelmeibe beköltözik –, nem érintem, mert kívül esik a finomabb ízlés terrénumán. S talán helytálló Buffon úr feltételezése, hogy az elsõ benyomást kiváltó alak – akkor fejti ki hatását, amikor ez az új ösztön épp csak megjelenõfélben van – megmarad õsképnek, melyhez a késõbbiekben többé-kevésbé minden olyan nõi külsõnek hasonlítania kell, amelyek fantasztikus vágyakozást gerjeszthet, s ennek révén egy meglehetõsen nyers hajlam kényszerül arra, hogy válasszon a nemi vonzódás különbözõ tárgyai közül. A valamivel finomabb ízlésre vonatkozóan azt állítom, hogy az afféle szépséget, melyet csinos alkatnak neveztünk, minden férfi ugyancsak egyformán ítéli meg, s e téren a vélemények korántsem különböznek annyira, amennyire gondolni szokás. A cserkesz és agrúz lányokat minden európai szerfölött csinosnak tartja, aki csak átutazik országaikon. A törököknek, az araboknak, a perzsáknak alkalmasint ugyanezen az ízlésen kell lenniük, mert erõs vágyat éreznek arra, hogy ily nemes vér révén tegyék széppé nemzetségüket, s a perzsa fajtának ez szemmel láthatóan tényleg sikerült. A hindusztáni kereskedõk éppígy nem mulasztják el, hogy ily szép teremtményekkel való gonosz kereskedésbõl hatalmas hasznot húzzanak, midõn megszerzik õket hazájuk ínyenc gazdagjainak – s láthatjuk, hogy bármily eltérõ is legyen az ízlés önkénye a világ különbözõ tájain: akit egyszer az egyik helyen kifejezetten csinosnak ismernek el, mindenütt másutt is annak tartják. Ahol azonban a kecses alakról alkotott ítéletbe az is belevegyül, ami a vonásokban morális jellegû, ott mindig is igen eltérõ lesz a különbözõ férfiak ízlése, részint mert már az erkölcsi érzésük is eltérõ, részint pedig hóbortja szerint ki-ki más és más jelentést tulajdonít majd az arckifejezésnek. Úgy találjuk, hogy azok a nõi külsõk, melyek elsõ pillantásra nincsenek különösebb hatással ránk, mert nem kifejezetten csinosak, általában sokkalta megnyerõbbnek és egyre szebbnek tûnnek, amint közelebbi ismeretségbe kerülünk velük. Ellenben a rögtön föltûnõ csinos külsõt utóbb közönyösebben észleljük, ami feltehetõleg onnan ered, hogy – mihelyt láthatóvá válnak – inkább a morális bájak bilincselnek le. S onnan is, hogy e morális bájak csak erényes érzelmek érvényesülésekor hatnak – mintegy föltárulkoznak elõttünk –, azonban minden egyes új báj fölfedezése továbbiak meglétét sejteti; míg az összes, egyáltalán nem rejtõzködõ kellemesség, miután kezdetben azonnal kifejtette egész hatását, mást se tud, mint visszafogni s fokozatosan kioltani a lángoló kíváncsiskodást.

E megfigyelések közepette egészen természetesen kínálkozik a következõ megjegyzés. Noha a nemi vonzalmak tökéletesen egyszerû és nyers érzése nyílegyenesen vezet a természet hatalmas célja felé, s mivel annak követeléseit teljesíti, az adott személyt körülményeskedés nélkül boldoggá képes tenni, csakhogy igen közönséges volta miatt könnyen fajul kicsapongássá és züllöttséggé. Másfelõl: a kifejezetten finom ízlés ugyan hozzájárul ahhoz, hogy elvegye a féktelen hajlam vadságát, s – e vadságot nagyon kevés tárgyra korlátozva – hogy erényessé és tisztességtudóvá tegye azt, ám általában elvéti a természet hatalmas végcélját. És mivel ez az ízlés többet követel vagy vár el, mint amit a végcél rendesen nyújt, csak rendkívül ritkán teszi boldoggá az ily kínosan kifinomult személyt. Az elõbbi lelki alkatú esetlen lesz, mert a másik nem minden tagja iránt vonzódik, utóbbi pedig tépelõdõ, mert tulajdonképpen senki iránt sem vonzódik, pusztán azzal a tárggyal foglalkozik, amelyet a szerelmi vonzalom gondolatban teremt magának, s minden nemes és szép tulajdonsággal feldíszíti, melyeket a természet a valóságban csak ritkán egyesít egy emberben, és még ritkábban juttatja hozzá azt, aki értékelni tudja õket, s talán még méltó is lesz az ilyen tulajdonhoz. Innen származik a házasságkötés halasztása, majd végül a teljes lemondás róla, vagy – ami talán éppen ilyen rossz – a komor bánat, ha elhatározásunk nem váltotta valóra elõzetes, túlfûtött reményeinket; végül is gyakran talál az aesopusi kakas gyöngyöt, pedig egy közönséges árpaszem inkább dukálna neki.

Általánosítva megjegyezhetnénk, hogy bármilyen csábítóak legyenek is a gyengédebb érzés benyomásai, jó okunk van rá, hogy óvatosak legyünk ennek az érzésnek a kifinomult változatával szemben, ha nem akarjuk, hogy túlzott érzékenységünkkel csak megannyi bosszúságot szerezzünk, és bajok kiapaszthatatlan forrását eszeljük ki magunk számára. Nemesebb lelkûeknek azt javasolnám, hogy saját tulajdonságaikat vagy a saját cselekedeteiket illetõen finomítsák ezt az érzést, amennyire csak tudják, ám ami élvezeteiket vagy másokkal szembeni elvárásaikat illeti, hagyják meg az ízlést a maga egyszerûségében; bárcsak látnám azonban, hogyan lehetne ezt megvalósítani! Abban az esetben, ha ez mégiscsak sikerülne, másokat boldoggá tehetnének, és maguk is boldogok volnának. Sosem szabad szem elõl téveszteni: az élet bármifajta örömeirõl is legyen szó, ne legyenek túlzott elvárásaink velük szemben, s azt se várjuk el, hogy az emberek tökéletesek legyenek; hiszen aki valami középszerûben reménykedik csupán, abban az elõnyös helyzetben találja magát, hogy csak kivételesen csalatkozik reményében, sõt, némelykor olyan tökéletességet is tapasztalni fog maga körül, amit álmában sem gondolt volna.

Mindezeket a bájakat végül az idõs kor, a szépség nagy pusztítója fenyegeti, s a dolgok természetes rendje szerint lépésrõl lépésre a fenséges és nemes tulajdonságoknak kell átvenniök a szép tulajdonságok helyét, hogy minél inkább tisztelettel forduljunk afelé a személy felé, akit eddig szerettünk. Úgy vélem, a virágkorát élõ szebbik nem egész tökéletességét a szép egyszerûségnek kellene alkotnia; ezt az egyszerûséget a kifinomult érzés hívja életre, mely tetszését leli minden bájosban és nemesben. Ahogy a csábítás követelései lassacskán alábbhagynak, úgy foglalhatnák el észrevétlenül, könyvek olvasása és a látókör tágítása révén a múzsák – a legelsõ tanító a férj legyen. Még ha az általa oly vészterhesnek érzett öregedés közeleg is, a nõ mindenképpen a szépnemhez tartozik, s csak elcsúfítja magát, ha – miközben ezt a vonását megõrizni vágyik – kétségbeesésében nyûgös lesz és mogorva hangulatnak engedi át magát.

Egy koros nõszemély, aki erényes és barátságos lényével gazdagítja a közösséget, élénk és értelmes módon beszédes, a fiatalság kedvteléseit – melyekben maga már nem vesz részt – illendõen pártolja, s miközben mindenre van gondja, elégedettséggel és gyönyörködéssel osztozik környezete örömében, még mindig finomabb lélek, mint a vele egykorú férfiú, s talán szeretetreméltóbb, mint egy lány, még ha kissé eltérõ értelemben is. De minden bizonnyal kissé misztikus az a plátói szerelem, melynek egy idõs filozófus – vonzalmának tárgyáról szólván – így adott hangot: A gráciák lakoznak ráncai között, és úgy érzem, a lelkem tolul számra, amikor ajkait csókolom. Csak hát az efféle igényeket is fel kell adni ebben a korban. A magát szerelmesnek mutató idõs férfi bohóc, és a másik nem hasonló igényei ugyanilyen visszataszítóak. Sosem a természeten múlik, ha nem mutatkozunk jó modorúnak, hanem azon, hogy visszájára akarjuk fordítani a természetet.

Hogy szem elõl ne veszítsem mondandómat, szeretnék még egyet s mást megjegyezni arról, milyen befolyással lehetnek egymásra a nemek, hogyan teheti szebbé vagy nemesebbé az egyik nem a másik érzésvilágát. A nõnek kiváltképp a széphez van érzéke, hiszen ez az õ saját tulajdonsága, de a nemeshez csak annyiban, amennyiben a férfinemnél találkozik vele. A férfinak ezzel szemben kifejezett érzéke van a nemeshez – az õ tulajdonságai közé tartozik –, ám a széphez csupán annyiban, amennyiben a nõnél rábukkan. A természet céljai ebbõl kifolyólag arra irányulnak, hogy a nemi vonzalom segítségével még nemesebbé tegyék a férfit, s ugyanennek segítségével még szebbé tegyék a nõt. Egy nõ nem esik zavarba attól, hogy bizonyos komoly értelmi ismeretekkel nem rendelkezik, hogy félénk, és hogy fontos ügyeket nem rá róttak ki stb., stb.: õ szép és megnyerõ, s ez éppen elég. A férfitól ellenben megköveteli mindezeket a tulajdonságokat, s lelkének fenségessége csak abban nyilvánul meg, hogy képes megbecsülni ezeket a nemes tulajdonságokat, amennyiben felbukkannak a férfiban. Hogyan volna egyébként lehetséges, hogy oly sok torz arcú, ám érdemdús férfiú takaros és finom fehérnéphez jutott? A férfi ellenben sokkal válogatósabb a szép asszonyi bájakat illetõen. A nõ kecses alakja, derûs naivitása és elbûvölõ nyájassága elegendõ kárpótlás a férfiak számára amiatt, hogy olvasottsága viszont hiányos, valamint más hiányosságokért is, melyeket saját adottságaikra támaszkodva kell majd pótolniuk. Hiúság és divat hamis irányba terelheti ugyan ezeket a természetes ösztönöket, s egynémely férfiúból uracsot, egyes nõkbõl pedig pedantérikát vagy amazont faraghatnak, noha a természet mindenkor megkísérel visszatérni a saját kerékvágásába. Ebbõl megítélhetõ, milyen óriási szerepet játszhatna a nemi vonzalomnak kiváltképp a férfinem megnemesítésében, ha a sok száraz okítás helyett idõben kifejlõdne a nõ morális érzése, hogy megfelelõ módon érzékelje azt, ami hozzátartozik a másik nem méltóságához és fenséges tulajdonságaihoz, és így felkészülne arra, hogy megvetéssel szemlélje az idétlen divatmajmot, s az érdemen kívül semminek se hódoljon. Az is bizonyos, hogy a nõi bájak vonzereje ezáltal csak növekedne; mert nyilvánvaló, hogy varázserejük jórészt csak nemesebb lelkekre hat, a többiek nem elég finomak ahhoz, hogy érzékeljék. Amikor valaki arra kérte Simónidést, hogy énekelje el a thessaliaiaknak szép dalait, a költõ ugyanebben a szellemben így válaszolt: Ezek a fickók túl ostobák ahhoz, hogy egy olyan férfi, mint én, rászedhetné õket. Egykoron a szebbik nemmel való érintkezés hatásának tulajdonították, hogy a férfiak szokásai megszelídültek, viselkedésük illendõbbé és csiszoltabbá vált; mindazonáltal ez csak mellékes elõny.9 Az a döntõ, hogy a férfi mint férfi s a fehérnép mint nõ váljék tökéletesebbé, vagyis hogy a nemi vonzalom hajtórugói a természet útmutatásának megfelelõen mûködjenek, azaz egyikünket még nemesebbé, a másik nem tulajdonságait pedig még szebbé tegyék. Ha a dolgok a végsõkig fajulnak, így szólhat a férfi, bátran hivatkozva érdemeire: Még ha nem szerettek is, arra kényszerítelek benneteket, hogy megbecsüljetek. A nõ pedig így felelhet majd, bájai hatalmának biztos tudatában: Még ha belül nem is tartotok sokra bennünket, kényszerítünk titeket, hogy szeressetek. Azt látjuk, hogy ilyetén alapelvek hiányában férfiak nõies tulajdonságokat vesznek föl, hogy tessenek, a hölgyek pedig olykor (bár jóval ritkábban) férfimodort mímelnek, hogy megbecsülést szerezzenek; amit azonban a természet ellenére teszünk, azt mindig nagyon rosszul tesszük.

A házaséletben egyesült párnak úgyszólván egyetlen morális személyt kell alkotnia, melyet a férfi értelme s a nõ ízlése éltet, irányít. Ne csupán arra gondoljunk, hogy amarról több tapasztalati belátást, emerrõl viszont finomabb és helyesebb érzületet feltételezhetünk, hanem arra is, hogy minél fenségesebb a lelki alkat, annál inkább hajlik rá, hogy fáradozásainak nagy célját a szeretett lény elégedettségében lássa; másfelõl pedig minél szebb a lelki alkat, annál inkább igyekszik szívélyességgel viszonozni ezt. Az ilyen kapcsolatban tehát az érdemekrõl vitatkozni idétlenség, s ahol mégis elõfordul, ott a legbiztosabb jele a bárdolatlan vagy össze nem illõ ízlésnek. Ha odáig jut a dolog, hogy a parancsoló jogai megkérdõjelezõdnek, akkor már végletesen rosszra fordult a helyzet; mert ahol a kötelék tulajdonképpen mindenestül csak vonzalomból létesül, ott félig-meddig el is szakadt már, mihelyst a kötelesség kezd hallatni magáról. Az efféle nyers és kevély viselkedés rendkívül visszataszító a nõben, végtelenül nemtelen és megvetendõ a férfiban. Mégis megvalósul a dolgok bölcs rendje, méghozzá a következõképp: az érzelem mindeme finomságai és gyengéd vonásai csak kezdetben érvényesülnek teljes erõvel, utóbb azonban, az együttlét és az otthoni ügyekkel való foglalatoskodás során fokozatosan eltompulnak, majd meghitt szerelemmé fajulnak, amelyben végül az a nagy mûvészet, hogy elegendõ finomságot és gyöngédséget õrizzünk meg, nehogy a közönyösség vagy a csömör elpusztítsa annak az örömnek az értékét, ami miatt egyes-egyedül érdemes ilyesfajta köteléket létesíteni.

FORDÍTOTTA CZEGLÉDI ANDRÁS

  1. Anne Dacier (1654 – 1720) klasszikus filológus, hírnevét Ilias- és Odysseia-fordításával vívta ki. Férjével, André Dacier-val latin klasszikusokat adtak ki a Delphin sorozatban.
  2. Châtelet, Gabrielle-Émilie Le Tonnelier de Breteuil, Marquise du (1706–1749), matematikus és fizikus, egy ideig Voltaire élettársa, levelezésük több száz levélbõl áll.
  3. Fontenelle, Bernard le Bovier, sieur de (1657–1757) tudományos ismeretterjesztõ mûvek szerzõje (késõbb a francia akadémia tagja). Legismertebb mûvében – amelyre Kant itt föltehetetõleg utal –, az Entretiens sur la pluralité des mondes-ban (Értekezés a világok sokaságáról, 1686) többek közt Descartes örvényelméletét fejti ki, természetesen egy márkinénak.
  4. Algarotti, Francesco (1712–1764) elsõsorban a mûvészetekben való jártassága miatt szerzett hírnevet magának. Kant az Il Newtonianismo per le dame (1737) címû mûvére utal.
  5. Ezt az erényt fentebb egy szigorú ítéletben adoptált erénynek neveztük; itt, mivel a nemi jellegzetesség okán kedvezõ elbírálást érdemel, egyszerûen csak szép erénynek.
  6. Anne de Lenclos (1620–1705) híres, epikureus elveket valló kurtizán (intellektuális csodálói között volt többek közt Molière), akitõl könyv is jelent meg 1659-ben La coquette vengéecímmel. Utolsó éveiben Voltaire apja intézte gazdasági és jogi ügyeit, s a hölgy ezért végrendeletileg adományozott pénzt Voltaire-nek könyvekre.
  7. Monaldeschi, Marchese Gian Rinaldo: Krisztina svéd királynõ udvaronca, akit a királynõ 1657-ben lefejeztetett, mert állítólag elárulta a Szentszékkel kapcsolatos elképzeléseit.
  8. Ahogy minden dolognak a világon megvan a maga rossz oldala is, úgy ennél az ízlésnél szintén csak sajnálni lehet, hogy más ízlésnél könnyebben fajul züllöttséggé. Mert míg egy emberi személy által gyújtott tüzet bárki más ismét elolthat, addig nem kevés nehézségbe ütközhet a zabolátlan hajlam megfékezése.
  9. Ezt az elõnyt ráadásul igencsak kisebbíti az az állítólagos megfigyelés, hogy azok a férfiszemélyek, akik túlságosan fiatal koruktól gyakori vendégei olyan társaságoknak, ahol a nõ adja meg az alaphangot, általában némileg idétlenné válnak, s férfiakkal való érintkezés során unalmasak vagy akár megvetendõek is, mert nem lelik tetszésüket abban a társalgásban, melynek bár elevennek, de egyben igazán tartalmasnak, tréfásnak, de a komoly beszélgetéseknek köszönhetõen egyúttal hasznosnak is kell lennie.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.