Biztosra vehetõ, hogy azok a jól ismert emberek, akik annak idején a Szovjetuniónak mint történelmi realitásnak és nemzetközi jogalanynak a likvidálása mellett döntöttek, egyáltalán nem voltak annak tudatában, hogy döntésükkel nem csak a Szovjetuniót likvidálják. Mindössze tíz év telt el a belovezsi egyezmények hírhedt aláírása óta, de máris jól kivehetõ, miként süllyed lassan a semmibe maga az Orosz Föderáció is. Míg a Római Birodalom bukása után annak keleti része még meglehetõsen dicsõséges ezer esztendõt ért meg Bizánc néven, addig a Szovjetunió felbomlása után a belõle született Oroszország mint állam, a jelekbõl ítélve, aligha húzza a jelen határai között akár csak még további száz évig.

Neves filozófusunk, P. J. Csaadajev klasszikussá vált szavait parafrazeálva teljes felelõsséggel állíthatjuk, hogy az oroszországi vezetõk legnagyobb tragédiája mindig is az volt, hogy hiányzott belõlük a történelmi emlékezet. (Csaadajev ugyan magát az orosz népet illette ezzel a váddal). A történelmi emlékezet hiánya pedig arra kárhoztatja az orosz politika irányítóit, hogy minden alkalommal szinte a nulláról kezdjék, és folyton ugyanazokat a hibákat ismételjék meg. Gorbacsov óta elõbb a volt Szovjetunió, most pedig Oroszország immáron harmadik szakaszát éli meg geopolitikai visszavonulásának. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy politikánk az Egyesült Államok stratégiai érdekeinek rendelõdött alá, azon országéinak, amelynek semminemû kötelezettségei sincsenek az Orosz Föderációval szemben, mivel az utóbbi nem tagja az USA számára fontos katonai, politikai, illetve gazdasági szövetségeknek. Így a Gorbacsov által az elsõ szakaszban meghirdetett politikának, amelynek célja Oroszország integrálása volt a nyugati civilizációba, az lett a vége, hogy elvesztettük kelet-európai, afrikai és latin-amerikai befolyásunkat. Ahelyett, hogy pragmatikus módon úgy próbáltunk volna integrálódni a modern civilizált világba, hogy meglévõ óriási katonai erõnket, geostratégiai fölényünket, jelenlétünket a földkerekség valamennyi kulcsfontosságú pontján adjuk cserébe az iparilag fejlett országok részvételéért a szovjet gazdaság korszerûsítésében, segítségükért hazai termékeink nemzetközi piacra juttatásában és Oroszország bevonásáért a nyugati gazdasági, politikai és védelmi struktúrákba, a gorbacsovi vezetés a világtörténelemben példa nélkül álló ostobaságot követett el: megkísérelte a nemzetközi kapcsolatok meglehetõsen rideg és számító szféráját egy idõre a filantrópia szférájává változtatni, egy olyan szférává, amelyen belül a volt Szovjetuniónak jótetteiért és számtalan engedményéért, úgymond, azonnal el kell nyernie méltó jutalmát, a világcivilizációba való bebocsáttatását. Ezek a vezetõk nem fogták fel, hogy a civilizált népek társaságába való bebocsáttatáshoz óhatatlanul igen nehéz és hosszú alkufolyamaton át vezet az út. Annál is inkább, mert az említett társaság több tagja sosem tartotta – és egyesek közülük továbbra sem tartják – a volt Szovjetuniót és a mai Oroszországot egészen magukhoz valónak, kultúrájában és mentalitásában hozzájuk közel állónak. Nem ártana, ha a Gorbacsov-éra némely vezetõ személyiségei ennek kapcsán emlékezetükbe idéznék, mennyi vérébe-verejtékébe került Európának a ’60-as és ’70-es évek folyamán az, hogy csak az egy Nagy-Britanniát a Közös Piachoz csatlakoztassa.

Nyilvánvaló, hogy a volt Szovjetunió csak lépésrõl-lépésre integrálódhatott volna a civilizált világba, s csak akkor, ha közben megõrzi tudományos-technikai potenciálját, hatalmas fegyveres erõit, és ha az országon belül konszolidáltak, stabilak a hatalmi viszonyok. Az integrálódás egyes lépéseit kompenzálni lehetett volna például a Szovjetunió kivonulásával Nicaraguából vagy Angolából, Közép-Kelet-Európa „finlandizációjával”, országunk politikai rendszerének átalakításával. A Szovjetuniónak csakis akkor lett volna szabad végleg kivonulnia Közép-Kelet-Európából, illetve a Nyugattal szembeni alternatív társadalmi modellként eleve távoznia a nemzetközi színtérrõl, amikor már visszafordíthatatlanul és feltétlenül önálló, egyenjogú partnerként integrálódott a nyugati világba. Ez persze csak egy afféle ideális elméleti elgondolás. De ennek az elgondolásnak ott kellett volna lennie a fejekben és a vonatkozó dokumentumokban. Az utóbbiakban mellesleg részletesen fel lehetett volna sorolni mindazokat a konkrét lépéseket is, amelyek mind a volt Szovjetunió, mind a világ egésze számára haszonnal jártak volna.

Mihail Gorbacsov és csapata viszont elvesztette az ellenõrzést a Szovjetunióban végbemenõ folyamatok felett és valójában csak káoszt teremtett az országban. Elherdáltaazoknak a tartalékoknak a többségét, amelyeket – képletesen szólva – olyan alapon kellett volna elcserélnünk a Nyugattal, hogy: „Mi a totalitarizmus felszámolását és az Európából való kivonulásunkat nyújtjuk nektek, ti meg nekünk – európai integrációnkat.” A nevezetes katonai-kommunista puccskísérlet idejére a SZU-nak már sokkal csekélyebb tartalékai maradtak, mint amilyeneket Gorbacsov örökölt 1985-ben. Felettébb jellemzõ, hogy szinte pontosan tíz évvel korábban az antikommunizmus egyik ismert élharcosa, Z. Brzezinski – a Nyugatnak címzett olyan felhívások zsivajában, miszerint mozgósítania kell erõit, hogy útját állja a szovjet kommunizmus terjeszkedésének – gyakran idézte a volt nyugat-német kancellárt, Willy Brandtot, aki visszavonulása elõtt azt jósolta, hogy a nyugati demokráciák léte csak a 20. század végéig tart majd, mert azt követõen a világcivilizációt el fogja nyelni a totalitárius diktatúrák árja. A nagy német államférfi nem véletlenül nyilatkozott így a ’70-es évek elején. Akkoriban ugyanis a kommunisták franciaországi, olaszországi és portugáliai választási gyõzelmei, az USA veresége Délnyugat-Ázsiában, a szovjet orientációjú politikai erõk jelentõs térhódítása Afrikában és Latin-Amerikában éppenséggel a volt szovjet vezetõket és a világ prokommunista mozgalmait jogosította fel történelmi optimizmusra. Csak ma, az egykor hatalmas szovjet impérium romjaira tekintve látja némely elemzõ az akkori helyzetet más színben.

Mély sajnálattal kell konstatálnunk, hogy a jelcini Oroszország – marginális állami funkcionáriusai és diplomatái, valamint a szó legvulgárisabb értelmében vett liberális politikai elitje személyében – nem tudott tanulni a Gorbacsov-csapat tragikus integrálódási kísérletébõl, s még annál is kevésbé volt képes felismerni, hogy pragmatikus szempontból az addig megmaradt tartalékainkat kellett volna az új, modern világba való integrálódás nyugati támogatására váltanunk. A Jelcin-csapat primitív diplomatái és politikusai ehelyett egyszerûen kijelentették, hogy máris Nyugaton és a világcivilizáción belül leledzünk. Számukra a marxizmus–leninizmusnak mint uralkodó ideológiának a megszüntetése, az SZKP feloszlatása és bizonyos liberális reformok elindítása egyet jelentett azzal, hogy Oroszországnak már eleve nincsenek is saját külön érdekei. Ezért úgy hitték, hogy többé nem lehet ok konfliktusokra vagy ellentétekre a Nyugattal – hiszen, úgymond, mindannyian azonos értékeket vallunk –, a nyugati–orosz kapcsolatok elõtt pedig felhõtlen, ragyogó távlatok nyílnak. Ugyanakkor azonban hallgatólagosan azt feltételezték, hogy ha egyszer az oroszországi demokraták és reformerek minden alku nélkül szétverték elõbb a KGST-t, aztán a VSZ szervezetét, elõsegítették Németország újraegyesítését, kivonultak Közép-Kelet-Európából és általában a világon mindenhonnan, ráadásul pedig felbomlasztották a Szovjetuniót is, akkor a nyugati demokráciáknak most szent kötelességük, hogy a legsürgõsebben „Marshall-tervet” szervezzenek Oroszországnak és a FÁK-országoknak, korszerûsítsék azok gazdaságát, haladéktalanul megteremtsék bennük a polgári társadalmat és a demokratikus intézményeket, biztosítsák az emberi jogok érvényesülését és az általános emberi értékek uralmát, valamint ugyancsak sürgõsen és soron kívül integrálják mindezeket az országokat a nyugati nemzetközi struktúrákba.

Nagyon hamar kiderült azonban, hogy a Nyugat továbbra sem szándékozik ezt megtenni, hogy az úgynevezett „demokratikus” Oroszországban – ha külsõleg megváltozott is – a világot fenyegetõ veszélyforrást lát. Míg a volt Szovjetunió azért jelentett reális veszélyt, mert erõs volt, addig Oroszország azért, mert gyenge. Az iparilag fejlett országokat most mindenekelõtt az itt felhalmozott valóban óriási nukleáris és más tömegpusztító fegyverkészletek kezdték aggasztani, hiszen azok a „terrorizmust támogató országok” kezébe kerülhetnek és késõbb a Nyugat ellen vethetõk be.

Az iparilag fejlett országok, élükön az USA-val így végsõ soron nem abban voltak érdekeltek, hogy közremûködjenek egy demokratikus, modern piacgazdasággal rendelkezõ orosz állam kiépítésében, hanem pusztán az alábbi három dologban. Elõször abban, hogy Oroszországnak pénzt fõképpen csak a tömegpusztító fegyverkészletek csökkentésének, illetve megsemmisítésének céljára juttassanak. Másodszor – hogy megakadályozzák a posztszovjet térség reintegrációját Oroszország égisze alatt, hiszen ellenkezõ esetben egy nagyhatalmú vetélytárs megjelenésével kellene számolniuk. Harmadszor – hogy késleltessék az államhatalom gyors konszolidációját és az állam jogalanyiságának helyreállítását az Orosz Föderációban, enélkül ugyanis annak sem hatékony gazdaság megteremtésére, sem a posztszovjet térség reintegrációjára nincs módja. Amint azt utóbb a vak is láthatta, a Nyugat Oroszországot érintõ fõ céljai között eleve nem szerepelt az ország bevonása a nemzetközi struktúrákba, sem külsõ adósságainak elengedése azért, hogy gyorsan korszerûsíthesse gazdaságát, sem egyenjogú partnerként való elismerése. A nyugati vezetõk és a jelcini politikai csapat közötti viszony lényegét ebben az idõszakban a legtalálóbban a Clinton-adminisztráció egyik tagja fogalmazta meg (szavait sûrûn idézte aztán a világ szinte minden hírügynöksége): „Oroszország úgy tesz, mintha nagyhatalom lenne, mi pedig úgy, mintha ezt õszintén el is hinnénk.”

Az Orosz Föderáció akkori saját külpolitikája messzemenõen megfelelt a nyugati elképzeléseknek. Csakhogy azok nem az országnak a nemzetközi közösségbe való integrálódásáról, hanem az új világhelyzethez való kényszerû alkalmazkodásáról szóltak. Ami jól mutatta, hogy Oroszország a Nyugat szemében immáron nem komoly és figyelmet érdemlõ szubjektum, hanem pusztán valamiféle objektum, amelyet érdekeinek figyelembe vétele nélkül lehet kezelni. És ez nagyjából igaz is volt, mivel az orosz elnököt, B. Jelcint és külügyminiszterét, A. Kozirevet a 90-es évek elején szinte teljesen a „kommuno-fasiszták” és az ellenzéki Legfelsõ Tanács elleni elkeseredett belpolitikai harc foglalta le. Ilyen körülmények között érthetõ okokból nem túl sokat foglalkoztak azzal, mik is Oroszország érdekei a korabeli világban, hanem elsõsorban a hatalmukat akarták megõrizni, mellesleg ugyanannak a Nyugatnak a segítségével. Csak a Legfelsõ Tanács 1993. évi hírhedt szétlövetése, az államhatalom némi megszilárdulása és az új alkotmány elfogadása után – mindez elhárította az elsõ, a nép által közvetlenül választott államelnök megbuktatásának közvetlen veszélyét – kezdtek mutatkozni még a liberális beállítottságú hazai eliten belül is a kiábrándultság jelei amiatt, hogy az iparilag fejlett országok korántsem készülnek segítséget nyújtani problémáink megoldásában. Jelcin és Kozirev külpolitikai retorikájában ugyanakkor azonban már fel-feltünedeztek félénk utalások valamiféle orosz érdekekre az ország szempontjából létfontosságú „közel-”, illetve „távol-külföldi” körzeteiben. De cselekvési programot egyetlen ilyen típusú kérdést illetõen sem dolgoztak ki. Aztán, a Nyugattal folytatott rövid alkudozás után minden igényrõl, minden arra tett kísérletrõl, hogy reálisan megjelöljék Oroszország külön álláspontját a posztszovjet térség, a Balkán félsziget, fõként pedig Jugoszlávia vonatkozásában, gyakorlatilag lemondtak, jószerével bagóért. Éppenséggel így – jelképes ellenértékért és az iparilag fejlett országokhoz fûzõdõ állítólagos jó viszonyunk megõrzéséért – semmisült meg az egész jaltai rendszer, redukálódott nullára az ENSZ Biztonsági Tanácsának mint világpolitikai intézménynek a szerepe, és lett kiszolgáltatva a Nyugatnak a volt Jugoszlávia.

De míg eleinte A. Kozirev, Oroszország külügyminisztere pozícióink feladását azzal indokolhatta, hogy Oroszországnak nincsenek külön nemzeti érdekei, és hogy a modern világhoz való, nyugati feltételek szerinti alkalmazkodásunk objektív szükségszerûség (ez akkor nagyjából megfelelt a hazai radikális liberálisok legalább ideológiailag igazolható felfogásának), addig a késõbbiekben a Nyugatnak tett engedmények ugyanezen politikája, amelyet J. Primakov miniszter folytatott – igaz, gyökeresen megváltozott retorikával –, már nagyon világosan megmutatta, mennyire gyenge és gyámoltalan az orosz állam. Az iparilag fejlett országokhoz fûzõdõ aktuális kapcsolataink alakulásának sok kulcsfontosságú esetében – például, amikor az amerikai kormány leplezetlenül semmibe vette az ENSZ Biztonsági Tanácsa szerepét, vagy Jugoszlávia és Irak kegyetlen légibombázásakor, vagy a nyugati hatalmaknak a posztszovjet térségen belüli aktivizálódása során – gyakorlatilag nem voltunk képesek olyan adekvát válaszlépéseket találni, amelyek javíthatták volna Oroszország nemzetközi pozícióit érdekei védelmében.

Geopolitikai visszavonulásunk jelcini szakasza végül Oroszország teljes balkáni vereségével és Jugoszlávia szétzúzásával zárult, továbbá azzal, hogy eltemethettük minden reményünket a posztszovjet térség reintegrációjára a FÁK szervezetén belül, hogy már a Csecsenföld és az Észak- Kaukázus elvesztése fenyeget, s annak nézünk elébe, hogy rövidesen maga Oroszország is de facto konföderációból pusztán de jure konföderációvá válik. Igaz ugyan, hogy a Jelcin-Primakov korabeli diplomácia az USA feltartóztathatatlanul növekvõ egyeduralmi törekvéseire és igen sajátos egypólusú világlátására reagálva inerciálisan még hangoztatni próbálta a többpólusú világ koncepcióját, de nem dolgozta ki azt kellõképpen elméletileg, nem is szólva gyakorlati megvalósításának programjáról.

Bár utóbb az orosz külügyminisztérium megpróbálkozott azzal, hogy céljaira Kína, India, Irán, Egyiptom és néhány európai, valamint latin-amerikai ország érdekeltségét használja ki, de az orosz diplomáciai elit nem foglalkozott elég mélyrehatóan ezzel a lehetõséggel, és nem munkálta ki a megvalósításához szükséges lépéseket. Jórészt nyilván azért, mert az akkori legfõbb vezetés nem is igényelte a többpólusú világ koncepcióját, no meg azért is, mert meglehetõsen szegényes, silány volt politikai és szakértõi gárdánk… Egyáltalán nem véletlen, hogy külpolitikai területen mind a kommunisták, mind Jelcin, mind pedig most, Putyin idejében szinte ugyanazok az emberek tevékenykedtek és tevékenykednek, méghozzá gyakran politikai, diplomáciai és szakértõi szinten egyszerre. Különös rugalmasságuk egyedül nekik válhat személyes hasznukra. Épp ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy ezek az emberek korábban a Szovjetuniót vitték pusztulásba, most pedig Oroszországnak mint államnak és a nemzetközi kapcsolatok jogalanyának a pusztulását készítik elõ.

A szemünk elõtt bontakozik ki ma Oroszország világméretû stratégiai visszavonulásának harmadik szakasza, immáron Putyin elnöksége alatt. Vlagyimir Putyin eleinte nagy reményeket ébresztett a lakosságban azzal, hogy megígérte, helyreállítja Oroszország nagyhatalmi rangját és méltóságát az országon belül, majd a határain túl is, hogy pragmatikus kurzusa révén bizonyos sikereket ért el Csecsenföldön, és hogy konszolidálta az államhatalmat, de utóbb új kihívással kényszerült szembenézni, azzal, amely 2001. szeptember 11-én zúdult a világra az Amerikát ért terrortámadással.

Szögezzük le mindjárt félreérthetetlenül, hogy a Putyin-adminisztráció döntései, amelyeket röviddel az események után, sebtében hozott – akkor, amikor szoros határidõn belül kellett megválaszolnia, hol is áll Oroszország, hogyan reagál G. W. Bush elnök fenyegetõ hangú kijelentésére, miszerint: „Aki nincs velünk, az ellenünk van” – következményeiket tekintve katasztrofálisoknak bizonyultak, mivel ezeket a döntéseket spontán hozták, anélkül, hogy elõzetesen megvitatták és lehetséges fejleményeiket felmérték volna.

Konkrétabban: a Putyin-csapat, mint bebizonyosodott, hiába számított arra, hogy Oroszország viszonzásul azért, hogy feltétel nélkül támogatta Washingtont és az Egyesült Államok rendelkezésére bocsátotta stratégiai forrásait, igen komoly jutalomban fog részesülni. Ezek az elvárások azonban homokra épültek, ami, mondhatni, szívszorítóan ismerõs volt már számos elõzõ eset alapján is. Gyakran hallani, hogy érdekünkben állt támogatást nyújtani az USA tálibok elleni intenzív légicsapásaihoz. Lehet, hogy ez így is van. Csakhogy a tálibok az adott esetben az Amerikai Egyesült Államoknak dobtak kesztyût. Ez az amerikaiak háborúja volt. Tehát harcolniuk kellett volna nélkülünk is. De vajon nekünk szükségünk volt-e egy ilyen háborúra, a tálibok így történõ szétverésére? A válaszom – egyértelmû nem. Bizonyos ideig, az afgán fundamentalista rendszer megbuktatásáig, valóban Washington legjobb barátai lettünk. Ám a tálibok szétzúzása után az USA Oroszország-politikája szinte azonnal viszszakanyarodott a nem is 2001. szeptember 11. elõtti idõkhöz, hanem az ifjabbik George Bush adminisztrációja kormányzásának elsõ hónapjaihoz, amikor az elnök és kabinetjének kulcspozícióban lévõ tagjai mintegy versenyeztek egymással, melyikük tudja látványosabban kifejezésre juttatni, az Orosz Föderáció iránti megvetését. Csúfos és tartós szégyent vallottak azok a politikusaink, diplomatáink és elemzõink, akik még nemrég is azt harsogták, hogy szeptember 11-e egyedülálló esélyeket teremt Oroszországnak a NATO-hoz való közeledésére és integrációjára a nyugati civilizációba. És hogy hihetetlenül fényes távlatokat nyit elõttünk.

Próbáljuk hát megvonni Putyin szeptember 11-e utáni külpolitikájának reális mérlegét! Vegyük számba, mit nyertünk és mit vesztettünk rajta! Elõször is – és ez a leglényegesebb –, az Amerikai Egyesült Államok a Szovjetunió széthullása és a hidegháború befejezése óta most elõször hajtott végre nagy „geopolitikai ugrást”: gyakorlatilag behatolt Oroszország, Kína és Irán hátországába. Az, hogy az USA megvetette lábát Közép-Ázsiában, hosszú évtizedekre szóló minõségi változást idéz elõ az adott régió, sõt a világ geopolitikai helyzetében. Szem elõtt kell tartanunk, hogy az Egyesült Államok megjelenését e régióban mindenképpen örömmel kellett venniük a közép-ázsiai országok vezetõinek, akiknek hazája mindig is ki volt téve Oroszország, Kína és az iszlám fundamentalizmus nyomásának. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az adott területen óriási – mindenekelõtt nyersanyag- és energetikai – források találhatók. Az USA odaérkezése elõtt az említett országok egyfajta geopolitikai zsákutcába voltak szorítva, minden oldalról nagy erejû szomszédos hatalmak fogták õket körül és intézhettek bármelyik pillanatban támadást ellenük. Most viszont az Amerikai Egyesült Államok, amely a maga és az egész Nyugat számára „tárja fel” lelõhelyeiket, megvédheti õket a fundamentalistáktól és útját állhatja Oroszország, illetve Kína esetleges terjeszkedésének. Miután az Egyesült Államok foglalta el a legfontosabb hadállásokat Közép-Ázsiában, ugyanõ fogja megszabni a gáz- és olajvezetékek nyomvonalának irányát, méghozzá nem is mindig egy-egy olajtársaság tisztán gazdasági hasznának érdekében. Tovább nyomulva a Kaukázuson túli területre, az USA fog egy új „selyemutat” nyitni, amelyen majd a Kaszpi-régió energiahordozóit szállíttatja, és hatékony áruforgalmat bonyolíttat le. Mind a közlekedési útvonalak, mind a gáz- és olajvezetékek persze Oroszországon kívül fognak húzódni, ami óhatatlanul meggyengíti országunk pozícióit az adott régióban. Az USA igyekszik már ma a tettek mezejére lépni a Baku–Dzsejhan olajvezetékkel, amely felveheti Kazahsztán és más közép-ázsiai országok olaját. Az amerikai kongresszusban ugyanakkor arról tárgyalnak, hogy az olajvezeték egyik ágát Örményországon keresztül viszik majd tovább, ami által kölcsönös energiafüggõségbe terelhetik Közép-Ázsia és a Kaukázuson túli terület minden államát. Az sem véletlen, hogy az USA külügyminisztériuma mind aktívabban munkálkodik a Törökország, Örményország és Azerbajdzsán közötti viszony rendezésén. Ha ugyanis az Egyesült Államok e téren sikerrel jár, akkor Oroszország búcsút mondhat nemcsak Közép-Ázsiának, hanem a Kaukázuson túli területnek is, ahol – az örmény-török és örmény-azerbajdzsáni problémák rendezetlensége miatt – egyelõre mégiscsak reális politikai tényezõként van jelen.

Másodszor: az Egyesült Államok a tálibok szétzúzása után demonstratíve kihátrált a SALT II. egyezménybõl. Korábban azt feltételezték nálunk, hogy az USA egyelõre csak a rakétavédelmi rendszere egyes elemeivel kapcsolatos kísérleteit fogja folytatni, és esélyt ad Oroszországnak arra, hogy „ne veszítse el arcát”, de kiderült, hogy az USA inkább az egész egyezmény módosítását kívánja, nem vállalva az interkontinentális rakéta-robbanófejek számának csökkentését, illetve azok megsemmisítését. Nincs abban semmi meglepõ, hogy az USA nem hajlandó olyan egyezményt aláírni Oroszországgal, amely õt a robbanófejek mennyiségének csökkentésére kötelezné. Mindössze azt jelenti, hogy megváltozott az Oroszországhoz való viszonya. A volt Szovjetuniót egyenrangú félnek tekintette. Oroszországot már nem tekinti annak. Lévén hogy maguk az orosz szakértõk is õszintén meg vannak gyõzõdve arról, hogy rakétáink néhány év múlva elavulnak, nukleáris rakétakészletünk feltöltéséhez pedig gyakorlatilag nincsenek eszközeink, még egy gyerek is belátja, hogy ostobaságot követnének el az Egyesült Államok vezetõi, ha e téren különbözõ formális orosz–amerikai egyezményekkel kötnék meg a kezüket.

Harmadszor: lehet, hogy a most szervezõdõ prágai NATO-csúcstalálkozón döntés születik az Észak-atlanti Szövetség újabb keleti bõvítésérõl, aminek eredményeképpen tagjai lesznek e katonai-politikai szervezetnek a balti volt szovjet köztársaságok is. Ez viszont azt fogja jelenteni, hogy az amerikai–orosz kapcsolatokon belüli jelképes „piros vonalon” nyugat felõl is átléptek. Az Egyesült Államok azután, hogy befészkelte magát Közép-Ázsiába, a Kaukázuson túli területre és a Baltikumba, most már Oroszország határainak közvetlen közelébe kezd nyomulni. Pressziójának következõ tárgya óhatatlanul Fehéroroszország lesz. Ha tovább fognak húzódni az Oroszország és Belorusszia egyesítését célzó – elsõsorban nem a mi hibánkból meddõ – próbálkozások, nincs kizárva, hogy az USA elõbb vagy utóbb ugyanúgy napirendre tûzi Alekszandr Lukasenko problémáját, ahogyan azt Szlobodan Mikosevics esetében tette, és ahogyan most Szaddam Husszeinében készül tenni.

Negyedszer: az iparilag fejlett országok élükön az Egyesült Államokkal visszatértek korábban követett irányvonalukhoz a Csecsenföld, az emberi jogok és az oroszországi hírközlõ szervek kérdésében. Minden jel szerint arra akarják kényszeríteni az orosz illetékeseket, hogy új béke-megállapodásokat kössenek a csecsen szeparatistákkal. Gyakorlatilag tehát máris az USA próbálja irányítani országunk belpolitikai folyamatait. Mivel pedig az orosz illetékesek még csak ki sem tûzték azt a „piros vonalat”, amelynek az áthágásáért készek akár szakítani is az iparilag fejlett országokkal, a Nyugat továbbra is nyomást gyakorol Oroszországra. Az meg folyton csak hátrál.

És ami a legérdekesebb: nálunk meg sem kísérli kijelölni senki ennek a hátrálásnak a lehetséges határait. Sok politikusunk eleve nem látja szükségesnek egy efféle „piros vonal” meghúzását. Az a véleményük, hogy Oroszország most rendkívül gyenge, a Nyugat térhódítása pedig kivédhetetlen. Szembeszegülni vele ezért lehetetlen és értelmetlen lenne. Nekünk tehát más sem marad hátra, mint hogy lazítsunk, és azon legyünk, hogy legalább jól érezzük magunkat. Pedig még nem is olyan régen sok, a volt kegyenc, Jevgenyij Primakov kíséretéhez tartozó oroszországi diplomata és elemzõ – pártfogójukat visszhangozva – lépten-nyomon szenvedélyesen szónokolt a többpólusú világról, a hazafiságról és a nagyhatalmi státuszról, szidta Andrej Kozirevet, amiért olyan rossz külpolitikát folytatott és feladta, átengedte a Nyugatnak minden hadállásunkat. Ma ellenben ugyanezeket az embereket olyan erõk élcsapatában találjuk, amelyek ostobaságnak bélyegzik a többpólusú világ eszméjét, lelkesen küzdenek azért, hogy Oroszország haladéktalanul lépjen be az Észak-atlani Szövetségbe és minél elõbb integrálódjék – a Nyugat szabta feltételekkel – a modern, civilizált világba. Ami ezekben az emberekben döbbenetes, az a hihetetlen képlékenységük, amelynek köszönhetõen mindig pontosan együtt tudnak ingadozni a hatalom irányvonalával. Nem képesek felfogni, hogy Andrej Kozirev õszintén hitt a maga külpolitikájában. Õk viszont, akik most bírálják – és az „új”, a mai szakaszban folytatott orosz külpolitikát támogatják, mi több, még gyorsabb haladásra buzdítanak az általa kijelölt úton, – tulajdonképpen nem mások, mint cinikusok, akik csak a vezetõk kívánságait lesik, és készséggel asszisztálnak nekik bármely lépésükben. Még elképesztõbb számomra, hogy nagy többségük azt képzeli, hogy a jelenlegi külpolitika érvényesülése esetén lesz még egyáltalán olyasmi, amibe az Orosz Föderáció beleszólhat.

Most minden bizonnyal annak lehetünk tanúi, hogyan kezdi alkalmazni az USA a már kialakított, minõségileg új Oroszország-stratégiát. Azután, hogy „hasznosította” az 1991 vége óta létrejött posztszovjet térség egész perifériáját – Ukrajnát, Közép-Ázsiát, a Kaukázuson túli területet, a Baltikumot – hozzáfogott magának az Orosz Föderációnak a csendes lebontásához. Az szemmel látható, hogy országunk a jelenlegi demográfiai és társadalmi-gazdasági körülmények fennmaradása esetén néhány évtizednél tovább nem lesz képes megtartani területét és erõforrásait, amelyek még mindig túl nagyok ahhoz, hogy Moszkvából lehessen irányítani õket. Ha van egyáltalán ember, aki még azt képzeli, hogy az USA ebben a helyzetben egyszerre csak megtorpan a határaink elõtt, nem nyomul tovább, igen nagyot téved. A nemzetközi viszonyrendszerben nem létezhet ûr. Az iparilag fejlett országok és különösen az Egyesült Államok fõ külpolitikai céljává most mindenképpen Oroszország megmaradt területének feldarabolása, erõforrásainak újraelosztása kell hogy váljék. A jelekbõl ítélve az amerikai kormányzaton belül napjainkban nem az a politika kerekedik felül, amelyik Oroszországnak mint a nemzetközi kapcsolatok szubjektumának és az iszlám világ fékentartójának a megszilárdítását célozza, hanem, amelyik az országnak mint a mostani határok között létezõ geopolitikai realitásnak a végleges likvidálására törekszik. Az ehhez szükséges lépések az Orosz Föderációtól nyugatra lényegében már meg is történtek. Most délen dõl el minden. Igaz ugyan, hogy bizonyos problémák azért még Keleten is maradtak. De ha az Egyesült Államoknak sikerül megfelelõ kapcsolatrendszert kialakítania az egyesített Koreával, Japánnal és Kínával, Oroszországra ebben a régióban egyszerûen nem lesz többé szüksége. A még nyitott kérdéseket a partnerek meg fogják tudni oldani nélkülünk is, ha mindjárt a mi rovásunkra.

Politikusi és szakértõi gárdánkban mégsem tudatosultak mindmáig a fentiekbõl következõ valós perspektívák, nevezetesen: a Nyugat említett politikája és az, hogy saját politikai vezetõink semmilyen ellenállást sem szándékoznak kifejteni ellene, oda fog vezetni, hogy az Orosz Föderáció úgy integrálódik majd a modern világba, mint egyfajta amorf terület a hozzá tartozó erõforrásokkal és emberanyaggal, nem pedig mint önálló állam, mint a nemzetközi kapcsolatok cselekvõképes szubjektuma. Ilyenformán már csak abban reménykedhetünk, hogy az Egyesült Államokat illetõen is érvényesülni fog Montesquieu „törvénye”, amelynek értelmében még a legsikeresebb birodalmak térfoglalásának is megvannak a maga határai. Legnagyobb földrajzi kiterjedésüket ráadásul éppen akkor szokták elérni, amikor központi magjuk már gyengülni kezd. Birodalmi expanziójuk maximuma pedig egybeesik központi magjuk teljes „elkorhadásával”. Ezután a birodalmak területe zsugorodni kezd, majd végleg felbomlik. Valami ehhez hasonló már megtörtént az egykori Szovjetunióval a 70-es években. Kívülrõl akkor úgy látszott, hogy hatalmának csúcsára érkezett. Hiszen szinte mindenütt jelen volt – Közép-Kelet-Európában, Afrikában, Latin-Amerikában, Közelkelet-Ázsiában. Még Nyugat-Európában is kezdtek uralkodóvá válni a szocialista és kommunista eszmék. 25 év elteltével azonban ennek az óriási szuperhatalomnak és látszólagos nagyságának csak ellentmondásos emléke maradt.

Mára igen súlyossá vált az a tényleges helyzet, amelybe Oroszországot a Nyugat következetesen megvalósított külpolitikája, valamint az juttatta, hogy Gorbacsov, Jelcin és Putyin alávetette magát az Egyesült Államok kormányzati irányvonalának. llyen körülmények között létezik-e számunkra egyáltalán kiút, vagy mindössze az a csalóka reményünk maradt, hogy az Egyesült Államok egyre növekvõ dominanciája – Montesquieu „törvényének” megfelelõen – az amerikai birodalom felbomlásához fog vezetni?

A mai Oroszország fõ problémája, amely megakadályozza, hogy egyenrangú félként tagolódjék be a modern világba, nem más, mint gazdasági gyengesége. Erre rakódik rá az orosz államhatalom intézményi struktúrájának gyengesége. Vlagyimir Putyinnak az utóbbi évek folyamán sikerült ugyan viszonylag konszolidálnia az államot, és bizonyos mértékig helyreállítania szubjektualitását, de országunkban azóta sem jött létre hatékony hatalmi vertikum. Jól példázza ezt egyebek között az államelnök teljhatalmú képviselõinek hét közigazgatási körzetben bevezetett érthetetlen intézménye. Mindmostanáig várat magára az államépítés pontos, átgondolt programja és a hosszú távú bel- és külpolitikai stratégia. Az ország társadalmi-politikai helyzete és általános stabilitása lényegében továbbra is az energiahordozók világpiaci árának alakulásától függ. A Szovjetunió felbomlása után született új orosz állam létezésének egész idõtartama alatt nem sikerült ugyanis életre hívni egy olyan szervet, amely kimunkálná külpolitikai stratégiánkat és koordinálná nagyszámos fõhatóságaink munkáját, hogy egységes politikát valósítsanak meg ezen az elvi fontosságú területen.

Ám még ha Putyin elnöknek sikerülne is tökéletesen konszolidálnia a hatalmat és helyreállítania az állam szubjektualitását, sõt kinyilvánítaná, hogy határozott intézkedésekre kész, akkor is nehéz lenne bármit is elérnie, mert az 1999– 2000-ben létrehozott Stratégiai kutatások központja German Gref vezetése alatt teljesen szétzilálta az ezt célzó munkát. A fent vázolt kulcsfontosságú témák egyikében sem – sem a társadalmi-politikai fejlesztés, sem az államépítés, sem a bel- és külpolitika területén – nem sikerült olyan tájékozódási pontokat megjelölnie, amelyek megmutatták volna, milyen irányban kell haladnia országunknak.

Szemmel látható, hogy a Gorbacsov–Jelcin– Putyin idején követett külpolitikai érzékelhetõ eredményre nem vezet. Az eltelt években sokat emlegették egy hatékony külpolitikai irányvonal és az annak megfelelõ napirend kidolgozásának szükségességét. Az ezen belüli legfontosabb cél kétségtelenül az Orosz Föderáció betagolódása a nemzetközi kapcsolatok új rendszerébe. Ez azonban semmiképpen sem a nyugati államok, mindenekelõtt az USA által Oroszországra erõltetett kényszerû adaptáció stratégiájának a követésével egyenlõ. A Nyugattal kapcsolatos stratégiánkban bizonyos távolságtartásra kell törekednünk. Az Orosz Föderáció most ugyanis a Nyugathoz és különösen az Egyesült Államokhoz fûzõdõ kapcsolatait tekintve – az ökölvívás nyelvén szólva – „clinch”, azaz fogás állapotában van. Partnereink nyilvánvaló érdeke, hogy országunk a lehetõ legtovább maradjon is ebben az állapotban, hiszen az megfosztja a szabad manõverezés lehetõségétõl, de ugyanakkor azt az illúziót kelti benne, hogy még szilárdan áll a lábán. Ettõl kezdve viszont állandósul az õt fenyegetõ veszély: az amerikai kormányzat, amint úgy érzi, hogy elérkezett az alkalmas pillanat, ügyesen kicsúszhat a fogásból, a minden támasz nélkül maradt Oroszország pedig egyszerûen a földre roskad.

Az iparilag fejlett országokkal szembeni távolságtartás nemcsak azért létfontosságú számunkra, hogy adekvátan reagálhassunk egyes lépéseikre, hanem elsõsorban azért, hogy fokozzuk gazdasági és politikai „tõkésíthetõségünket”. Az állam hatalmának konszolidálása, szubjektualitásának helyreállítása még a jelen szerény erõtartalékaink mellett is hozzásegíthet ahhoz, hogy növeljük manõverezési szabadságunkat és hatékonyabb külpolitikát folytassunk. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ha véget akarunk vetni a jelenlegi, minden fronton zajló visszavonulásunknak, pontosan és világosan meg kell határoznunk, melyek azok a zónák, amelyekben bárminemû nyugati behatolási kísérlet a leghatározottabb ellenállásunkba fog ütközni. Ehhez mindenekelõtt a „közeli külföld” azon szektorait – például Ukrajnát, a Kaukázuson túli területet – kell megneveznünk, ahol további nyugati expanzió esetén készek leszünk felhasználni a destabilizáció minden rendelkezésünkre álló eszközét (az oroszajkú lakosság aktivizálását is beleértve), félretéve egy ebbõl adódó nemzetközi konfliktus negatív következményei miatti „spontán” aggodalmakat. Kiemelten utalnunk kell ezen kívül már létezõ külgazdasági és tudományos együttmûködésünkre több olyan érdekelt országgal, amelyek igen érzékeny pontot jelentenek a Nyugat számára. Ha a körülményeknek megfelelõ kisebb vagy nagyobb aktivitással tevékenykedünk a megjelölt irányokban, nekünk kedvezõ megoldások felkutatására késztethetjük az iparilag fejlett országokat, köztük elsõsorban az Egyesült Államokat. Amenynyiben ugyanis az utóbbiaknak semmilyen, az érdekeiket fenyegetõ veszéllyel nem kell számolniuk, sosem fogják komolyan figyelembe venni országunk érdekeit. Ezért fel kell mérnünk, ténylegesen milyen effajta veszélyeket teremthetünk és hogyan „értékesíthetjük” õket nyugaton – cserébe Oroszország egyenjogú félként történõ integrációjáért a modern világba. Ebbõl a szempontból nehéz lenne túlbecsülni a Kínával, Indiával, Iránnal és több más jelentõs regionális hatalommal már kialakult katonai-politikai és gazdasági együttmûködésünket. Ezeket a kapcsolatainkat a jövõben tovább kell mélyítenünk, hogy aztán nyugati integrációnk lehetõségeire válthassuk õket. Ezen kívül meg kell vizsgálnunk néhány, a hamarosan intézményi kereteket öltõ Sangháji együttmûködési szervezettel kapcsolatos igen lényeges kérdést. Okkal feltételezzük, hogy nekünk elõnyösebb lenne, ha némileg módosulna e szervezet összetétele, mivel egyes közép-ázsiai országok – legalábbis Üzbegisztán – abban az amerikai érdekek képviselõinek szerepét játszhatják.

Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy valamenynyi már felsorolt és esetleges további hasonló lépésünkkel nem az a célunk, hogy újabb értelmetlen konfrontációt kezdjünk az Egyesült Államokkal, nem is az, hogy társadalmi modellünket más országokba exportáljuk (ez csak a russzofóbia újabb fellángolásához vezetne), és az sem, hogy – tökéletesen életveszélyes módon – uralomra törjünk a modern világban, hanem pusztán az, hogy erõsebb alkupozíciókra tegyünk szert a Nyugattal szemben akkor, amikor úgy kívánunk integrálódni a civilizált, globális világközösségbe, hogy legalább minimális mértékben figyelembe vétessenek az Orosz Föderációnak mint államnak és mint nemzetközi jogalanynak az érdekei.

Itt csak nagy vonalakban vázoltam néhányat azon külpolitikai jellegû stratégiai kérdések közül, amelyek jelenleg Oroszország elõtt állnak, és amelyeket valahogyan meg kell oldania, ha valóban meg akarja õrizni integritását és paritásos alapon kíván betagolódni a modern civilizált világba. Illúzióim persze nincsenek és kétségem sincs afelõl, hogy hazai elitünk még ma, az államhatalom viszonylagos stabilitása idején sem képes egy effajta külpolitika érvényesítésére.

Az utóbbi tíz évben az Orosz Föderációnak legalább két alkalommal nyílt erre lehetõsége. Mind a két alkalommal emelhettük volna a tétet és cselekedhettünk volna érdekeink szerint, nekünk kedvezõ megoldást alkudhattunk volna ki nyugati csatlakozásunkhoz. Az elsõ ilyen esély 1999-ben, az amerikaiak által kezdeményezett, Szerbia elleni légicsapások idején kínálkozott. Az itt adódó lehetõséget, azt, hogy megakadályozzuk az Egyesült Államok villámháborús gyõzelmét – amelyet mellesleg a Biztonsági Tanács demonstratív semmibevétele mellett ért el – kontár módon elszalasztottuk, mert féltünk elrontani kapcsolatainkat a Nyugattal. Ez a már szinte kényszeres félelem elhomályosította politikusaink látását, ezért a legelemibb szinten sem fogták fel, hogy ha ez az igazságtalan háború elhúzódik és elmarad az amerikaiak könnyû gyõzelme – méghozzá azért, mert „kiakolbólították” Oroszországot hagyományos befolyási övezetébõl – csak növekedett volna irántunk a pragmatikus nyugati politikusok tisztelete. Az Orosz Föderáció második ugyanilyen jellegû esélye 2001 szeptember 11-éhez kötõdik. Az ismert tragikus események után kialakult új nemzetközi helyzetet azonban úgyszintén nem használtuk ki a megfelelõ módon. Oroszország minden további, az új körülmények között megtett lépése sokkal átgondoltabb és kiegyensúlyozottabb politikát igényelt volna, annak megfontolását például, hogy milyen feltételek mellett engedjük be az amerikai fegyveres erõket Afganisztánba, biztosítunk nekik támogatást a hozzánk közel álló Északi Szövetség részérõl, bocsátunk rendelkezésükre közlekedési folyosókat és adunk lehetõséget arra, hogy ellátó bázisokat létesítsenek a FÁK országok területén. Mielõtt ilyen sokoldalú segítséget nyújtunk a Nyugatnak, kellõ józansággal és higgadtan reális viszont-kötelezettségek vállalását kellett volna kívánnunk az USA-tól a számunkra létfontosságú szférákban, ami ésszerû kompenzációja lehetett volna annak, hogy támogatjuk nagyszabású geostratégiai elõretörését Közép-Ázsia legérzékenyebb régiójában. De mindezt nem tettük meg. Ugyanakkor ma már mindenki számára világos, hogy az Egyesült Államok a terrorizmus elleni harcot elsõsorban a maga külpolitikai érdekeinek érvényesítésére és világuralmi pozícióinak további erõsítésére használja. Oroszország természetesen a terrorizmus elleni harc mellett áll. Csakhogy jelenleg azt az elvi kérdést, hogy mi is a terrorizmus és hogyan kell felvenni ellene a harcot, sajnos egyáltalán nem az Egyesült Nemzetek Szervezete, nem is valamilyen más kompetens nemzetközi szervezet dönti el. A döntés, a válaszadás itt az USA monopóliuma, a kérdésekre adott rugalmasan változó válaszai pedig katonai-politikai céljainak megvalósítását szolgálják.

Az általam javasolt külpolitikai irányvonal kétségtelenül azzal a kockázattal jár, hogy bizonyos esetekben nem kapjuk meg az Egyesült Államoktól azt, amit a pozíciónkért cserébe kívánunk, ugyanakkor azonban megromlik a viszonyunk a Nyugattal. Emiatt azonban fölösleges minden aggodalom. Belátható idõn belül ugyanis aligha fogják nálunk elfogadni és érvényesíteni ezt a külpolitikai kurzust. Túlontúl erõs ahhoz manapság hazai társadalmi elitünk sok, ráadásul jelentõs befolyással is bíró tagjának „õszinte” nyugati kötõdése. Ne feledjük, hogy a mai orosz társadalom prominenseinek éppen a nyugati, iparilag fejlett országokban, elsõsorban az Amerikai Egyesült Államokban van elhelyezve pénzeszközeiknek nagyobbik hányada, ott tanulnak a gyermekeik, mindannyian oda utaznak pihenni, ott található kiterjedt, gyakran igen jelentõs ingatlan vagyonuk és egyéb tulajdonuk. Igen sokaknak közülük már eleve ott az állandó lakhelye. Társadalmunknak ezen privilegizált köreiben tehát az ajánlott külpolitikai irányvonal aligha talál támogatásra. Nagyon szeretném azonban hinni, hogy az Orosz Föderáció hatalmi intézményeiben vannak még hazai elitünknek olyan másként gondolkodó tagjai, akik igazán nyugatbarátok. És ezért azt szeretnék látni, hogy hazánk egyenrangú partner, nem pedig csak valami amorf terület és reménytelenül elmaradott, nyersanyagot szolgáltató toldalék a vezetõ nyugati országok közösségében.

FORDÍTOTTA PÁLL ERNA