(Itt és ott, két jó barát) Nem is azt kérdezem elsőre, lehet-e, inkább azt, szabad-e ellenállnia az olvasónak e zavarba ejtően, mindazonáltal szándékoltan régimódi regénycímben – Hazafelé („Egész úton hazafelé” stb.) – rejlő késztetésnek, felhívásnak, kényszernek, hogy az ékezetek megfordításával metafizikai szójátékba fojtsa gárdonyisan bukolikus báját és heideggerien egzisztencialista tömörségét: Hazaféle. Sőt, szigorúan a regény intencióit követve, címének kiforgatásában még ennél is tovább menjen: Hazafélelem!Egyfelől tehát félelem a Háztól/Hazától, mely tudvalévőleg elnyel, ápol és eltakar („hazánk – a halál”), másfelől pedig honvágy, gyötrő vágyódás valami házféle-hazaféle után, Hely után, ahol helyünkön lehetünk/vagyunk. Hiszen mi más a haza, mint a Hely, ahol helyén van az ember? És mi más az ember, e „világba vetett lény”, mint a létezők leghelytelenebbike, mint a hazátlanság és otthontalanság maga?

A régiek azt mondták: Isten – a Hely. Az újak vagy modernek úgy fogalmaztak: a Hely – a Történelem – „az idő tere”. A posztmodernek számára viszont a Nyelv – a Hely; mindennek – Istennek, Térnek és Időnek, Történelemnek, sőt magának a Nyelvnek is – hűlt Helye. „Van-e ott Haza még?” – kérdezte igen helytelenül a 20. század költője, hogy aztán kérdését egy tarkón lövés igazítsa helyre és minden a helyére kerüljön – a Haza helyére. Talán helyesebb lett volna azt kérdeznie: Van-e még Ott?¹ Ez a kérdés azonban Itt – a megsemmisítőhelyen – nem jöhetett a szájára. Pedig a huszadik század közepén nem a Haza – Földi Haza, Égi Haza -, hanem az Ott puszta léte vált kérdésessé. Végtére a „transzcendentálisan otthontalanná” vált – vagyis mindenféle értelemben helytelen – ember már tizenkilencedik század végén így tette fel a kérdést. Csak hát aztán egy időre megfeledkezett róla. Azzal hitegette magát, hogy államilag kijelölt kényszerlakhelye, kaszárnyája, börtöne, cellája (vagyis a nemzet, a párt, az osztály, a faj, a felekezet) otthona lehet, míg aztán e hitére meg nem érkezett a csattanós felelet.

Van-e még Ott? – ez hát Itt a kérdés. A létkérdés ugyanis. De amíg kérdés van – létnek is kell lennie. A kérdés maga létesíti. Itt nem maradhat Ott nélkül. Rászorul Ott-ra. Itt és Ott – két jóbarát. Amíg Itt a kérdés – Ott a magyarázat. Még ha semmire nincs is magyarázat, e Nincs akkor is Ott van. Helyén van, s hősileg kitart. A kincs, ami nincs.²Neve, ha van: Halál, Nihil, Káosz, Üres hely, Fekete Lyuk, mikor mi. Ahhoz ez is elég, hogy a nyelv, ha fogyva-törődve is, kitartson Itt. A nyelv – szó szerint halálmegvető – hősiessége nem ismer lehetetlent. Lehetetlenül hősies. Vakmerően gázol át minden határon, még azon is, ami önmagától elválasztja, s hatol, tör előre – hazafelé.

(Epikum és ornamentalitás) Ezen a ponton azonban a regény értelmezője válaszút elé érkezik: ha tovább folytatja az előrenyomulást a metafizika Örök Vadászmezéjén, hogy spekulatív módon fejtse fel Bíró Péter regényének, pontosabban talán a regény egyik olvasatának szövetét,³ akkor szinte bizonyosan a – termékenynek nemigen mondható – félreértés talajára téved;⁴ ha viszont a szöveget szövegként szinte nem is érzékelő, „naiv” olvasóként szegődik az elbeszélő nyomába, olvasóként, aki hagyja, sőt, elvárja, hogy a regény olvastassa magát (ahogyan a jó sör nyeleti magát a jó huzatú sörivóval, hogy ebből az alkalomból mindjárt egy bírópéterizmussal éljek), akkor, az anekdotikus részletek habzsolása közben könnyen szem elől veszítheti azt a narratív rendet, amely a regényt összetartja, s mikor kikeveredik világából, s fölébred, már csak egy marék színes anekdota üveggyöngyét szorongatja kezében: „nesze semmi, fogd meg jól”.⁵

A visszaemlékezés alanyi elbeszélője – a regény hőse – az elveszett időt mint létjátékot, úgyszólván ornamentálisan, sorozatokba rendezve rakja ki előttünk, akárha maga az elrévült emlékezet játszana pasziánszot, aminek tökéletesen meg is felel az elbeszélői hang és az elbeszélői nyelv erős stilizáltsága, az anekdotizáló meséből mesébe, meséről-mesére haladás, ahogyan az újabb és újabb történeteket indukáló figurák, sorsok, események, emléktárgyak lezárhatatlanul szövevényes, tekergő-burjánzó konfigurációvá alakítják át az idővel szembehaladó emlékezőfolyam áradását.⁶

A belső utazás (útra kelés, úton levés és az időből való megérkezés) elbeszéléseként, vagyis egy igen jól kivehető narratív rend szerint (és nem asszociatív módon)⁷megelevenedő emlékezésfolyamatban minden különös sors, eltérő életút és élethelyzet a létezés emberi alapmintázatának szinte kényszeres ismétlése (szerelem, házasság, munka, meghalás, születés, betegség, útra kelés, bolyongás/keresés, találkozás/rátalálás, megérkezés stb.). A balesetek, katasztrófák, háborúk, forradalmak zökkenői és bökkenői, zavarba ejtő és epikus értelemben szórakoztató véletlenei mintha csak arra valók lennének, hogy erősebb színekkel, fordulatosabban, mind újabb és újabb variációkat képezve szőjék bele a létrendnek ebbe az alapmintázatába az egyes életeket. E beillesztéshez persze az egyes életek epikus önállóságát, mélységét, az életanyag plasztikus ellenállását az elbeszélőnek stilisztikailag le kell küzdenie: az élettörténetek epikus magvát, az alakokat mintegy bele kell csiszolnia a gyermekkor naiv, mesebelien időtlen világának jelentés-síkjába.

Az egyes életutak és figurák (nagyapák és nagyanyák, közeli és távoli családtagok, szomszédok, jellegzetes kisvárosi alakok: boltos, fényképész, rendőr, kocsmáros stb.) epikusan csak annyira domborodhatnak ki, mint ékköves díszítmények egy szőttesből vagy fali ornamensből.⁸ Plasztikus elevenségüket részben az emlékezés terének reflektív kitágítása (az idővel folyó filozofikus nyelvjáték), részben a történések és alakok groteszk elváltoztatása, kiszínezése, egy-egy furcsa eset, hóbortos vonás, különcség felvillantása biztosítják.

Az ismétlődés, a változatlan motívumok mindig más jelentés-összefüggésben való felbukkanása, ami az életfolyamat par excellence epikus szemléletének felel meg, valamiféle magasabb rendező elv jelenlétére utal, ez azonban nem odakinn, egy tisztán spirituális világban létezik csupán, e világra mintegy rávetülve, hanem, ha létezik egyáltalán, akkor csakis a hús-vér, anyagi élet rendjében, a kisszerűség, a hétköznapok, az esetlegességek világában, hogy ennek az istentelen katyvasznak mégis formát adjon, az összevisszaságot renddé varázsolja át, a tévelygést hazafelé vezető, helyesebben talán a holtak házából – az emlékezet labirintusából – kivezető úttá változtassa a világba vetett hős számára.⁹

Egyetlen alak, az elbeszélő hőst kisgyermekkora óta – balesetben elhalt anyja helyett – magányosan nevelő testvér,¹⁰ Klára lóg ki csupán az epikusan alakított ornamentális világ figurális sorából,¹¹ noha nem annyira stilisztikai, mint inkább kompozicionális értelemben.¹² Klára, akinek halálával az emlékezés kálváriája kezdetét veszi, csakugyan nem egy alak a sok közül, hanem maga az emlékezetben felidézett világ, vagy legalábbis a fiú emlékezetében élő világ Napja, amely körül az összes alak, minden felidézett emlék – történet, figura, tárgy – kering, s amelynek iszonyúan erős anyai vonzáskörzetéből – a Ház vonzáskörzetéből – kell a regény hősének kiszakadnia, hogy meglett emberré váljon.

A Család – Klára és Klára – a Ház is. A Ház, amelybe Klára halála után immár örökösként érkezik meg a regény hőse, hogy Klára utasítása szerint lehetetlenül magas áron eladja, a Ház, amely a zűrzavaros, majd lassan kitisztuló emlékezőfolyamat színtere, közege, közvetítője (bizonyos értelemben csakugyan a Lét Háza), Klára nélkül nem állhatna fenn. Ha nélküle is most már, de helyette áll. Ezen a metonimikus kapcsolaton nyugszik az emlékezés egész rendje.

(Merre van a hazafelé?) Bíró Pétertől éppoly távol áll az abszurd világlátás egzisztenciális katasztrofizmusa, mint a szimbolista (vagy posztszimbolista) fejművészet spiritualizmusa. Hősei nem az elme színpadán tűnnek föl sejtelmes árnyak gyanánt, hanem az epikusan megelevenítő emlékezet alakjaiként. Szívesen mesél, s hogy megengedhesse magának a mese irodalmi luxusát, megteremti azt a mesehelyzetet – ugyanis a gyász vagy a gyászmunka¹³ helyzetét –, amelyből hősének mintegy ki kell mesélnie magát. Mint aki egyensúlyát vesztve, szakadékba zuhan, vagy elnyeli a káosz, lépésről-lépésre, akarom mondani meséről-mesére kászálódik ki ebből a káoszból, meséről-mesére nyeri vissza – a mese által megújított – önmagát, szabadságát, amellyel az őt fogva tartó Házból, az Emlékezet Házából elindulhat hazafelé.

A hazafelé paradox módon azt is jelenti, hogy elfele a Háztól. Nem más ez, mint kitalálás abból a labirintusból, mámorító és egyben lehúzó káoszból,¹⁴ amellyé a Házba – egyszersmind tehát Klárába – bekebelezett lét vált a hős számára. Klárában a Ház Világa – a létadó család világa, amelyből az elbeszélő személyes tudata ered – mintegy személyes inkarnációt talál. A Ház és Klára – ugyanaz. Ugyanaz az óvó-védő, szeretetével fojtogató, elereszteni nem tudó őslét, amely az anyaölben a magzat és az anyaszimbiotikus kapcsolatában valósul meg. Amiként a Ház – létrejövése és fönnállása teljes létfolyamatában – fogja körül a család élettörténetét, nyeli el energiáit, titkait, őrzi emlékezetét, úgy fogja körül a fiút Klára – az Anyaszörny vagy Ősanya mitikus alakjában. Szörnyebben bármely más szörnynél és szörnyűségnél, hiszen a fiú számára Klára a Helyet jelenti ezen a világon. Klára – a Hely. Csak Klára halálával szabadulhat innen, de még e halál után is végleg csak akkor, amikor a Klára által rátestált és mintegy Klára helyére lépett Háztól is sikerül megválnia.

A kamaszkori kiválás, a menekülés a fővárosba egy egyetemi felvételi egérútján, e tekintetben semmi egyéb, mint a Hely hiányának, a berendezkedni, végeredményben felnőni nem-tudásnak a folytonos demonstrációja, ami a már-már rituálissá váló költözködésekben robban ki. Amikor Klára a Házat örökül hagyja a fiúra, akinek nem egyszerűen anyja és apja lesz korán elhalt szülei (saját testvére és annak felesége) helyett, hanem létének hajléka is, akkor önmagát testálja rá, egyben azonban az önmagától való megszabadulás titkát is, ami a Ház eladásában – a megszabadulásban – és helyette új, saját Ház teremtésében áll. Lényegében a visszaemlékezés ennek a folyamatnak az elbeszélése.

Egyfajta beavatási halál drámája bontakozik ki előttünk: a Házba, az anyaöl káoszába való visszatérés ugyanazt a célt szolgálja, mint a beavatási halál rítusa. Az emlékezés valamilyen halál-állapotba ragadja az emlékezőt, hogy ebből újjászületve, kiemelkedhessen és elindulhasson hazafelé: önmaga felé, az önálló létezés világa felé, mert bármilyen valódi berendezkedésnek ebben a világban, bármilyen saját helynek a meglett ember szabadsága és függetlensége lehet csak az alapja.¹⁵ De hisz ismerjük a sorokat: „Csak az meglett ember, akinek/ szívében nincs se apja, anyja…”¹⁶ A regényben elbeszélt történet szintjén a rituális beavatási halálból való második születés mítosza valósul meg: Klára halála után a hős érzelmi káoszba süllyed, kicsit ő is meghal (meghal a világnak) és ebből a belső káoszból – a visszaemlékezés labirintusán át – jut el az új születésbe, egy másik, erősebb létezésbe. Szinte kitapossa magát a káoszból, pontosabban szólva, addig beszél (addig tapos), amíg megint szilárd talajt – újra földet! – nem érez a lába alatt.

A regény annak a nézőpontnak a kikristályosodásával zárul, ahonnan nézve – mintegy visszatekintve most már a megtett útra – egyszeriben minden összeáll, elrendeződik, helyére kerül a történetben. Valójában persze regény története – az első mondattól az utolsóig – ebből a nézőpontból van elbeszélve, ám ez csak a regény legvégére érve világosodik meg az olvasó előtt. Igazi formabravúrnak mondható, hogy a regény végén az elbeszélés hősének saját belsőleg kivívott nézőpontjaként jelenik meg az a nézőpont, amely az elbeszélés eleve adott, bár természetesen – az olvasó számára – felfoghatatlan módon vagy csak egészen elvontan adott nézőpontja volt elejitől fogva.

(Előre-hátra) Bíró Péter regényírói alkatától idegen mindenféle spekulativitás, mindenféle parabolikusság, metafizikai vagy hát inkább pszeudometafizikai színpad, amelyre fölviszi, föltuszkolja mintegy alakjait, hogy egymással mély értelmű dialógusokat folytató bábokat csináljon belőlük. Ehhez ő – személyes alkata és írói habitusa szerint egyaránt – túlságosan is szereti az életet, szereti alakjait, szereti önmagát, ami pedig tudvalévőleg minden igaz szeretet fundamentuma (a felebaráti szereteté mindenekelőtt!)¹⁷. Persze csak abban az esetben szolgálhat mércéül ez a „magunk szeretete”, ha igaz szeretet, ha nem az önimádat önző szeretete, nem szentimentális ájulat saját nagyságunktól, nem nárcisztikus tetszelgés a világszínpad tükrei előtt, s végezetül: ha ez a szeretet nem a szeretet rigorózus erkölcsi parancsa, vagyis szeretet nélküli szeretet. Az igazi, vagyis életigenlő szeretetbe az indulatok világa – kimondom: a gyűlölet, az undor, az utálat – is beletartozik. Kirekesztésük azt jelentené, hogy a szeretet sterillé válik, márpedig a steril szeretet szükségképp életellenes.¹⁸

A Hazafelé ebben az értelemben az igaz szeretet, az életszeretet nyelvén íródott mű, s mint ilyen, természetesen vallomás is. Egy hű fiú vallomása: elbocsátó, szép üzenet. Szép, mert mindenféle szépelgés, érzelgés, tehát hamisság nélkül való. Bíró Péter alkatilag két hamisságtól irtózik talán legjobban: az elvontság hamisságától, vagyis a sterilitástól és az érzelmesség hamisságától, vagyis az érzelgősségtől. Ama a kifeszített kötélen, amely maga a regényírás, e két irányban kell tehát folyton egyensúlyoznia, hogy elkerülve a hamisságot, vagyis a félrelépést, s a lezuhanást a kötélről, egyszersmind elérje a még igaz absztrakciónak azt a szintjét és az igaz érzelmeknek azt a hőfokát, amely az epikus életszeretet nyelvén beszélő művészetben lehetséges.¹⁹

Minden azon múlik tehát, képes-e ennek a magával szemben nem kívülről támasztott követelménynek prózájában megfelelni. Mivel azonban az elbeszélésként megvalósuló visszaemlékező folyamat kiindulópontját a gyermekkor emlékeiben leülepedett fundamentális személyes tapasztalat, a legérzékibb és egyszersmind legszellemibb tapasztalat képezi, az a tapasztalat, mely megalapítja mintegy a személyt, s melyet senkiben soha semmiféle fogalmi absztrakció vagy moralizáló érzelmesség „felül nem írhat”, azért végső soron minden azon múlik, hogy az író – az elbeszélés világát, a regény házát felépítve – képes-e szemléletileg és nyelvileg a gyermekkornak erre a fundamentális tapasztalatára hagyatkozni.

Természetesen nem szólalhat meg a gyermek saját hangján, s nem láthat a gyermek saját szemével, de arra képessé válhat, hogy emlékképként megszólaltassa e hangot, láttassa e látásmódot, s e közben folytonosan reflektálja az időbeli pozíciókból fakadó különbséget a visszaemlékező és az annak emlékeiben élő hasonmás, „én” és „én” között. Az epikus elbeszélő bizonyos értelemben mindig visszaemlékező, aki azonban – legalábbis a klasszikus epikában – sajátos epikus mindentudásával elfedi és absztrahálja az időt és a helyet, ahonnan nézve valamit elbeszél, ha pedig vállalja azt, mint némely modern regényben, akkor szinte mindig csak lírai vagy drámai értelemben, amennyiben szerepként és szereplőként dramatizálja az epikus elbeszélő alakját.

A Hazafelében az epikus mesélő nem a szerző, hanem a hős alakjában objektiválódik, akit egy konkrét szituáció (a gyászmunka) késztet emlékezésre, s melyben a helycseréig menően összekeverednek, egymásba folynak az eladásra (metonimikusan: halálra) ítélt Ház tárgyias emlékezetének szólamai a hős szubjektív emlékezésfolyamatával. A hely azonban, ahonnan a történetet elbeszélik (avagy: ahonnan az emlékezésfolyamat történetté, úttá rendeződik össze), nemcsak az életbeli szituáció, hanem az időben elfoglalt pozíció szempontjából is sajátos hely, és ezt a sajátosságát a regényíró messzemenően kihasználja. Mi több, poétikailag teljesen erre építi az elbeszélés nyelvét.

Az epikus mindentudás helyére az elbeszélésben a mindent-előretudás, egy konkrét és személyes, mindazonáltal metafizikailag sejtelmes és rezignált tudás lép. Aki ugyanis – a képzelőerő segítségével – valahonnan valahová visszafele tart az időben, méghozzá a konkrét, személyes, belülről ismert és átélt életsorsok idejében, az mindent előre tud, legalábbis addig a pontig, ahonnan visszanéz, s ekként elgondolva az idő folyását, korlátlanul összefüggésbe hozhatja, együvé láthatja az időben egymástól távoli, elszakadt, önmagukba zárt, kizárólag saját pályájukon keringő eseményeket, alakokat, sorsokat. (Pl. „Álldogált talpig a sörben, és halkan csitítgatta a riadt lányt, aki száz baja között elveszve nem tudta, hogy a nagyanyám lesz, miként azt sem, hogy ezt soha nem is adatik megtudnia.”(50); vagy: „Itt fogok élni, suhant végig rajtam, és elfogott a rémület, pedig Luca már akkor is ott veszekedett valahol magából kivetkőzve Miklóssal, a szokásosan gyér délelőtti forgalomban Turánszky is ott bolyongott a pultja mögött, Majoros pedig, igaz még csak egy személyre, de főzte már az egész hétre való gulyást, és Asztalos úr is türelmetlenül várta, hónom alatt a bemutatkozó ásványvizekkel, mikor jövök elcsábítani az unokáját.” (207)

Az elbeszélő kissé úgy látatja az időt, ahogyan a fotográfus vagy a régi családi fotográfiákat nézegető családtag. Nem véletlen, hogy az epikus időkezelés e technikájának szemléleti alapja a kisvárosi fotográfus, Hrudeczky bácsi egyik ihletett pillanatában fogalmazódik meg: „Hátrébb lépett, el az üsttől, és ahogy kitörölte szeméből a maró könnyeket körülnézett, elég furcsát látott. Az egész felhajtás közepén, ha csak egy exponálásnyi, kurta pillanat erejéig is, de látta, a kulisszák mögött unatkozó díszletező munkásként miként uzsonnál komótosan a jelen, és csendes indulattal keverve a lapokat, tízfilléres alapon miként huszonegyezik a múlt és a jövendő.” (91) Ezek az összefüggések nem a történő időben, hanem az emlékezett kimerevedett örök jelenében jönnek létre, magának a képzeletnek a mozgása során: a képzelőerő létesíti őket és az így létesülő összefüggésekre az elbeszélő reflektál.

(Irodalmat az irodalmi tárolóból!) A hős emlékezetben élő Ház érzelmi-szellemi lebontásának regénye egyben a regény házának felépülése. Mintha a regény háza állna az epikusan felidézett Ház helyére. Az újplatonikusok talán úgy mondták volna, hogy ez a ház eidosza, amit csak akkor pillanthatunk meg (természetesen szellemi szemeinkkel), ha egy házat a maga anyagi valóságában lebontanak. Ami a helyén marad, az a ház eidosza, örök alakja, szellemi valója. Ámde áll-e ez a ház esetünkben? Áll-e esztétikailag Bíró Péter regényének háza? Ez itt a kérdés. Az olvasó kérdése és az olvasatát értelmező, a műről esztétikai, tehát ízlésítéletet mondó interpretátor kérdése.

A Hazafelé nem korszakalkotó mű: beéri önmaga megalkotásával, már ahogyan a mű az olvasás folyamatában önmagát megalkotja, esztétikai élménnyé válik. Ennyiben mind a szerzői intenciót, mind a formaadás vágyát a posztmodern idők szelleme határozza meg: „korszakalkotó művek márpedig nincsenek”. Megszűnőben a történeti időnek az a tapasztalata, az az értelmezési kerete és általánosítási módja, melynek a korszak és a korszellem adott összefoglaló nevet, kapcsolatot létesítve – a történeti idő konkrét életvilágának atmoszféráján, különös problematikáján, stílusán keresztül – az egyes művek és az egyes szerzők között.²⁰ Ma mindinkább úgy bukkannak elénk az egyes művek, mintha egyáltalán nem lenne semmi közük egymáshoz – egyik a Holdról jönne, másik a Marsról.²¹ Világok választják el őket egymástól, semmit nem folytatnak, és semmit nem készítenek elő; nem néznek se hátra, se előre, se föl, se le. Befelé fordul, magukba merül pillantásuk. Mindenkinek, aki ír megvan az ő saját, külön bejáratú, egyszemélyes irodalma. Ez az egyszemélyes irodalom persze szakasztott mása a régi irodalomnak, csak hát annyi van belőle, ahány író. Viszont irodalom, mint művek közötti, művökön túli entitás, vonatkoztatási rendszer, kánon, miegyéb – nincsen.^{22, 23} Az intézményesült irodalom és az irodalmi nyilvánosság – folyóiratok, estek, konferenciák, szimpóziumok, intézeti és egyetemi színterek – csupán arra szolgálnak, hogy polcaikon és fiókjaikban mindenkor és bárki számára visszakereshető módon elhelyezzék az egyszemélyes irodalmakat. Akár egy internetes tárolóban. Csak semmi szortírozás, semmi hierarchia, semmi kánon! Az most már odabenn van, nem idekint. Úgy látszik, író és irodalmi mű szellemileg – kénytelen-kelletlen – előbb jutott el az új létmódba, mint az irodalom tudata, nyilvánossága és intézményrendszere. Sebaj, tegyük vissza most a polcra, amit levettünk és gyerünk hazafelé!