Pilsudski, Litvánia és „a bölcs belátással megtett szakaszok”

Az elmúlt évszázad történetében sajátos jelenség volt Józef Pilsudski – a litván létélményt hozta magával.

Én egy „ravasz litván” vagyok – mondta magáról 1930. november 28-án. – Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem vagyok lengyel, mert gyakran szégyenkeznék maguk miatt. Lengyelországban soha egyetlen párbeszédet sem lehet lefolytatni. Csak én folytatok párbeszédet, de – én nem vagyok lengyel.

A litván

Ezek a szavak persze nem azt jelentik, hogy a nemzethez tartozónak vallotta magát. Piłsudski egyáltalán nem tudott litvánul (vagyis „¿mud¾i nyelven”, ahogy akkoriban emlegették), ugyanakkor egy nem létező állam – a Litván Nagyhercegség polgárának érezte magát, amely az egykor két részből álló nemesi köztársaság másik tagállama volt a lengyel Királyság mellett. A Piłsudskiak (és a Piłsudzkiak is, mert ezt a változatot legalább olyan gyakran használták) – Seweryn Uruski címerkönyve szerint – „¿mud¾i nemzetség, amely a 18. század elejétől a leggazdagabbak közé tartozik a vajdaságában. A családi hagyomány szerint a Ginwiłektől vagy a Giniatowiczoktól származnak.”Ÿmud¾i illetőségűek a Billewiczek is, ebből a családból származott a Marsall anyja. Ez volt – Uruski szerint – „az egyik legkiválóbb, s egyúttal minden heraldikusunk véleménye szerint az egyik legősibb ¿mud¾i család”. Emlékszünk Sienkiewicz Özönvíz című regényének kezdő mondataira: „Élt Ÿmud¾ban egy hatalmas nemzetség, a Billewiczeké, mely Mendogtól származtatta magát. Előkelő, kiterjedt rokonsága volt…”1

Tehát Piłsudski nemzeti tudatának éppúgy része volt a lengyelül beszélő közösséghez való kötődés, mint saját ¿mud¾i gyökereinek emléke. Ilyen értelemben vallotta magát „litvánnak”, mint tudjuk, Tadeusz Koœciuszko és Adam Mickiewicz (mindketten a mai Fehéroroszországterületéről származtak), és a mai napig hasonló tudat érhető tetten – aŸmud¾ és Auksztota határvidékéről származó2 – Czesław Miłosznál.

Igen élesen elkülönültünk az úgynevezett „koronásoktól”, a lengyel Királyság lakóitól és a „galileusoktól”, a galíciaiaktól. Mi mások vagyunk. Litvánok. Litvánok, de nem abban az értelemben, ahogy a huszadik században használták ezt a szót, amikor litvánul kellett beszélni ahhoz, hogy az ember litván legyen. (…) Nálunk otthon úgy tartották, hogy a lengyelek, a „koronások” csak szalmaláng-természetűek, és mi vagyunk kitartó, konok emberek.

Még a 20. század végén is két síkon élt a „Lengyelország” kifejezés. Egyszerre jelentette a „Királyságot” és az azt magába foglaló „Köztársaságot”. Piłsudski a „Köztársasághoz” tartozónak vallotta magát, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a „Királysághoz” tartozik. Varsói lakosként gyakran mondogatta, hogy „Lengyelország olyan, mint a kerek sósperec, amije csak van, az mind a peremén látható”, de nem is annyira a „peremvidékre” vagy „határvidékre” gondolhatott, mint inkább „a lengyelség központjára”, ami viszont Soplicowót3 jelentette… Hiszen éppen a litván „ősi fészekben” kell a legtisztábban fennmaradnia a nemzeti örökségnek. A „litván” Piłsudski a „Királyságon” kívül állónak, de magasabb rendűnek is érezte magát: jobb lengyelnek tartotta magát a „koronásoknál”.

„Gabriel Narutowiczról4 elég régen hallottam – írta 1923-ban. – A Narutowicz család arról a vidékről, Ÿmud¾ból származik, ahonnan az én őseim, és ugyanahhoz a földbirtokos, nemesi körhöz tartozik, ahol – különösen a régi Lengyelországnak ebben a csücskében – mindenki tud mindenkiről, ha nem is mindent, de valamit biztosan.” Majd közvetlenül a meggyilkolt baráthoz fordul: „Nem az ellenség golyójától estél el, pedig talán már gyermekkorodban erről álmodoztál, hanem honfitársaidétól, akiknek elvitted a szeretet és a munka evangéliumát. Csak azért haltál meg így, mert ilyen voltál, vagy azért, mert nem akartál, nem tudtál megküzdeni a rabság mocskával?” A közös szülőföldből adódó együttérzés, a varsói honfitársaktól való távolságtartás, akiket még mindig ellep „a rabság mocska”, az olyan ember etikai felsőbbrendűség-érzete, aki egyszerre „litván” és „európai”, az elutasítás tudata… Vajon Narutowicz életében saját sorsának előképét látta Piłsudski, amikor – már a harmincas években – a lengyelek értetlensége miatt gyötrődött?

Rabságban

De „litvánnak lenni” azt is jelentette, hogy az egykori nemesi köztársaság legsúlyosabb tapasztalatokat hordozó részében élt. Józef Wincenty Piłsudski, a leendő Marsall édesapja, aki a Nemzeti Kormány rendőrbiztosa volt a kownói járásban, unokatestvérét, Maria Billewiczównát vette nőül 1863. április 23-án. Litvániában akkor már egy hónapja zajlott a felkelés,5 amelyet később „januári felkelésnek” neveztek – mert a Királyság területén akkor tört ki. Szinte pontosan egy héttel Piłsudskiék esküvője után érkezett Vilnába az új főkormányzó, Mihail Muravjov. Olyan terrort vezetett be, amit össze se lehet hasonlítani a varsói Berg „liberális” ténykedésével; Litvániában eztán minden udvarház megőrizte a „Vjesatyel”, az Akasztó emlékét.

Piłsudski már Muravjov halála után született. De a terror nyomait élete első éveitől kezdve láthatta. A Nyeman és a Wilia (Neris) menti lengyeleket elűzték, Vilnában (abban a városban, amely nemrég még a lengyel kultúra második legfőbb központja volt Varsó után) már minden orosz volt. Amikor 1878-ban, vagyis Piłsudski gimnáziumi tanulmányainak első hónapjaiban Vilánába érkezett a krakkói Stanisław Tarnowski,6 rettegésről tanúskodó gondolatokat jegyzett fel: „Ha nem tudnám, hol vagyok, azt gondolhatnám, hogy az igazi Oroszország egyik kormányzósági városában járok. (…) Muravjev szerencsétlen Vilnája felakasztva, szétlőve, elnéptelenedve és lerongyolódva áll.” Valóban, mennyivel jobb sors jutott akkor nem csak Krakkónak vagy Lwównak, hanem még Varsónak is. Hiszen a nemesi köztársaság régi fővárosát három éve Szokrat Sztarinkievics7 kormányozta…

Akkor hát mit jelentett Piłsudski számára a litván létélmény? Először is a „mickiewiczi” tudatot, amelyben a lokálpatriotizmus a litván állam hagyományaihoz és a Két Nemzet politikai vívmányaihoz való kötődéssel ötvöződött. A Litvánia nélküli Lengyelország Piłsudski szemében valami alig felfogható – csonka és mesterséges képződmény lett volna, amihez neki már biztosan nincs semmi köze. Másodszor, a litván létélmény a legmélyebb megaláztatásnak, a rabság szégyenének, minden meghiúsult függetlenségi törekvés emlékét jelentette. Piłsudski orosz gimnáziumban végezte tanulmányait (az iskola egyébként a régi egyetem épületében kapott helyet), amely a gyenge osztályzatok ellenére alapos ismereteket adott neki Oroszországról, és megismertette az ország nyelvével. De magával hozta ezekből az évekből az Oroszországtól való rettegést is, azt a meggyőződést, hogy ez az ország mindenre képes, lehetetlen egyezséget kötni vele. Harmadszor, Piłsudskit olyan mélyen érintette az oroszosítás, hogy ettől kezdve tökéletesen tisztában volt azzal, milyen jótétemény volna – lengyeleknek és litvánoknak egyaránt – egy saját (közös?) állam. Negyedszer, tudta, mi az ára ennek az államnak. Évekkel később, a lengyel irredenták zakopanei konferenciáján mondja ki azokat a szavakat, amelyek manapság már csak Władysław Studnicki8 töredékes leírásából ismertek:

A lengyelek függetlenséget akarnak, de ezt a függetlenséget két garas költség és két csepp vér ellenében szeretnék megkapni. Csakhogy a függetlenség nemcsak értékes, hanem igen költséges is.

A szocializmusban

Még egy élménnyel lett gazdagabb Piłsudski Vilnában, igaz, hogy már ötéves szibériai száműzetése után. A szocializmus élményével. Ez a szocializmus teremtette meg a későbbi Marsallt.

Elvtársak! Szövetségeseket találunk ebben a harcban. Már mellénk állt minden ország proletariátusa, amelylyel a nemzetközi szolidaritás köteléke fűz össze bennünket. Az orosz elvtársak is felsorakoznak mellettünk.

A kapitalista rendszer, amely azon alapul, hogy a termelőeszközöket birtokló osztály kizsákmányolja a dolgozó tömegeket, szükségszerűen a kizsákmányoltak és a kizsákmányolók harcát vonja maga után. Az egyetlen hatalmas proletárhadseregbe tömörülő dolgozók célja, hogy gyökeresen átalakítsák a jelenlegi rendszert, és felváltsák egy másik, szocialista rendszerrel, ahol nem történhet meg az, hogy egy embert bármilyen módon kizsákmányoljon egy másik ember.

Az első és legfőbb feltétel (…) a széleskörű munkásszolidaritás és az osztályöntudat. Hiszen aligha feltételezhetjük (bár vannak burzsoá firkászok, akik állítják), hogy emberek ezrei, sőt milliói szállnának harcba anélkül, hogy világos képük lenne arról, miért harcolnak.” „Elvtársak! Közeledik május elseje, nemzetközi ünnepünk, az a nap, amely egy jobb sors reményét hordozza az egész munkásság számára.

A burzsoá hazaszeretet, legyen az hódító vagy honvédő, mindig hordoz egy közös vonást. Mégpedig azt a törekvést, hogy a más nemzetek elleni nemzeti szolidaritás leplével fedjék el az osztályellentéteket, mert így akarják fenntartani a jelenlegi rendszert, ahol a burzsoázia diktál.

Elég is ennyi idézet, bár a végtelenségig lehetne sorolni őket. A szókincs, a szóhasználat, a stílus, az egyirányú indulat – ezek mind a pártnyelv jellemzői, amely évekkel később a Szovjetunió, majd a népi Lengyelország torz new speak-jében születik újjá. A baj csak az, hogy e szavak szerzője a Lengyel Szocialista Párt (a PPS) elnöke és a Robotnik(Munkás) című lap főszerkesztője, „Wiktor elvtárs” – Józef Piłsudski.

Összegyűjtött műveinek első két kötete mindig problémás olvasmány volt. A háború előtt – a szanációs oldalról, mert hogyan „engedhetnék át” a Marsallt az ellenzéki szocialista pártnak? A háború után – a népi Lengyelország szempontjából, mert hogy írhatott ilyen helyénvaló dolgokat ez a „reakciós”? Manapság az az álláspont, hogy a Marsall soha nem volt szocialista, a mozgalmat csak eszköznek tekintette a függetlenség útján, egyszóval „vörös villamossal utazott a »Függetlenség« megállóhoz.” Valóban?

Értelmetlen arról vitázni, hogy Piłsudski szocialista volt-e vagy sem – írja Włodzimierz Suleja –, és nem csak azért, mert letartóztatásáig pillanatnyi megszakítás nélkül irányította a párt tevékenységét. A legjobb, szinte megdönthetetlen bizonyítékhoz akkor jutunk, ha elolvassuk a tőle származó röpiratokat, megfigyeljük a Przedœwit, a Robotnik vagy aWalka című lapok cikkeinek hangvételét, megvizsgáljuk, milyen érveket hoz fel magánleveleiben ebben az időszakban.

Valójában nincs semmi meglepő abban, hogy a szocialisták mellé szegődött az egykor gazdag zułówi nemesi udvarház fiatalura. Az 19. század kezdetétől a végéig általános jelenség volt, hogy társadalmilag radikalizálódott a nemesség nagy része (ne feledkezzünk meg Edward Dembowskiról,9 a „várnagy vörös fiáról”), sőt a lecsúszott nemesség esetében (és Zułów elvesztése után közéjük tartozott a Piłsudski család is) ez volt a megszokott irány. Piłsudski egyébként – ne feledkezzünk meg róla – csak a Szibériában átélt tapasztalatok után lett szocialista, azelőtt aligha jósolhatta volna meg, milyen irányt vesz fejlődése a későbbiekben. Ami igazán érdekes szocialista elkötelezettségében – az az időbeli eloszlás. Mert hát a szocializmus Piłsudski felnőttkorának pontosan a felében volt meghatározó! Az az időszak, amelyet manapság a leggyakrabban emlegetünk, az „első légiós csatákkal”10 kezdődött 1914 augusztusában, míg Piłsudski 1893 októberétől volt szocialista pártvezér (amikor bekerült a szocialista párt háromtagú Központi Forradalmi Bizottságába) 1914 augusztusáig (amikor kikerült a Lengyel Szocialista Párt Forradalmi Frakciója Központi Forradalmi Bizottságából). Számoljunk utána: az első időszak három hónap híján 21 év, a második – két hónap híján 21 év…

Egyébként ez a második, szocialista korszak még hosszabb is lehet. Hiszen nem csak az I. Légiós Dandárt tekintették a galíciai szocializmus előretolt oszlopának (itt például, akárcsak a Lengyel Szocialista Pártban, oroszosan tegezték egymást), az államfő Piłsudski tevékenységét is – mint akkoriban mondták – a „haladó szellem” jellemezte (például már 1918 novemberében bevezették a nyolcórás munkanapot). 1919. május 18-án, a Journal de Genève-nek adott interjúban Piłsudski azt mondta:

Ha szociális reformot vezetünk be, ellenfeleink felzúdulnak: „Ez bolsevizmus!” Ez nem bolsevizmus, de még csak nem is szocializmus, hanem demokrácia. Egyszerűen át akartam emelni Lengyelországot a tizennyolcadik századból a huszadik századba. (…) Ez az ugrás szükségszerű volt, mert valamivel több szociális méltányosságban kell részesíteni a népet.

Semmi kétség, a Marsall sokkal tovább volt az egész lengyel baloldal reménye, mint azt pártkötődései mutatták. 1923 novemberében, a véres krakkói események11 idején még mellette tüntettek a szocialisták. 1926 májusában12 még a legszélesebb baloldali front támogatta, a kommunistákkal karöltve. Harminchárom év szocializmus áll a szanáció kilenc évével szemben? Legyünk óvatosabbak, mint a mostani propagandisták: a kétszer huszonegy épp elég beszédes felosztás.

A felkelő

A szocializmus persze távolról sem volt litván specialitás, ellenkezőleg – ezen a tájon az iparosodottabb országokból, a Kongresszusi Királyságból, sőt Oroszországból importálták. Mindazonáltal „Wiktor” írásaiból, amelyek éppen Vilnában, Muravjov emlékműve árnyékában készültek, világosan látszik, hogyan bontakozik ki a függetlenségi program már az első pillanatoktól kezdve a szocialista programból. Más szóval – hogyan használják kezdettől fogva együtt a két fogalmat: a Függetlenséget és a Szocializmust, mintha egyik a másikból következne. Néhány év múlva Piłsudski kijelenti: „Lengyelországban egy szocialistának az ország függetlenségére kell törekednie, míg a függetlenség a szocializmus győzelmének záloga Lengyelországban.” De szocialista párti tagságának legelső hónapjaitól kezdve egyértelműen hangsúlyozza a „lengyel szeparatizmust”.

Ezt írja:

A Lengyel Szocialista Párt hajlandó kapcsolatba lépni olyan orosz forradalmi csoportokkal, amelyek célja a cári uralom megdöntése, hogy közös harcot folytassanak a következő feltételek mellett: 1. aktívan támogatják az LSZP politikai törekvéseit, 2. az LSZP-hez tartozó területen minden tevékenységüket az LSZP ellenőrizheti.

Amikor Piłsudski május 1. nemzetközi megünneplésére buzdít, egyúttal kiadja a jelszót is:

Le a moszkvai kormánnyal! Mi akarunk gazdák lenni tulajdon országunkban.

Amikor „az orosz lerohanás okozta sebről” ír, hozzáteszi:

Le az agresszor önkényuralmával! (…) Mert ha Lengyelország független lesz, az a cári hatalom halála, és Oroszország is felszabadul a cár ezeréves uralma alól.

Végül a csattanó:

A szocializmusban, a munkásmozgalomban rejlik manapság az az erő, ami összeroppantja a rabság bilincseit

aztán:

A legnemesebb hazaszeretet nem máshová, hanem sorainkba, a szocializmus vörös zászlaja alá vezet.”

Így gondolkodott az LSZP Harci Szervezetének megalakulása előtt az 1905–1908-as évek forradalma alatt. Forradalom – vagy újabb felkelés? A 19. századi forradalmi terminológiájában nem volt éles határ e két fogalom között, Piłsudski sem tett különbséget.

A Lengyel Szocialista Párt mindig azt állította – írta 1906-ban –, hogy a Királyságban szükségszerűen fegyveres mozgalommá fejlődik a szocialista mozgalom. (…) A jövő fegyveres harca – függetlenül attól, meddig jut el az agitáció a hadseregen belül – a hadsereg ellen folytatott harc lesz. (…) Az idén januárban, Radom környékén végrehajtott kisebb partizánakció, az államkincstár és az állami cégek elleni támadások arra késztették a hatalmat, hogy újabb helységekbe vezényeljenek egységeket, s ennek eredményeképpen – meggyengültek a nagy katonai táborok. (…) Ha elharapóznak a partizánakciók, az arra készteti a vezérkart, hogy ezen az úton haladjon tovább, míg a hadsereg veszélyes lesz, de a forradalomnak pont erre van szüksége.

Az 1905-ös forradalom alatt Piłsudski valóban, egyértelműen apja nyomdokaiba lépett – aki a felkelők kormányának rendőrbiztosa volt. De a fegyveres mozgalom ezúttal már semmi esetre sem korlátozódhatott a nemességre, és nem csalogathatta a parasztokat (mint egykor Koœciuszko és Langiewicz13) ünneplő posztókabáttal és tollas kalpaggal. „Az agresszor szervezett erejével, mely a zsoldosok szuronyain alapul, a lengyel néptömegek fegyvereit kell szembeállítanunk – írta „Wiktor”. – A forradalom, melyre most készülünk, a nép hadseregének fegyveres harca a cári hatalom hadserege ellen.” A kortársak – például Álom a kardról vagy Noktürn című írásaiban Stefan Ÿeromski – tényleg „katonáknak” tekintették Piłsudski harcosait – a forradalom katonáinak. Ilyen harcos volt Stefan Okrzeja és Henryk Baron, akik a varsói Citadella lejtőin estek el, és manapság – mert szocialisták voltak – ritkán emlegetik őket. Pedig Piłsudski még akkor is mély megindultsággal gondolt fegyveres harca kezdetére, amikor már semmi köze nem volt a szocialista párthoz.

Mily messze van Grzybów!14 – írta 1929 végén, a forradalom első, még 1904-ben lezajlott akciójára emlékezve. Néha úgy érzem, (…) hogy ez nem is a jól ismert, varsói Grzybowski tér, ahol a templom áll, az a tér, ahol nyugodtan járnak-kelnek az emberek, szaladgálnak a gyerekek, hanem egy tér az élet meséjéből, ami olyan hirtelen és gyorsan változott meg.

Tanulságos lehet, ha nagyobb távlatból tekintünk Józef Piłsudski művére. Mert ha a felkelés híve is volt, akkor is csak annyiban, hogy a nemzeti programot ötvözte a társadalmi programmal. És csak egyetlen felkelésben harcolt – az 1905-ös forradalomban.

A legalista

De csak az első szakasz mutatott ilyen képet, elvégre – különös módon – Piłsudski a törvényesség híve is volt… 1918 novemberében mindössze egy forradalmi jellegű változtatást hajtot végre – és azt is akaratlanul: egyszer s mindenkorra véget vetett Lengyelországban a monarchiának. Már korábban, a Légiókban (beszédeivel és szokásos viseletével, a „szürke lövészegyenruhával”) a demokratikus és republikánus Koœciuszko-legendát testesítette meg. Most fölvette a Parancsnok címet. „A Parancsnok nevet adták nekem, azt a nevet, amelytől könny szökik a szemekbe, annak az embernek a nevét, aki meghalt ugyan, de örökké él, Koœciuszko nagy nevét” – emlékezett vissza évek múlva. Tehát amikor 1918. november 14-én átvette a hatalmat a Régenstanácstól,15 egyúttal megszűnt a – megszállók által létrehozott – „novemberi királyság”.16 Ettől kezdve már nem térhetett vissza a monarchia. Lengyelország csakis köztársaság lehetett.

De szó sem volt semmiféle fegyveres akcióról! Pedig időközben zajlott a „második novemberi felkelés”,17 lefegyvereztek németeket és osztrákokat, itt is, ott is estek el és sebesültek meg emberek. Logikus lépés, hogy Piłsudski álljon a mozgalom élére, amely – akárcsak négy ével azelőtt a kiegészítő század, a Kadrówka – Krakkóból indult.18 A lefegyverzési akciót ugyanis az általa alapított Lengyel Katonai Szervezet (a POW) irányította Edward Rydz-Œmigły19 parancsnoksága alatt. Lublinban működött a Lengyel Köztársaság Ideiglenes Népi Kormánya – amelyben Rydz hadügyminiszter, egyik legközelebbi politikai eszmetársa, Ignacy Daszyñski20 pedig miniszterelnök volt. Mi akadálya volt annak, hogy egycsapásra learassák a sokéves küzdelem gyümölcsét, hogy a néptömegek forradalmi erejével kivívják a függetlenséget, ahogy még pár évvel korábban is írta személyes feljegyzéseiben?

Piłsudski viszont – ne feledjük el – a Régenstanácstól, vagyis attól a szervtől vette át a hatalmat, amely addig „kollaborált” a németekkel. Egyszer sem buzdított a németek elleni felkelésre, ellenkezőleg – védelmébe vette a német hadsereget. Igaza lett volna a kommunista propagandának? Szerintük azért engedték szabadon Piłsudskit a németek Magdeburgban,21 hogy Lengyelországban létesítsen hídfőállást, amely megállítja a Keletről érkező forradalmat. Nem véletlen, hogy Harry Kessler német követ lett az idegen állam első számú képviselője Varsóban. De ezt az „öszszeesküvés-elméletet” cáfolják a rákövetkező események. Piłsudski kívánságára Kessler alig egy hónap után elhagyta Varsót. A Parancsnok békülékeny levelet írt legnagyobb politikai vetélytársának, Roman Dmowskinak,22 aki a Lengyel Nemzeti Bizottság elnöke volt Párizsban. Végül egy köztudottan németellenes politikus – Ignacy Paderewski23 lett a miniszterelnök. Piłsudski, aki nemrég még a német orientáció híve volt, nem keveset fáradozott azon, hogy a Varsóban születő új Lengyelországot a győztes antant táborához csatlakoztassa. Ez nyilvánvalóan a lengyel állam érdeke volt. Szabad-e mégis elgondolkodnunk azon, mi lett volna, ha az Állam Parancsnoka előbbre valónak tartja saját formációja, saját tábora, saját „augusztus utáni Lengyelországa” érdekét?

Mert hiszen volt ilyen tábora – sőt meg is érdemelte volna a tábor nevet. A Kiegészítő Század 1914. augusztus 6-i kivonulása után alakult meg a Piłsudski híveiből álló testület: mégpedig az I., esetleg a III. Dandár bajtársaiból, a POW katonáiból, az „A” Szervezet baloldali „aktivistáiból”, a Lengyel Szocialista Párt és a Felszabadítás Lengyel Néppárt politikusaiból. Mi lett volna, ha 1918 novemberében kijelenti a Parancsnok, hogy semmi köze az ilyen „oroszországi lakájokhoz”, amilyen az orosz Duma követe, Roman Dmowski volt? Vagy fordítva: mi lett volna, ha Dmowski – akit az antant elismert a lengyel nemzet képviselőjének –, kijelentette volna, hogy semmi dolga egy olyan kalandorral, mint Piłsudski? Hiszen az elmúlt tíz-húsz évben (legalábbis az 1904-es tokiói találkozó óta)24 a két politikus elképzelései ellentétesek voltak, magánszemélyként pedig ki nem állhatták egymást. Ugyanakkor a válságos pillanatban mindketten fel tudták állítani… saját „kerekasztalukat”! A más-más irányt képviselő politikusokkal, a kiegyezés lengyel híveinek sokaságával, sőt a hivatalnokokkal szemben is, akik nemrég még a megszálló és leigázó hatalmat szolgálták ki, mindketten – Piłsudski és Dmowski is – meg tudták húzni a „vastag vonalat”.

Mert mi változott meg? Beköszöntött a függetlenség. A politikai helyzet pedig egész más lett a függetlenség kivívása után, mint azelőtt volt, és minden addigi elkülönülés elavult. Az állampolgárt már nem lehetett – dicsőséges vagy kevésbé dicsőséges – múltjával mérni. Egyetlen kritérium maradt: hogyan viszonyul a frissen megalakult államhoz. Piłsudski eltakarította a lengyel monarchia utolsó romjait – amelyek a Romanovok hagyománya és Szaniszló Ágost korábbi lemondása után maradtak –, de megállt félúton. A harcostárs, az egykori szibériai fogoly volt az első, aki „a jövőt választotta”. Mint mindig, most is túllépett önmagán.

A doktrínákkal szemben

Mint mindig, hiszen egész életében a pártok feletti megegyezés hídjait próbálta építeni. Amikor 1914. augusztus 3-án, a krakkói Oleandry utcában arra szólította fel a „baloldali” lövészeket és a „jobboldali” cserkészeket elhíresült utasításában, hogy legyenek az ő büszkeségei, az még viszonylag egyszerű volt. Amikor a légiós időkben szoros együttműködést folytatott (ő, a Lengyel Szocialista Párt Központi Forradalmi Bizottságának tagja!) a krakkói konzervatívokkal, még arra is lehetett magyarázatot találni. Végső soron a „stañczykok”25 mindig oroszellenesek voltak, azonkívül háború volt, a magasabb szempont elve érvényesült. Azt is meg lehet érteni, hogy az államérdek nevében Piłsudski rászánta magát a Dmowskinak szóló levélre. De hogy 1926-ban, a „május utáni” diadal pillanatában Aleksander Meysztowiczot26 nevezte ki igazságügyminiszternek – ezt a vilnait, aki a kiegyezés híve volt, és egyike azoknak, akik negyedszázaddal korábban részt vettek a „kedves városban” II. Katalin emlékművének leleplezésén? Ez már felfoghatatlan mindenkinek, aki ismerte a Marsall életútját és függetlenségi doktrínáját.

De pont a „doktrína” volt az a fogalom, amelyet Piłsudski a legjobban utált. Janusz Jêdrzejewicz27 idézi fel:

1933-ban vagy 1934-ben lehetett – a Belwederbe látogattam, hogy referáljak egy ügyről –, amikor teljesen véletlenül és egyébként feleslegesen is kiejtettem a doktrína szót. A parancsnok öklével az asztalra csapott. „Hagyjanak békén a doktrínákkal. Utálom ezt a szót. Borzalmas. Egész életemben doktrínák ellen harcoltam. Mindenhol – a hadseregben is. Ez a mi átkunk. (…) Ez a gondolat halála, lebénít, elszakít a valóságtól!

A forradalmár, a felkelő, a törvénytisztelő politikus, aki az egykori kiegyezés-tábort támogatja… Mennyi arc, méghozzá alig pár év alatt! Piłsudski úgy cserélgette a politikai rokonszenvét, mint más a kesztyűjét – nem csak akkor, amikor a központi hatalmaktól az antant felé fordult. Közvetlenül az I. világháború kitörése után megtudta, hogy a lengyel kérdésben nem Ausztriáé, hanem Németországé a döntő szó – és késlekedés nélkül megpróbált kapcsolatba lépni velük. Rögtön azután, hogy Oroszországban kitört a februári forradalom, elhatározta, hogy Pétervárra utazik, és a lengyel hadsereg élére áll, harcolni fog a németek ellen (Oroszország oldalán – hogy megfeledkezett hirtelen arról, az oroszokat sújtó haragjáról!). A hajlékony pragmatikus mindig kész volt átértékelni az álláspontját. Tüntetően lemondott a Légiók éléről, majd – a november 5-i kiáltvány eredményeképpen – tagja lesz az Ideiglenes Államtanácsnak, aztán megint válságot idéz elő, és megtagadja minden addigi politikai rokonszenvét – ilyen szakaszokra oszlott politikája. Közelről nézve valóban politikai kalandorságnak látszik. Pedig ez a – Piłsudski szavával – „föjebb licitálás” nem volt sem több, sem kevesebb, mint közös törekvés a saját államalakulat létrehozására. Mindvégig a megszállóval való kollaboráció védőernyője alatt, és mindvégig szoros kapcsolatot tartva a valósággal, a tömegek hangulatával.

„A bölcs belátással megtett szakaszok”… Stanisław Stomma28 minden bizonnyal így nevezte volna Piłsudski egymást követő alakváltozásait. Igen, a függetlenséget tényleg állandó értéknek tartotta, míg a doktrína együtt változott az állandóan változó világgal. A háború befejeztével a Parancsnok a „fehér” Oroszországhoz pártolt a „vörös” Oroszországgal szemben, de már 1919 őszén megtagadta a támogatást Gyenyikintől, és néhány hétre akaratlanul is Lenin szövetségese lett. Évekkel később ezt a szemére is vetették. Piłsudski nyilván nem tartott annyira a bolsevizmustól, s ebben valószínűleg a még mindig pislákoló szocialista szimpátiái is szerepet játszottak. Micsida tévedés! Piłsudski illúziók nélkül értékelte a szovjeteket, és ellenséges érzülete éppenhogy szocialista meggyőződéséből fakadt. „A bolsevik rendszer (…) a szocialista eszme megcsúfolása – mondta a Journal de Genève-nek adott, idézett interjúban. – Nincs semmi, ami annyira ellehetetlenítené a szocializmust, mint a bolsevizmus.” De már korábban, a Le Petit Parisien-nek adott, 1919. március 16-i interjúban azt jósolta: „Megtapasztaltuk a cári imperializmust; most jön a vörös – a szovjet imperializmus.” Ha ezen nézetei ellenére sem volt hajlandó együttműködni Gyenyikinnel (pedig megvolt az esély arra, hogy ezzel egyszer s mindenkorra lezárják a bolsevik problémát), annak megint csak az akkori államérdek volt az oka. Ha ugyanis 1919-ben újjáalakul a „fehér” Oroszország, az az antant megújulását jelentette volna a háború előtti formában, és – a bolsevik veszélyre való tekintettel – ez újabb alkalmat adott volna Szentpétervárnak a nyomásgyakorlásra. Ez pedig véget vetett volna a most kivívott függetlenségnek.

Vagyis minden soron következő szakaszban, minden történelmi fordulóponton új eszközökre, új döntésekre volt szükség. Új doktrína kellett. Ez a magyarázata annak, miért írta alá velük Piłsudski – aki a bolsevikok réme volt 1920-ban – már tizenkét évvel később a megnemtámadási szerződést, majd miért utasította el kapásból Göring javaslatát, amely a közös keleti antikommunista keresztes hadjáratra vonatkozott. Ez a magyarázata annak, miért engedte meg magának éppen a németekkel szemben – miközben nem tévesztette szem elől a Szovjetuniót sem – a leglátványosabb erődemonstrációt. Egyébként – mivel nem táplált illúziókat afelől, milyen álláspontra helyezkedik Franciaország egy esetleges lengyel–német háborúban – azonnal élt az alkalommal, hogy nyugaton bebiztosítsa magát, és 1934-ben aláírta az erőszak alkalmazását kizáró nyilatkozatot Adolf Hitler Harmadik Birodalmával. Egyúttal pedig még megzsarolta Franciaországot a német–lengyel közeledés rémképével, arra ösztönözve a franciákat, hogy jobban figyeljenek Varsó akaratára… Szüntelenül, egyfolytában idomult a képlékeny, sokszínű világhoz.

De önigazolási képessége nem csak a pragmatizmusából (vagy ha úgy jobban tetszik, racionalizmusából) származott. Összegyűjtött műveiben van egy elgondolkodtató szöveg,Az 1863-as év című írás, amelyet Varsóban mondott el 1924. január 20-án. Piłsudski, a felkelő, Oroszország ellensége, a Koœciuszko-felkelés hagyományának nagy tisztelője mondandójának felét… annak szentelte, hogy a fegyveres akciót megtisztítsa a mítoszoktól.

Harcoltunk tehát, megküzdöttünk a cárral és az őrgróffal – mondta. – Akkor hol van a nemzeti egység? Hiszen ez hamisítatlan polgárháború volt, a szó legszorosabb értelmében.

Az őrgróf természetesen Aleksander Wielopolski29 – az az ember, aki az orosz hatalommal karöltve rendezett újoncozást. Ugyanakkor…

Nagyság, hol a te neved? – kiált fel Piłsudski. – A legnagyobb név az őrgrófé! Szeretni akartam a nagyságáért, mert megvolt benne nemzete büszkesége és méltósága. Látom a lenyűgöző jelenetet – a Téli Palota a roppant Péterváron, a méltóságok népes csoportja várja a cár belépését, várnak, alázatosan és türelmesen állva – az őrgróf ül. Amikor figyelmeztetik, hogy álljon föl, hiszen közel a pillanat, amikor belép az orosz felség, azt válaszolja: „csak a saját királyom előtt állok föl”. Nem rabszolga volt, nagy erő, nagy büszkeség feszült benne. Elbukott, mert kétfelől szorongatták a Kardok, elbukott a megvetés ereje, meggörnyedt a gyűlölködő rágalmak alatt.

Amikor e szavakat mondta, a „sulejóweki remetének” már biztosan nem lebegett a szeme előtt semmiféle politikai számítás. Nem érezhetett szolidaritást sem – mint Meysztowicz esetében – a honfitársával. Egyszerűen legmélyebb lelki szükséglete volt, hogy más szemmel nézzen, „más cipőbe” bújva járjon. És ha volt valami olyasmi hogy „Piłsudski titka” – az csak egy valami lehetett, ami „litvánságából”, a Nagyhercegség történelmi földjének sokkultúrájú mozaikjából származott, amely egyszerre több szempontot ütköztetett, azonkívül a „lengyellét” másfajta, muravjovi tapasztalatából fakadt. Piłsudski úgy lépett az életbe, hogy nem volt semmije – és innen származott a szocialista, a felkelő, a legalista bölcs belátása az egymás után következő szakaszokhoz. Ha az utolsó szakasz mégis a „Függetlenség megálló” volt, akkor a kötelezettség is itt volt a legnagyobb, mert most már semmilyen szimpátiát, egyetlen embert sem volt szabad kizárni a közösségből.

Létezett az ÁLLAM. Ez volt az egyetlen örökség, amit a lengyelekre hagyott Józef Ginet-Piłsudski, Koœciesz címerével30 – a ravasz litván.

fordította Mihályi Zsuzsa

  1. Henryk Sienkiewicz: Özönvíz I. köt. Európa Könyvkiadó, 1974. 5. o. Mészáros István fordítása.
  2. Ÿmud¾ és Auksztota – litván nevén Ëemaitija és Aukštaitija – földrajzilag Alsó- és Felső-Litvániát jelöli, de történelmi és etnikai különbségek is vannak a két tájegység között.
  3. A litvániai Soplicowo a helyszíne Mickiewicz Pan Tadeus című eposzának. A Soplicák birtoka és ősi várkastélya jelentíti meg az elveszett nemesi idillt.
  4. Gabriel Narutowicz (1865–1922) a Lengyel Köztársaság első elnöke. Svájcban tanult és dolgozott, 1920-ban tért vissza a már független Lengyelországba. A Műszaki Tudományos Akadémia elnöke lett, és az Újjáépítés Nemzeti Tanácsát vezette. 1920–21-ben közmunkaügyi, 1922-ben külügyminiszter lett. 1922. december 9-én a baloldal, a centrum és a nemzeti kisebbségek támogatásával a Köztársaság elnökévé választotta a Nemzetgyűlés. Megválasztása után folyamatosan támadta a jobboldal. December 16-án, egy kiállítás megnyitóján agyonlőtte a nacionalista Nemzeti Demokrata Párt egy fanatikus tagja.
  5. 1860–62 folyamán a lengyel radikális fiatalok több hazafias tüntetést szerveztek reformkövetelésekkel és függetlenségi törekvésekkel. 1863-ban a frissen megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány felkelésre szólította fel a lengyel parasztokat, a részvételért cserébe a parasztok tulajdonába adták a földeket. 1863. január 22-én tört ki a felkelés, májustól már működött a Nemzeti Kormány, amely adót szedett, katonaságot és rendőrséget tartott fenn. A harcok az orosz hadsereg túlereje ellenére egészen 1864 tavaszáig tartottak, és egyre nagyobb területre terjedtek ki. Európában nagy visszhangot keltett a lengyelek ügye, Kossuth és Garibaldi is rokonszenvéről biztosította a felkelőket, Bismarck viszont szabad kezet adott az oroszoknak a poroszok által megszállt területen is. A felkelés leverése után véres megtorlás következett, Varsóban Fjodor Berg, Litvániában Mihail Muravjov hozott könyörtelen intézkedéseket.
  6. Stanisław Tarnowski (1837–1917) irodalomtörténész, kritikus, publicista. A januári forradalomban végzett tevékenysége miatt két évre bebörtönözték.
  7. Szokrat Sztarinkievics (1820–1902) cári hivatalnok, orosz tábornok. 1875-től 1892-ig Varsó polgármestere, ő építtette meg a városi vízvezetéket és vezette be a közvilágítást.
  8. Władysław Studnicki (1867–1954) lengyel politikus, publicista. Először munkásmozgalmi aktivista, ezért hat évre száműzik Szibériába. Hazatérte után a Nemzeti Demokrata Párt tagjaként vesz részt a függetlenségi pártok 1912-es zakopanei találkozóján, a németbarát pártokat képviseli. 1942-ben letartóztatják a németek, és Berlinben bebörtönzik. A háború után Angliába emigrál.
  9. Edward Dembowski (1822–1846) radikális függetlenségi aktivista, filozófus, irodalomkritkus. A magas állami hivatalt betöltő, dúsgazdag földbirtokos, Leon Dembowski szenátor-várnagy fia. Függetlenségi lapot adott ki, részt vett az 1844-es poznañi, majd az 1846-os krakkói felkelés szervezésében.
  10. Piłsudski, aki a fegyveres függetlenségi harcban látta a megoldást, 1910-ben megalakította a „Lövész” nevű katonai szervezetet, majd az első világháború kitörése után más lövészegyletekkel együtt a Lengyel Légiókat. A légiók az osztrák–magyar hadsereg keretében harcoltak az oroszok ellen.
  11. 1923. november 6-án felkelés robbant ki Krakkóban a május óta regnáló, jobboldali Witos-kormány ellen. A munkások, akikhez a hadsereg bizonyos egységei és Piłsudski híveinek egyes csoportjai is csatlakoztak, összecsaptak a rendőrséggel és a hadsereggel. A zavargásoknak 18 halálos áldozata és mintegy 200 sebesültje volt.
  12. 1926 május 10-én ismét Wincenty Witos alakított kormányt, de Piłsudski már 12-én katonai csapatokkal indult a főváros ellen. Utcai harcok kezdődtek Varsóban, majd 14-ről 15-re virradóra lemondott a kormány és a köztársasági elnök, ezután Piłsudski hívei kerültek hatalomra és alakították meg az ún. szanációs kormányt.
  13. Marian Melchior Langiewicz (1827–1887) lengyel tábornok, a januári felkelés hadvezére.
  14. 1904. november 13-án Varsóban, a Grzybów városrész főterén Piłsudski hívei tiltakozó nagygyűlést szerveztek. A csendőrség tüzet nyitott rájuk, de a szocialista párt lövészegyleti tagjai viszonozták a lövéseket.
  15. A Régenstanács 1917 szeptemberében alakult meg osztrák és német kezdeményezésre, hogy a Lengyel Királyságban gyakorolja a hatalmat, míg az állam élére nem áll egy király. Valójában a német és az osztrák főkormányzó utasításait hajtotta végre. 1918 novemberében adta át a hatalmat Piłsudskinak.
  16. 1916. november 5-én az osztrák és a német császár kiáltványban hozza nyilvánosságra, hogy megalakult a Lengyel Királyság.
  17. 1830. november 29-én tört ki a felkelés Varsóban az orosz megszállók ellen, ezt az eseményt szokták novemberi felkelésként emlegetni. 1918 novemberében Lengyelország már független volt Oroszországtól, de Ausztria és Poroszország még megszállónak számított, ennek ellenére Piłsudski értesítette az antanthatalmakat az új lengyel állam megalalkulásáról.
  18. Az I. Kiegészítő Század a galíciai lövészegyletekből alakult, és 1914. augusztus 6-án Krakkóból indulva próbált felkelést kirobbantani a megszállók ellen. A lövészek végül a légiókhoz csatlakoztak.
  19. Edward Rydz-Œmigły (1886–1941) Lengyelország marsallja. Filozófiai tanulmányok után hivatásos katona lesz Piłsudski légióiban, 1918-tól a POW főparancsnoka, a lublini Daszyñski-kormány hadügyminisztere. Az 1919–20-as lengyel–bolsevik háborúban elfoglalja Vilnát, bevonul Kijevbe is, csak Piłsudski parancsára hajlandó visszavonulni. 1936-tól marsall, 1939-ben a lengyel fegyveres erők főparancsnoka, romániai internálása után átmenetileg Magyarországon tartózkodik, majd visszatér Lengyelországba, de már nem tud bekapcsolódni az ellenállási mozgalomba.
  20. Ignacy Daszyñski (1866–1936) szocialista és függetlenségi politikus, a szocialista párt tagja, Piłsudski közvetlen munkatársa. 1918 novemberében a lublini ideiglenes kormány miniszterelnöke, de Piłsudski nyomására feloszlatja kormányát. 1928-tól Piłsudski ellenzékéhez tartozik, 1930-ban visszavonul a politikától.
  21. A légiók a központi hatalmakkal szövetségben harcoltak, de 1917-ben Piłsudski az antant oldalára állt, ezért a magdeburgi erődbe zárták.
  22. Roman Dmowski (1864–1939) politikus, államférfi, a Nemzeti Demokrata Párt vezetője, Piłsudski legfőbb ellenfele. Dmowski élesen ellenezte a forradalmat és a szocialista törekvéseket, de szövetségest látott Oroszországban, mert úgy vélte, ott megteremtődtek a modern állam feltételei. A németeket tekintette Lengyelország legfőbb ellenségének, és a francia–orosz szövegségre támaszkodva akart megszabadulni a német megszállóktól. 1917 augusztusában Párizsban megalakította a Lengyel Nemzeti Bizottságot, amelyet Lengyelország hivatalos képviseletének ismertek el az antant hatalmak.
  23. Ignacy Paderewski (1860–1941) zongoraművész, zeneszerző, államférfi. Varsóban, Berlinben és Bécsben tanult, fellépett számos európai országban, majd Svájcban telepedett le. 1913-ban Amerikába költözött. 1917-től a párizsi Lengyel Nemzeti Bizottság tagjaként aktívan részt vett a diplomáciai életben, személyesen járt közben Wilson elnöknél Lengyelország érdekében. 1919. január 16-tól december 9-ig Lengyelország miniszterelnöke és külügyminisztere, ő írja alá a versailles-i békeszerződést. 1921-ben visszavonult a politikai életből, csak a II. világháború idején kezdett újra aktív politizálásba: a londoni emigráns parlament, a Nemzeti Tanács elnöke volt.
  24. Két hónappal az orosz–japán háború kitörése után, 1904 áprilisában Dmowski Tokióba utazott, hogy értesüléseket szerezzen a japán kormány szándékairól. Ugyanekkor Piłsudski is Tokióba látogatott, hogy a japánoktól segítséget kérjen a lengyel forradalom ügyéhez. A két politikus kilenc órán keresztül tárgyalt, de homlokegyenest ellenkező álláspontot foglaltak el. Dmowski végül figyelmeztette a japán kormányt, hogy szóba se álljanak Piłsudskival.
  25. Négy galíciai szerző (J. Szujski, S. Tarnowski, L. Wodzicki, S. Ko¾mian) támadta pamfletjében (Teka Stañczyka, 1869) a 16. századi udvari bolond, Stañczyk túlvilági levelei formájában konzervatív oldalról a demokratikus, függetlenségi, a felkelés hagyományát folytató pártokat, a szerzőket nevezik stañczykoknak.
  26. Aleksander Meysztowicz (1864–1943) földbirtokos, konzervatív politikus, az Oroszországgal való kiegyezés híve. 1909-től 1917-ig az orosz Államtanács tagja. 1926-ban a vilnai konzervatívokkal együtt támogatja Piłsudski májusi államcsínyét. 1926 okóberétől decemberig igazságügy-miniszter. 1933-tól XI. Pius titkos kamarása.
  27. Janusz Jêdrzejewicz (1885–1951) pedagógus és politikus, Piłsudski híve. A szocialista pártban, a POW-ban és a légiókban viselt tisztségeket. Képviselő, szenátor, majd 1931-től 1934-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1939-től emigrációban élt.
  28. Stanisław Stomma (1908–) politikus, a Tygodnik Powszechny köréhez tartozó publicista.
  29. Aleksander Wielopolski (1803–1877) oroszbarát konzervatív politikus. A novemberi felkelés idején az angoloktól kért segítséget (eredménytelenül) a Nemzeti Kormány nevében. 1846-ban az osztrákokat vádolta a krakkói felkelés vérbe fojtásával, és a cártól remélt védelmet. Az orosz állam keretein belül képzelte el a Lengyel Királyság autonómiáját, ellenezte a nemzeti felkelést. Fontos állami hivatalokat töltött be, és számos reformintézkedést hozott (a parasztok egységes bérezéséről, a zsidók jogfosztottságának megszüntetéséről, a lengyel oktatás megszervezéséről). A belpolitikai helyzet rendezése érdekében 1863 januárjában elrendelte, hogy 12 000 fiatalt sorozzanak be a cári hadseregbe – ez volt a közvetlen kiváltó oka a januári felkelésnek. 1863-ban Drezdába költözött.
  30. Koœciesz címere – a legelterjedtebb, 15. századból származó nemesi címer Kalisz és Sieradz környékén, Mazóviában és Litvániában, öt változata ismeretes, a Piłsudski-család a mitrás címert használta.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.