A mosoly albuma

Van egy fényképem hároméves koromból, amin még vörös göndör hajam van. Ágota barátnõmmel ülünk révfülöpi házuk kertjében, fehér mûanyagszékeken. Ágota kinyújtott lábbal, fehér ruhácskában, piros cipellõben, a fényképezõ felé fordul, én meg teljesen unottan ücsörgök, enyhén lehajtott fejjel, rövidnadrágban és kék dorkóban. Ágota és köztem, a kép kifakult; mintha azóta is oda sütött volna a nap. A háttérben a kert, a tölgyfa néhány ága, lejjebb a bukszusok, és a kép sarkában a szomszéd egyik tyúkja. Ágota keze pirinyó. Szorítja a szék karfáját. Elképzelem a szorítását, miközben nézem a képet. Elképzelem, ahogy egyre erõsebben próbálja szorítani a kezem. Gyere, mondja, mutatok valamit. Hú, de erõs vagy, mondom. Persze egyidõsek vagyunk, Ágota is túl van már a harmincon. Bár úgy beszél, mint egy negédes ötvenes. Bájolog. Ez már az élet B oldala, kicsikém, mondta a minap. Már nem vagyunk olyan jó viszonyban, mint amilyenben régen voltunk, talán csak azért nem, mert már nem tetszik nekem, és a legkevésbé sem méltányolható hiúságból, nem keresem gyakrabban a társaságát. Ágota szájának szélén kicsi, hegyes anyajegy éktelenkedik. Sokszor gondoltam rá, hogy szólok neki, vetesse le az anyajegyet, de sohasem szóltam. Nézem a fotót, közelebb hajolok, nem, még nincs Ágotán ez a csúfság, gondolom. Hány éves is lehet a képen. Most harminchárom. Nyald a seggem télen-nyáron. Még nincs gyermeke, gondolom. Másfél hónapja van csak együtt a Palikával. A kép nyáron készült, ez egyértelmû. Tavasz végén még nem engedték meg nekem, hogy egy szál rövidnadrágban flangáljak. Elõttünk fehér asztal, ugyanaz a garnitúra, mint a székek, emlékszem is rá. Az asztalon hegyezés nyoma, grafit és ceruzaforgács. Kifestõkönyv. Piros, kék és sárga ceruzák. Nem szerettem kifestõzni, nagyon hamar elveszítettem a türelmemet és össze- firkáltam a lapokat. Ágota szeretett kifestõzni. Gondolom. Felemelem a képet, és eszembe jut, azon a nyáron ismertem meg az apámat, igen, ez a kép nem négyéves, hanem ötéves koromban készült. Apám jött éppen a házból, nem a verandán át, hanem a konyha felõl.

Kezembe kerül egy másik kép. Ágota nézi rajta elmélyülten a csuklóját. Valamit mond is. Talán azt, hogy szerintem megcsípte valami. Igaz, nem aggódva figyeli a csuklóját. A haja hosszabb ezen a képen, a háttér teljesen, vakítóan fehér, vagyis benn vagyok az egyik szobában, a fal mellett. A képet ugyanis, anyám szerint, én készítettem, négyesztendõsen. Gyerekkoromban sokat fényképeztem, egy Szmena 8 M-mel. A japánok nem a festészettel, hanem a naplóírással rokon mûfajnak tartják a fotózást; és valóban, akkor hagytam abba a fényképezést, amikor elkezdtem naplót írni. Végigfényképeztem az úttörõtáborokat, de sok képet készítettem otthon is. Lefényké- peztem a szomszédos kocsmát, a kocsma elõtt egymás hegyére-hátára dobott bicikliket, anyukám testvéreit, a megilletõdött Jánost, aki nem szerette, ha fényképezik, a jóképû Laci bácsit, amint éppen átemeli a fiát egy szõlõtõke felett, és átadja a nevetõ Feri bácsinak, a régi szegedi Várat, és lefényképeztem a kedvenc fáimat is. A hatalmas kocsányos tölgy alatt egy széket, egy nádfonatú széket, rajta könyvvel, a bükkerdõbe beszivárgó napot, az ártéri nyárfákat, vízben állva, az árteret csónakokkal, horgászokkal, a révfülöpi ház verandáját, egy jóízûen elfogyasztott reggeli után, a battonyai ház elõtt a befagyott száraz eret; az ér ott kanyarodik el a nagyanyám vályogháza elõtt, és az egész ódon utca, a jég, a jég felett elszálló varjak a német-alföldi tájképeket idézik fel bennem: nézem a képeket, és úgy tûnik valamennyit akkor készítettem, amikor boldog voltam, illetve, mintha az lett volna az elképzelésem a mûvészetrõl, a fényképezésrõl, hogy annak a boldogságot kell megörökítenie; Kuo Sze (a nagy festõ Kuo Hszi fia), azt írja festészetrõl szóló értekezésében: a tájképek közt van olyan, amelyben utazni lehet, van amely messzi kilátást nyit, és van olyan, amelyben szívesen ellakoznánk. A német-alföldi téli képek között van néhány, amelyben szívesen ellakoznék; a halhatatlanság reményében. Ha régi fotóimat nézegetem, különösen azt a téli képet, a kopasz fûzfákkal, és a kanyargó, keskeny érrel, elfog a vágy, hogy ismét ott lakjak, nagyanyáméknál; eszembe jut, hogy egyszer beszakadtam az érbe, és Ágota fogta a kezem. Õ segített kijönni, a cipõm besüllyedt az ér mocsarába. A kéménybõl felszálló nyurga füst. A ház elõtt a göcsörtös tölgy. A hóember az udvaron. Van egy kép, amin, bár én készítettem, látszik, hogy még csak tizenegy-két éves vagyok. Apukám jön ki, kicsit lehajolva, fehér, fekete gombos ingben, fekete nadrágban a battonyai parasztházból a gangra, a konyhában nagyanyám tüsténkedik, nagyapám pedig a gangon, a kukoricadaráló mellett a kannából vizet önt a kanna fedelébe. Mindig a kanna fedelébõl ittunk, bár a kannafedõ széle már rozsdás volt, és óvatosan kellett inni belõle, ne vágja meg az ember a száját vele. Apukám cigarettázik, a cigarettát felfelé tartja. Látszik, hogy alacsonyabb vagyok nála, alulról felfelé fényképeztem, nem érhettem még a derekáig sem. A nagyapámon tányérsapka van, talán még a vasútnál kapta, pedig nem dolgozott ott egy fél évet sem. Valamiért csak fáradságosan tudom keltezni a képet, mindesetre nagyapám már biztos túl van a nyolcvanon, amikor a kép készült, és már biztosan rigolyás öregúr volt, szórakozott, kis túlzással gyengeelméjû. Akkoriban már eltévedt a konyhában, és ha dühös volt mindig bevert egy szöget a stelázsiba, vagy a fészer oldalába. Megesett, hogy elment vécére, a sliccébe begombolta a papírt is, és egészen a konyháig görgette le a tekercsrõl. Nyár vége van. De nem tudom milyen év. Csak késõbb kezdtem felírogatni a képek hátuljára a dátumokat. Apám valószínûleg azért elegáns, mert már készül a hazaútra. Csak ilyenkor, nyáron, találkoztam vele, a nagyszülõknél. Ha felmentem hozzá Pestre, elvitt a lóversenyre; én vettem mindig a tiketteket. Csodálatos lónevek. Szuperpempõ. Viruló. Kalamáris. Hármas befutó. Egy másik képet a tyúkólak felõl készítettem, a kutya van csak rajta, a rostély elõtt áll, és engem néz: azt hiszem az elsõ Rex nevû kutyánk. A második Rex fekete-fehér volt, ez csapzott, szürke színû. A fehérre meszelt ház oldala már megdõlt kicsit – itt-ott megkopott a fal, a kopások alatt látszik a szalma, az építõanyag összetétele – nekitámasztva a létra. A padlásba aljába kis lyukat vágtam, hogy lelássak a konyhába. Nagyanyám mindig mezítláb járt a földpadlón, és általában én is, és szinte éreztem évszázaddal korábban megtett lépések erejét a talpamban, különösen akkor, amikor nagyanyám fellocsolta a padlót, söprögetés után, és a szoba frissnek, tisztának tûnt, és mintha apám gyerekkori lépéseit követtem volna; ez több volt a genetikai hasonlóságnál. Ágota, apám harmadik feleségének a lánya, ugyanúgy mezítláb járt, mint én. Összeértettük a talpainkat. Az én lábam nagyobb, mondtam. Hanyas? Megvontam a vállam. Ágota lóneveket mondott. Zakariás. Kakariás, mondtam.

Az egyik képen Ágota bodzaszörpöt iszik az udvaron, mellette a tyúkok kapirgálnak. A kék mackónadrágban van, és fehér atlétában. A kátránylapokból összerakott kerítés mögötte enyhén az udvar felé dõl. Szeretnék letelepedni, normális életet élni, mondom Ágotának, érted, gyerekek, család, reggeli az üvegezett verandán, este kártyacsaták, hetente egyszer mozi, semmi tévé, az op. 132-es Beethoven vonósnégyes harmadik tételét hallgatni, télen, érted?, kérdezem. Ágotának sok pasija volt (nem rengeteg, csak sok); egyik sem bírta vele négy hónapnál tovább. Amikor a fényképeket nézem, azzal áltatom magam, hogy erre a normális életre a kevésnél több reményem is van, mondom. Értem, mondja Ágota. Csöndesen ülünk, mezítláb a lakása teraszán, kávézunk. Jobbról-balra keveri a feketét. Megmutatom neki a képet; révfülöpi házuk kertjében ülünk, fehér mûanyagszékeken. Ágota kinyújtott lábbal, fehér ruhában, piros cipõben, a fényképezõ felé fordul, én meg unottan ücsörgök, klottgatyában és dorkóban. Nem emlékszem mikor készült ez a kép, mondja Ágota. Hetvenötben, mondom. Õ egészen más irányba indul el a képtõl: mondd, mókuska, te voltál már vitorlázni?, kérdezi. Kétszer-háromszor, felelem, az egyik csapatépítõ tréninget egy hajón tartották, tavaly, vagy tavalyelõtt. Szerettem nézni a vitorlásokat, mondja, kértem is a papust – így hívta: papus, vagy papa – hogy vigyen el vitorlázni, de nem mutatott rá túlságos hajlandóságot. Unatkozik, gondolom, nem érdeklik a képeim, a lelkesedésem fárasztja, nincs véleménye arról, hogy nyugodt életet akarok, azt akarok, amit akarok, nem érdekli: õ máshol, máskor és másért volt boldog; hiába voltunk egymásba veszettül, tíz éven át szerelmesek.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.