“”Hát szerkesszen nektek lapot az a bagolai taknyos Szűz Mária””

Beszélgetés a kultúrafinanszírozásról

Orbán György: A 2000 kultúrafinanszírozási különszáma szerintem nagyon izgalmas írásokat tartalmaz, amelyek nagyon időszerűek, és mégis, az én – talán nem teljesen pontos és szakszerű – olvasatom szerint egy bizonyos Kosztolányi Dezsőt érzek a legélőbb és legérzékenyebb szerzőnek, de hát könnyű neki, mert ő már ilyen értelemben, hogy úgy mondjam, régen biztonságban van.

Szüts Miklós: Igen, ő már finanszírozva van.

A két fős vonósnégyes

Szilágyi Ákos: Talán nem kell itt most külön is bemutatnom ezt a különszámot, remélem, minden jelenlévőhöz eljutott, forgatta, tudja, mi van benne. Ennek a számnak az ötlete úgy merült fel, hogy szerzőkként és szerkesztőségként is elég régóta és folyamatosan találjuk szembe magunkat ebben a fene se tudja merre tartó, átmeneti világunkban – valójában, persze, tudjuk, mi vagyunk csak benne átmenetiek – avval az örök problémával, hogy a szellemi kultúrát a piac nem tartja fenn, minél kisebb egy piac, annál kevésbé, az újraelosztó állam fenntartó szerepe pedig aggályos, mert politikai-hatalmi, ideológiai szempontoknak és csoportérdekeknek rendelődik alá a támogatás, amit mindenki magának vagy övéinek akar. Magántámogatás viszont földön-égen sehol, néhány fehér hollót kivéve. Egy közülük éppen itt is ül most közöttünk. Tulajdonképpen nagyon régi történet ez. Bizonyára sokan ismerik a “Performing Arts: The Economic Dilemma” című klasszikus művet, amely a hatvanas évek közepén jelent meg New Yorkban, egy angolszász szerzőpáros tollából – a Nobel-díjas közgazdász William Baumol és William Bowen írták –, s elég nagy port vert fel akkoriban mindenütt Nyugaton. Részben ennek hatására pörgött fel az állami kultúrafinanszírozás is akkoriban. A két közgazdász az előadóművészetek kapcsán vetette fel azt a problémát, hogy vannak olyan termékek és szolgáltatások a piacon, amelyeknél a ráfordításokat nem lehet csökkenteni: előállításuk független a technológiai fejlődéstől, független attól, mennyire lehet takarékoskodni a munkaerővel, a létszámmal stb., mert mindig ugyanannyi erőkifejtést, energiát kívánnak. Tehát a ráfordítás és a megtérülés között tátong egy rés, sőt, olykor egész szakadék, amit valakinek vagy valaminek valami módon be kell stoppolnia vagy át kell hidalnia, föltéve, hogy közóhaj vagy közérdek az illető termék, szolgáltatás és intézményi kereteinek fenntartása. Mondjuk, egy vonósnégyes kétszáz évvel ezelőtt is négy emberből állt és ma is annyiból áll, nem állhat kevesebből, mert akkor az már nem vonósnégyes, és ma is nagyjából ugyanannyit kell próbálniuk, a terembérlet, világítás ára sem nagyon csökkenthető, noha közgazdaságilag – a megtérülés szempontjából – sokkal racionálisabb lenne, ha négy zenész helyett csak kettőnek kellene tiszteletdíjat fizetni, és a próbálási időt is csökkentenék, vagy ha sokkal rövidebb idő alatt adnának elő egy zeneművet, mint korábban. Az időben realizálódó műalkotások rövidítése egyébként általános tendencia, legújabban már a magyar könyvpiacot is elérte, megjelentek azok, akik a klasszikus regényeket rövidítve, zanzásítva szeretnék piacra dobni. Minden egyre rövidül, minden egyre gyorsabb és egyre rövidebb lesz, már a múlt század fordulóján játszódó Sörgyári Capriccióban is – emlékeztek a film végére, amikor a serfőző felesége a gyönyörű vörös haját levágatja, és ez mintha jeladás lenne: minden elkezd rövidülni, még a lovak farkából is csak egy csonk marad – a modern idők beköszöntének jelképe volt, csak közben, sajna, a háborúk lettek egyre hosszabbak, egyre terjengősebbek és egyre iszonyatosabbak. Persze, a háború jövedelmező dolog. A régiek még tudták: ars longa, vita brevis. Vannak dolgok, amelyeknek a megrövidítésével az ember magát rövidíti meg, ha ugyan már nem eleve rövid, mert az ipari társadalomban, a fegyelmi társadalomban, a tömegtársadalomban rövidre szabták, megkurtították szellemi igényeit, összezsugorították belső világát, érzelmi és lelki életét. Szóval, a szellemi kultúrát soha nem fogja eltartani a piac, ha pedig piacosítják, akkor erőszakot tesznek rajta, kiforgatják önmagából – többé vagy kevésbé. Mit lehet itt tenni? Kivonulni a piacról? Hová? Vissza az amatőrségbe? Vissza az államba? Fizessenek a gazdagok?

A szellemi kultúra, amelynek az autonóm művészet is részét képezi, nem racionalizálható közgazdaságilag, a szakmányba termelt művészet pedig a kereskedelmi kultúra része. Mindenféle romantikus felhang nélkül mondom: nem lehet – vagy lehet, de nem jó, ha kell – előre tudni, hogy mikor és mennyi idő alatt “állít elő” a művész egy alkotást. Szüts Miklós nem tudja megmondani, mikorra fog megfesteni egy képet, mennyi idő alatt hány képet fog festeni, nem nézi az óráját, hogy a fene egye meg, már fél öt és még mindig nem vagyok készen, pedig már a következőt kellene csinálnom…

 

Szüts Miklós: A festés már rég nem rentábilis.

Szilágyi Ákos: Már rég nem rentábilis, ez alatt nekem négy képet kellett volna megfesteni, satöbbi. Ezek nonszenszek. Tehát a termelési/alkotási folyamat is tökéletesen és elvileg más, mint a piacra termelés, és a szellemi értékesülés is szükségképpen más, mint a piaci értékesülés. Más időben zajlanak a folyamatok és másért. Nem is érdemes ebbe belemenni. Amibe érdemes belemenni, ami állandó probléma az… hát, hol is kezdjem. Tessék, itt tartom a kezemben a 2000-nek ezt a különszámát, hogy a lehető legközelebb eső példát hozzam fel. Ez a lap a rendszerváltás idején, tehát tizenöt évvel ezelőtt, ha emlékezetem nem csal, igazítsatok ki, tizenkét- tizenháromezer példányban indult, és alig valamivel kevesebb példányban fogyott. Hihetetlen a mából visszatekintve, de így igaz. Hát persze, tudjuk miért, mert tele volt politikával, közéleti szenzációkkal, mint körülöttünk minden, és mert az első független, hiteles orgánumok egyike volt. Ez az édeni állapot eltartott vagy két évig. Aztán szép lassan elkezdődött az apadás. Az évtized közepén 6000 példánynál tartottunk és már évek óta beálltunk az 1500-2000 példányra. Ezt sem könnyű tartani.

Szüts Miklós: A többiek többet mondanak, de azok se jelenhetnek meg sokkal többen.

Szilágyi Ákos: Jó, de várjál, fokozni akarom. Szerintem is nagyon tisztes kis példányszám ez. Egyébként is, egy kulturális lapnak, egy szellemi terméknek általában nem a nagy példányszám, még csak nem is az eladott-elsózott példányok száma, hanem az adott példányok tényleges – alig számszerűsíthető – forgási sebessége a döntő, tehát az, hogy egységnyi idő alatt hányan veszik kézbe, hányan és hányszor hallanak arról, hogy – mondjuk – ebben és ebben a lapban valami megjelent és feltétlenül el kell olvasni. Ez nevezem én kulturális forgási sebességnek – tudományosabban KFS-nek – és ha egyszer létrejön majd a normatív folyóirat-támogatás, ennek bemérhetőségéhez, indexálásához kellene kidolgozni vitathatatlan kritériumokat.

Szüts Miklós: Erre mondom, hogy a lap olvasói minősége a döntő.

Szilágyi Ákos: Igen, abszolút mértékben. Igen, és most fokozni szeretném ezt, bár előre tudom, hogy azt fogjátok mondani, hja kérem, ez Oroszország, pedig hát nem ilyen egyszerű. Nemrég Szentpéterváron jártam és rábukkantam egy kiváló folyóirat néhány régebbi számára. Nagyjából ugyanaz a lapműfaj és szellemiség, ami a 2000-é is, kitűnően szerkesztve, és a legnagyobb presztízsű, legismertebb, anyagilag is elég jól menő könyvkiadó, az NLO (Novaja Lityeraturnaja Obozrenyije – a szerk.) adja ki. Nota bene, ennél a kiadónál fognak Esterházy Péter, Nádas Péter könyvei is nemsokára megjelenni. Ugyanennek folyóiratnak, van egy televíziós kiadása is, teljesen véletlenül futottam bele, körülbelül egy éve, mert még erre is van pénz. Ott egyébként van egy csatorna, a “Kultúra”, ahol ez lehetséges. Szóval ebben a folyóiratban, mert régi orosz szokás szerint a könyvekbe, lapokba többnyire még ma is beleírják a példányszámot, az áll, hogy megjelenik – írdd és mondd – ezer példányban. És én még így is ott a könyvesboltban két évre visszamenőleg be tudtam szerezni a hiányzó számokat. Na most igaz, infrastruktúra, anyám kínja, Oroszország, satöbbi. Na de hát, ha csak Moszkvában tizenötmillió ember él, és ezt én Péterváron vettem meg… Szóval, nyilvánvalóan nem erről van szó és az ég egy világon semmit nem fejez ki ez a mutatószám, ez az ezer példány így önmagában. Az viszont biztos, hogy nincs az a kulturális lap, kivéve persze, ha darabja tízezer forintért eladható, amely ezer példányban fenn tud maradni támogatás, vagyis a ráfordítás és a bevétel közötti rés betömése nélkül. “Hát akkor ne maradjon fenn!” – mondhatnák a piac könyörtelen logikájának szószólói. Hogyhogy, talán azt akarjátok mondani, hogy semmi – sőt, senki! – ne maradjon fenn, ami piaci szempontból nem rentábilis? Rendben van, de akkor ne maradjon fenn – nem is nagyon marad – a természet, az érzelmek, az erkölcsi cselekedetek, a szerelem, a gyász, a meditáció, a gyerekkor, az öregkor, az opera, a lírai költészet stb. stb. Na most Oroszországban is, Magyarországon is a nem-állami, nem közpénzekből történő kultúrafinanszírozással szemben a magánforrásból eredő mecenatúra, a Soros kiszállása – Oroszországból még nem szállt ki teljesen – a Soros kiszállása után, hát nem azt mondom, hogy majdnem a nullával egyenlő, de ahhoz igen közeli. A Prima Primissima típusú kultúratámogatás e szomorú mérlegen nemigen javít: akármennyi pénzt osztanak is szét egymás között az érdekek patikamérlegen mérve ki az összegeket az átpolitizálódott kulturális klánok kurátorai, azért ez is csak a “legyen ön is milliomos” tévé-show-k műfajába tartozik, ahol az igazi sztár a mecénás, a fantasztikus, a nagyvonalú üzletember, akinek szerénysége szoborért kiált. Marad tehát megint az állam kultúrafinanszírozási rendszere, amire nagyjából ugyanazt lehet mondani, amit Churchill mondott a demokráciára, hogy rémes, rettenetes, a lehető legrosszabb, de jobbat még nem találtak ki helyette, pontosabban hát ez esetben, nem is jobbat, hanem egyáltalán semmit nem találtak ki. A lényeg az, hogy a szellemi kultúra alkotásai gazdaságilag nem megítélhetőek és e kultúra szükségességéről vagy szükségtelenségéről nem lehet és nem szabad a kalkulatív racionalitás alapján dönteni. Képtelenség lenne mindent, ami e racionalitás felől nézve ésszerűtlen, felszámolni, megszüntetni, kizárni a világból, vagy hagyni elpusztulni. Ez lenne az, amit egyesek metaforikusan “piaci totalitarizmusnak” neveznek. Ugyanakkor, bár egy nem gazdasági, nem megtérülő, nem profitábilis tevékenységről beszélünk, azért ennek is van – ha területenként eltérő mértékben is – olyan része, amely kifejezetten ipari jellegű, és gazdaságilag is megítélhető. A különféle művészeti ágakban ez különféle arányú. A filmgyártást akár iparnak is lehet tekinteni, a könyvnyomtatást is, de a szépirodalmat aligha. Az írónak pénzt kell kapnia a művéért ahhoz, hogy élhessen és írhasson, de nem azért kell írnia – és ez a döntő –, hogy pénzt kapjon érte. Aki ezért ír, az kereskedelmi író, akár jó író, akár rossz, de most nem róla beszélünk. Tehát egy kontinuum húzódik itt ebben a tekintetben, az egyik oldalon mondjuk a filmgyártással, a színházzal, a másikon a könyvkiadással, a zenével. De valamennyi művészeti ágnak ugyanaz a problémája, csak különféle mértékben vannak belesüppedve az iparba, a gazdaságba, függenek tőle költségességük szerint. Talán még az író a legkevésbé, nagyon kevés eszközre van szüksége a termék előállításához, ezért is olyan olcsó, ezért is olyan gyönge a piaci pozíciója – a már idézett Kosztolányi-cikkből kitűnik: mindig is az volt –, hogy kész fizetség nélkül vagy bagóért odaadni műveit a kiadónak.

Szüts Miklós: A festőnek sem jobb a helyzete.

 

Kivonulás a kultúrából

 

Bart István: Az már drága mulatság, hacsaknem a festő maga állítja elő a festéket, az író a papírt, ceruzát. Na most ennek aztán mindenféle borzasztó dolog a következménye. Az egyetlen ideális állapot az lenne, ha maga a közönség finanszírozna mindent, és akkor hajszálpontosan lehetne tudni, hogy hány verseskötetre, hány freskóra, hány szoborra, hány folyóiratra van szükség, és azon belül milyenre. Ez lenne az egyetlen ideális állapot. Ez az ideális állapot, ha ugyan valaha is létezett, réges-rég elmúlt. Valamennyien valamiféle külső forrásnak a bevonásáról gondolkozunk. De ez furcsa módon így van még az olyan hatalmas piacokon is, mint az angol nyelvű folyóiratpiac. Ugye, azt gondolná az ember, hogy ennél nagyobb folyóiratpiac a világon nincsen. Talán még emlékeztek rá, hogy a hetvenes években néhány irgalmatlan nagy botrány volt, mert kiderült, hogy a korszaknak, a háború utáni korszaknak a legfinomabb, legelegánsabb, legjobb, intellektuális folyóiratairól kiderült, hogy hát bizony a CIA tartotta őket fönn. Nem tudom, hogy most ki mögött milyen pénzek vannak, az majd húsz év múlva fog kiderülni.

Szilágyi Ákos: A CIA is sok mindenből kivonult, ebből is.

Bart István: A CIA is kivonult nem csak a Soros. Persze, akkor még volt szocializmus. Akkor még lehetett félni az oroszoktól.

Szüts Miklós: Volt Berlinben egy hatalmas kulturális centrum, óriási ösztöndíjakat adtak, meg minden, egyébként főleg nyugat-európaiak mentek oda. És egyszer csak a krach után kiderült, hogy nincs tovább, mert a CIA pénze volt az egész, az utolsó zsetonig. CIA vagy nem CIA… azért igazából olyan baromi nagy különbséget nem látok az egyik állami pénz és a másik állami pénz között. CIA, hát istenem, az is csak dollár, mint a Sorosé. Na most minden ilyen nagy szervezet kénytelen fölépíteni egy mechanizmust, egy elszámoltatható szervezetet kénytelen felállítani, és elkezd… és ezen nem sajnos nem lehet változtatni, az a szomorú érzésem, muszáj egy olyan szervezetet csinálni, mint a tiéd (Harsányi Lászlóhoz). Ahol olyan palik ülnek, mint ő, akinek a végén el kell számolni arról, hogy mit csinált a pénzzel. Kinek kell elszámolnia? Annak aki szimbolikusan ül csak itt közöttünk, fájdalom, Draskovits pénzügyminiszter úrnak. Aki most éppen csökkentette ezzel az új áfa-rendelettel, a kultúrafinanszírozást.

Az alkotók és az alkotás

Bart István: Na most a közönség, fájdalom, nem tudja eltartani azt a kultúrát, amit amúgy fogyasztani képes, mert az a közönség amelyik kultúrát fogyaszt, sokkal kevésbé van olyan helyzetben, hogy eltartson bármit is, örül, ha magát eltartja. A közönségnek az a része – túlnyomó része –, amelyik együttesen mégiscsak el tudná tartani ezt a kultúrát, és el is tartja, az meg kényszerből nem fogyasztja a kultúrát. Mindazonáltal, hogyha történelmi aspektusból nézzük a dolgot, akkor bizonyos fejlődésről számolhatunk be. Ezt a levelet szerettem volna itt felolvasni, egy régi, hetven évvel ezelőtti kultúratámogatási dokumentumot, ha megengeditek. József Attila írja 1933-ban Babits Mihálynak. Ugye az egyetlen kultúratámogató szervezet a két háború között az IGE volt. Aszongya, hogy: “Jövedelmem ez évben tizenöt, azaz tizenöt pengő forint. Ezt az összeget, mint a kávét” – utalás arra, hogy Babits Mihály meghívta egy kávéra József Attilát, és ezt József Attila számon tartotta, annál is inkább, mert Babits Mihály rámutatott arra, hogy ő mint az IGE, az Írók Gazdasági Egyletének az elnöke, az IGE számlájára hívta meg József Attilát egy kávéra, mert azért Babitsnak sem ment olyan baromi jól. Aszongya: “Ezt az összeget, mint a kávét az IGE-től kaptam, majdnem minden holmim, beleértve az ágyneműt is zálogban van, a lakbérhátralék miatt aggódnom kell, és féltenem ezt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakom. Még! Szeptember nyolcadika óta nem tudtam villanyszámlát fizetni, ma kaptam négyhavi áramfogyasztásról szóló tizenkilenc pengős egyesített számlát, amelyet hétfőig, ma szombat van, ki kellene fizetni, különben nem kapunk világítást. Nem fűtünk, nincs miből. Egy negyvenhármas, gombos, betétes lakkcipőben járok. Harminckilences lábam van. Szobánk ajtajának kilincse fél éve le van törve.” Na most, ezen a szegény éhenkórászon azóta annyian és annyit kerestek…

 

Szilágyi Ákos: És a Van Gogh nevű éhenkórászon mennyit kerestek, tudod?

Szüts Miklós: Hát nyilván sokkal többet.

Szilágyi Ákos: Ez egy külön kérdés, ugyanis a műpiac kérdése, amivel a közgazdaságtanban egy egész irányzat – a kulturális közgazdaságtan vagy a kultúra közgazdaságtana – foglalkozik, az lényegében az ilyen típusú piacra vitt és vihető kultúrát – a szellemit is, ha sikerül piacra vinni – foglalja magában. Az Európai Unió országaiban statisztikákkal bizonyítják, hogy a leggyorsabban növekvő ágazat a kulturális ágazat, hogy milyen hatalmas bevételek származnak innen, 1995-ben 75 milliárd euro volt Németországban, Nagy-Britanniában pedig 1998-ban közel 170 milliárd euro. Szóval ezek nagyon nagy tételek, csakhogy mi most nem erről beszélünk. Ennek a kulturális termelésnek és értékesítésnek része természetesen a műpiac, része a tömegkultúra, a film, a videó, a CD, az internetes szolgáltatások stb. stb. De mindazzal kapcsolatban amit mondtál, engedj meg még egyetlen zárójeles megjegyzést: amit az író munkája kapcsán teljes joggal kiemelsz, hogy bizonyos értelemben az író a legarchaikusabb képződmény, archaikus persze az írásbeliség értelmében, hogy az íráshoz anyagi-technikai értelemben tényleg nem kell más, csak papír, ceruza és végtelenül sok idő, meg csönd vagy még az se, szóval… ennek van egy hátulütője, amit mi itt a magyar kulturális életben, szellemi életben, irodalmi életben lépten-nyomon megtapasztalhatunk. Tudniillik, hogy ez az atomizált állapot individualizmusra nevel, a csapatmunka, a szolidaritás minimuma is hiányzik az írótársadalomból, nemcsak a Kádár-korszakban hiányzott, sőt, akkor a közös politikai ellenféllel szemben – tehát politikai alapon – inkább megvolt, ma viszont minden civil kezdeményezést szétverő hatása van, nem véletlen, hogy a filmesek, noha ott is hihetetlen harcok mentek és egymás torkának az átharapása, de kénytelenek összefogni egymással, hiszen mégis folyamatosan csapatban kell dolgozniuk, az íróknál egész egyszerűen nem érnek össze az érdekek. Ez csak egy zárójel, de talán nem lényegtelen, mert az, hogy nem lesz egyhamar “irodalmi törvény”, amit – mellesleg – írói körökben is sokan eleve marhaságnak vagy pecsenyéjüket sütögető kevesek magánbulijának tartanak, ezzel az atomizáltsággal és sajátos – mondhatnám szakma-specifikus – önzéssel is összefügg.

Szüts Miklós: No de bocsánat, egyébként itt egy pici félreértést azért tisztázhatnánk. Hogy mikor tekintjük a műveket létrejöttnek? Mert ugye te kéziratról beszélsz? Világnézetileg vonz az a meghatározás, hogy egy mű – esetünkben, mondjuk, egy regény – a papírra vetés pillanatában létrejött, praktikusan mégis azt gondolom, hogy egy mű akkor jön létre, ha az egy írott cucc, amikor könyvben manifesztálódik.

Szilágyi Ákos: Egy ellenvetést azért engedj meg: se szeri, se száma azoknak a kéziratoknak, amik nem láttak napvilágot, de létrejöttek. Ez recepciótörténetileg mindig nagyon érdekes ügy: a kéziratok kalandja a kiadásig. Mondjuk, 1940-ben megvan A Mester és Margarita kézirata, de a regény csak a 60-as évek közepén jelenik meg. Ez nyilván nem mellékes a mű fogadtatása szempontjából, milyen világba lép be, milyen irodalmi sorokat tör meg, melyekbe illeszkedik stb. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy ez csak a kéziratokkal, esetleg festményekkel történhet meg. De azok a filmek, épületek, kiállítások, színházi rendezések, amik nem jöttek létre ekkor vagy akkor, soha többé nem kerülhetnek elő valahonnan a “raktárból”. Azt sem tudhatjuk, mi az, ami nem jött létre vagy csak egészen elvontan, képzelegve. Egy kézirat azonban létrejöhet, mert nem kell hozzá más, mint papír, írószerszám és sok szabadidő, technikai értelemben, persze, mert amúgy még nagyon sok minden kell hozzá – tehetség, alkotói kedv, képzelőerő, kegyelmi pillanat…

A magán mecénás

Kovács Gábor: Engedjétek meg nekem, hogy a kívülről jött tudatlanságával és az ebből adódó magabiztossággal mondjam el, hogy végül is én hat hónapja foglalkozom többé-kevésbé azzal, hogy a kultúrán belül a pénzosztás hogy néz ki. Kialakult ezzel kapcsolatosan egy speciális nézőpontom, véleményem. Ez nyilvánvalóan nem lehet valamilyen, a teljes kultúrát átfogó egyetemleges nézőpont, mert meggyőződésem, hogy a kultúra különböző ágazatait másféleképpen kell kezelni, de hogyha a megfelelő ágakat megfelelő módon kezelnénk, finanszírozás vagy mecenatúra összefüggésében, akkor ne adj’ Isten, vagy inkább adj, több maradna azokra a sokkal nehezebb ágazatokra, amelyek tényleg pénzt igényelnek. Én szeretnék a képzőművészetnél maradni. Mit látok én ma a mai képzőművészet kategóriájában? Alapvetően azt látom, hogy – elnézést, de ezt kell mondjam – a művészek úgy gondolják: a mecenatúra azt jelenti, a pénz ingyen jár. Igaz, hogy kevés, csak adják már! Azért jár neki a pénz ingyen, mert ő alkot. Na most én néhány művésszel elkezdtem erről beszélgetni, és azt mondtam, hogy nem értem. Nem értem ezt a mecenatúra-értelmezést. Ugyanis ha egy művész ad abszurdum azt mondja az én alapítványomnak, hogy pénzre van szüksége, szinte teljesen mindegy, hogy milyen célból, és ennek az alapítványnak a művészeti tanácsa, testülete, kuratóriuma azt mondja, hogy ez a művész olyan minőségben alkot – nyilván van egy szubjektív elem is ebben az egészben –, hogy érdemes a támogatásra, akkor én úgy gondolom, hogy a támogatásnak kell legyen egy másik oldala is. Az alapítványnak van pénze, ami érték önmagában, a művész pedig értéket állít elő, amit úgy hívnak, hogy festmény, műtárgy, szobor vagy bármi. Abban a pillanatban, hogy a képzőművészetek területén megpróbálnánk meghonosítani azt a szemléletet, hogy a jelenlegi ingyen pénzt, amit mondjuk egy képzőművész támogatásként kap, ilyen-olyan-amolyan jogcímen, műtárggyal kell kompenzálnia, azzal az értékkel tehát, amit ő létrehoz, megváltozik a helyzet. Az, hogy minek mennyi az értéke, az egy másik dolog, ez megint egy szubjektív dolog, a felek megállapodásától függ. De abban a pillanatban azt tudjuk mondani, hogy a képzőművészet mecenatúrája arra épül, hogy valaki támogat, pénzt ad, és ezért műtárgyat kap. Most ez lehet a vevő, lehet egy alapítvány, nagyon sok mindenki lehet, de van egy szolgáltatás és egy ellenszolgáltatás. Ez ma a képzőművészeti világtól szemléletileg mélyen idegen. Egy festőművész megjelent nálam, és szeretett volna négymillió forintot kapni a könyve, a katalógusa kiadására. Én azt mondtam erre, hogy természetesen, a kérését majd értelmezi a kuratórium, pénzt lehet találni rá, de mi úgy gondoljuk, hogy ha lesz pénz, akkor ezt tessék műtárggyal ellentételezni. Erre a válasz az volt, hogy akkor ő gondolkozik két hetet. Majd két hét múlva visszajött, és azt a választ kaptam, hogy köszöni szépen, nem kéri a négymillió forintot, megoldotta másképp, hiszen kapott ingyen támogatást máshonnan.

Szüts Miklós: Bocsánat, nem tudom, ki volt ez a nagy művész, de azt gondolom, hogy azok a képzőművészek, akiket én ismerek, és szakmailag nagyra becsülök, azok egyike sem utasítana vissza egy ilyen ajánlatot.

Kovács Gábor: Ugyanennek a kérdéskörnek van még egy további elágazása is. A magyar állami tulajdonú múzeumok sírnak, hogy nem kapnak elég pénzt kortárs műtárgyak vásárlásra. Most én akkor szeretném fölállítani azt a logikát, hogy ha a Kulturális Alap ingyen pénzt ad egy kortárs képzőművész könyvének, életmű-könyvének a kiadására, a másik oldalon pedig a költségvetéstől nem kap a múzeum kortárs műtárgy vásárlására, akkor mért nem lehet ezt összekötni? Miért nem lehet ezen a mechanizmuson keresztül a kortárs művészetet és a kortárs műveket betenni az állami gyűjteményekbe, ami alapvetően fölértékeli őket stb. stb. stb. És ki tud alakulni egy olyan mechanizmus, amiről én nem állítom, hogy piaci mechanizmus, de valami módon mégis a piac logikája alapján működik. Mert az egyik oldalon van pénz az értékteremtés támogatására, a másik oldalon viszont van ellenszolgáltatás, és az ország gyarapszik, gazdagodik műtárggyal, állami gyűjtemények gazdagodnak, gyarapodnak műtárggyal. Miért nincs ez összekötve az állami finanszírozással? Nem értem. Hiszen akkor azt lehetne mondani, hogy amit az NKA ma ingyen pénzként odaad a képzőművészeti könyvekre, kortárs képzőművészeti könyvekre, azzal szemben a másik oldalon megjelenne egyfajta ellentételezés. Ez egy gondolat. A másik gondolatkör egy adózási, pénzügytechnikai dolog, amiről ugye a művészeti világban nagyon keveset beszélünk, mert a szakértők nem itt vannak, akik pedig itt vannak szakértők, nem foglalkoznak ezzel. Én viszont olyan egyedülálló helyzetben vagyok, hogy meg tudom fogalmazni a kérdéskört. Áfa, de nem csak áfa. Ha én szeretnék venni jogi személyként, egy kortárs képzőművészeti alkotást, mondjuk egy litográfiát, húszezer forintért, akkor ezt nyilvánvalóan 25% áfa terheli. Ez egy dolog. Csakhogy nem tudom visszaigényelni, mert műtárgy, tehát itt még vissza sem tudom igényelni, ellentétben egy könyvvel, az állam kapásból ellopta tőlem. Másik oldalon pedig én ezt lekönyvelem egy olyan műtárgybefektetésnek a cégem mérlegében, ami semmilyen módon nem költségelhető, és nem állítható vele szembe költség. Ha viszont dekorációs céllal vásárolok valamit, tehát nem műtárgyat vásárolok rajta, hanem elmegyek az IKEA-ba, mondjuk, és veszek egy posztert húszezer forintért, visszaigényelhetem az áfát, és a húszezer forintot költségként leírhatom. Hogyan van akkor hát ez? Büntetik adózásilag a magyar kortárs művészetet? Na most, hogy mi a magyar kortárs képzőművészetnek a piaci értéke, az nagyon szubjektív dolog. De ha én szerződés, számla ellenében, adásvételi szerződés ellenében adok egy műtárgyért százezer, egymillió, vagy tízmillió forintot, plusz áfát, akkor vissza kellene hogy igényelhessem az áfát, valamilyen rend szerint amortizálhassam, mert ez kockázati tényező. Ez szinte kockázati tőkebefektetés, semmiben nem különbözik egy géptől vagy bármitől, ami relatíve gyorsan amortizálható. Abban a pillanatban, hogyha adózásilag, struktúrájában, szellemiségében a helyére kerül Magyarországon, akkor úgy gondolom, hogy a jogi személyek azonnal rákapnak annak az ízére, hogy a kortárs műtárgyakat vásárolják, és ha megnézzük, hogy a nemzetgazdasági adómérlegben ez mit jelent, akkor ez az üveggyöngy kategória. Zéró. Szemlélet kérdése. Kérem szépen, van egy filmtörvényünk, ami adózásilag már a szakma érdekében jól kezel kérdéseket, de ebben az országban senki nem lobbizik, hogy mondjuk képzőművészeti téren jól kezeljük adózásilag a kérdéseket, és ha jól keresnénk, akkor azonnal több pénz maradna abból a kevésből amit az állam valamilyen módon eloszt, és más irányban lehetne fölhasználni. Egy ilyen érdekrendszernek ma nincs képviselője. Még egy gondolat. Én abban hiszek, hogy az alternatív finanszírozási struktúrák segítenek. Zárójelben mondom, hogy ez a három milliárd, amit én ennek az alapítványnak a rendelkezésére bocsátottam, ez tényleg a saját pénzem és nem a másé.

Szüts Miklós: Ez nagyon zavarba ejtő.

Kovács Gábor: Zavarba ejtő. És tényleg a saját pénzem. Én hihetetlenül boldog lennék, hogyha a magyar állammal vagy a Nemzeti Kulturális Alappal tudna ez az alapítvány egy olyan precedens értékű megállapodást kötni, hogy ha ez az alapítvány, és bármelyik másik, tehát nem pozitív diszkriminációra vágyom, magánszemélyektől vagy jogi személyektől begyűjt egy évben egy forint támogatást, akkor a magyar állam automatikusan valamelyik elosztási csatornáján keresztül, mellé tesz egy másik forintot. Ugyanis abban a pillanatban az én alapítványomnak érdeke lenne, hogy fölvegyen egy embert, öt embert, tíz embert, foglalkozzon azzal, hogy begyűjtse a lehető legtöbb dohányt, a magánszemélytől, a vállalkozói szektorból alapítványi támogatás formájában, amit ugyanúgy mecenatúrára tud fordítani a kuratóriumán, mindenén keresztül. Egy alternatív elosztási mechanizmus, szeretném mondani, ugyanolyan szubjektív, mint az államé. De egy alternatív elosztási mechanizmussal, abban a pillanatban, ha tudjuk, hogy az állam ugyanannyit mellé tesz, akkor le tudunk fedni megint valamit a kultúrán belül, ha kardinálisan vagy alapjaiban nem is tudjuk megoldani a kérdést. Nyilvánvalóan, mert amiről beszélünk az olyan szempontból föloldhatatlan, hogy soha nem lesz elég pénz arra, amire szükség lenne a kultúra finanszírozásához. Ezeken az alternatív elosztási mechanizmusokon keresztül azonban egyre több pénzt lehetne bevonni és egyre több pénzt lehetne úgy elosztani művészeti célra, szeretném hangsúlyozni, ilyen vagy olyan módon, művészeti ágtól függően, ellenszolgáltatásért vagy ellenszolgáltatás nélkül. Szóval ez az, amivel szembesülök itt a jelenlegi kultúra, művészetfinanszírozás területén. Meg kell, hogy mondjam egyelőre tátott szájjal nézem, hogy az állam strukturálisan miért nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, hogy a gyökereket próbálja meg máshová elhelyezni, és megteremteni a lehetőséget ahhoz, hogy tényleg elkezdjen ez a fajta mecenatúra burjánozni ebben az országban.

Szüts Miklós: Gábor, az állam magától semmit nem csinál, és minden politika ilyen – közhelyekből még van egy csokorra valóm. Tehát én baromira örülök, hogy a költészet mellett vagy után rögtön a képzőművészetre terelődött a szó, nagyon kevés olyan beszélgetésről tudok ebben az országban, ahol kultúrafinanszírozás kapcsán a képzőművészet egyáltalán felmerült volna. Tehát csak azt akarom mondani, hogy az állam akkor mozdul valamerre, ha rugdossák a tökét. Különben nem. Na most ennek a szakmának, a mi szakmánknak olyan elképesztően rossz az érdekérvényesítő képessége, a képzőművészek – bocsássák meg nekem! –, jelentős többsége ezen a téren, mondjatok egy szép szót a “debil” helyett, szóval nem a szavak embere, nem a finanszírozás embere. Én ültem egyszer a fővárosi önkormányzat egyik ilyen kicsi pénzosztó bizottságában, ott voltak a többi művészeti ágak képviselői is. Teljesen evidens volt, hogy amikor a színházi alap osztott száztízmillió forintot per év, nem volt egy nagy zsuga, de mégiscsak, akkor a képzőművészeti alap osztott ötmilliót. És amikor megpróbáltam egy picit feszegetni, hogy ezek az arányok nem annyira kurva jók, akkor azt mondták: “Bocsánat, a színház az nagyon költséges szakma.” Ez jutott eszembe már az előbb is: ugyanis hogy hol kezdődik a mű? Abban a pillanatban, hogyha azt mondják: hát a film, az aztán pláne baromi drága. Soha senki nem beszél arról, hogy a képzőművészet önmagában, mint olyan – nem létezik. Eljössz hozzám, mutatok neked képet, jól elvagyunk, iszunk egy üveg bort, ez azért nem a klaszszikus működési módja a képzőművészetnek. Tehát, mondjuk, kiállítást kell csinálni. Ma Magyarországon, pontosabban Budapesten praktikusan komoly kiállítóhely van másfél, kettő. Öt, hogyha nagyon. Tehát, nincs hol kiállítani. Ez finanszírozási kérdés, és egyébként politikai kérdés is, senkit nem érdekel, mert a szakmának nincs érdekérvényesítő képessége. Ha ne adj’ Isten, mégis olyan fantasztikus lehetőséged támad, hogy valahol tudsz csinálni egy komolyabb kiállítást (most kis magángalériákról ne is beszéljünk), alig-alig kerül szóba, hogy a kiállító intézmény finanszírozzon egy katalógust, holott az a kiállítás három hét múlva bezár, és elfelejted. Az egyetlen ami megmarad: az a katalógus. Most nekem lesz kiállításom Lengyelországban, decemberben, illetve januárban. És elmentünk erről beszélni. Kérdezték, hány kép, megmutatták a termet – baromi szép a két terem, ez a varsói kultúrpalota –, és hogy fizetik a szállítást is, meg a Magyar Intézet az én ottlétemet stb. stb. Szóval én itten a magyar kultúra képviselője leszek. A duma angolul folyik, a feleségem ül mellettem és mondja: “Miklós, katalógus, kérdezd már meg!” Mondom: “Ne izélj már, hát mért kérdezném meg?” “Kérdezd már meg, hátha.” És én akkor baromi félénken mondom: esetleg egy kis katalógus? Azt mondják, na jó, hát evidens, hát kiállítás nem? És hogy hány oldal? Hát gondolták, hogy olyan 36-40 lehetne. Na most ez nem Hawaii, ez nem a…, ez Lengyelország. És ez ott teljesen evidens.

Kovács Gábor: Teljesen evidens. Én szándékosan nem beszéltem erről, mert megpróbálom különválasztani a művészetet, a műalkotást, amely létrejön valahol, és egy állami vagy nem állami intézményrendszernek a fenntartási költségeit. Számomra evidens, hogy ha valaki csinál egy kiállítást, akkor ehhez hozzátartozik a katalógus, úgyhogy ha valaki az Andrássy úton kiállítást akar csinálni, vagy mi akarunk csinálni neki, akkor biztosan azt mondom: megcsináljuk a katalógust.

Szüts Miklós: Adjon egy képet érte.

 

Kovács Gábor: Mondja meg, milyen katalógust akar, és mi megcsináljuk önköltségi áron. Szeretném mondani, hogy nem hagyjuk magunkat átvágni nyomdaköltség tekintetében, mert amit ma látok a piacon – az alulszámlázás, a fölülszámlázás –, ott egy a lényeg: a végén legyen egy jó nagy számla, amit a Nemzeti Kulturális Alap benyel. Tök mindegy, hogy mi a számla valóságtartalma. Van, mondjuk, egy jogi személytől egy valós, nem fiktív számla. De hogy menet közben az összeg, ami rajta szerepel, hogy van lenyúlva, az már egészen más kérdés. Igen, az ellentételezés egy-két képpel lehetséges, attól függ. Ha négymillió forintért könyvet kell kiadni és nem katalógust, akkor olyan mértékben kell képpel ellentételezni. De ha a kiállítás hozzájárul az életmű és a művész fölértékeléséhez, a katalógussal fölértékelődik a mű is, úgyhogy mindenkinek érdeke.

A mecénás állam

Harsányi László: Bocsánat, hogy közbeszólók, de hogy a mecenatúráról vagy a mecénási tevékenységről eltérő az álláspontunk, az már látszik. Nincs ebben semmi különös. Klasszikusan az állami mecenatúra nem más, mint viszontszolgáltatás nélküli pénzjuttatás, ez kétségtelen, lehet bárminek nevezni. Ez a filozófiája. Na már most, ami a konkrét ügyet illeti. A Nemzeti Kulturális Alapnak van egy sajátos struktúrája, most abba, hogy milyen, ne menjünk bele talán, mert pokolian unalmas mindenkinek. Egy része nem művészeti tevékenységet, hanem közvetítői tevékenységet támogat, erről nincs mit beszélni, ez adottság. Mert van népművészet is, van könyvtár is, múzeum is. De egy mondatot azért mégis mondanom kell. Természetesen, ha ezek az állami, félállami intézmények megfelelő módon működhetnének, megfelelő pénzügyi bevétellel, támogatással, akkor más lenne az Alap ezzel kapcsolatos funkciója is. De nem így van. Lehet mondani, hogy a működést az államra kell bízni, elvileg működésre már most sem adunk támogatást, gyakorlatilag persze a projekttámogatás átsorol egy csomó mindent működésbe. Nyilván nem vagyunk, nem lehetünk jó gazdái a pénznek ilyen értelemben. Nincs is kemény elvárás ezzel kapcsolatban. Ami már most a konkrét ügyeket illeti, lehetséges metódus az is, hogy a támogatás fejében egy művet valahol egy állami intézményben el kell helyezni, de mi más megoldásokon is törjük a fejünket. A képzőművészetnél maradva, támogatásunk egy része az inkubáció, nekem a katalógus az. Az első pillanattól az a vágyam, hogy a Kulturális Alap ezen a téren egyfajta sajátos ügynökségként működjön, tehát a honlapján, vagy valahol az adott kiállítás meg legyen örökítve, és rajta is maradjon, lehessen kiajánlani a világ minden pontjára. Idáig még nem jutottunk el, de a lehetőség elvileg megvan rá. Ha nem élünk vele, az a mi tehetetlenségünk és ostobaságunk lesz. Igazából ott van Kovács Gábornak igaza, hogy egyre inkább meg kellene fontolni, hogy az Alap ne pénzosztó, hanem speciális megrendelő szervezetként működjön. Nem feltétlenül abban az értelemben, amit mondtál, hanem valahogy olyan módon, hogy ha van sajátos kulturális politika, talán lehet ilyen, akkor ezeket a megrendeléseket közvetíti, közvetítheti az NKA. Az itt ülők egy része talán tudja, hogy amikor nem vagyok a Kulturális Alap elnöke és életem nagyobb részében azért ez volt a helyzet, akkor közgazdász és társadalomkutató vagyok, és ilyen szemmel is nézem a dolgokat. Az egész kulturális mecenatúrában van egy nagyon komoly dilemma, amit én a könyv- példánál maradva a következőképpen fogalmaztam meg: e pillanatban a Kulturális Alapprogram a könyvtámogatás nagy részét a kiadóknak adja oda, miközben, azt hiszem, ez nem jól van így. Sokkal helyesebb lenne, részben az alkotót, részben pedig a befogadót finanszírozni, magyarán: a könyvtári állomány gyarapítását támogatni.

Bart István: Drága barátom, a szívemből beszélsz! Ötödik év óta kiteszem a lelkem, hogy ezt eladjam valakinek. Már neked is megpróbáltam eladni.

Szüts Miklós: Egyébként, mintha már lett volna ilyen Soros György praxisában.

Bart István: Neki is én adtam el.

Harsányi László: Akkor most nem mondom el az okokat.

Bart István: Ne mondd el, mert akkor én is elmondom.

Harsányi László: Egy okot mégiscsak elmondok. Magyarországon a kulturális célú pénzköltés az én becslésem szerint körülbelül négyszáz milliárd forintot tesz ki. Ebből az állami pénzek aránya nem több egyharmadnál. A másik kétharmad cím és pénz piacon cserél gazdát, valamilyen módon. Senki ne kezdje most definiálni, mi az a “kultúra”, nem érdekel, nem vagyok hajlandó bemenni ebbe az utcába: az, amit a statisztika annak tart. Nyilván óriási különbségek vannak ezen belül is. Megint a könyv egy jó példa. Bizonyos értelemben az író mégiscsak piacon kívüli szereplő, a könyvtár is, de közben van egy piaci szektor, ahol a könyvet kinyomtatják, forgalmazzák stb. Minden beavatkozás ebbe a piaci folyamatba, az is, amit a támogatással teszek, végül is piacellenes. Nem vagyok én neoliberális közgazdász, ha tetszik, én neokeynesiánus vagyok, de azzal azért tisztában vagyok, hogy ez egy rossz eltérítési mechanizmus, sőt, még azt sem tudom elérni, hogy az a támogatáspolitika, ami így kialakul, ne a különböző lobbik tevékenységének eredője legyen. Ez nyilvánvaló még a filmnél, de bizonyos értelemben hasonló a helyzet a többi területen is. Bár ez végiggondolandó. A képzőművészet teljesen széttöredezett és nem így működik, bár ott is van egy kemény piaci szektor – maguk a galériák, a műkereskedelem – de a lobbikkal ott sem lehet mit csinálni, se szabályozni, se befogadni, se kiköpni, se lenyelni, semmit. Úgyhogy ezek működő érdekrendszerek, az érdekek azonosak, a technikák meg másodlagosak. Inkább azt gondolom, hogy a Kulturális Alap túl azon, hogy én még azt is elfogadom, hogy mikor nem megrendelőként viselkedik, hanem ingyen mecénásként, akkor saját értékelvétől fordul el. De (Szüts Miklós felé fordulva) attól tartok, a társadalmasított típusú döntési mechanizmusok rossz példáját te is most fogod megtapasztalni.

Szüts Miklós: Azért némi tapasztalatom már van belőle. Bocsánat, amikor trónra léptél, meghirdettél még egy elvet, az sem valósult meg száz százalékig: a mennyiségi támogatásból a minőségi támogatás felé lépni. Tehát, hogy ne játsszuk itt a demokratikus egyenlősdit, hogy mindenkinek jusson három kiflivég…

Harsányi László: Jobb, ha most nem fogok magyarázkodni. Aki ismeri a játékteret, annak mondom, hogy év végén hetvenegynéhány kurátor távozik…

Szüts Miklós: Ahogy anyukám mondaná: “Niemals kommt besseres nach …”.

Harsányi László: Ezt meg sem hallottam. Egyébként a kurátorok egy bizonyos része, mint tudod, delegált, mindenféle alkotói szervezetektől kapjuk őket…

Szüts Miklós: Nem vagyok tag.

Bart István: Egyikben sem?

Szüts Miklós: De egyben, azt hiszem… Annyira mindegy.

Harsányi László: Jó, minden igaz. Ráadásul nagyra nőtt a szervezet. Nemcsak létszámában, a pénzben is. Tehát hirtelen nőtt meg az utolsó két év bevételei együttesen szerintem 20–25%-os bevételnövekedést hoztak, különböző okok miatt. Valószínűleg nagyon jól megy a gazdaságnak, nem tudok mást elképzelni.

Szilágyi Ákos: Mennyi akkor ez most összesen?

Harsányi László: Hát, nyolcmilliárd a bevétel, és ebből mondjuk a fenntartási költség szerintem elég alacsony, 6% körül van, ekkora kurátori testülethez és nyolcvan munkatárshoz képest, akik ellenőriznek, osztanak-szoroznak, hiszen átvettük a teljes minisztériumi pályáztatást is, minthogy az megszűnt. És hát ott van még a miniszteri keret, ami ennek a bevételnek a 25 százaléka, ennek egy részét így vagy úgy pályázni kell, a másik része azonban, hogy úgy mondjam, kegyúri, abszolút kegyúri. Nincs mese. Mondhatjuk persze, hogy milyen nagy vívmány ez, mert nemrég ez az arány még 50% volt.

Bart István: Hajszálon múlott, hogy nem lett belőle 100%. Az egész az.

Harsányi László: Tehát ez egy nem jól működő, céljait tekintve, küldetését tekintve kitűnő dolog, a Bart Pista cinikus megjegyzése ellenére, aki tettestársi minőségben évekig vett részt ennek a deformációjában. Egyelőre a minisztérium(ok)- ban harcoltam ki valamit, talán én vagyok hosszú ideje az első elnök, aki be tudott kanalazni három-négyszázmillió forintot az IHM és mások pénzéből, úgysem tudják elkölteni alaposan, rendesen, ez az igazság. Mi volt még ilyen kritika tárgya, amiben töredelmes megbánást tanúsíthatnék?

Szüts Miklós: De hát még egy ujjal sem nyúltunk hozzád.

 

Laptámogatás

Harsányi László: Rendben, akkor nézzük a laptámogatást! Nyolcszázmillió forint e pillanatban évenként a laptámogatás a Kulturális Alapból. Az irodalmi és más kulturális lapok nagy részét ma az Alap tartja el. Egyik-másiknak talán olvasója sincs. Ez persze mentálisan helyes. Csak nem tudom, szabad-e így tovább folytatni? Itt egy rendkívül kemény fordulatot, egy vágást kéne csinálni. Egyelőre azt találtam ki, hogy az elkövetkező hetekben, hónapokban auditáltatom az összes lapot. A Lapkiadók Egyesületét hívtam be segítségül, hogy menjünk végig ezen a dolgon.

 

Szüts Miklós: Szép, öt milkóért még izélgetni is fogtok?

Harsányi László: Persze, sőt még lejjebb is viszszük az izét.

Szüts Miklós: Évi öt rongyos gurigáért még auditálni is fogtok. Hát szerkesszen nektek lapot az a bagolai taknyos Szűz Mária!

Harsányi László: Na, akkor egy lappal kevesebbet kell támogatni, ti már visszaléptetek. Egyébként Kovács Gábornak ott van igaza, és ez egy félelmetes dolog, hogy ma a magyar kultúrát szabályozó különböző döntések, állami döntésekről beszélek, ezek közt egyébként a kulturális tárca saját döntéseinek aránya a legkisebb, köszönőviszonyban sincsenek egymással. Létezik a piacszabályozó eszközöknek – áfától a járulékfizetésig – egy olyan köre, amely fölött a kulturális minisztériumnak alig van döntési hatalma, noha a kultúrát közvetlenül és olykor súlyosan értinti. Egyszerűen átmegy rajta. Végig kellene gondolni, mik azok az eszközök, amiket nem tudunk különböző okok miatt kihasználni. A kultúra bizonyos termékei, nagyon sok termék – a művészetről beszélek – reklám nélkül meg sem jelenik a fogyasztó színe előtt. Erre a magyar kulturális szektornak semmi pénze nincsen. A művészetek állandóan hátrányt szenvednek ebben a dologban. Nem mindig lehet elvárni azt, hogy mondjuk egy Monet-kiállítás úgy sikerüljön, hogy a televízió egy héten kétszer sorban állást tudjon fényképezni. Mert itt éppen ez volt a reklám: maga a sorban állás. Engem mindig az izgat, hogy ami létrejön alkotásként azt az emberek látják-e, hallják-e, olvassák-e? Hogyan lehet a dolgot odavinni, eljuttatni? Társadalomkutatóként ugyanis avval kell szembesülnöm, hogy a magyar háztartások mindösszesen 15–20%-a az, amely kultúrára legalább egy forintot kiad egy évben. Nem számítva a televízió előfizetését, ami egyébként már nincsen is. Tehát ez nagy kérdése az egész magyar művészetpolitikának és kultúrapolitikának, hogy vegyük-e ezt olyan sztenderdnek, amit föl tudunk esetleg pörgetni nagyon jelentős invesztícióval 25%-ra, és hagyjuk a fenébe a többit, úszik majd, ahogy tud? Ez számomra egy igen komoly kérdés, mert attól függően, hogy igennel vagy nemmel válaszolunk rá, más-más kultúrafinanszírozási stratégiát kell választanunk. De ebben az egymást követő kormányoknak semmifajta végiggondolt stratégiája nem volt idáig, és a közgondolkodást sem foglalkoztatja. És ugye, mint azt nagyon jól tudjátok, elképesztő különbségek vannak már regionálisan is, jövedelmi helyzeteket tekintve is a kultúrában. Kistelepülési lakóknak és gyerekeiknek az esélyei fényévnyire vannak attól, amik itt Budapesten, vagy máshol lehetnének. Ráadásul az iskolarendszer nem tudja ezeket az anomáliákat kezelni, és maradna a kulturális szférára, hogy a kulturális tőkével, pontosabban e tőke elképesztő különbségeivel valamit csináljon. Itt most már újra átörökítünk hátrányokat. Nem akarom elvinni a beszélgetést ebbe az irányba, csak nem szerettem volna, ha ez a komoly dilemma itt nem kerül elő…

Szilágyi Ákos: Teljesen igazad van, és még számos, komoly dilemmát hozhatnánk elő, de egy beszélgetést valahol le kell zárni. Befejezésül engedjétek meg, hogy egy kicsit hazabeszéljek. Egy ilyen kis nyelvterületen a szellemi kultúrát nem a piac és nem is az állam, hanem azok tartják fenn, akiknek nincs más választásuk, mert csak így, csak szellemileg létezve tudnak élni, vagy csak így érdemes élniük. A haszonszerzés vagy a hivatalnoki derekasság világának horizontjáról nézve megszállottaknak, őrülteknek látszanak. Lehet, hogy ez lehangoló, de máshonnan nézve felemelő is talán. Magyarországon szinte minden szellemi területet ilyen megszállottságok tartanak fönt. Mit gondoltok, a 2000 folyóiratot, amely idén ünnepelte tizenöt éves fennállását, mi tartotta fönn idáig? Az, hogy jól megélünk belőle, vagy az, hogy idejüket, energiáikat haszontalanságokra pazarló megszállottak vagyunk, akik – szerénytelenül vagy elvakultan – hisszük, hogy a nagy időben – a szellemi kultúra idejében – szükség van ennek a lapnak a fennmaradására?

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.