Odébb

Az írás képessége: simulékony alkalmazkodás a valósághoz? Jó lenne hozzásimulni – na de mi történik velem akkor? Mi történik azokkal, akik valójában nem ismerik a valóságot? Amennyire össze van kuszálódva! Nincs az a fésû. Beletúrnak a költõk kétségbeesetten, hogy valami frizurává rendezzék, aztán éjjelente éppen ez a frizura hajszolja õket még nagyobb kétségbeesésbe. Nem úgy néz ki, mint azelõtt. Fel is út, le is út az álmok szépen föltornyozott frizurájának – amúgy is rakoncátlan volt már. Vagy alig sikerült végre összefogni, máris fátyolként lóg bele az arcukba. Vagy akaratlanul is égnek mereszti az undor attól, ami folyamatosan történik. Szóval nem hagyja magát ráncba szedni. Nem és nem. Akárhányszor végigszánthatnak rajta a foghíjas fésûvel – egyszerûen nem hagyja magát. Most még rosszabb. Az írás, amely a történésrõl szól, úgy folyik ki ujjaink közül, mint az idõ, és nemcsak az az idõ, amikor írtunk, amikor nem éltünk. Senki nem mulasztott semmit, amikor nem élt. Sem az élõ ember, sem a megölt idõ. A halott ember végképp nem. Amikor még írtunk, az idõ beszivárgott más költõk mûveibe. Mivel õ az idõ, mindenre képes egyidõben: beszivárogni a saját munkába és ugyanakkor a többiekébe, mások kócos hajába túr, mint a valóság felõl hirtelen támadó friss, gonosz szél. Ha egyszer valami felkavarodott, meglehet, nem simul el olyan gyorsan. Fúj a düh szele, felkap mindent. És el is sodor mindent, mindegy, hová, de soha nem vissza abba a valóságba, amit éppen ábrázolandók vagyunk. Mindenhová, csak oda nem. A valóság az, amely a hajunk, a szoknyánk alá fúj, és a valóság az, amely elsodor, magával ragad valami másba. Hogyan ismerheti a költõ a valóságot, ha éppen a valóság az, amely felkapja és sodorja magával, mindig ki a szélre? Onnan egyrészt jobban lát, másrészt viszont nem maradhat a valóság útján. Nincs számára hely. Az õ helye mindig odébb, kívül van. Csak az felfogható, amit onnan kintrõl mond, mégpedig azért, mert kétértelmûségeket mond. Két helyes, odaillõ mondás int arra, hogy semmi sem történik, kétfelõl és kétfelé nyúlnak-mutatnak a talaj felé, amely úgy mozog, mint a fésû meglazult tépõfogai. Vagy-vagy. Igaz vagy hamis. Elõbb-utóbb meg kellett történnie, hiszen laza talajra építkeztünk. Hogyan is alapozhattunk egy feneketlen lyukra? Ám a költõknek ez a látóterükbe kerülõ izgõ-mozgó elégtelenség egyvalamire mégiscsak elég. Arra, amit másfelõl annyiban is hagyhatnának. Annyiban is hagyhatnák, és annyiban is hagyják. Nem ölik meg. Csak nézik hályogos szemmel, de még homályosan látva sem válik tetszõlegessé. Pontosan talál a pillantás. És amit eltalál, az – noha alighogy rápillantottak, noha még a nyilvánosság szigorú tekintetét sem kellett kiállnia –, estében sem mondja, hogy más is lehetett volna, mielõtt áldozatul esett a leírásnak. Pontosan azt mondja, amit jobb lett volna kimondatlanul hagyni (mert jobban kellett volna kimondani?), aminek mindig is homályosnak kellett volna maradnia, alaptalannak, talajtalannak. Éppen elegen süppedtek belé nyakig. Futóhomok, de nem sodor. Alaptalanság, nem minden alap nélkül. Tetszõleges, de nem tetszik szeretni.

A kívüllevés azt az életet szolgálja, amely nem kívül zajlik, hiszen akkor mi nem lennénk benne a közepében, a sûrûjében, a tömény emberéletben; annak az életnek a figyelmes vizsgálatát szolgálja, amely mindig máshol van. Ott, ahol nem vagyunk. Miért is rónánk fel valakinek, hogy nem talál vissza az eredeti útvonalra, az életbe, az életút vonalára, ha az élet félrevezette õt? Nem abban az értelemben, ahogyan egymást félrevezetjük, de nem is úgy, hogy kézenfogta és kivezette, félre, hanem hogy véletlenül rajta ragadt, mint a por a cipõn, amelyet könyörtelenül üldöz a háziasszony, igaz, valamivel kevésbé könyörtelenül, mint a bennszülöttek az idegent. Miféle por? Radioaktív vagy magától aktív, csak úgy? Azért kérdem, mert különös fénynyomot hagy az úton. Vajon az út az, ami párhuzamosan fut, és soha nem találkozik azzal, aki ír; vagy aki ír, az megy mindig mellé, ki a szélre? Még nem különbözik, de azért el van különítve. Onnan nézi azokat, akik különböznek tõle, de egymástól is, nézi, mennyiféle ügyük van, aztán együgyûnek ábrázolja õket, hogy formát adjon nekik, mert a forma a legfontosabb, szóval onnan jobban látja õket. De ezt is felróják neki – akkor mégsem fény-, hanem krétanyom az, amely az írás útját jelöli? Mindenesetre a jelzés egyszerre megmutat és elleplez. A nyomot, amelyet hagyott, gondosan eltünteti maga után. Én itt se voltam. Mégis tudom, mi az ábra. Bemondták a tévében, fájdalomtól eltorzult, vérmaszatos arcok mondták a képernyõn, nevetõsre sminkelt, külön a smink kedvéért felfújt arcok, meg mások, akik helyesen válaszoltak egy kérdésre a vetélkedõn, csupaszáj nõk, akik nem tehetnek semmirõl, és nem tehetnek hozzá semmit semmihez, csak felálltak és levetették a blézerüket, hogy a kamera elé tartsák frissen keményített mellüket, vértbe bújtatott férfimellek utódait. És torkok minden mennyiségben, csak úgy dõl belõlük az ének, mint a szájszag, csak hangosabban. Ezt lehetne látni az úton, ha rajta lennénk. Kitérünk az út útjából. Inkább távolból néznénk, ott, ahol egyedül maradtunk, de még milyen szívesen, mert az utat nézni akarjuk, nem pedig menni rajta. Hangot adott ki magából ez az ösvény? Nemcsak fényecskékkel, de kiáltozó lényekkel, kiáltozó fényekkel is magára akarja vonni a figyelmet? Attól fél az út, amelyen nem járhatunk, hogy nem is akarunk járni rajta? Pedig mennyi bûn tapossa rajta egymás nyomát: kínzás, rablás, lopás, súlyos kényszerítés, kényszerítõ súly jelentõs világsorsok szövögetése közben! Az útnak mindegy. Hátára vesz mindent, állhatatosan, noha talajtalanul. Alaptalanul. Kicsúszott talajon. Nekem, mint mondtam, égnek áll a hajam, és nincs az az erõs tartást biztosító szer, amely elõtt meghajolna. Bennem sincs erõs tartást biztosító. Se rajtam, se bennem. Ha az ember odébb áll, álljon mindig készenlétben, ha még egy lépést, aztán még egyet hátra kell lépni, a Semmibe, ami ott van mindjárt az odébb mellett. Különcsapda is van, mindig készen áll, nyitva áll, csalogat tovább. A továbbcsalogatás becsalizás. Kérem, kérem, most nem szeretném szem elõl veszíteni az utat, amelyen nem járok. Rendesen, de fõleg jól és pontosan le akarom írni. Ha már így nézem, legyen is valami értelme. De ez az út nem tartogat nekem semmit. Nem hagy nekem semmit. Mi marad hátra? A mellékút is le van zárva, alig haladok. Úton vagyok úgy, hogy nem is haladok. És ott is védelemre van szükségem a biztonság kedvéért a saját bizonytalanságommal szemben, de a talaj bizonytalanságával szemben is, amelyen állok. A nyelv a biztonságra megy, nemcsak azért, hogy rám vigyázzon: mellettem megy és ellenõriz, jól csinálom-e, jól hibázok-e, amikor leírom a valóságot, mert a valóságot mindig hibásan kell leírni, nem tehet róla, de olyan hibásan, hogy aki csak olvassa vagy hallgatja, rögtön rájön a hibára. Ez a nõ hazudik! Ez a kutya pedig, a nyelv, ahelyett, hogy megvédene, mégiscsak azért tartom, most utánam kap. Meg akar harapni az õrzõm. Egyetlen oltalmam attól, hogy leírjanak, a nyelv, amely azért van, hogy azt a másikat viszont, ami nem én vagyok, le tudjam írni – ezért írom tele azt a rengeteg papírt –, szóval az én egyetlen oltalmam ellenem fordul. Talán csak azért tartom, hogy miközben úgy tesz, mintha oltalmazna, kioltsa az életemet. Mivel oltalmat kerestem az írásban, az útonlevés, a nyelv, amely mozgás, azaz beszéd közben biztos támasztéknak tûnt, most ellenem fordul. Nem is csoda. Már az elején gyanakodtam rá. Miféle álca az, amely nem láthatatlanná tesz, hanem egyre csak kiemel? A nyelv olykor véletlenül rátéved az útra, viszont soha nem tér ki elõlem. A nyelven szólás nem önkényes folyamat, hanem önkéntelenül önkényes, akár akarjuk, akár nem. A nyelv tudja, mit akar. Jó neki, én tudniillik nem tudom, és nem tudom, mi illik. A beszélgetés, egyáltalán: a beszéd tovább beszél odaát, egyre tovább, kezdet és vég nélkül, beszéd, de nem megszólalás. Folyik tehát a beszéd odaát, ahol a többiek tartózkodnak, mert nem akarják, hogy föltartsák õket, nagyon elfoglaltak. Odaát csak õk. Én nem. Csak a nyelv, az távolodik el tõlem olykor, átmegy a túloldalra az emberekhez, nem a többiekhez, hanem az igaziakhoz, a valódiakhoz a kijelölt útvonalon (ugyan hogy lehet itt eltévedni?), követi minden mozdulatukat, mint valami kamera, hogy legalább õ, a nyelv megtudja, milyen és micsoda az élet, mert utána már sohasem lesz olyan, és mindent le is kell írni, még életemben, ami nem az, ami. Beszéljünk arról, hogy hamarosan újabb szûrõvizsgálat esedékes. Hirtelen úgy szólalunk meg, olyan szigorúan, mintha választhatnánk azt is, hogy nem szólalunk meg. Akármi történik, csak a nyelv áll odébb, én maradok, lemaradok. A nyelv megy. Én maradok, megállok. Félreállok. És eláll a szavam.

Nem, mégiscsak megindul. Még itt van a nyelv. Itt volt végig, és azon törte a fejét, hogyan törje le a szarvamat? Most észrevett, és rám förmedt. Van képe hozzá, hogy uraskodjék fölöttem, rám emeli a kezét, nem szeret. Azokat a kedves embereket tetszik neki szeretni, ott az úton, úgy lohol a nyomukban, mint a kutya. Az is, engedelmességet mímelõ kutya. A valóságban nemcsak nekem nem, de senki másnak sem engedelmeskedik. Magának való. Vonít egész éjszaka, mert elfelejtettek az út mentén lámpásokat állítani, olyanokat, amiket napfény táplál, hogy ne kelljen árammal etetni õket, és elfelejtettek az útnak valami tisztességes nevet adni. Mégis annyi neve van, hogy a megnevezéssel nem jutnánk elõrébb, már ha megpróbálnánk. Átkiabálok a túloldalra én, az eltávozott, az eltávozottak sírján gázolok keresztül, hiszen ha már az út menti árokban rohanok, nem ügyelhetek még arra is, min taposok, kit taposok széjjel, csak odajutnék valahogy, ahová a nyelvem már odaért, és ahonnan gúnyosan vigyorog vissza rám. Nagyon jól tudja, hogy ha egyszer megpróbálok élni, az elsõ adandó alkalommal megkeserülöm. Elõször megkeseríti, aztán még el is sózza. Jó. Akkor én meg sóval hintem be a többiek útját, két marékkal szórom, hogy megolvadjon a nyelv jege, hogy sárrá olvadjon alatta a szilárd talaj. Miközben a valóságban már régen csak a feneketlen mélység tátong alatta. Mélységes pimaszság tõle! Ha már az én lábam alatt nem szilárd a talaj, alatta sem lehet. Úgy kell neki! Miért nem maradt velem, külön, miért vált el tõlem? Többet akart látni, mint én? Odaát a fõúton, ahol több az ember, és fõleg kellemesebb a társaság, bájos a csevegés? Többet akart tudni, mint én? Igaz, eleve többet tudott, de az nem volt elég neki. Még halálra zabálja magát az én nyelvem. Elrontja a gyomrát a valósággal. Úgy kell neki! Én kiköptem, õ viszont nem köp ki semmit, mindent elraktároz. Átkiabál hozzám az én nyelvem, ide félre, félrekiabálni, azt nagyon szeret, mert olyankor nem kell pontosan célozni, pedig neki amúgy sem kell, hiszen mindig célba talál, ha nem akárhogyan szól, hanem “az annyiban hagyás szigorúságával”, ahogyan Heidegger mondja Traklról. Hívogat a nyelv, ma már mindenki hívogathat, akit és ahányszor csak akar, hiszen vele van a nyelv kicsi készülékbe zárva, amibe belebeszélhet, mi másért tanult meg beszélni?, szóval felhív a nyelv, én itt vagyok a csapdában, kiabálok és kapálózom, a nyelv közben odébbállt, ezért kell most felhívnia, belekiabál a fülembe egy akármilyen készülékbõl, rögzítõrõl, mobilról, vezetékesrõl, onnan üvölti a fülembe, hogy nincs értelme kimondani valamit, megteszi azt õ, nekem csak utána kell mondanom, amit diktál; még értelmetlenebb volna jól kibeszélni magam egy baráttal, akiben bízhatom, mert elesett, és nem tud olyan gyorsan felkelni, hogy üldözõbe vegyen, szóval kibeszélni egy esetet, vagy akár, hát igen, csevegni. Semmi értelme. Amit a nyelvem mondott odaát, a kényelmes úton (tudom, hogy kényelmesebb, mint az enyém, amely ráadásul nem is út, bár nem látom jól, mégis tudom, hogy ott is szívesen idõznék), szóval a nyelv mondása, azáltal, hogy elvált tõlem, máris kimondássá változott. Nem, nem kibeszéléssé. Kimondássá. Hallgatja magát az én nyelvem, hallgatja, ahogyan kimondja, közben korrigálja magát, mert a kiejtésen folyton van mit javítani, sõt, kizárólag arra való, hogy javítgassák, végül új nyelvi közmegegyezésre jussanak, de az meg csak arra való, hogy valaki felrúgja. Késõbb az is újabb feloldozáshoz vezet, mármint úgy értem, megoldáshoz. Szamárvezetõ. Kedves nyelv, kérlek szépen, nem tudnál még elõtte legalább egyetlenegyszer figyelni? Hogy tanulj valamit, hogy megtanuld végre a kimondás szabályait… Mit kiabálsz, mit rezonálsz odaát? Azért csinálod, hogy visszafogadjalak? Azt hittem, nem akarsz visszajönni hozzám! Egyetlen jellel sem adtad értésemre, hogy vissza akarnál jönni, nem is lett volna értelme, nem értettem volna a jelet. Azért lettél nyelv, hogy elhagyj, és azért hagytál el, hogy biztonságosan haladjak? Hiszen semmi sem biztos. Te végképp nem, ahogy ismerlek. Nem ismerek rád. Önként vissza akarsz jönni? Nem fogadlak vissza, miket beszélsz? Ami elmúlt, elmúlt. Ami elmúlt, az nem út. Úgyhogy ha eloldalgásom és odébbállásom, folytonos hiányom, szakadatlan kívüllevésem személyesen jönne, és visszahozná a nyelvet, mondván: nálam jó helye van, végre itthon, itt jó a levegõ, itt szép hangot bocsáthat ki magából – mindez csak azért történne, hogy a nyelv ezzel a hanggal, ezzel az átható, vonító szirénahanggal, amely beletúr a levegõbe, még odébb, sokkal odébb lökjön. Ez a nyelv, az én termékem faképnél hagyott (vagy erre a célra gyártottam? hogy azon nyomban faképnél is hagyjon, mert nekem nem sikerült idõben faképnél hagynom saját magamat?), most pedig lövés közben visszarúg, odébb taszít, mintha nem lennék eléggé odébb. És mint aki jól végezte dolgát, máris az árokban dagonyázik, amíg be nem temetik, néz föl az égi árkokba, hempereg, barátságos állat, tetszeni akar az embereknek, mint minden rendes nyelv, hempereg, széttárja a lábát, biztosan azért, hogy simogassák, mi másért. Él-hal a becézgetésért. Így nem ér rá foglalkozni a holtakkal, nekem kell rajtuk tartanom a szemem, aztán persze a nyakamon maradnak. Ezért sem volt idõm féken tartani a nyelvemet, õ meg most szégyentelenül hányja-veti magát a simogató kezek közt. Túl sok halott van, akiken rajta kell tartsam a szemem, ez egy osztrák szakkifejezés, azt jelenti: gondoskodnom róluk, jól bánnom velük, de hát errõl vagyunk híresek, hogy mindig mindenkivel jól bánunk. Rajtunk a világ szeme, csak nyugalom. Errõl nem nekünk kell gondoskodni. Csakhogy minél követelõbb bennem a hang, hogy rajtuk, a holtakon tartsam a szemem, annál kevésbé tudom figyelemmel kísérni a saját szavaimat. A holtakat kell bámulnom, miközben a járókelõk ezt az aranyos jó nyelvet simogatják-vakargatják, de a holtak ettõl nem támadnak fel. Senki nem tehet róla. Én, a szétzilált, összekuszálódott, amilyen a hajam, én sem tehetek arról, hogy a holtak holtak maradnak. Hagyná már végre abba, hogy ne váljék idegen kezek rabszolgájává, bármennyire jólesik is neki. Ne álljon elõ újabb követelésekkel, hanem magától követelje meg, hogy elõálljon, és ne azzal, hogy becézgessék, hanem álljon elõ végre, álljon meg elõttem, mert a nyelvnek ez kutya kötelessége, csak gyakran megfeledkezik róla, rám meg nem hallgat. Elõ kell állnia, mert az emberek, akik magukhoz akarják venni – gyerek helyett, hiszen oly kedves tud lenni, ha viszontszeretik –, szóval az emberek soha nem állnak elõ, õk csak állítanak, de magukban nem állnak meg, sokuk még akkor is szökni próbál, ha elõállítják, széttépik a meghívót a fogadásra, akárcsak a behívót, meg ugyanazzal a lendülettel a zászlót is. Egy szó mint száz: minél többen tesznek eleget nyelvem követelésének, vakargatják a hasát, borzolják a szõrét, értékelik a kedvességét, annál távolabbra kerülök én, örökbe adtam a nyelvet azoknak, akik jobban bánnak vele, már szinte repülök, hol is volt az az út, amely felé igyekeznem kell? Hogyan jutok el mihez, hová? Hogyan jutok el oda, ahol kipakolhatom a mûszereimet, de ahol valójában pakolhatom is vissza õket? Odaát dereng valami az ágak között. Az az a hely, ahol az én nyelvem hízeleg másoknak, abban a hitben ringatja õket, hogy biztonságban vannak, de csak azért, hogy végre egyszer õt is ringassák? Vagy már ott tart, hogy beléjük harap? Harapós, csak ezt a többiek még nem tudják, én azonban jól ismerem, sokáig volt az enyém. Elõször a nyalakodás meg a turbékolás ezzel a látszólag kezes állattal, pedig nekik is van otthon ilyenjük, miért akarnak egy idegent is hazahurcolni? Mitõl lenne más ez a nyelv, mint az, amit már ismernek? Ha pedig más, akkor alkalmasint nem veszélytelen magukhoz venni. Elõfordulhat, hogy nem fér meg a másikkal. Minél több a barátságos idegen, aki ért hozzá, hogyan kell élni, de attól még nem érti a saját életét, mert csak a gyengédségi ösztönét követi, mivel folyton követnie kell valamit, annál kevésbé látom át, hogyan jutok vissza a nyelvhez. Miles and more. Minek lenne több köze a dolgok átlátásához, mint a látásnak? Csak nem akarja átvenni a beszéd a látás szerepét is? Beszélni akar, mielõtt látott volna? Ott fetreng, tapogatják, végigsöpör rajta a szél, halálra becézi a vihar, vérig sértik azzal, hogy hallgatják, a végén oda se hallgat. Hát akkor idehallgasson mindenki! Aki nem akar hallani, az beszéljen hallgatóság nélkül. Szinte minden ember nélkülözi a hallgatóságot, pedig beszél. Nekem van hallgatóságom, pedig a nyelvem nem hallgat rám, sõt, mostanában alig látom. Mindenféléket beszélnek róla. Megszólják. Így aztán neki már nem is kell sokat mondania, annyi baj legyen. Hallgatják, ahogy lassan elismétel valamit, amit valaki mástól hallott, miközben valahol megnyomnak egy piros gombot, és szörnyû robbanás. Nem marad más hátra, mint azt mondani: mi atyánk, ki vagy. Nem énrám érti, pedig végsõ soron atyja vagyok a nyelvemnek, azaz anyja. Az anyanyelvem atyja vagyok. Kezdetben volt az anyanyelv, és az anyanyelv énbennem volt, de nem volt hozzá tartozó atya. A nyelvem gyakran nem hallgatott a szóra, ezt hallgatólagosan értésemre adták, én azonban nem akartam megérteni. Errõl én tehetek. Az atya elhagyta a kis családot. Igaza is volt. A helyében én sem maradtam volna. Az anyanyelv most elindult az atya után, odébbállt. Mint mondtam, odaát van. Hallgatja az embereket az úton. Azon az úton, amelyen az atya ment el egykor, idejekorán. Most tud valamit, amit te nem tudsz, és amit az atya sem tudott. Csakhogy minél többet tud, annál semmitmondóbb. Persze folyton mond valamit, de semmitmondó. Az elvonultság pedig elvonul. Nincs rá szükség. Senki nem látja, hogy én még ott vagyok, az elvonultságban. Nem figyelnek rám. Igaz, figyelmesek velem, de figyelni rám, azt nem. Hogyan érjem el, hogy ezek a rólam szóló szavak mondjanak valamit, ami mindannyiunk számára sokatmondó lehet? Úgy biztosan nem, hogy beszélek. Nem is tudok beszélni, hiszen a nyelvem jelenleg sajnos nem tartózkodik itthon. Odaát mond éppen valami mást, amivel szintén nem én bíztam meg, a parancsomat viszont rögtön az elején elfelejtette. Nekem nem mondja, pedig mégiscsak az enyém. Nekem nem mond semmit, hogyan mondana másoknak bármit is? És mégsem semmitmondó, ezt el kell ismerniük! Minél távolabbra kerül tõlem, annál többet mond, sõt, csak akkor mer olyasmit mondani, amit õ maga akar, csak akkor mer engedetlenkedni, ellentmondani nekem. Ha nézünk, eltávolodunk tárgyunktól, minél tovább nézzük. Ha beszélünk, azzal visszaszerezzük tárgyunkat, de megtartani nem tudjuk. Kiszakítja magát, és saját megnevezései után rohan, az után a rengeteg szó után, amelyeket én alkottam, és amelyeket el is veszítettem. A szavakat folyamatosan váltogatom, az árfolyam pedig pokolian rossz, aztán már csak: pokoli. Alig mondok ki valamit, máris el van felejtve. Erre törekedett, odébb akart állni tõlem. A kimondhatatlant naponta kimondják, de azt, amit én mondok, éppen azt nem szabad kimondani. Ez a kimondott aljassága. Kimondottan aljas. Az sem elég neki, ha az enyém lehet. Azt akarja, hogy tett legyen belõle, hogy elmondhassuk: a szavakat tett követte. Még azzal is megelégednék, ha letagadná a nyelv, hogy az enyém, csak az enyém legyen. Hogyan érjem el, hogy legalább egészen kicsit ragaszkodjon hozzám? A többiekre úgysem ragad semmi, úgyhogy ajánlom neki magamat. Gyere vissza! Jöjjön vissza, legyen szíves! És nem. Olyan titkokra fülel odaát az úton, amilyenekrõl én nem tudhatok, és továbbmondja õket, másoknak, akik hallani sem akarnak róluk. Én akarnám, járna is nekem, akár ide a szemembe, de nem áll meg, és nem is beszél hozzám. Az ürességben van, amelyet éppen az tüntet ki, és éppen abban különbözik tõlem, hogy ott nagyon sokan vannak. Az üresség az út. Még az ürességtõl is odébb vagyok. Letértem az útról. Akárhányszor megszólaltam, az mind csak szajkózás volt. Akárhányszor megszólhatnak, az majd’ mindig csak a hazugság szajkózása, mesebeszéd. Én magam csak szajkóztam, és azt állítom: ez az igazi megszólalás. Mind mondtam: egyszerûen mesés! Ennyi mindent régen nem mondtam. Le is maradt a hallgatóság, pedig hallgatnia kell, hogy tudjon valamit. Ebben a tekintetben viszont – amely valójában eltekintés, tõlem most tekintsünk el – nem lehet engem semmiért sem megszólni, nincs itt semmi, semmi érdekes. Az életnek mindig csak a távolodó hátát látom, a nyelvem is hátat fordít, hasát pedig vadidegeneknek tartja oda, hogy becézgessék, a szégyentelen, hátat fordít nekem, ha fordít valamit egyáltalán. Túl gyakran fordul elõ, hogy jelet sem ad, és nem is szól. Elõfordul, hogy nem is látom odaát, és most még azt sem mondhatom: “mint mondtam”, ezt már többször is mondtam, de már nem mondhatom, nem találok szavakat. Olykor látom a szavak hátát vagy a lábukat, ahogy sántikálnak, de még mindig gyorsabbak, mint én, már régóta, még mindig. Mit csinálok én itt? Ezért állt odébb, ezért vágta hanyatt magát az a drága nyelv? Így persze mindig gyorsabb lesz, mint én, felugrik, elrohan, ha elindulok felé, hogy elkapjam. Nem tudom, miért kéne elkapnom. Hogy ne õ kapjon el engem? Õ talán tudja, õ, aki meglépett tõlem? Aki nem követ engem? Aki most mások tekintetét és szavát követi, márpedig azokat tényleg nem tévesztheti össze velem. Mások, mert õk a Másik. Nem másért, mint hogy õk a Másik. Ennyi elég neki. A lényeg, hogy én szótlan vagyok. Mások, mindig csak mások, hogy ne én legyek, akihez tartozik, az az édes nyelv. Bizony én is szívesen simogatnám, mint a többiek odaát, bárcsak elkaphatnám. De õ odaát van, hogy el ne kaphassam.

Mikor fog csöndben odébbállni? Mikor áll odébb valami, hogy végre csönd legyen? Minél odébb áll a nyelv odaát, annál hangosabb. Szájról szájra jár, csak az én szájamra nem. Kiborultam. Nem folytam szét, de kiborultam. Kialvatlan vagyok, mert a nyelvet bámulom, mint egy világítótorony, aki megvilágosodván fénnyel csalogat haza, aki forgás közben mindig mást bont ki a sötétbõl, csupa olyasmit, ami már eleve ott volt, akár megvilágítják, akár nem: világítótorony, amely senkinek sem segít, pedig nagy szükség volna rá, nehogy valaki vízbe fulladjon. Minél pontosabban igyekszem eltalálni, annál csökönyösebben világít a nyelv. Én bizony kioltom ezt a nyelvlángot, takarékra állítom, csakhogy minél jobban igyekszem befödni magammal, mint a hosszú bot végére erõsített koppantó, amivel gyerekkoromban kioltották a templomi gyertyákat, minél inkább igyekszem elfojtani ezt a lángot, mintha annál több levegõhöz jutna. Annál hangosabban kiabál, kezek ezrei alatt hányja-veti magát, jót tesznek neki, amit én sajnos soha nem tettem, hiszen azt sem tudom, nekem mi tenne jót, szóval most kiabál, hogy távolmaradhasson. Rákiabál a többiekre, hogy fújjanak a kürtjükbe, és kiabáljanak, mint õ, hogy hangosabb legyen. Azt kiabálja, hogy ne menjek hozzá túl közel. Egyáltalán, senki ne menjen a másikhoz túl közel. És a kimondott sem mehet túl közel ahhoz, amit mondani akarunk. Ne lépjünk túl közel a saját nyelvünkhöz, sértésnek veszi, képes, és elszólja magát, fülsértõen, így aztán nem halljuk ki belõle, hogy azt, amit mondott, csak a szájába adták. Képes nekem fût-fát ígérni, beszél összevissza, csak távol tartsam magam tõle. Mindent megígér, csak ne közelítsek. Milliók megközelíthetik, csak én nem! Közben meg az enyém! Maguk mit szólnak ehhez? Én nem is tudom, mit szóljak. Elfelejtette az eredetét, másképpen nem tudom magyarázni a dolgot. Nálam kezdett, tudják. Hogy megnõtt, szóhoz sem jutok! Rá sem ismerek. Akkor ismertem meg, amikor iiilyen kicsi volt. Amikor még csönd volt, és a nyelv az én gyerekem volt. Hirtelen milyen óriási lett. Ez már nem az én gyerekem. Nem lett felnõtt, viszont megnõtt, nem tudja, hogy azért még nem nõtt túl rajtam, viszont igen eleven. Annyira eleven, hogy saját magát képes túlordítani, sõt mindenki mást is, aki hangosabb nála. Hihetetlen magasságokba képes felpörgetni magát. Higgyék el, jobb maguknak, ha nem hallják ilyenkor! Nem vagyok büszke a gyerekre, ezt is higgyék el, kérem! Azt akartam, hogy mindig olyan halk maradjon, mint akkor, amikor még beszédképtelen volt. Most sem akarom, hogy végigsöpörjön valamin, mint a vihar, hogy másokat egyre hangosabb ordítozásra meg kemény tárgyakkal való dobálózásra bírjon, el sem tudja kapni, hát igen, errõl is én tehetek, sosem volt valami sportos. Nem tud megfogni. Dobni tud, de megfogni, azt nem. Engem azért fogva tart, noha elment. A saját nyelvem foglya vagyok, és õ az õrzõm is. Na nézzék csak – hiszen nem is vigyáz rám! Ennyire biztos felõlem? És mert biztos abban, hogy nem szököm meg, azt hiszi, õ megteheti? Itt jön egy halott, és hozzám beszél, pedig nem volt betervezve. Szabad neki, mostanában sok halott szólal meg a fojtott hangján, veszik maguknak a bátorságot, mert a saját nyelvem nem vigyáz rám. Mert tudja, hogy nem szükséges. Õ megszökhet, én maradok állhatatosan. Készen állok, õ viszont odébbállt. Én pedig maradok. Ami marad, nem költõk mûve. Ami marad, odavan. Ma már nem lesz több mélyrepülés. Semmi és senki nem landolt. Vagy ha mégis, minden ráció ellenében, valami, ami nem jött, mégis maradna még egy kicsit, akkor cserébe az, ami marad, a legillanóbb, a nyelv: eltûnt. Új állást kapott. Aminek maradnia kell, mindig odavan. Itt legalábbis nincs. Mi marad hátra.

FORDÍTOTTA NÁDORI LÍDIA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.