Megdönthetõ-e a zsaroló állam?

I. A “narancssárga forradalom” elõtt1

2001-ben az East European Constitutional Review folyóiratban jelent meg Keith Darden amerikai politológus tanulmánya, amelyben a szerzõ – tudomásom szerint – elõször használta a “zsaroló állam” kifejezést a volt Szovjetunió területén mûködõ félautoriter, vagy más néven “hibrid” rendszerekkel kapcsolatban.2 Darden szerint az állami szintû, vagyis tulajdonképpen intézményesített zsarolás a hatalomgyakorlás fõ eszközeként jelenik meg a posztszovjet régió országaiban. Ennek a rendszernek három fõ eleme van. Elõször is, a posztszovjet térség minden állama igen elnézõ magatartást tanúsít a korrupcióval szemben. Sõt, ezekben az országokban a korrupciót bizonyos értelemben egyenesen támogatják és elvárják – állítja a szerzõ. Ezzel egyidejûleg pedig – és itt már a rendszer második eleme következik – igen széleskörûen alkalmazzák a Szovjetuniótól megörökölt hírszerzési apparátust (a Belügyminisztériumot, a KGB különbözõ reinkarnációit, valamint egy újkeletû opricsnyinát, az “adóhatóságot”) törvénysértések számbavételére és kompromittáló anyagok összegyûjtésére. S végül a harmadik elem – a törvények önkényes alkalmazása, amely igen enyhén érvényesül a “saját oldallal” (a gazdaságilag és politikailag lojális alattvalókkal) és rendkívül keményen (tulajdonképpen a terror eszközeivel) az “ellentáborral” (az ellenzékkel és más – tényleges avagy csupán gyaníthatóan nem teljes mértékben lojális – “árulókkal”) szemben.

A felvázolt modell igen meggyõzõ képet mutat – a Darden által gyakran idézett és kommentált Melnyicsenko õrnagy kivételesen “beszédes” felvételeire3 való hivatkozás nélkül is. Ukrajna, Oroszország, Örményország, Kazahsztán mindennapi élete, az uralkodó “elit” magatartása minden szakértõi jelentésnél jobban igazolja az említett felvételek hitelességét, valamint azt, hogy ez a jelenség nemcsak a kijevi kormányzati körök sajátja, hanem bizonyos értelemben Moszkva, Minszk, Biskek4 stb. esetében is igaz.

Darden meglehetõsen pesszimista végkövetkeztetéseivel már nehezebb egyetérteni. A szerzõ igen stabilnak tekinti a fent leírt rendszert, és úgy gondolja, hogy megváltoztatására belátható idõn belül nincs remény. Ugyanis mindazoknak, akik ezt megtehetnék, egyáltalán nem áll érdekükben: “Az elnök és közvetlen környezete tovább erõsíti hatalmát, az oligarchák egyre csak gazdagodnak, a média továbbra is ellenõrzés alatt áll, a lakosság széles rétegei pedig megfélemlítettek, fragmentáltak és elnyomottak.”

Mindeközben az ehhez hasonló tekintélyelvû rendszerek bukása Jugoszláviában és nemrég Grúziában reményt ad a demokrácia hívei számára, hogy további országokban is hasonló változásokra kerülhet sor, és arra ösztönöz, hogy még nagyobb figyelemmel elemezzék azokat a körülményeket és tényezõket, amelyek ilyen fordulathoz vezethetnek.

A játszma szereplõi

Darden kissé leegyszerûsíti a képet azzal, hogy Ukrajna uralkodó elitjét és társadalmát ugyanazzal a reménytelenül szürke színnel festi. Az uralkodó elit még a szovjet idõkben (legalábbis a posztsztálini idõkben) sem volt homogén. Ma pedig ez az ukrán elit regionális, gazdasági, politikai és egyéb szempontok alapján végképp megosztott képet mutat. A hatalom “egységét” egyelõre kétségkívül a fent említett zsarolás segítségével tartják össze, azonban a zsarolás további erõsödésével és kiterjesztésével az “oligarchák” többsége menthetetlenül a “zsaroló állam” titkos ellenségévé válik (azaz az õket zsaroló állami apparátus és legfõképp az elnök és hivatala ellenségévé). Az oligarchák, még ha nem is mind, de elég nagy számban lépnek fel azzal a természetes igénnyel, hogy végre elhagyják a kényszerû kikötõt, és szabadon hajózhassanak a gazdaság és a politika vizein.5

Ugyanígy nem teljesen egyértelmû az ukrán nép helyzete sem. A hatalomtól, és általában a politikától való elidegenedés mértéke valóban igen magas a lakosság körében; az ukránok többsége nem bízik sem az állami vezetõkben, sem az állami hivatalokban, de még az ellenzéki vezetõk, pártok és média sem számíthatnak sokkal nagyobb bizalomra. Egy 2003-as, a hatalomellenes megmozdulások tetõpontján végzett felmérés szerint a megkérdezettek majdnem kétharmada (64%) nem ismeri az ellenzék követeléseit, és ráadásul, mint kiderült, több mint fele (54%) tudni sem akarja, mire vonatkoznak ezek a követelések.6

A posztkommunista elit kétségkívül keményen megdolgozott azért, hogy a Szovjetuniótól megörökölt, állampolgári jogokkal nem rendelkezõ közösséget megtartsa korábbi atomizált, elidegenedett és elszigetelt állapotában. Mindazonáltal – a hatalom sokéves erõfeszítései ellenére – Ukrajnában életben maradtak a civiltársadalom csírái. Számos, idõnként igen hatékony társadalmi szervezet mûködik, mint például az Ukrajnai Választók Bizottsága (www.hq.org.ua), a Harkovi Jogvédõ Csoport (www.khpg.org), vagy az Alekszandr Razumkov Gazdasági és Politikai Kutatóközpont. Léteznek független, bár a hatalom által folyamatosan üldözött tömegkommunikációs csatornák, létezik egy (FÁK-szinten) eléggé jelentõs, a parlamenti szavazatok egyharmadát (a “részben- ellenzéki” kommunistákkal együtt pedig majdnem felét) birtokló demokratikus ellenzék.

Végül pedig, a heterogén eliten és a változatos képet mutató lakosságon kívül van még egy harmadik tényezõ, egy harmadik szereplõ is, amely képes lehet befolyásolni az ukrajnai posztszovjet status quót, s amelyet Keith Darden figyelmen kívül hagy pesszimista elõrejelzéseiben. Természetesen a nemzetközi demokratikus közösségre gondolok, amely az utóbbi évtizedben saját játékszabályokat alakított ki az egész világon, és egyáltalán nem érdekelt abban, hogy ezek az Európai kontinensen sérüljenek. Az, hogy az EU-t ma jobban leköti a bõvítés, az Egyesült Államokat pedig az iraki háború, még nem jelenti azt, hogy az ukrán vezetés szabad kezet kapna a soron következõ választások tisztességtelen lebonyolítására vagy más trükkök bevetésére, amirõl Javier Solana igen találóan mondta: “Játék a szabályokkal – szabályos játék helyett.” Az ukrán vezetés alkotmányos manipulációi kapcsán az Európa Tanács legutóbbi keményhangú határozata,7 valamint az EU és a NATO ennek kapcsán tett nyilatkozatai egyértelmûen Kijev tudtára adják, hogy az efféle magatartás szankciókat von maga után, akármennyit papolnak is az ukrán vezetõk “euroatlanti elkötelezettségükrõl”.

Az elit árulása

Nehéz lenne a fent említett három tényezõ közül bármelyiket is kiemelni, illetve meghatározó erejûnek beállítani. A magam részérõl a döntõ mozzanatot e három tényezõ együttes jelenlétében, sajátos szinergiájában látom. Kétségtelen, hogy azokban az országokban, ahol vérszegény a civiltársadalom, gyöngék vagy teljesen hiányoznak a demokratikus hagyományok, minden radikális változás csak az uralmon lévõ autoriter vezetés megosztottságának vagy egyenesen felbomlásának közvetlen vagy közvetett következménye lehet. “Az elit árulása – írja Darden amerikai kollégája, L. Way – a kikényszerített pluralizmus egyik fontos eleme”8 olyan pluralizmus ez, amely nem azon alapul, hogy a demokratikus intézményeket és eljárásokat, az emberi jogokat a hatalom birtokosai tiszteletben tartják, hanem azon, hogy képtelenek a tekintélyelvû kormányzás általuk vágyott szintjét megvalósítani. Így hát nincs mit csodálkozni azon, hogy a tekintélyelvû vezetõk legfõbb riválisai a legtöbb esetben saját közvetlen környezetükbõl kerülnek ki. (Nemcsak Juscsenko volt Kucsma kormányfõje, de maga Kucsma is annak idején Kravcsuk kormányfõje volt, és Kravcsuk sem volt elhanyagolható személy Scserbickij apparátusában. Egészen hasonló volt a helyzet Grúziában is, ahol Sevarnadze politikai kíséretébõl nõttek ki hatalmának megdöntõi. Ezek az emberek éppen itt tettek szert ismertségre, itt váltak mérsékelt és mérvadó politikusokká a külvilág szemében, amit soha nem érhettek volna el akkor, ha közvetlenül ellenzéki pozícióból startolnak, mivel a vezetõ tömegkommunikációs csatornák agyonhallgatják az ellenzék vezetõit, vagy ha mégsem, akkor veszélyes radikálisoknak, sõt, ami még rosszabb: infantilis, amatõr idealistáknak állítják be õket.)

Kétségtelen, hogy az elit árulása nemcsak Milosevics és Sevardnadze bukásában játszott döntõ szerepet, hanem tulajdonképpen az összes kommunista rezsim megdöntésében az 1989-–1991-es idõszakban. Ahhoz viszont, hogy az autoriter vezetés teljesen természetes megosztottsága a vezetõk egy részének nyílt “árulásával” és az ellenzék oldalára való átállással vagy legalábbis egy alig leplezett szabotázzsal végzõdjön, szükség van a már említett két tényezõre: erõteljes (vagy legalábbis érzékelhetõ) “alulról” jövõ nyomásra, a lakosság széles rétegeinek elégedetlenségére, és egy nem kevésbé erõs, képletesen fogalmazva, “felülrõl” jövõ nyomásra – az adott autoriter rendszert bizonyos szinten legitimáló (vagy delegitimáló) nemzetközi állami és nem-állami szervezetek részérõl.

A számottevõ erkölcsi jóváhagyáson kívül, amelyet az ellenzékhez átpártoló elit a “néptõl” és a nemzetközi közösségtõl kap (és amelytõl megfosztják konzervatív társaikat), van e támogatásnak egy igen fontos gyakorlati eleme is. Mert az “árulók” abban a tudatban vállalhatják az ellenzék oldalára való átállás egyébként komoly kockázatát, hogy sikertelenség esetén a “nép” és a “nemzetközi közösség” nem engedi, hogy a rendszer bosszút álljon rajtuk. Az a tény, hogy Ukrajnában (fõként az ország nyugati régióiban) létezik egy széles körû támogatást élvezõ, befolyásos demokratikus ellenzék, sok potenciális ellenzéki számára egyfajta “menlevélként” szolgál: két éve ukránok ezrei (elsõsorban Juscsenko hívei) csak azért szavaztak Julia Tyimosenkóra, hogy megvédjék “Kucsma zaklatásaitól”; ugyanezen okokból a hatóságok kénytelenek voltak kiengedni a börtönbõl Andrij Skilt, akit Lvov megye egyik körzeti képviselõjévé választottak.

A gyenge láncszem

Ebben az értelemben (Moldovával együtt) kétségtelenül Ukrajna a “leggyengébb láncszem” a volt Szovjetunió területén megszilárdult konszolidálódott tekintélyelvû rendszerek sorában. Fehéroroszországgal, Kazahsztánnal, és sajnos mára már Oroszországgal ellentétben Ukrajnában még lehet váratlan politikai fordulatokra számítani. Sem az ellenzéki politikusok és a független média elleni represszió erõsödése, sem a választási törvényekkel és bizottságokkal való ügyeskedés, sõt, még az alkotmány pillanatnyi érdekek által diktált, elkeseredett változtatgatása sem jelenthet garanciát az uralkodó rendszer fennmaradására. Úgy öt éve Alekszandr Rubcov orosz politológus a posztszovjet látszatdemokráciákat egy vadonatúj, fafogantyús zománcozott vödörhöz hasonlította, amelynek csupán egyetlen kis bibijük van. A vödör fenekén egy kis lyuk meredezik, épp akkorka, hogy mire a kútról hazaér vele az ember, kifolyik belõle az összes víz.9 Vagyis a FÁK országaiban mintha meglenne minden formálisan demokratikus intézmény, mintha mûködne az öszszes formálisan demokratikus eljárás, de mindegyiken van egy kis “lyukacska”: különbözõ szabálytalanságok, amelyek a fennálló rendszer fennmaradását biztosítják. Ez a “lyukacska” egyfelõl nem nõhet túl nagyra, mert akkor jönnek a nemzetközi szankciók, de nem lehet túlságosan kicsi sem, hiszen az már hatalomvesztéshez vezetne (ahogyan az meg is történt Ukrajnában 1994-ben Leonyid Kravcsukkal, elõtte pedig Vjacseszlav Kebiccsel). A minimálisan szükséges, ugyanakkor maximálisan megengedhetõ törvénysértések kérdése így pokoli dilemmává válik sok posztszovjet vezetõ számára, akik – érthetõ módon – nem szeretnének Milosevics vagy Ceausescu helyzetébe kerülni, ugyanakkor – Lukasenko példáját látva – a nemzetközi elszigetelõdéstõl és kiközösítéstõl is tartanak. A “lyuk” átmérõje, az “ösvény” szélessége, amely valóságos aknamezõ minden politikai vezetõ számára, sok tényezõtõl függ, melyek közül a legfontosabb, a már említett “lentrõl” jövõ (társadalmi) nyomás, amely tovább fokozza a hatalom megtartásához szükséges repressziót és törvénysértéseket, és a “felülrõl” jövõ (nemzetközi) nyomás, amely csökkenti az autoriter vezetõk számára még büntetlenül alkalmazható repressziók és a törvénysértések maximális szintjét.

Nem nehéz észrevenni, hogy Ukrajna esetében ez a “már” és “még” közötti folyosó meglehetõsen szûk. Egyrészt, Ukrajnában a civiltársadalom – Oroszországgal ellentétben – nem korlátozódik a fõvárosra (illetve bizonyos mértékig más nagyvárosokra, ahol a politikai pluralizmus többé-kevésbé intézményesített formában mûködik). A civiltársadalomnak Ukrajnában – a “lekenyerezett” Kijeven kívül is – erõs gyökerei vannak az ország nyugati részén, amely (a közszájon forgó vélemények és a hivatalos propaganda ellenére) nem a “nacionalizmus melegágya”, hanem a politikai pluralizmus és a tekintélyelvû tendenciákkal szemben megnyilvánuló szolidáris polgári ellenállás forrását jelenti.10 Másrészt – Oroszországgal ellentétben – Ukrajna nem rendelkezik óriási nyersanyagkészletekkel (atomfegyverrõl nem is beszélve), és – a közép-ázsiai köztársaságokkal ellentétben – azzal az ún. “ázsiai-muszlim” jelleggel sem, amely bocsánatos bûnné szelídíti a “demokrácia tökéletlenségeit”, és megvédi az ezekben az országokban kialakult autoriter rendszereket a Nyugat szigorú szankcióitól.

A politikai mozgástér, amelyben az autoriter rendszer büntetlenül garázdálkodhat, Ukrajnában viszonylag szûk. Az, hogy Leonyid Kucsmának bizonyos mértékben sikerült elkerülnie a nemzetközi kötelezettségek különféle megsértéséért járó szankciókat, annak a “többirányú politikának” köszönhetõ, amely felváltva kacérkodott hol Oroszországgal, hol a Nyugattal, és felváltva zsarolta mindkettõt az “ellenfeléhez” való további közeledéssel.11 Ennek ellenére úgy tûnik, hogy a “Gongadze-gate”12 után ez a taktika már nem mûködik. A Nyugat végül beleunt a megbízhatatlan, hagyományos orientációját folyton (oda-vissza) nem-hagyományossal cserélgetõ partnerébe. De úgy látszik, Oroszország is elunta, hogy örökösen a “megfoghatatlan Joe-ra” vadászszon, a “kazetta-botrány” után rájött, hogy ez a “Joe” nem is olyan megfoghatatlan.

Az ukrán oligarchia Kelet és Nyugat között

Ebben a helyzetben Ukrajnában a harmadik, a rendszerváltás szempontjából talán a legfontosabb tényezõ erõsödésére lehetett volna számítani: az uralkodó elit megosztottságára és szétesésére. Ez a folyamat Ukrajnában tulajdonképpen soha nem állt meg, amit többek között az is mutat, hogy a mai ellenzék soraiból kifejezetten sok “régi arc” köszön vissza. Az ukrán elit széttartó politikai, gazdasági, sõt, nyelvi-kulturális orientációja nagy mértékben akadályozta, hogy az országban egyszemélyi tekintélyelvû hatalom jöjjön létre: ebben a helyzetben az elnök arra kényszerült, hogy – a külügyeken kívül – a belügyekben is széttartó politikát folytasson. Egyfelõl a több, egymással konkuráló klán jelenléte, másfelõl pedig a jelentõs erõt képviselõ demokratikus (és nemcsak a csökötten kommunista) ellenzék lehetõséget biztosít különbözõ alkalmi szövetségek megkötésére egy (vagy több) klán és a demokraták között. Tulajdonképpen a legfontosabb politikai feladat, amellyel Leonyid Kucsma az utóbbi években birkózik, az, hogy megakadályozza az ilyen szövetségek létrejöttét, valamint az, hogy megelõzze ingatag hívei ellenzékbe vonulását.13 Feltételezhetjük, hogy az ún. “alkotmányreform” sikere és a 2004. évi választások eredménye nagymértékben attól függ, sikerül-e Kucsmának és “válságmenedzserének”, Medvedcsuknak ellenõrzésük alatt tartaniuk azokat a hûséges embereiket a parlamentben, a kormányban és a régiókban, akik már régóta a fejükre álmodták a gyõztes ellenzék babérkoszorúját, de persze nem feledkezhettek meg azokról az adóhatóságnál és más “igazságszolgáltatási” szerveknél õrzött vastag mappákról sem, amelyek bõséges kompromittáló anyagot tartalmaznak mindegyikükrõl.

A szakértõk általában egyetértenek abban, hogy Ukrajnában nagyjából véget ért az eredeti tõkefelhalmozás, és az uralkodó oligarchia már inkább a rendszer liberalizációjában érdekelt, mintsem a szigorításában. Az átláthatóbb gazdaság és politika minden bizonnyal megszigorítja a megszokott játékszabályokat és csökkenti a várható nyereséget, másfelõl azonban tervezhetõbbé, biztonságosabbá teszi a játékot, és függetleníti a tekintélyelvû elnök és kedvezményezettjei pillanatnyi érdekeitõl. Nem kevésbe fontos, hogy az “új ukránok” nemzetközi színtéren is megkapják azt a legalitást és legitimitást, amely becsületes üzletembereknek és megbízható partnereknek jár ki, ahelyett, hogy továbbra is megalázó viccek figuráiként és az Interpol, a FATF14 és más – ukrán üzletemberekkel nem épp kesztyûs kézzel bánó – szervezetek megkülönböztetett figyelmének alanyaiként tartsák õket számon.

A széles körben elterjedt sztereotípiák ellenére Ukrajna már ma kétszer annyi árut és szolgáltatást exportál az EU-ba, mint Oroszországba. Még akkor is, ha elismerjük, hogy az európai piacra sokkal nehezebb betörni, e piac nagysága (az orosz negyvenszerese) összehasonlíthatatlanul vonzóbbá és perspektivikusabbá teszi az európai piacot az orosszal szemben (az export-orientált ágazatok modernizációjára gyakorolt jótékony hatásáról nem is beszélve).15 Egyébként még azok az oligarchák is, akik Oroszországgal üzletelnek (fõképpen orosz kõolajat és földgázt importálnak és reexportálnak), pénzüket nem Moszkvában, és persze nem Minszkben tartják. Mindez az ukrán üzleti elitet nemcsak érdekeltté teszi abban, hogy javítsa a Nyugathoz fûzõdõ kapcsolatait, de a lehetséges szankciók által sebezhetõbbé is.

Nem adjuk senkinek a mi Milosevicsünket!

A status quo megõrzésében vagy a tekintélyelvûség szigorításában tulajdonképpen csak az állami apparátus érdekelt, élén az elnökkel, plusz a “szilovikok” (erõszakszervezetek), az adóhatóság és a zsaroló állam egyéb fenntartói és gazdái. Miután az elmenekülõ Melnyicsenko õrnagy nyilvánosságra hozta az elnök és cinkosai között lezajlott bizalmas beszélgetéseket, úgy tûnik, a fent említett érdekeltség a túlélés feltételévé vált. A hasonló beszélgetések résztvevõi számára a saját országukon belüli nemzetközi izoláció valószínûleg messze nem a legrosszabb jövõképet vetíti elõre.

Részben ezért nem tartok valószínûnek semmilyen “grúziai forgatókönyvet” Ukrajnában.16 Kucsma elnök nem Sevardnadze, nem Jelcin, és még csak nem is Kravcsuk. Kucsma nem távozhat “csak úgy”, még ha szeretne, akkor sem, mert háta mögött ott áll az átkozott õrnagy, az átkozott felvételek és – mi tagadás – a még élõ tanúk, akik készek sok mindent felidézni, amint szertefoszlik a zsaroló állam kísértete. Az ukrán elnök helyében mindenkit szembeköpnék, aki bármiféle garanciát próbálna nekem távozásom esetén felajánlani. Leonyid Kucsma számára az egyetlen megbízható garancia csak maga Leonyid Kucsma lehet.

Az ukrán rendszer csak az uralkodó elit árulása következtében bukhat meg, akárcsak a jugoszláviai. Úgy látszik, ezzel Kucsma is tisztában van, és olyan embereket helyez kulcspozíciókba, akiknek, hozzá hasonlóan, nincs vesztenivalójuk. Nem valószínû, hogy bármi is megállíthatná õket, ha a hatalmuk megtartása forog kockán. Ennek ellenére, a legtöbb nagyvárosban többségben lévõ ukrajnai orosz etnikumú és orosz nyelvû lakosság döntõ része számára a nemzeti demokraták és a menthetetlenül korrumpálódott, mindenki által egyformán megvetett rendszer harca jelentõs mértékben “idegen háború” marad, amelyet legfeljebb páholyból hajlandók követni arra a pár percre, amíg a sokkal izgalmasabb “Szerencsekerék” (népszerû orosz tévés vetélkedõ – a szerk.) reklámszünete tart. Igen, szinte senki sem szereti Kucsmát és környezetét, de majdnem ugyananynyira viszolyognak – a Vjacseszlav Csernovilov17 és Viktor Juscsenko18 táltal vezetett nemzeti demokratáktól is (vagy legalábbis nem bíznak bennük).

Van-e vajon reális alapja a szovjet “antinacionalista” propaganda által gondosan felnövesztett és a mai hatalom hivatalos televíziója által is egyre táplált elõítéletnek, hogy az ukrán ellenzék nacionalista? Abban, hogy Juscsenko nem nacionalista, szinte mindenki egyetért, még a legelszántabb ellenségei is, de mindig hozzáfûzik: “Juscsenkóval nincs is semmi baj… Hanem a környezete…” Nos, a “környezet” eléggé tág meghatározás. “A mi Ukrajnánk” tömörülés több mint száz, különbözõ nemzetiségû és politikai irányultságú képviselõbõl áll, akiknek nagyjából fele listán, fele pedig egyéni jelöltként jutott be a parlamentbe, és csak késõbb csatlakozott “A mi Ukrajnánk” frakcióhoz. Mint minden ernyõszervezet, “A mi Ukrajnánk” összetétele is igen heterogén képet mutat. Bár korántsem rokonszenvezek minden tagjával, a tömörülés vezetõségében nem látok sem elszállt nacionalistákat, sem antiszemitákat, sem megátalkodott ruszofóbokat, sem szélsõségeseket – a mozgalom vezetõi igen mérsékelten viselkednek, komoly üzleti, gazdasági vagy más természetû presztízzsel büszkélkedhetnek, és képesnek látszanak arra, hogy akár holnaptól átvegyék a hatalmat és meggondoltan, hozzáértõen irányítsák az országot. Hasonló benyomást kelt “A mi Ukrajnánk” 2002 májusában, közvetlenül a parlamenti választások után meghirdetett politikai programja is, amely egy centrista többség megszervezését és az ennek megfelelõ koalíciós kormányzást tûzte ki céljául.19

Juscsenko kompetenciáját talán inkább a tettei, mintsem a televíziós propagandisták együttérzõ sóhajai (“Juscsenko becsületes, rendes gyerek. De túl gyenge, nekünk pedig kemény, erõs kezû elnökre van szükségünk…”) alapján kellene megítélni. Juscsenko öt éven keresztül igen sikeresen irányította a Nemzeti Bankot, többek között abban a sorsfordító 1998. évben is, amikor a hrivnya ugyan megingott, ám mégse zuhant a mélybe a rubel után – s ez nagymértékben a fõbankár szakmai hozzáértését dicséri. 1999–-2001 között ez az ember állította talpra az ukrán gazdaságot, bezárt egy sor kiskaput, felszámolta a barterkereskedelmet, kifizette a csillagászati összegû nyugdíj- és munkabértartozásokat, csökkentette a külsõ adósságállományt, egy sor visszafordíthatatlan reformot valósított meg, melyek máig éreztetik hatásukat.

Juscsenko legmeggyõzõbb jellemzése számomra a gyanakvó Melnyicsenko õrnagy nagyszámú felvételének egyikén hallható, amelyen egy Kucsmára emlékeztetõ személy egy Azarov adóhatósági vezetõre emlékeztetõ személy panaszait hallgatja. Azarov az akkori miniszterelnökre, Juscsenkóra panaszkodik Kucsmának, hogy az – az elnök szóbeli utasítása ellenére – állítólag nem hajlandó aláírni bizonyos gyanús dokumentumokat. “Hát igen, – sóhajt fel gondterhelten Kucsma, – úgy tûnik, nem olyan egyszerû képlet ez a gyerek, mint gondoltuk”. Még ha csupán a becsületesség lenne Viktor Juscsenko egyetlen erénye, azt gondolom, már ez is feljogosítana arra, hogy a legszebb reményeket fûzzük személyéhez – túlságosan ritka már ez a tulajdonság politika körökben, kiváltképp a posztszovjet politikában.

II. A “narancssárga forradalom” után

Egy évvel ezelõtt Leonyid Kucsma ukrán államfõ elõrukkolt egy általa írt, vagy legalábbis szignált könyvvel, amelynek ezt az izgalmas címet adta: Ukrajna nem Oroszország. Bírálói azonnal gúnyolni kezdték, mondván:

Még szerencse, hogy Kucsma úr ilyen jól kihasználta az idõt, és két elnöki ciklus alatt sikerült rájönnie, hogy az általa vezetett ország nem azonos Oroszországgal.

Manapság az ukrán “narancssárga forradalom” nyomán a világ figyelme egy olyan ország felé fordult, amelyet eddig csupán Oroszország “hátsó udvaraként” tartottak számon. A Kreml-beli honatyákat láthatóan feszélyezi, hogy a szomszédban demokratikus, potenciálisan az autoriter Oroszországra is kiható változások zajlanak, Kijev utcáin pedig új vicc terjed, amely Kucsma tavalyi könyvére utal: “Hallottad, hogy Putyin könyvet ír? A címe az lesz: Oroszország nem Ukrajna

Az utóbbi hónapokban érezhetõen feszültebbé vált a két “testvérnemzet” viszonya, amelyet már eddig is a finoman szólva “testvéri vetélkedés” (de még inkább afféle “halálos barátság”) jellemzett. Az ok, hogy miközben az ukrán nép bátran fellázadt a választási csalás és az alattomosan terjeszkedõ diktatúra ellen, addig az oroszok mindent megtettek, hogy a korrupt, tekintélyelvû kormány oldalán beavatkozzanak az eseményekbe. Újabban a nemzetközi sajtó nagy meglepetéssel veszi tudomásul, hogy Ukrajna tényleg nem Oroszország. A fõcímek beszédesek: “Egy nemzet felemelkedése” (The Wall Street Journal), “Nemzet születik” (Financial Times), “Egy nemzet ébredése” (The Times), “Független nemzet vagyunk” (The Independent). Ez kétségkívül jobban hangzik, mint az 1991-es médiareakció, amikor noha a Szovjetunió összeomlása után Ukrajna ténylegesen az önálló államiság útjára lépett, ilyen címeket olvashattunk: “Komisz Ukrajna”, “Egy sehonnai nemzet”, “A szovjet peresztrojka nem-kívánt gyermeke”. Csakhogy az ukránok sem akkor, sem most nem gondolták, hogy sehonnai, vagy újdonsült nemzet volnának – éppúgy, ahogy a Karib-szigetek sem azóta léteznek, hogy Kolumbusz “felfedezte” õket.

Az orosz birodalmi mítoszból levezetett számos hibás következtetés egyike az az oroszok körében elterjedt nézet, miszerint az ukránok többsége beszél oroszul – márpedig aki beszél oroszul, az szívesen csatlakozna újra a régi-új orosz birodalomhoz. Az efféle kényszerképzetek következtében az orosz politikusok rendre téves kijelentésekre és hibás lépésekre ragadtatják magukat, s ezzel többnyire saját országuknak is kárt okoznak. A legfrissebb példa az ukrán elnökválasztás, amelybe Oroszország pénzügyileg, a média, kutatók, politikusok, sõt maga Putyin elnök személye révén is alaposan bekapcsolódott, persze az állítólagos oroszpárti jelölt, Viktor Janukovics miniszterelnök oldalán. A beavatkozás még a legbuzgóbb oroszbarát ukránok szemében is túl direktnek és ellenszenvesnek hatott. Putyin máskülönben magas népszerûsége néhány hét alatt a felére zuhant Ukrajnában, és végül minden ötödik orosz nemzetiségû ukrán állampolgár az ellenzéki jelöltre, Viktor Juscsenkóra voksolt – annak ellenére, hogy õt veszedelmes “nacionalistának” igyekeztek beállítani. Az orosz kisebbség 20 százalékos támogatása természetesen nem olyan kiugró arány, hogy ezzel egy elnök maximálisan elégedett lehetne. De még mindig több, mint ami egyáltalán elképzelhetõ lenne egy etnikailag valóban megosztott államban, mondjuk Koszovóban vagy Boszniában. Ráadásul a közvélemény-kutatások szerint Juscsenko támogatói fõként a fiatal, magasan képzett rétegbõl kerülnek ki, vagyis olyan, jól tájékozott emberek, akiket kevésbé terhelnek a makacs “antinacionalista” (igazából imperialista) szovjet sztereotípiák.

A legnagyobb probléma az, hogy Moszkvában nehezen értik meg, hogy még azok, akik az “orosz- párti” Janukovicsra szavaztak (és tíz évvel ezelõtt a szintén oroszpártinak mondott Kucsmára) – még azok sem azonosulnak politikailag Oroszországgal, és eszük ágában sincs “újraegyesülni” a szomszédos Nagy Testvérrel. Pedig olyan egyszerû ez: gondoljunk bele, hogy az írek többsége angolul beszél, mégis elhatárolódik Angliától; elõfordulhat, hogy a frankofón belgák jó kapcsolatot ápolnak Franciaországgal, és feszültebb a viszonyuk flamand polgártársaikkal, ám ettõl nem szükségképp lesznek szeparatista vagy irredenta ambícióik. Az orosz birodalmi mítosz azonban még az ilyen egyszerû képletet is összezavarja.

Így fordulhat elõ, hogy Viktor Csernomirgyin kijevi orosz nagykövet és Jurij Luzskov moszkvai fõpolgármester hirtelen felbukkannak a donbászi Szeverodonyeckben egy helyi elöljárók által rendezett oroszbarát konferencián, amely jórészt ukránellenes szeparatista jelszavak jegyében zajlik. Az esemény a nemzetközi sajtó címoldalára kerül, szakértõk merengenek el újra Ukrajna esetleges felosztásáról, polgárháborút, orosz katonai intervenciót emlegetnek. Kevés a józan kommentár, amely rámutat, hogy az esemény csupán politikai színjáték, mesterségesen megrendezett jelenet, amelynek célja, hogy elterelje a figyelmet a valódi problémáról: ki és hogyan hamisította meg a választási eredményeket. A helyi elöljáróknak nyomós okuk lehet, hogy a kijevi hatalomváltástól megrettenve egy kis “szeparatista fenyegetéssel” megzsarolják a rivális jelölteket. Ám ez a fenyegetés csak szánalmas papírtigris.

A kérdéses régió elavult nehézipara, különösen szénbányászata miatt jelenleg jelentõs állami dotációra szorul. Oroszországnak biztos nem kellene a Donbász, és semmi esély rá, hogy a régió valaha is képes lesz önellátóvá válni. Ráadásul ezen a vidéken az önállósodási törekvéseknek nincs hagyományuk – kivéve a Krímet, ahol a szeparatizmus a 90-es évek elején lángolt fel legerõsebben. Ez azonban mára szükségszerûen kihalófélben van. Egy 2004. december 6–9. között végzett országos felmérés szerint az ukránok nem támogatják sem egy délkeleti független állam létrejöttét (82,3 százalék nem; 8,8 százalék igen), sem a Donyeck-vidék autonómiáját (83,4 százalék nem; 8,1 százalék igen), sem pedig Donyeck elszakadását és Oroszországhoz csatolását (86,2 százalék nem; 5,9 százalék igen).

Az ukrán helyzet megértéséhez számításba kell venni, hogy a 48 milliós lakosság összetétele a 2001-es népszámlálási adatok szerint 77 százalékban ukrán, 17,3 százalékban orosz és körülbelül 5 százalékban más nemzetiség. A megelõzõ, 1989-es szovjet népszámlálás óta az oroszok aránya 5 százalékkal csökkent, az ukránoké pedig ugyanennyivel nõtt. Sok évtized óta ez volt az elsõ eset, hogy az ukrán nemzetiségûek száma nõtt – pusztán azért, mert a függetlenség után sok kevert etnikum újradefiniálta önmagát. A szociológusok ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy sokan ennél jóval árnyaltabban határozzák meg önmagukat. A kutatók szerint ha a felmérések nagyobb választási lehetõséget engednének, kiderülne, hogy csak az állampolgárok 56 százaléka tartja magát kizárólag ukránnak, és mindössze 11 százalék kizárólag orosznak, 27 százalék pedig úgy gondolja, hogy egyszerre ukrán és orosz is.

A nyelv problémája legalább ilyen összetett. A 2001-es népszámláláskor a lakosság 67,5 százaléka nevezte meg anyanyelveként az ukránt, 29,6 százalék az oroszt, 3 százalék pedig valamely más nyelvet. A szociológusok szerint azonban a felmérés inkább szimbolikus, nem gyakorlati, nyelvhasználati szempontból vizsgálta a kérdést. Közvélemény-kutatások alapján ugyanis az emberek 40 százaléka beszél otthon ukránul, 30 százaléka oroszul, 30 százalék pedig úgy nyilatkozik, hogy a “körülményektõl függõen” használja a két nyelv valamelyikét. Bármit jelentsenek is ezek a “körülmények”, Ukrajna túlnyomórészt kétnemzetiségû és kétnyelvû ország, ahol gyakorlatilag mindenki megérti az ukrán és az orosz nyelvet is, a lakosság kétharmada pedig mindkét nyelven folyékonyan kommunikál. Az utcán, a parlamentben, a televízióban és másutt gyakran elõfordul, hogy két ember beszélgetésekor az egyik ukránul kérdez, a másik oroszul válaszol.

Ukrajna kétségkívül megosztott ország: nyelvileg, kulturálisan, vallásilag, politikailag és regionálisan. Ugyanakkor a választóvonalak nem teljesen tiszták, és az ország kettéosztódásának esélye messze nem akkora, mint ahogy azt az oroszországi és nemzetközi média beállítja. A különbözõ csoportok átfedésben vannak egymással, és a köztük lévõ határok elmosódnak, áthelyezõdnek, keresztezik egymást, sõt, olykor el is tûnnek. Az ingadozó csoportok segítik az eltérõ identitásúak közti diffúziót, a keveredés pedig valódi párbeszédre ösztönöz.

A kelet-nyugati választóvonal csak akkor tûnik élesnek, ha a Kelet-Európával azonosuló legnyugatibb város, Lvov után, közvetlenül Donyeckbe megyünk, ahol a szovjet mentalitás dominál (bár markánsan jelen van a sajátos helyi, se nem ukrán, se nem orosz önazonosság is). Ez a különbség azonban elhalványul a középsõ területeken, amelyekre a posztmodern hibriditás, pontosabban a posztszovjet eklektika jellemzõ. Összességében a nyugati vidék nem száz százalékosan narancssárga, de a keleti sem csak kékben játszik. Lvov és Donyeck csak az ország fölött ívelõ szivárvány két legtávolabb esõ színe. Ukrajna ideológiailag megosztott, de földrajzilag nem.

Azonban való igaz, hogy az országban két teljesen eltérõ, összeegyeztethetetlen elképzelés uralkodik a nemzet múltját és jövõjét illetõen. Az elsõ, némileg leegyszerûsítve, “ukrán” vagy “európai” megközelítésnek nevezhetõ. Arra az elképzelésre épül, hogy Ukrajna alapvetõen európai ország, amelynek fejlõdését eltorzította és hátráltatta ugyan az orosz és szovjet hatás, most azonban a többi kelet-közép-európai országhoz hasonlóan értékeiben, intézményeiben szeretne “visszatérni Európába”.

A másik elképzelést, ugyancsak leegyszerûsítve, a “kis-orosz”, “szovjet” vagy “keleti szláv” jelzõkkel lehetne illetni. A pontosabb meghatározást nehezíti, hogy ez az elképzelés jóval képlékenyebb és kevésbé körvonalazott. Valójában két attitûd között ingadozik: egyfelõl a pszichológiai, kulturális és politikai értelemben vett régi birodalmi lokálpatriotizmus, másfelõl egy új típusú posztimperialista “kreolizmus” között, amely világosan kimondja az orosz nyelv és kultúra felsõbbrendûségét, és hallgatólagosan védi az urbanizált oroszbarát rétegek érdekeit a történelmileg elmaradt ukránokkal szemben. Ez az elképzelés láthatóan nélkülöz mindenfajta jelképes invenciót és koherens érvelést, afféle átmeneti jelenség a gyarmatosításból a poszt-kolonializmusba vezetõ úton. Az azonban biztos, hogy erõsen konzervatív, szovjetbarát, nyugatellenes, tekintélyelvû és látens ukranofób attitûdöt takar.

Bármennyire homályos ez a rejtélyes szovjet elképzelés az ország jövõjérõl, tény, hogy 1991-ben az ukránok kétharmada Leonyid Kravcsukra szavazott, mondván az ex-kommunista funkcionárius alkalmas feje lehet az új független államnak. Más szóval a többség néhány, jobbára felszínes változás mellett a régi rendszer tovább élését választotta. Csak a szavazók egyharmada voksolt a volt disszidens Vjacseszlav Csornovilre, vagy valamelyik kisebb jelöltre – vagyis a szovjet múlttal való radikális szakításra, a kommunizmus felszámolására és a lengyel vagy balti típusú európai átalakulásra. 2001-re valamelyest változott helyzet, 2004-re pedig drámaian átfordult. Az ukrán identitás érezhetõen megerõsödött és felnõtt a civil társadalom. Ma az emberek majdnem kétharmada a nyugatbarát, demokratikus jelöltre, Viktor Juscsenkóra szavazott, és három emberbõl csak egy támogatta a Kucsma és Janukovics urak által képviselt “kriptoszovjet” rezsimet.

Ukrajna visszatérése Európába valószínûleg nem lesz könnyû folyamat. De nagyszerû lehetõség Ukrajnának, Európának, és paradox módon Oroszországnak is, amely végre kialakíthatja saját nemzeti identitását az elavult és egyre nehezebben megvalósítható birodalmiság helyett. Addig is, jól szemlélteti az ukránok és az oroszok közti különbséget egy népszerû vicc: kérdezzünk meg egy ukránt meg egy oroszt, hogy elcserélnék-e a nukleáris fegyvereiket egy csinos házra, jó kocsira meg egy szép kerek összegre. Az ukrán boldogan elfogadná az ajánlatot. Az orosz méltatlankodva utasítaná vissza.

Fordította Kutyina Olga és Orosz Ildikó

  1. Mint emlékezetes, a narancssárga Viktor Juscsenko kampányszíne volt az elnökválasztáson. Ellenfele, Viktor Janukovics színe a kék (ld. késõbb). – A ford.
  2. K. A. Darden: Blackmail as a tool of state domination: Ukraine under Kuchma. In: East European Constitutional Review Vol. 10. o. 2–3 (Spring-Summer 2001); www.law.nyu.edu/eecr/vol10num2_3/focus/ darden.html. (A “zsaroló állam” kifejezést M. Rjabcsuk egy magyarul is megjelent korábbi tanulmányának fordításából vettem át: http://www.iwm.at/ t-23txt3.htm#1 – A ford.)
  3. A Leonyid Kucsma testõrségében szolgálatot teljesítõ Nyikolaj Melnyicsenko õrnagy kb. 300 órás felvételt készített az elnök és látogatói között lezajlott beszélgetésekrõl. A felvételeket 1999-tõl kezdõdõen részben nyilvánosságra hozták, és ez szolgáltatott alapot ahhoz, hogy Kucsma elnök bûnrészesként gyanúba keveredett Gregorij Gongadze újságíró meggyilkolásának ügyében. Az események hatására Melnyicsenko az Egyesült Államokban keresett menedéket. (A szerk.)
  4. Biskek: Kirgízia fõvárosa. (A szerk.)
  5. Ld. pl.: Ukraine: splits emerging in pro-presidential ranks. In:Oxford Analytica 2003. júl. 4.
  6. Ld. T. Kuzio: Why is the opposition weak in Ukraine? In: RFE/RL Poland, Belarus, and Ukraine Report. Vol. 6. 2003. december 9. 46. szám
  7. http://assembly.coe.int/Main.asp?link=http%3A%2F%2Fassembly.coe.int%2FDocuments%2FAdoptedText%2FTA04%2FERES1364.htm
  8. L. A. Way: Pluralism by default and the challenges of authoritarian state building in weak states: The Former Soviet Union in comparative perspective (a szerzõ birtokában lévõ kiadatlan kézirat).
  9. A. Rubcov: Neototalitarizm In: Moszkovszkije Novosztyi 1999. október 9–15.
  10. Lásd errõl Dmitrij Furman kitûnõ tanulmányát: “Centri” i “periferii”. Polityicseszkije szisztyemi treh vosztocsnoszlavjanszkih reszpublik. In: Szvobodnaja Miszl 1998/6.
  11. Egy ehhez kapcsolódó remek kommentár: Ju. Mosztovaja: Szjurpljasz po-ukrainszki. In: Zerkalo nyegyeli 2003. január 18. www.zerkalo-nedeli.com/ie/show/ 427/37382/
  12. Ld. a 3. sz. jegyzetet! (A szerk.)
  13. Ld. pl.: T. Kuzio: Rifts Emerge among Ukraine’s Ruling Elite. In: RFE/RL Newsline. 2004. január 28.
  14. Financial Action Task Force on Money Laundering – Pénzmosás elleni nemzetközi akciócsoport (a szerk.)
  15. More than neighbours. The enlarged European Union and Ukraine – New Relations. Chapter 4.1.1. (“Trade”) www.batory.org.pl/doc/final_rep.pdf
  16. Érdekes, hogy maga Juscsenko határozottan elhatárolódik a hasonló feltételezésektõl, amelyeket fõleg az elnök-barát média tupíroz fel (érzékelhetõ Amerika-ellenes felhanggal). Véleménye szerint a “grúziai”, “jugoszláviai” és egyéb forgatókönyvek megismétlését emlegetõ szóbeszéd: vagy szappanopera, vagy dajkamese. “Grúzia talált saját választ a problémájára, Ukrajnának is saját választ kell találnia”. Lásd: Yushchenko Rules Out Georgian-Style Revolution // Rustavi-2 TV, Tbilisi, 2004. január 26., BBC Monitoring Service.
  17. Vjacseszlav Csernovil a “Narodnij Ruh” ukrán nemzeti demokrata párt elnöke volt. 1999-ben tisztázatlan körülmények között veszítette életét egy autóbalesetben. (A szerk.)
  18. Ld. Ju. Mosztovaja: Nyecsem disaty. In: Zerkalo nyegyeli, 2003. december 20. www.zerkalo-nedeli.com /ie/show/474/44736/
  19. Ld. Sz. Rahmanyin, Ju. Mosztovaja: A proszto-to kak! In: Zerkalo nyegyeli 2002. május 18. www.zerkalo- nedeli.com/ie/show/393/34827/ Š Nyeprikosznovennij zapasz. Gyebati o polityike i kulture. “Novoje Lityeraturnoje Obozrenyije” Kiadó.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.