Tevékeny jelképek: a Novgorod-mítosz

“Az embernek gondolatai vannak, a szimbólumoknak viszont megvan az emberük.”

Max Lerner

A Novgorod-mítosz megváltoztatta a város fejlõdésének ütemét. A megfigyelõk szerint: “nyugati” avagy “liberális” konszenzust eredményezett a régió elitjeiben olyan idõszakban, amikor Oroszország más régiót politikai belharcok szabdalták.

A mítosz kialakulása három szakaszra osztható. Az 1989-tõl 1993-ig tartó elsõ szakaszban Novgorod város népi küldötteinek tanácsa könyörtelenül támadta a szovjet korszak jelképeit, s ez elõkészítette a terepet a további társadalmi-gazdasági változások számára. A második szakaszban, amely 1994-tól nagyjából 1998-ig tartott, a civil csoportosulások Novgorod középkori múltjában kerestek sajátos jelképeket, hogy ezek segítségével dolgozzák ki a régió új távlati terveit. A harmadik szakasz 1999-ben kezdõdött és ma is tart: a tartományi kormány gyorsan felfogta e jelképek politikai hasznát, és meglehetõsen nyíltan alkalmazta is át ezeket, hogy politikai támogatást szerezzen.

Szovjet jelképek tûz alatt: a városi szovjet szebb múlt után kutat

A 80-as évek végén, a peresztrojka csúcsán rengeteg, addig elnyomott történelmi és vallási jelkép bukkant fel. Novgorodban két téma hozta lázba az embereket: a Szent Szófia székesegyház, és Novgorod szabad gazdasági övezetté nyilvánítása.

A középkori Novgorodban a Szent Szófia székesegyház neve a köztársaság szinonimája volt. A szovjet idõkben azonban a templom az ateista rezsim céltáblájává vált, és 1929-ben be is zárták. A peresztrojka, illetve az orosz kereszténység fennállásának ezeréves évfordulója 1988-ban bátorítást adott a helyi híveknek, hogy javasolják Oroszország legrégebbi székesegyháza státusának megváltoztatását. Amikor 1990 júliusában ünnepélyesen újra beiktatták Novgorod és Sztaraja Rusza egyházmegyéjét, követelték, hogy a Szent Szófia is újra templomként mûködhessen.

Hamarosan Novgorod lakosságának szinte minden rétege (bár mindegyik más okból) támogatta, hogy a Szent Szófiát megnyissák. Az orosz nacionalisták úgy gondolták, hogy ez ismét megerõsítheti Oroszország kulturális szuverenitását; a helyi demokraták azért támogatták, hogy ezzel a Kommunista Pártot gyengítsék, a reformkommunisták pedig úgy vélték: ez bizonyíthatná, hogy a párt képes alkalmazkodni az új idõkhöz. Az orosz ortodox egyház, amelynek tényleges politikai szavazóbázisa nem volt, számíthatott egy sor kulturális és történelmi hagyományõrzõ társaságra: ezek nem is igen titkolták, hogy a templom restaurálásáért lobbiznak.

1988-tól kezdve a helyi sajtó rendkívül sokat foglalkozott a Szent Szófiával: azt sulykolta, hogy a székesegyház lehet Novgorod jelképes egyesítõje és védelmezõje. A terepet elõkészítette, hogy az elõzõ évben éppen Novgorod volt a helyszíne egy évente megrendezett pánszláv kulturális eseménynek, a Szláv Írás és Kultúra Napjainak. Az egy hétig tartó ünnepségsorozat alkalmat adott a médiának arra, hogy részletesen bemutassa az egyházat, és különösen a Szent Szófia történetét. A következõ évben hirtelen (némely körzetben több mint hétszeresére) nõtt a felnõttkeresztelések száma a régióban, és rengeteg kérelem érkezett a templomok megnyitására.

1989-ben a Novgorodi Írószövetség elindította a Vecse címû hetilapot. Fõszerkesztõje Mihail Petrov író lett, és a lap helyi történészek írásai segítségével rendszeresen bemutatta a novgorodi hagyományokat, a helyi templomokat, sõt még a korábban tabunak számító orosz uralkodóház és az emigráció témájával is foglalkozott. A lap hamarosan olyan fórummá vált, ahol a helyi értelmiség képviselõi elmondhatták, mennyire becsben tartják a Novgorod-mítosz egyes fontos öszszetevõit, és cselekvésre is buzdíthattak.

Jellemzõ példa az a nyílt levél, amelyet a második lapszámban “a novgorodi közélet képviselõi” intéztek vologdai “honfitársaik”-hoz. Miután hangsúlyozza, hogy “jogunk van így [honfitársaknak]) nevezni Benneteket, hiszen valaha egyazon köztársasághoz tartoztunk”, a levél követeli, hogy szolgáltassák vissza a Szent Szófia tornyából elvitt harangokat, amelyek most a Vologda melletti Szent Cirill kolostorban vannak. A szenvedélyes hangú felhívást meglehetõsen vegyes összetételû csapat írta alá: Oleg Ocsin egyetemi közhivatalnok, aki nem sokkal késõbb a Novgorodi Városi Szovjet elnöke lett, Nyikolaj Grinyov, aki a Novgorodi Egyesített Állami Múzeum és Mûemlékvédelem igazgatója lett, és Vlagyimir Kalpan, az SZKP Területi Bizottságának volt titkára.

1991. augusztus 16-án a Szent Szófia székesegyházat visszaadták az egyháznak. A helyi sajtó a mai napig úgy emlékezik meg évente az eseményrõl, mint ami nemcsak az egyház ünnepe, hanem a régió történetének is fordulópontja volt. A civil szervezetek közötti korai és sikeres együttmûködés rendkívüli jelentõségû volt: régiókból követendõ példaként emlegetik ma is az egyház és az állam közötti kapcsolatok alakításában.

Ma már nem ritkaság, ha orosz közhivatalnokok udvarolnak az ortodox egyháznak, de a novgorodi közigazgatás még a hivatalos vallásosság kívánalmain is túltesz. Anyagilag támogatták egy új székesegyház építését, részben finanszírozták a helyi televízió vallási mûsorait, és a város oktatási költségvetésébõl még egy “kísérleti” egyházi iskolát is támogattak. Az elmúlt évtized során több mint 110 templomot nyitottak meg újra a novgorodi régióban. Mi több, ahogy a helyi állami vagyonigazgatóság vezetõje fogalmaz, az egyházi restitúció kizárólag az egyházmegye anyagi korlátai miatt nem halad gyorsabban.

A másik téma, amely ezekben a zaklatott években erõsen foglalkoztatta a közvéleményt, az volt, hogy Novgorod egyike legyen-e a három kísérleti szabad gazdasági övezeteknek (SZGÖ). A zónára 1988-ban tettek javaslatot a helyi ipari cégek vezetõi, mert vegyesvállalatok számára szerettek volna kedvezõ beruházási körülményeket teremteni. A pártvezetõkkel egyetértésben úgy gondolták, hogy az övezet ritka jó lehetõség a régió és a Nyugat közötti kereskedelmi kapcsolatok erõsítésére. A helyi civil aktivisták viszont a turizmusra és az oktatásra szerették volna alapozni a régió fejlõdését. Úgy vélték, hogy az ipari fejlõdés káros hatással lenne a régió sajátos kulturális és történelmi identitására. Miután az aktivisták egyetemi szakemberek segítségével átdolgozták az eredeti elképzelést, a párt- és ipari vezetõk megvonták támogatásukat, és a kezdeményezés hamvába holt.

Akárcsak a Szent Szófia körül kialakult civil mozgalom, az SZGÖ ellenzõi is hamarosan a politikai paletta színei szerint tömörültek csoportokba. Az akkortájt szokatlan nyilvános vita felfedte, hogy a lakosság még mindig igen fogékony a köztársasági Novgorod jelképeire. Amúgy egymással szöges ellentétben álló csoportok, például az Egyesült Munkásfront és az Ekologija nevû helyi környezetvédõ társaság fogtak össze és szerveztek levélküldõ kampányt. A levélben a Novgorod-mítosz ismert alakjaival azt igyekeztek bizonyítani, hogy a zónával Moszkva akarja a szabadgondolkodó novgorodiakra ráerõltetni az akaratát. Valójában az SZGÖ ellenzõi és támogatói egyaránt az ismerõs jelképek segítségével akarták mondanivalójukat megértetni a közvéleménnyel: az ellenzõk azt hangoztatták, hogy a régiónak joga van nem elfogadni Moszkva döntéseit, a támogatók pedig követelték, hogy szabadon valósíthassák meg radikális gazdasági kezdeményezéseiket, és a régió nyíljon meg a nyugati tõke elõtt.

A téma heves médiavisszhangja ugyanakkor akaratlanul mérsékelte a félelmeket a külföldi beruházásokkal szemben, ezért a közvélemény a helyi önkormányzat által néhány évvel késõbb javasolt, a korábbiaknál sokkal radikálisabb kezdeményezéseket is elfogadta. Akkorra már sokan úgy látták, hogy 1989-ban nagy lehetõség veszett el amiatt, hogy a régió nem kapott különleges státuszt. A kommunista párt területi bizottságának Társadalmi Tervezõ és Elemzõ Osztálya egy belsõ feljegyzésben õszintén elismerte, hogy a fiatalok inkább dolgoznának külföldi, mint állami cégeknél, és javasolta, hogy engedjék be a külföldi tõkét a gazdaságba. Végül pedig a vita a tekintetben is fontos volt, hogy a reformereket ráébresztette: indulniuk kell a helyi választásokon. 1989 szeptemberében a Vecse nevû független választási szervezet olyan jelölteket támogatott, akik az 1990. évi választások elõtti kampányban a helyi önkormányzatot, valamint politikai és gazdasági liberalizálást sürgettek. Noha a Vecse a választások elõtt mindössze néhány hónappal jött létre, jelöltjeinek sikerült megszerezniük a regionális törvényhozó gyûlés helyeinek majdnem egyharmadát és a novgorodi városi szovjet mandátumainak majdnem felét. Az utóbbiba olyan sokan jöttek a Novgorodi Politechnikai Intézetbõl, hogy a helyiek tréfásan a kommunista párt “második regionális bizottságá’-nak nevezték. Az új városi szovjet nyíltan azonosult a Novgorod- mítosszal, és három és fél éven keresztül heves médiakampányt folytatott, hogy a lakosságot a republikánus Novgorod erényeirõl oktassa.

A kampány szócsöve a Novgorod címû újság volt, amelyet 1990 októberében az új városi szovjet hozott létre, s amelyet ingyen juttattak el minden családnak. Az elsõ számban a szerkesztõk ígéretet tettek, hogy a helytörténetnek nagy teret szentelnek, és kérték az értelmiséget, “segítsen történelmi múltunk feltárásában, hogy azt a jelennel összekapcsolva, tisztábban láthassuk az elõttünk álló utat.”

Oleg Ocsin, a városi szovjet új elnöke elsõ interjújában arról panaszkodott, hogy sok minden elveszett, mindenekelõtt az “a büszkeség, amivel magunkat novgorodinak nevezhettük.” Majd dicshimnusszal folytatta, ami nem hagyott kétséget afelõl, hol is keres az új városvezetés szellemi iránymutatást:

Micsoda büszkeség tölthette el a novgorodiakat, amikor saját honfitársaikkal, de akár az ideérkezõ nagyszámú külföldivel való találkozások során…[azok] kíváncsiak voltak, kik voltak képesek várost építeni a mocsarak helyén és kik ékesítették aztán csodálatos székesegyházakkal; akik a legtöbb európai országnál nagyobb terület felett uralkodtak s akik szinte mind írástudók voltak… egy nép, amely ismerte a szólásszabadság értékét s amely az Európát uraló egyházi sötétség és udvari cselszövés helyett egyedülálló demokratikus intézményt teremtett: Novgorod államát, köztársaságot a középkorban. Véleményem szerint még csak ezután fogjuk felismerni a jelenség valódi történelmi jelentõségét, de már most erõt és ösztönzést ad nekünk az elõttünk álló feladatok megoldásához.

A városi szovjet elsõ ilyen feladatának azt látta, hogy a várost megtisztítsa a kommunista éra utcaneveitõl. Vaszilij Andrejev, történelemprofesszorból lett városi tanácstag már több mint egy évvel azelõtt nyilvánosan felvetette az ötletet. Egy sereg cikket írt a helyi sajtóban arról, milyen abszurd dolog a Május 1. úton elindulni a Megváltó Színeváltozásának temploma felé, vagy kimondani, hogy a Szentlélek temploma a Litvinov népbiztos és a Proletáriátus utca sarkán áll.

Andrejev ezeket a neveket istenkáromlásnak és az orosz történelmen tett erõszaknak nevezte, és sürgette polgártársait, szabaduljanak meg az “arctalan” nevektõl, és állítsák vissza a történelmi Novgorod “igazi” neveit.

Andrejev erõfeszítései 1991. január 4-én hoztak eredményt, amikor is a városi szovjet kétharmados többséggel visszaállította a történelmi Novgorod minden utcájának 1917 elõtti nevét. Egyetlen nagy lendülettel letörölték a város térképérõl a Lenin, bolsevik, Komszomol, proletár, szovjet és munkás szavakat: mind a mai napig ez a legnagyobb szabású kulturális kommunistátlanítás az egykori Szovjetunióban.

Ebben a témában, mint sok másban, a városi tanács nem ismerte el a konzervatívabb regionális szovjet fensõbbségét. A konfliktus oka egyrészt anyagi, másrészt ideológiai volt. Azelõtt a regionális szovjet úgy osztotta el a pénzeket a városok és vidék között, ahogy jónak látta, és nem vette figyelembe azok költségvetési befizetéseit. Most azonban a novgorodi városi tanács ragaszkodott hozzá, hogy a befizetések egy részét megtartsa. Mivel a város a regionális költségvetés legnagyobb befizetõje volt, ez az igény gyakorlatilag a közigazgatási és pénzügyi függetlenség követelését jelentette.

A regionális szovjettel nyíltan szembeszegülve a novgorodi városi szovjet felszólította mind a huszonkét járási tanácsot, hogy – a regionális szovjet megkerülésével – egyeztessék egymással tevékenységüket és költségvetéseiket. A feszültség csak fokozódott, amikor az 1991 augusztusi moszkvai puccskísérlet idején a regionális szovjet kivárásra játszott, a novgorodi városi tanács viszont már a puccs elsõ napján nyilatkozatban ítélte el azt.

Jelcin gyõzelmét követõen Ocsin lett a város és a régió de facto politikai vezetõje, de Jelcin tanácsadói õt nem ismerték, és saját jelöltjüket, Mihail Pruszakot javasolták kormányzónak. Pruszak azt kérte a várostól, hogy Ocsin lehessen helyettese szociális ügyekben, mert, így Novgorod városának állítólag nagyobb beleszólása lenne a pénzügyekbe. Ocsint “felbuktatva” Pruszak leválasztotta õt politikai bázisáról, és politikai versenytársként is meggyengítette. Miután Jelcin 1993-ban az összes szovjetet feloszlatta, Ocsint újra “elõléptették”: ezúttal Novgorod képviselõje lett a moszkvai Dumában, és az is maradt.

Joggal kérdezheti az olvasó: ha a Novgorod-mítosz olyan erõs volt, miért nem kapott 1993-ban a városi tanács több politikai támogatást, hogy ellenálljon Moszkvának és a helyi államhatalmi szervek általa követelt feloszlatásának? Röviden azt válaszolhatjuk, hogy a tanács ugyan szerzett új támogatókat, túl heves reformtörekvései azonban nagy zûrzavart és elutasítást eredményeztek az idõsebbek körében, akik a város népességének több mint negyedét alkották.

A Novgorod posztszovjet történetének elsõ szakasza a túl gyors jelképes változások tipikus mintáját mutatja: a lakosság úgy fékezi a változásokat, hogy megvonja támogatását az elit azon csoportjaitól, amelyek túl messzire és túl gyorsan haladnak. Nem lennénk azonban igazságosak, ha a városi tanácsra csupán kudarcai miatt emlékeznénk. A kommunista múlttal történt – politikailag veszélyes – szakításának része volt abban, hogy megteremtõdtek az új társadalmi konszenzus alapjai, s ezek ma is léteznek.

Az ismerõs szovjet és az “új” novgorodi értékek közötti jelképes konfliktusból furcsa módon egyvalaki került ki gyõztesen: Mihail Pruszak, a frissen felkent kormányzó. Pruszaknak sikerült magát olyan személyként elõadnia, mint aki érti a változás szükségességét, de tekintetbe veszi az emberek vágyát a fokozatosságra. Engedelmeskedett a dekrétumnak , amellyel Jelcin feloszlatta a szovjeteket, de nem csinálta vissza (jóllehet sokan ezt várták tõle) azokat a vitatott döntéseket, amelyeket a városi szovjet már meghozott. Pruszak ehelyett épített a kommunista éra jelképeinek gyengülésére és megkezdett egy sor merész társadalmi és gazdasági reformot, amelyekhez a jelképes alapokat még a városi szovjet tette le.

A novgorodi eset azért volt szokatlan, mert a helyi vezetõk többet tettek, mint hogy egyszerûen csak megtagadták a múltat. Reformjaikat a kezdetektõl egy bizonyos képzethez kapcsolták: az önrendelkezõ emberek virágzó államának Novgorod-mítoszához.

A városi szovjet ugyan nem ért el mindent, amit akart, de egy biztos: a kommunisták többé nem állíthatták, hogy õk Oroszország múltjának egyedüli legitim értelmezõi, s ez arra bátorította az embereket, hogy saját közvetlen, szovjet korszakbeli tapasztalataikon túl is keressék a továbblépés lehetõségét.

Az elit újjászervezõdik: új politika régi jelképekkel

A Novgorod-mítosz vonzerejét talán az mutatja a legjobban, hogy egyáltalán fennmaradt, jóllehet az elsõ Pruszak-garnitúra nagyon nem szívesen tette magáévá. Gyakorlati eredményekre törekedtek, és roppantul ügyeltek, nehogy hasonló ideológiai összeütközésbe kerüljenek, mint amilyen a városi szovjet bukásához vezetett. Pruszak és tanácsadói, legalábbis a kezdeti idõszakban, kínosan kerülték még a látszatát is annak, hogy regionális ideológiát szeretnének teremteni.

Mivel Pruszak elsõsorban azon igyekezett, hogy a helyi költségvetést kézben tartsa, a regionális dumát a járások vezetõivel töltse meg, valamint kiadáscsökkentõ intézkedéseket vezessen be, a jelképét egyelõre talonba tette. Felismerte ugyan, hogy a Novgorod-mítosz jól jön a külföldi beruházókkal való kapcsolat során, de hazai bevetését még nem látta szükségesnek. Pruszak meg is jegyezte: “népünk még nem ismerte fel múltunk fontosságát, ezért létrehoztuk az egyetemet.” A novgorodi mítosz mozgósítását célzó legjelentõsebb erõfeszítések csakugyan az 1993-ban alapított Novgorodi Állami Egyetem nevéhez kötõdnek, amely késõbb a 11. századi herceg és törvényaalkotó, Bölcs Jaroszláv nevét vette fel.

Az egyetem által támogatott és a Novgorod- mítoszt propagáló elsõ kezdeményezések egyike volt a “Novgorod Projekt: Ugrás a Posztindusztrális Társadalomba”. A Novgorod Projekt a helyi értelmiség kezdeményezése volt, hogy – a Gorbacsov Alapítvány segítségével – Novgorod középkori történelmét új regionális stratégia középpontjába állítsák. Azért Novgorodot választották próbaterepnek, mert, amint a projektet lezáró jelentés írja, “Oroszország egész történelme átvonult Novgorod földjén; a novgorodi vecse a mai napig inspirálja az orosz demokratákat és republikánusokat.”

A jelentés bevezetõben megállapítja, hogy a világ információs forradalmat él meg, és posztindusztriális szakasz felé halad, amelyben a kulturális és szellemi termékek súlya megnõ. Ez meglehetõsen hasznos lehet Oroszország számára, mivel a Nyugat fejlõdési pályájának utánzása helyett felhasználhatja saját kommunarista, kollektivista és szövetkezeti hagyományait, és egyenesen “átugorhat” a posztindusztriális fejlõdési szakaszba. Oroszország csak a hagyományos kulturális értékekre támaszkodva õrizheti meg identitásának lényegét és állhat ellen a globalizáció túlzásainak.

A posztindusztriális értékek megerõsítésének kulcsa a nagyobb regionális önállóság, amely azután a helyi történelmi értékek megõrzése érdekében civil kezdeményezésekre sarkall. A modernizációs törekvéseknek tehát mindenekelõtt a társadalmi-kulturális diverzitás és a kulturális sokféleség növelését kell célozniuk. A jelentés szerint Novgorod már most is e folyamat élharcosa, akinek olyan technológiai infrastruktúra létrehozására kell összpontosítania, amely “integrálná a novgorodi régió történelmi-kulturális örökségét a világ kulturális-oktatási terébe”.

Ehhez az szükséges, hogy a kultúra dolgozói megtanulják az internet használatát, az egyetem alaptantervébe felvegyenek humán tárgyakat, a köztisztviselõket a posztindusztriális társadalom követelményeinek megfelelõen képezzék ki, és ez utóbbi célra regionális kulturális adatbázisokat, laboratóriumokat és központokat hozzanak létre. A Novgorodi Állami Egyetem és a helyi televízió lett volna a fõ mozgatója e stratégiának, amelynek célja “Novgorod földjének történelmi-kulturális örökségét bevonni az intenzív kulturális, oktatási és módszertani gyakorlatba, és bõvíteni a tényleges és potenciális felhasználók különféle csoportjainak hozzáférését a kulturális-történelmi anyagokhoz”. A jelentést a helyi elit széles körének eljuttatták, ami rövid ideig tápot adott a média-találgatásnak a Gorbacsov és Pruszak közötti esetleges politikai szövetségrõl. Aztán a projekt amerikai szponzora csõdbe ment, a projektet félretették, és úgy tûnik, ma már csak az egyetem idõsebb vezetõi emlékeznek rá.

A jelentés ajánlásai valahogy mégis önálló életre keltek. A posztindusztriális társadalom hajtóerejének kikiáltott turizmust hivatalosan is a régió kulcsfontosságú kulturális és beruházási kezdeményezései egyikének nyilvánították. A közigazgatás a telekommunikációnak is elsõbbséget adott, olyannyira, hogy Pruszak 1997-ben már azzal dicsekedhetett: Novgorodé az ország harmadik legfejlettebb telekommunikációs infrastruktúrája.

1995-ben a volt Marxizmus–Leninizmus Intézetet a helyi közalkalmazottak továbbképzõ központjává alakították át, amely különös hangsúlyt fektet a novgorodi régió történelmére és hagyományaira. A központ neve most Dialógus, és évente kb. 1200 állami vezetõ, illetve menedzser vesz részt benne rövid tanfolyamokon. Az igazgató azt reméli, hogy létrehoznak egy regionális közigazgatási iskolát, amely a helyi problémák megoldásakor majd merít Novgorod hagyományaiból, történelmébõl és kultúrájából.

Eközben a Szlavija nevû helyi televíziós állomás mûsoraiban elõkelõ helyet ad a régió kultúrájának és történelmének. A rendszeres mûsorok, mint pl. a Történelmi monológokmellett több játékfilmet is készítettek, amelyek Novgorod kulturális és politikai örökségével foglalkoztak. Ilyen volt a Nagy-Novgorod (2001), és Az elsõ köztársaság(2002–2003) címû ötrészes sorozat, amely azokról a tanulságokról szól, amelyeket a Novgorod-modell amai Oroszországnak kínál.

Viktor Szmirnov, történelmi regények neves írója, a televízió ügyvezetõ igazgatója nem is titkolja, hogy a republikánus Novgorodért lelkesedik. Egyszer egy tévéinterjúban megkérdezték tõle, kinek adott volna igazat a legendás 15. századi vecse-vitában, amelyet a Moszkvával való egyesülés támogatói és a litvánbarát Márta elõljáró pártja folytatott. Szmirnov azt válaszolta, hogy “novgorodi hazafiként” természetesen Márta oldalára állt volna. Hozzátette, hogy a történelem ugyan más fordulatot vett, de Novgorodnak most alkalma nyílik némi “történelmi bosszú”-ra azzal, ha megmutatja: saját hagyományai amai Oroszországnakjobb mintát kínálnak.

Úgy tûnik, hogy a jelentés jövõbelátó javaslata sem volt pusztába kiáltott szó, vagyis hogy támogatni kell a régióból kiinduló civil kezdeményezéseket, és az állam lépjen partnerségre a helyi nem-kormányzati szervezetekkel. Tanulmányok bizonyítják, hogy a novgorodi NGO-k a regionális és városi közigazgatással való kapcsolatukat, illetve a helyi sajtóban való szereplési lehetõségeiket sokkal jobbnak ítélik meg, mint a legtöbb más régió NGO-i.

Az egyetem a szûkös anyagiak ellenére létrehozta saját Kulturális Tanulmányok Központját, amely Novgorod történelmének és hagyományainak a mai politikai és szellemi életre gyakorolt hatását vizsgálja.

A központ elsõ nagy vállalkozása egy konferencia volt, amelyet Kresztci járással közösen szerveztek az önkormányzatok történelmi szerepérõl és kulturális hagyományairól a novgorodi regionális zemsztvo-ban. Vezetõ közhivatalnokok is megkeresték a központot, és tanácsot kértek, milyen szerepet játszhatna Novgorod az “Orosz Gondolat” keresésében. Igazgatója reméli, hogy a központ késõbb valódi intézetté növi ki magát, és lelkes munkatársai elkészítik az Encyclopedia Novgorodicát. Ahogy õ fogalmaz:

Mindent, amit összegyûjtünk, átadunk majd a fiataljainknak, a diákoknak, hogy megfertõzzük õket ezekkel a gondolatokkal… Azt szoktam mondani a hallgatóimnak: Bennetek, mai novgorodiakban benne van minden, ami valaha itt létezett.

Az álom részben valóra vált: az egyetem 2001-ben többéves ösztöndíjat kapott az orosz Oktatási Minisztériumtól, illetve amerikai alapítványoktól országos központ létrehozására, amely a kultúra társadalomtudományokban játszott szerepét kutatja majd. Az újonnan létrejött Novgorodi Interregionális Társdalomtudományi Intézet konferenciákat, szemináriumokat és szimpóziumokat szervez majd, amelyek elsõsorban Novgorod kulturális örökségével foglalkoznak a politika, közgazdaságtan vagy a közigazgatás szemszögébõl. Az intézet saját feladatmegjelölése szerint

Novgorod kultúrája kulcsfontosságú, mivel az orosz államiság egy bizonyos területrõl, éspedig az orosz Északnyugatról ered. Itt, Novgorod felségterületén jelentek meg a társadalmi és politikai demokrácia elsõ elemei, és viszontagságos történelmi fejlõdésünk dacára ma is jelen vannak. Ez tükrözõdik a demokratikus Vecse- Köztársaság örökségében, és a helyi népesség európai politikai identitásában.

A “Novgorod Projekt” – mint említettem – pénz hiányában 1995-ben meghiúsult, de hozzájárult ahhoz, hogy a helyi elit a Novgorod-mítoszban gyökerezõ fejlõdési stratégiát fogalmazzon meg. A folyamat nemcsak ráterelte a figyelmet a Novgorod-mítosz politikai és gazdasági hasznosságára, hanem azt is leírta, hogyan lehet Novgorod jelképi forrásait felhasználni. Így aztán amikor az alkalom kínálkozott, a terv készen volt.

A jelképek politikai haszna: Pruszak átváltozása

Pruszak számára aligha lehetett bíztató, hogy az 1995-ös kormányzóválasztáson a szavazatoknak mindössze 56%-át kapta meg. Beruházási stratégiájának látványos sikerei ellenére mandátuma elég gyenge lábakon állt. Választási kampányában sikeres menedzsernek igyekezett mutatkozni. Külföldi hallgatóság elõtt azonban sûrûn hivatkozott a Novgorod-mítoszra, mint ami megkülönbözteti Novgorodot a környezõ régióktól. Az elõbbi nehezen szerzett gyõzelmet hozott neki, az utóbbi viszont országos hírnevet. Ebbõl nyilvánvalóan volt mit tanulni.

1998-ban interjút készítettem Pruszakkal. Készségesen elismerte, hogy a külföldiek fogékonyabbak a Novogorod-mítoszra, mint saját honfitársai. Úgy gondolta, hogy legalább egy generációba telik, míg a novgorodiak újra annyira megismerik saját történelmüket, hogy azt okosan fel is használhassák. Alig két év múlva azonban már másképp látta a dolgot. Korábban még nem tudott magyarázatot adni arra, miért alakult ki társadalmi konszenzus Novgorodban (“Politikai pártjaink, a vezetés, a szakszervezetek és a társadalmi mozgalmak valahogy képesek voltak a bölcsességre. Az emberek valahogy összejöttek, bár nem volt könnyû.”), de 1999-re már tudta a választ.

A Novgorod-modell a Novgorodi Köztársaság alapelveinek egyenes folytatása.

Nem kell mesterséges ideákat kitalálni, nem kell az Amerikai Álmot mechanikusan átplántálni orosz földre. Ha visszatekintünk múltunkra, láthatjuk, hogy Oroszországban volt egy város, amely egyesítette a demokráciát, a szabad piaci viszonyokat és a civilizáció más vívmányait a nemzeti hagyományokkal. Ez a város Nagy-Novgorod volt, az egykor virágzó polgári köztársaság, amely a Fehér-tengertõl az Urálig terjedt.

[Valentyin] Janin akadémikus, aki életét Novgorod története tanulmányozásának szentelte, meggyõzõen bizonyította, hogy a Rusz itt született. A moszkvai Rusz erõsen centralizált, a kievi Rusztól átvett modelljével szemben (amellyel még saját abszolutisztikus törekvéseit is vegyítette), a novgorodi modellt nagyobb nyíltság és demokrácia jellemezte. Az összes fontosabb döntést a népi gyûlés, a vecse hozta. Szellemi vezetõjüknek az érseket választották, õ volt a város vezetõje, míg a herceg a katonai parancsnok szerepét töltötte be.

A Novgorod-modell bebizonyította életképességét, és a világnak olyan egyedülálló kultúrát adott, amely óriási szellemi és anyagi gazdagságot teremtett. A történelem azonban úgy alakult, hogy az országnak más úton kellett haladnia. Elõbb a Vlagyimir-Szuzdal hercegség által megtestesített keleti hagyomány, majd Moszkva kerekedett felül. A Novgorodi Köztársaságot eltaposták, de még ma, évszázadok múltával is él az emberek emlékezetében. Most újra történelmi lehetõség nyílik elõtte. A mi generációnk visszatérhet õsei elveihez, de már új alapokon. Önkormányzat, választások, a hatóságok nyilvános számadási kötelezettsége, magántulajdon, egyéni szabadság: a Novgorodi Köztársaság alapelvei most visszanyerik eredeti jelentõségüket.

1998. január 27-én a városi és regionális Duma együttes ülésén valóban jelképes döntést hozott. A képviselõk egyhangúan úgy határoztak, hogy visszaállítják Novgorod korábbi, történelmi nevét: Nagy-Novgorod. A képviselõk ezzel a döntéssel nemcsak történelmi igazságtalanságot orvosoltak, hanem kinyilvánították elkötelezettségüket azon elvek mellett, amelyek szerint városunk valaha élt és mûködött. Anélkül, hogy bárkire ráerõszakolnánk véleményünket, mi úgy érezzük, hogy éppen ezekben az alapelvekben kell keresnünk annak a nemzeti gondolatnak a gyökereit, amelyre az új Oroszországnak oly kétségbeejtõen szüksége van.

Honnan ez a hirtelen fordulat? Ott volt elõször is a Novgorod-mítosz mint a külföldi beruházások becsalogatója, amit a kormányzó széltében-hoszszában büszkén hangoztatott. Novgorod múltbéli kapcsolata a Hanza-városok szövetségével az orosz tõkésekre nem gyakorolt túl nagy hatást, viszont nagyon jól csengett a dán, svéd és német üzletemberek fülében; ezek gyakran emlegették a történelmi összekötõ szálakat. A tanulság tehát az volt, hogy a jelképek ügyes felhasználása ajtókat nyithat meg.

Másodszor: helyi hagyományokat ápoló, új iskolai tanterv a vártnál gyorsabban alakította át a Novgorod múltjával kapcsolatos közvélekedést. 1996-tól a regionális középiskolai tanterv kötelezõ részéve tették a helytörténetet, az ún. krajevegyenijét, más néven novgorodikát. A hetediktõl atizenegyedik osztályig a tanulók legalább heti egy órában tanulják Novgorod történetét. A tantervet úgy alakították ki, hogy az erõsítse a tanulók “hazafias tulajdonságai”-t, de mostanában, a szovjet idõkkel szemben, már szó van benne a “novgorodi és orosz öntudatról… [és arról, hogy] …képesek legyünk saját nemzeti, európai és regionális történelmünket összehasonlítani és a történelmi események különféle verzióit megvitatni.” A végcél a teljes iskolai tanterv “novgorodizálása”. Mint az egyik iskolaigazgató hangsúlyozza: “nemcsak a történelmet, hanem az irodalmat, a földrajzot és a biológiát is helyi vonatkozású anyagokkal együtt tanítjuk.”

Pruszak nyilvános megtérése a Novgorod-mítoszhoz természetesen más kormánytisztviselõket is arra buzdított, hogy magukévá tegyék Novgorod múltját. Olyan történelmi analógiák, amelyek más régiókban túlzásnak tûnnének, Novgorodban meglehetõsen mindennaposak. Egy példa: amikor Anatolij Bojcev, a novgorodi regionális Duma elnöke el akarta magyarázni, miben különbözik ez a testület a többitõl, arra hívta fel a figyelmet, hogy itt a költségvetés véglegesítésének vitái nyilvánosak, a televízió és a rádió élõben közvetíti õket. “Ha van ma Novgorodban modern vecse”, állapítja meg “akkor ez az.”

Alekszander Korszunov, Nagy-Novgorod néhai polgármestere szemében a város kereskedelemtámogatási törekvései és a Nyugattal fenntartott szoros kapcsolatai azt mutatják, hogy “õseink szelleme tovább él”. Korai halála elõtt, 2002-ben adott utolsó interjújában Korszunov ékesszólóan foglalta össze Novgorod történelmi jelentõségérõl kialakított személyes képét:

Míg az emberek a fõvárosokban a saját ambícióikat kielégítõ magas politikai eszményeket kergetve egymással marakodnak, mi kivárunk. Több mint tizenegy évszázadnyi tapasztalattal a hátunk mögött nem kell kapkodnunk. Itt, Nagy-Novgorodban magasodik a hagyomány, a kultúra, az alapelvek és kormányzati tapasztalat egyetlen, igazi, évszázados pillére, amelyre mindnyájan támaszkodhatunk. Elõbb-utóbb hozzánk fordulnak majd, hogy segítsünk a helyes döntéseket meghozni.

 Nem az a dolgunk, hogy tiszavirág-életû célokat tûzzünk ki. A mi feladatunk különleges. Nem zárkózunk el a modern irányzatok elõl, de mégis inkább õsi novgorodi hagyományainkat akarjuk folytatni azzal, hogy tevékenyek és vállalkozó szellemûek vagyunk, egyesek szerint talán túlságosan is. Mindazoknak, akik elveszettnek érzik magukat, és különösen azoknak, akiknek döntései milliók életét befolyásolják, azt mondom: jöjjenek ide, érintsék meg gyökereinket és hallják meg azok hangját, akik elõttünk jártak. Ez elegendõ is lesz.

Az a tény, hogy “Novgorodban él a hagyomány”, közvetlen politikai következményekkel is járt. Pruszak például mielõtt átnézte volna a kisvállalkozók támogatására beterjesztett programot, 16. századi feljegyzéseket tanulmányozott, amelyekbõl kiderült, hogy annak idején több szövõmester volt Novgorodban, mint Kazanyban, Tulában, Usztyugban és Mozsajszkban együttvéve. Ezért Pruszak úgy gondolta, hogy érdemes lenne a lenszövés felélesztésére regionális programot indítani. Amikor a Dialógus kutatóközpont azt a feladatot kapta, hogy dolgozza ki a régió lakásreform-progamját, mindenekelõtt tanulmányt készítettek a városlakók életkörülményeirõl a 12– 17. században, és az így nyert adatokat összehasonlították a jelennel. Egy konferencián, amely a helyi önkormányzás kérdéseitõl szólt, Nagy- Novgorod polgármestere aláhúzta a területi önigazgatás fontosságát, és hangsúlyozta, hogy ez teljes mértékben “megfelel Novgorod évszázados hagyományainak és szokásainak”.

Mivel az elit elõszeretettel fordul a múlthoz, hogy ott a jelen problémáira választ találjon, nem meglepõ, ha egyszer csak azt halljuk, hogy egy járás vezetõje olyan gondokról beszél, amelyekkel 19. századi elõdje találta magát szemben, vagy olvassuk a regionális Duma elnökének cikkét, amelyben egy 19. századi novgorodi kormányzó által javasolt jogi és közigazgatási reformokról ír. A város és a regionális közigazgatás vezetõi egyetlen alkalmat se mulasztanának el, hogy magukat a köztársasági Novgorod dicsõséges napjaival öszszekapcsolják. 1999-ben megünnepelték Novgorod alapításának 1140. évfordulóját, majd 2002- ben megülték az orosz államiság 1140. évfordulóját, amely “államiság központja [szerintük] Nagy- Novgorod volt”.

Pruszak erõs kapcsot teremtett a Novgorod- mítosz és saját kormányzása között azzal, hogy a régió politikai és gazdasági sikerét összekötötte a mítosszal. Ösztönösen megérezte, hogy a mítoszra való közvetlenebb hivatkozás növeli az elit és a köz bizalmát. 1999-ben, amikor másodszor indult a kormányzói székért, ösztönét a szavazók döbbenetesen magas, 91%-os arányban jutalmazták. Hadd emlékeztessek arra, hogy akkoriban az 1998-as gazdasági összeomlás következtében meredeken zuhant az emberek életszínvonala. Pruszak ádáz nyilvános vitába keveredett Jevgenyij Primakov miniszterelnökkel, odahaza pedig azzal vádolták, hogy elhanyagolja kormányzói teendõt, s helyette új politikai pártot szervez. Csak egyvalami szólt Pruszak mellett: 1999-es választási kampányában már nemcsak tehetséges menedzsernek, hanem novgorodi hazafinak is mondta magát.

FORDÍTOTTA NEUMANN ANNA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.