Alig
bál volt tartva épp
két koktél között
fekete dekoltázson
gyémánt kõ üldögélt
mint álmos pók a beszélgetés fonalán
karcsú bokádon
a szemem volt tartva épp
amikor lefutott
mint máskor más szem a harisnyán
két lusta szõlõszem a bokádig
ahol mint mondtam
a szemem volt tartva épp
és mert szemtõl nincs messze a száj –
én bekaptam azt a két szõlõszemet
nem mondva ki soha amit alig
Néha egy kõ vagy másmilyen bross
az én vállamon aztán ne sírj többet
tudod jól hogy nem bírom a mûsoros esteket
kit érdekel a lelked kis darabja?
miért kellenél nekem bokától homlokig?
és már hogyne tudnám elfelejteni
bár lenne minden csak boka
dekoltázs meg koktél
néha egy kõ vagy másmilyen bross
bár lenne minden csak boka
és ne volna a nõknek homloka
Kopasz cenzorok
Megnyíltak az ég csatornái.
Hullottak lefelé a versek.
Úgy potyogtak akár a könnyeid.
Én meg csak ott álltam megsemmisülten.
Ki gondolta volna, hogy ilyen nagy a tét,
hogy te sírni kezdesz.
De mondd csak, hogy van az,
hogy én összelopkodok mindenfelé elejtett szavakat,
amiket titokban egymásra másolok,
aztán valahogy odacsempészem õket eléd,
te meg sírni kezdesz,
és én nem is értem miért.
Hát töröld õket! A pokolba velük!
Teljes takarítást, takarítsd el õket az útból!
Tiszta fehér lapot akarok.
Már csak óvatosságból is.
Hogy ki ne derüljenek a te kis titkaid,
(amik zárójelben az én kis titkaim is,
de ez nem fontos,
mert a tulajdonosi szemlélet
inkább csak váláskor aktuális.)
Mit értsek meg?
Hogy attól, hogy törlöd, még létezõ marad?
Akkor az az én költészetem,
ha van ilyen,
de hát miért is ne volna,
amit te nem törölsz?
Hogy is magyaráztam neked?
Hogy van a verseimben egy pasi,
aki mindig feni rád a fogát?
Nos ezt a fickót én nem bírom.
Rosszul viselem a vetélytársakat.
Tudod, mit, nem is kell törölnöd egy soromat sem,
inkább megeszem õket én.
Hogy senki még csak ne is gondoljon rád.