Szegény Pöti

Számos út létezik onnantól idáig,

szóval nagyanyám útja –, nem jutott sokáig neki piskóta sem, dédapám rossz lóra tett szoros értelemben, s kártyalapokon csengett el többször havi kétszáz fixe, vagy házait váltóra váltván lecsúsztak más zsebébe – hogy az Úr vigyáz tékozló fiára ebből is kitetszik –, legalább nem volt mit tőle lefoglalni, államosítani, a vidékre cihelődött szegény szabótól –, még ha az ÁVH épületével szemben lakik is –, ugyan ki kért volna szám szerint bármit, igen csak öreganyám, az akkori szegény Pöti, hát nincs más vesztes az ég alatt – csak ő, legalábbis ezt gondolta: hogy minő fordulata volt ez életének, kártyalapokon csattanjon el frigye, a szépreményű, így néhány franciaórával, teniszpartival vigasztalódott – minden kétségen és költségen felül –, egészen addig, míg a csábítóból elcsábított lett, mi ebből – esetlegesen mégis levonható – tanulság, hozzá én nem érek fel, neki azonban rögtön nyilvánvalóan lett, mégpedig, hogy ezután majd ő veszi Fortuna szekerének gyeplőjét kezébe, nagynénim tisztességét pénzen játszva el, hamar-hamar, lám a játékszenvedély őt sem kímélte, szemének barnájában csillárok izzottak kevélyen, s azok a ruhák, az a mártás, az a pezsgő, minő!, oh Budapest, Budapest de csodás (az éjszakai Budapest Palota), nem oda Buda!, “neked pestfóbiád van” – jelezte barátom, dehogy, csak úgy szeretem, ahogy Attila a vasutat, annyira és akként, “feljelentelek” – recsegte a telefonkagylóba nagyanyám, és ezeredik alkalommal értesültem a hozzá lopózó tolvaj halálról, “te hálátlan”, bár őszintén nem tudtam volna felidézni, miért és minek, ezzel kellene számolnom vajon?, aztán barátságosan közölte, hogy éjjel felúsztak a csetnikek a Dunán, tömött hadsorban, merev ütemben, tudja – megbízható forrásból – , tehát eme hír minden kétséget kizár, nem érzékeltem, talán mert aludtam egészen addig, míg ő nem, reggel aztán, mikor kiléptem, ajtónk előtt döglött halak, “nem tudok lépést tartani”, nahát, melléjük zuhantam, átfordult testük, szájuk szájamba, ajtók, oh lélek, hová tevéd a, méltó emlékjelet így hagyott nagynénim, neki, mindnek, a világnak, tán minden elenyész és nincs?,

“s ha van, nincs rá mentség?”,

éjjel cselédet kelteni, süttetni magamagának brióst, mákosat, vagy amire úri kedve telett, ennyi volt és ennyire gondja nagyanyámnak, hajdan – “boldognak kell hinnünk a cselédet?” – kérdezte tanárom, “igen”, minek kérdezi, ha tudja a választ, én boldogtalan, boldogtalannak láttam, elégtelen válasz, nagyanyámnak szintén, innen a háztartási munkákban való járatlansága, asszony nem piszkolódik, kisasszony nem rontja fejét tudással, “lányom ezzel a Hansszal megfogtad”, mondta korábban nénémnek, otthonukban közös kegytárgy lett a derék bajor, mi több, az NSZK szülötte, lehet ennél több az ég alatt?, dolgoknak csak fogyatkozása esik, lengyel seftes Hans helyén, nagyanyám megfosztva egyik kebelétől, s így akkorra már a leosztás szerint – pókerben verhetetlen –, tisztes úrhölgy – állítólag, mondják kinézetre Ingrid Bergman – a fájdalom embere, ki kész feltárni a hiányt, annak minden esetleges többletével is, ilyenkor Hans elkezdett sírni, ő tudta még, hogy a nincsről is szó lehet;

“a Dönci elkurvult”,

mondta nagyanyám unokatestvéremről, aki megélhetési modell lett s közben abszolválta a programozó matematikát is, elnyerve egy amszterdami ösztöndíjat, de nagyanyámnak – természetesen – ez nem volt elég, nem volt tehát a családban senki, aki méltányolta volna igényeit, egyetlen nő, aki tudta volna a dolgát, egy előnyös házasság kötelékébe egyikünk sem futott, vagy nem került, nem vívta ki magának a helyzetet, nem fonta, úgy ahogy kell, nem esett teherbe idejekorán, nem rabolta meg a bőség kosarát, szóval nem adta elég drágán magát, nem anyagilag, érzelmileg, az ajándékok nem töltötték meg színültig a garderóbot, szóval nem, “hülyék, mit tudtok ti?”, ezzel néném sem dicsekedhetett , bár férje rendületlen küldözte a pénzt valamelyik hazánktól távol eső országból – legalábbis egy darabig, míg nagynénémet alkoholizmusa nem gátolta a legalapvetőbb dolgok kivitelezésében –, szóval nem volt elég, nagyanyám azonban mindig pótolhatatlan volt a segítségnyújtásban, többnyire, ha a pénz elköltéséről lévén szó, ebben utolérhetetlen volt – a mai napig az, matematikus unokái a Gráf-elmélet bevonásával sem tudnák kiszámítani mindama kapcsolódásait a pénzhez – a látható valóság mögött a láthatatlant –, amely leírni volna képes a gyors felszívódását a különböző fizetőeszközöknek, amelyek személye közelébe kerültek, “valuta!” – ez volt jelszava gyermekkoromban a megnevezhetetlennek, amely kifejezéssel nagyanyám is gyakorta élt, ilyenkor teljesen elváltozott, én azt hittem a tét nagyobb, valamely, az eljövendőre vonatkozó nagyszabású ígéret, de mégsem, “agape, testvérem” – intett a lelkész, mennyire igaza van, viszont megbocsáthatatlan, hogy egy vérkötelékbe jutottam vele, ő sem tudja be nekem, ezt az egész életemre szóló jellemhibát; “Zoli, ez a gyerek utál engem”, “nem utál, csak nem szeret puszilkodni”, “puszild meg a nagymamát”, “de apa!” – fuldokoltam, és hánynom kellett, utólag persze, “bocsánat, bocsánat”, hol nincs őszinte megbánás, feloldozás sem, nagyanyámban nagy szeretet lakozott az anyagiak iránt, kezdettől fogva, tudta, többet érdemel, mint ez a család, ami részben belőle és általa kelt életre, ambicionálta a nagyobb társadalmi presztízst, de nem kerülvén el nem a bukást, a tragikomikumot, nevetségesek mindenek, nahát, nagyanyám visszacsináltatta nagynénimet, esetleg nagybácsimat, mivel nőkről esik a beszéd, újabb nagynénit szavatolok magamnak, testéhez való jog, kétlem, nyilván kívánatos, ahogy öreganyám is az volt, aztán a műtét után felszállt a varsói gépre, “segíthetek?” – kérdezte az utaskísérő, elkelt a segítség, körüljárta a Kultúrpalotát, leginkább most így van a halállal, messziről nézni jobb, ezzel hovatovább én is így vagyok, összeköt bennünket valami mélyebb, összefüggésnek is nevezhetnénk, ha nem volna túlzás, mármint gyakorlatilag, teoretikusan: lehajló szeretet árnyékában árnyékok vagyunk mindannyian, egy asztalnál ültünk a halotti toron, öregapámat lehetetlen volt komoly tényezőnek tekinteni, bár elég brutális tényező volt életének hajnalán, “sokat szenvedett a nagymama a papa miatt”, súgta unokatestvérem, nos, ő volt, aki irgalmas volt hozzá, jutott neki a kegyelmi ajándékból, benéztem az asztal alá, szépnek találtam a zöld balerinacipőjét (Hugo Boss), a zöld bőrmasni még jobban kiemelte a lábbeli elülső ívét; nagyanyám felzokogott, hogy a kedélyes lakoma végre oda kerüljön ahova való, “bocsánat, bocsánat”, már megint tévesztettem, hogyan lehetne nem méltányolni a szenvedést, a törekvést irgalomra,

spontán és indokolatlan volt;

öreganyám rendszeresen zsarolt ki több-kevesebb pénzt apámból, legalább ugyanilyen rendszerességgel estek meg vele egyéb szerencsétlenségek is, amelyek állandó, számokkal kifejezhető elégtételt követeltek, főleg tőlünk, hol egy orvos jóindulatát kellett elnyerni fehér borítékba csúsztatott százasokkal, hol valamely aljas tolvaj szabadította meg zsebében lapuló tárcájától – a gyakoriság azonban némi kételyre adott okot –, hol a lábán hajtott keresztül az autóbusz, amitől a munkáját vakbuzgó igyekezettel végző hölgy munkaképtelenné válása következett be, s emiatt – a véleménye szerint – erősen megcsappanó költségvetési hiány szorult pótlásra, hol pedig öregapám garatján csúszott le a fizetés különböző állagú és aromájú italok formájában, mindig történt valami, ahogy most is, a történet történik, például, másik visszatérő epizód, hogy bejelölt lottók százai húzták öreganyám számításait keresztül, csupán azzal, hogy egyiken sem volt kimutatható megfelelés a papíron szereplő és az aktuálisan kihúzott számok között, az is megtörtént, hogy látogatásai során odalépett édesapámhoz, annak fülébe súgva valamit, fogalmam nincs, mi volt az, ilyenkor azonban fia bőszen (és bosszankodva) nyúlt pénztárcájáért; ezen alkalmak egyike után indult fel bennem a bosszú gondolata – amit a hóvégi vajas kenyerek felidézett keserűsége és az öreganyám ajándékainak apámtól való származása is jogosnak szavazott bennem –, jutván arra az elhatározásra, hogy ha közvetlen felmenőim érzelmileg ki is szolgáltatják magukat e banyának – úgy nyolcéves lehettem –, akkor biztosítom magam számára a javadalmak újra való elosztását, és visszaszerzek valamennyit abból a vagyonból, amit évek során nagyanyámnak pergettek le, kiszemelve az édesapámtól legutoljára kapott, nagyanyám irhájában meglapuló papírpénzt; nagyanyámnak a telefon volt mesterhangszere, amely megszólaltatta panaszainak széles skáláját, rezonanciáját kevesen értékelték, amikor fiatalabb volt még inkább tűnt tehetséges komponistának és előadóművésznek a különböző szituációk hangjátékká való adaptációjában, ám mint az olyan primadonnának, akinek egy műsorról soha le nem vett darabot kell évekig játszania, ő is egyre inkább átadta magát az érzések és a technika helyett az emóciók és a színészi játék mímelésének, ami az utánzat utánzataként egy hallgató elismerését sem vívta ki többé, soha együttérzést nem válthatott ki, lehetséges, talán közönsége értette félre beszédprodukciója szituáltságát, s éppen pocsék játéka bírt és rendelkezik ma is felhívó jelleggel, vagyis, nemcsak mi, ő is unja már a kölcsönösséget és közösséget velünk, az egymásrautaltságot szintén, nem kívánhatott többé jutalmazást, annyit viszonzásul csak, hogy életéből lepárolt esszenciális következtetés – ha neki rossz, másnak is –, fertőzze meg életének megrontóit is, elsőként apámat, aki első, de végzetesnek bizonyuló hibája volt életének, úgy mint fogantatás, egy 16 éves családanyának valóban kétséges perspektíva a 70 éves öregasszony mostani jelene, nem úgy általában, hanem vágyainak cél tévesztett volta miatt elsősorban, “Ön mindenkihez annyira megértő”, “nem kell mindenkit megérteni”, szólt rám egy idősebb hölgy, talán csak kezdeményezés; egy nap, telefonjátéka után, említett módon hangszerelve, apám kedélyének sikerült megadnia a megfelelően előszolmizált alaphangot, mely aztán egész napra disszonanciát teremtett benne, azt hiszem, nagyanyám hatásos felütésként testének elkövetkező lebénulását helyezvén kilátásba, deskriptív módon és a terjedelmi szempontból hosszan, az indoklás részben különböző tapasztalható tüneti jelekkel vetve össze eme előrejelzést, tehát, szédülés, végtagok és nyelv zsibbadása, környezetében eligazodni nem tudása, a világ vertikális érzékelhetőségének tagadása – képtelennek állítva magát az ágyról felállni – látásának korlátozott volta stb. – hasonlóan egyebek –, zárlatul összegezve állapotának megfellebbezhetetlenül kétségbeejtő mivoltát, mikor is rögtön megkapta az igényelt orvosi segítséget, bár szándékában nem állt, hogy a medicina tudományos módszereinek magát kitegye, (dehogy), segítségkérése nem várt ilyen értelemben vett – szerinte –, megtorlásra, a kiérkező ügyeletes orvos másfél órás, alapos vizsgálat után sem tudta igazolni a páciens esetében valóban fennálló, említett, életét veszélyeztető betegséget, s csak nagyanyám fokozott tiltakozása tántoríthatta el abbéli szándékától, hogy átadja őt az orvostudomány legújabb vívmányainak – a koros hölgyre különböző katódokat szerelvén a belső, kívülről esetlegesen nem érzékelhető elváltozásokat imígyen láthatóvá téve… nagyanyám – néhány órával eme kellemetlen inzultus után –, már a piactéren uzsonnázott egy dupla fekete társaságában, véletlenül tértem be, s bár hittem, hogy felmenőm meglepetést nekem nem okozhat, mégis döbbenet fogott el a húsipar boldog békeidőkből származó termékeivel kétkezest – egyik kezében májas hurkával, másikban húsos kolbásszal –, játszó öreganyám láttán – talán alakításban csak öregapám szárnyalhatta túl, mikor az állítólagosan szintén járásképtelen öregapámat egy gimnáziumi tanítási nap után megpillantottam szaladni, maga után húzott mankókkal – természetesen –, hogy őszinte elismerést vívott ki bennem fizikai terhelhetősége, s ha idősebb lettem volna, talán már őszintén át tudtam volna adni magam a helyzetkomikumnak – még ha ez saját rokoni kapcsolataimra korlátozódik is –, ám nagyanyám látványa semmi ehhez hasonlatos pozitív élménnyel nem ajándékozott meg, hanem a helyi képtár gyűjteményes darabja, egy hiperrealista kép és nagyanyám alakjának egybevágósága lett nyilvánvaló számomra, s bár soha nem értékeltem korábban sem az irodalomban, sem a képzőművészetben az anyag ilyenfajta való megformálását, abban a pillanatban rögtön átéreztem a milyen volna ha helyett az olyan amilyent, ahogy nagyanyámban sem merült fel kétely a helyzetnek tőlem való megfelelő értékelhetőségében, és – mint a háborút megunó, dezertáló katonák ellenséges csapatokat látva a puskát –, rögtön nem is kiejtette, hanem elhajította az eddig fogyasztásra szánt csemegéket, tévedett, engemet legalább ennyire megriasztott látványának szürreális valósága, váratlanul a mellette pár méterre elhelyezkedő oldalbejárat felé vettem lépéseimet, miközben tőle szokatlanul, szinte már-már hálával nézett rám – vagy csak retrospektív indoklást keresek –, és nem a szeretet tanúsít, hanem az undor, a cselekedetet nem, hogy mit, hanem miként történik a cselekedet rejtette volna valómat, az övét is, bár figyelme nem korlátozódik ilyen mellékes részletekre mégsem – ki tudja;

sosem tudott, ha elképzelhetetlen is, nem mindjárt kizárt,

szerette az egyenruhás embereket, szenvedélye leginkább a gazdasági kiállítások iránti vonzódásához hasonlatos, megmutatkozott e hajlama akkor is, mikor öregapámmal és három gyermekével kísérelt meg tiltott határátlépést, határok szegélyezték életét, nyilván értékelte volna lehetőségei kitágítását, csakhogy lelke legalább olyan fehér kontinens volt önmaga számára, nyilván nem számított akaratára igencsak korlátozott voltára, nyilván nem is gondolt bele, hogy a lefektetett aknák és a szögesdrót elhelyezkedései ugyanolyan feltérképezetlenek, akár saját tudata, nyilván nem, csak sejteni engedte, hogy a mellettük elsuhanó golyók ölnek is, ami a határőrök számára teljes egyértelműséggel bírt, nyilván, megijedtek meglátva a bozótos sötétéből előbújó gyerekeket, nyilván megverték öregapámat, félelemből, dühből, viszont nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy aznap este miért kell az asszonynak viszonyt kezdeményeznie a katonák egyikével, az ártatlanság vélelme jogán, nyilván, “úgy beszélsz, mint egy fiúba oltott lány”, mit érdekelne, ha nem maga, később öregapám ismétlődő börtönbüntetésének letöltésekor nagyanyám hol egy rendőrtiszttel, hol egy tűzoltóval, aztán egy vámossal esett szerelembe, szerette ezt a közeget, és ki is használta, a férfiak is őt, a szenvedélynek ára van – mindannyian tudjuk; gyerekkoromban már korán jelképpé nőtte ki magát szememben nagyanyám, mindazon deklasszálódott elemeknek, akiket ő nézett le a legjobban – ne ítélj, hogy ne ítéltess –, lakásukban az ablakok különböző rongydarabokkal voltak nyithatatlanná téve, azzal az indoklással, hogy a fűtött szobából réseken elillanó meleget ezzel az eljárással vissza lehetne tartani, zavart okozott, hogy a fűtési rendszer ilyen tökéletesítése nyáron is ebben az üzemmódban üzemelt, s a sokszor hónapig dunszt alá helyezett otthon levegőjében a vizelet- és ürülékszag izzadsággal – valamint – egyéb meghatározhatatlan eredetű párákkal keveredett, a tárgyakhoz nem mertem hozzáérni, az a képzetem támadt, hogy az összes bútor valamennyi felületét valaki légypapírral ragasztotta teli, innen a dolgok hozzám való ragaszkodása, ha ki tudtam volna egyáltalán venni magukat a dolgokat, legalábbis mintha nem rendelkeztek volna határozott, jól elkülöníthető felülettel, nem kis feladatot jelentve a látogató számára, esetleges elrendezésük miatt, különböző ruhaneműkkel, és – megint csak számtalan ronggyal – beborítva, a fürdőben a zuhanyt és a mosdókagylót szürkére festette a lemosott emberi zsír és vízkő, feltehetően, látni ugyanis nem láttam őket használatban, a konyha volt a helyisége mégis a lakásnak, ahova soha nem léptem be, hanem elviharzottam saját ruhadarabom valamelyikébe temetve orromat és számat; lassan annyi időt szentelek nagyanyámra, amennyit egész eddigi életemben nem foglalkoztam vele, inkább valamilyen hűvös távolságtartás jellemezett, mint aki belecsöppent egy kellemetlen szituációba, de hamar lemondott a felmerülő konfliktusok kezelésének lehetőségeiről, elkerülő magatartást tanúsítva, nem úgy, ahogy szüleim, akik örökké gyermekek maradtak a témában, állandóan belevonódva különböző helyzetekben, ha például az utcán vagy egyéb társasági helyen nagyszüleim hogylétéről kérdeztek, a válaszadásnál őszintén meg voltam győződve a következőről: csak édesanyám szüleiről érdeklődhetnek a beszédpartnereim, lehetetlen volt feltenni ugyanis – másrészt elfelejtem –, hogy apai nagyszüleim enyémek volnának, közünk van egymáshoz, a legvégsőkig képtelen állítás, boldogok, egy kis idő még és nem lesz meg a bűnös;

“életemre mondom, ott fog meghalni Babilonban”,

jegyezte meg öreganyám szomszédja, nem tudva teljes mértékén és jelentőségén értelmezni a mondatot – sem a beszélő nem számított a hagyomány azonnali interiorizálására –, nagyanyám tetszését elnyerve, ezután gyakori alkalmazásra került elődöm szintaxisában és frazeológiai bázisában is állandó jelenlevőként szerepelt, odakerült a pusztulás többi metaforája közé, ami tematikailag valószínűsíthetően a legnagyobb gyűjtőcsoportot alkotott használatukat tekintve, egyszer álmatlanság ellen, a körülményeket nem megfelelően mérlegelve, háziorvosa egy – állítólagosan garantáltan függést nem kiváltó – altatószert írt fel neki, aminek hatása következtében újraélhette kezdeti, akadálymentesnek tűnő éveit – amikor még, és így –, felvette apró, pirosan pöttyözött hálóingét, aztán elvékonyított gyerekhangon rákezdte, “kinyalhatjátok”, ezzel kapcsolatban korábban sem merült fel kétely senkiben, a levegő ilyenkor átforrósodott, nagyon nehezen lehetett őt rábírni a leszokásra, úgy lehetne fogalmazni, sehogy; nagyanyám utánam anyámat gyűlölte a legjobban, engem hideg távolságtartásom és mondataim találati pontossága bőszítette, neki viszont elég volt létezésével kiérdemelni mindezt, aki elvette személyével a legfőbb kereseti forrást a megélhetés gyakran igencsak viharok dúlta édenében, hiába próbált anyám mindenfajta jócselekedetekkel bosszút venni öreganyámon, mindaz a finom falat, mely lecsúszott anyám jóvoltából a torkán, mindaz a kitisztított ruhanemű, amelyet édesanyám kemény erőfeszítés árán tudott fehérré varázsolni újra, mindazon gondoskodás, mely tőle számára jutott, csak arra ösztökélte, hogy még erősebben adja át a gyűlölet érzésének, különösen, mikor nem látta viszonzásul ugyanezt édesanyámban, szóval, egyáltalán megbocsáthatatlannak találta legfőképpen, hogy a másik annyira, annyira, szóval, jó; egyszer a pesti vonatot várták hármasban, ugyanis nagyanyámon és anyámon kívül a babakocsiban ott feküdt (jövendő) bátyám, s míg a vonat nagy zajjal begördült, nagyanyám egy éppen arra sétáló hölgynek fejezte ki sajnálkozását afölött, hogy ebben a szituációban nem őt üdvözölheti menyeként, és a kockás ernyőjű kocsiban időként pillegő – e végzetes balszerencsétlenségről látszólag tudomást nem vevő – unokája anyjaként, amiről is, jóval később, évtizedek múltán magától az említett hölgytől értesültem, aki hiúságának sehogy nem akaródzott kedvezőnek tűnni az ilyen, nagyanyám által felvetett rokonsági viszony, ahol a személyek bármelyik pillanatban felcserélhetőnek tűnnek, ha ezt maga öreganyám sem szánta többnek, mint egy ügyes társalgási fordulatnak, ahol a beszédpartner ruhájának ügyes szabása, esetleg a szín és az arcbőr összeillősége helyett – közbevetőleg – ennyire jelentéktelen ügyet hozunk fel kitöltőnek, vagy mégis; volt nagyanyámban valami nagyfokú előrelátás viselkedésében, ami mindig a közvetlen előnyökre nézett, rögtön megteremtve maga körül atmoszférikusan is a sötétség képzetét, a legpompásabb szőlőtőke is elszáradt volna közvetlen közelében, a legmozgékonyabb hal is mérgezés következtében fordult volna vízfelszínre – ez volt a képzetem – annyira bejárta kívülről testét – szinte többméternyire – személyének negatív áramlása, hogy legszívesebben egy utcahossznyi állandó távolságot tartottam volna örökké vele, amit meg is kíséreltem, olykor azonban óvatlanságom következményeként mégis egy légtérben kellett tartózkodnom vele, gyalázat;

az együttlét tartalmassá tesz,

valamit esetleg, vacsoráztak, nagyanyám még fiatal volt, az egyetlen megmaradt fiatalkori képe után joggal lehetne a természeti törvényeket abszolút cinizmussal vádolni, hogy, úgy függött a szobában nagyméretű, keretezett fotója, ahogy máshol az ajtó fölött a szentképeket szokták volt tartani, de akkor talán mégis nagyobb hasonlóságot tudott volna kimutatni bárki is az eredeti példány és a papíralapú fotográfia között, ahogy jelenleg, nyilván, vacsoráztak, először öreganyám mert, aztán gyerekei, nagyon lassan, “mosogatószagú”, mondta Hugi, “békülj bele”,

nem mintha nem lett volna az örömre képes…

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.