A posztmodern állam és a világ újrarendezése

Három évszázados múltra visszatekintõ politikai rend, a hatalmi egyensúly és a birodalmi terjeszkedés rendszere ért véget 1989-ben. Ez az év nemcsak a hidegháború, hanem, és ez a jelentõsebb, a harmincéves háborút követõen kialakult nemzetközi kapcsolatok rendjének a végét is jelentette. 2001. szeptember 11-e pedig ennek a történelmi átalakulásnak egy fontos aspektusát tárta a világ elé.

Hogy megértsük a jelent, elõször a múltat kell megértenünk, mert a múlt mindig velünk van. A történelem során a nemzetközi rend vagy a hegemónián, vagy az egyensúlyon alapult. Elõször volt a hegemónia. Az ókorban a rend a birodalmat jelentette, és a birodalmon belül rend, kultúra és civilizáció uralkodott. Kívül maradtak a barbárok, a káosz és a rendnélküliség. A mai napig széles körben elterjedt képzet, hogy egy hegemóniát gyakorló hatalmi központ az, amely biztosítani tudja a békét és a rendet. A birodalmak azonban szerkezetileg nem alkalmasak a változások kivitelezésére. Egy birodalom összetartása – ami a birodalmak eredendõ sokszínûségébõl adódó alapfeladat – rendszerint autoritárius politikai stílust követel meg, és ezért az újítás, különösen a társadalmi és a politikai rend tekintetében, destabilizáló hatású lenne. Történetileg a birodalmak általában statikus képzõdmények voltak.

Európában megtalálták a középutat a káosz és a birodalom között, nevezetesen a kisállamot. A kisállam sikeresen megalapozta szuverenitását, de joghatósága csak egy földrajzilag behatárolt kis területre terjedt ki. Így a belsõ rendet azon az áron érték el, hogy a nemzetközi viszonyokban az anarchia uralkodott. Az európai kisállamok közötti verseny elõmozdította a fejlõdést, de ezt a rendszert állandóan fenyegette egyfelõl a káoszba való visszaesés, másfelõl pedig egy kiemelkedõ hatalom hegemóniája. A hatalmi egyensúly kialakítása jelentette a megoldást, az egymást kiegyensúlyozó szövetségek rendszere, melyet egyre inkább a szabadság zálogának tekintettek Európában. Sikeresen hoztak létre koalíciókat a hegemón törekvések blokkolására, elõször Spanyolország, majd Franciaország, s végül Németország ellen.

Azonban a hatalmi egyensúly rendszerének is volt egy belsõ gyengesége, nevezetesen a háború örökké jelen lévõ kockázata, ami végül a rendszer összeomlását idézte elõ. A német újraegyesítés (1871) következtében olyan erõs hatalom jött létre, amelyet semmilyen európai szövetség sem tudott ellensúlyozni. A technológiai fejlõdés ugyanakkor elviselhetetlen szintre emelte a háború terheit. A tömegtársadalom és a politikai demokrácia kialakulása pedig lehetetlenné tette azt a fajta a köznapi morálon túllépõ kalkulációt, mely nélkülözhetetlen a hatalmi egyensúly rendszerének mûködtetéséhez. Ám kézzelfogható alternatíva hiányában a rendszer továbbélt, és 1945 után nem annyira egy új rendszer jött létre, mint inkább a régi rendszer érkezett el “végsõ fázisába”. A régi európai multilaterális hatalmi egyensúlyt világszerte a terror kétoldalú egyensúlya, a hatalmi egyensúly végsõ leegyszerûsítése váltotta fel. De ez az egyensúly nem bizonyult tartósnak. A hatalmi egyensúly soha nem illett össze a késõ huszadik század univerzalisztikus és moralizáló szellemével.

A huszadik század második fele nemcsak a hatalmi egyensúly végét hozta el, hanem a birodalmi lendület hanyatlását is. Bizonyos mértékig a kettõ együttjár. Az európai birodalmak, amelyek a század elején még egymás között osztották föl a világot, a század végére eltûntek a világ színpadáról. Az ottomán, a német, a Habsburg, a francia, a brit és az utolsóként felbomló szovjet birodalom már csak az emlékezetben él. Ennek folyományaként az államoknak két új típusa jött létre: egyrészt vannak azok az államok, többnyire volt gyarmatok, amelyeken belül az állam csaknem megszûnt mûködni. Ez a “premodern” zóna, ahol az államiság megbukott és a hobbesi mindenki háborúja mindenki ellen zajlik (idetartoznak olyan országok, mint Szomália vagy nemrégen még Afganisztán is). Másrészt ott vannak a posztimperialista, posztmodern államok, amelyek már elsõdlegesen nem a hódítás terminusaiban értelmezik a biztonságot. És harmadrészt természetesen megmaradtak a hagyományos értelemben vett “modern” államok, amelyek továbbra is államként viselkednek és követik a machiavelliánus elveket és a raison d’état követelményeit (itt olyan országokra gondolhatunk, mint India, Pakisztán, Kína).

Az európaiak által kialakított posztmodern rendszer nem az egyensúlyon alapul, és nem hangsúlyozza a szuverenitást, valamint a belügyek és külügyek szétválasztását. Az Európai Unió napjainkra az egymás ügyeibe – beleértve a sört vagy a kolbász méretét – való kölcsönös beleszóláson alapuló magasan fejlett rendszerré nõtte ki magát. A hagyományos fegyverzetekrõl szóló CFE (Conventional Forces in Europe) egyezmény nemzetközi szabályozás alá von a szuverenitás magjához tartozó területeket. Ennek értelmében a felek kötelesek tájékoztatni egymást a nehézfegyverzetük elhelyezkedésérõl, és lehetõvé kell tenniük a fegyverzetellenõrzést is. Fontos, hogy felismerjük micsoda rendkívül forradalom volt ez. Jól tükrözi a nukleáris kor paradoxonát, azt, hogy a magad védelme érdekében, késznek kell lenned elpusztítani magad. Az európai államok az irányú közös érdeke, hogy elkerüljék a nukleáris katasztrófát, elegendõnek bizonyult ahhoz, hogy felülemelkedjenek a bizalmatlanság és eltitkolás bevett stratégiai logikáján. A kölcsönös sebezhetõség kölcsönös átláthatósággá vált.

A posztmodern világ fõ jellemzõi a következõk:

– A belügy és a külügy közötti megkülönböztetés elmosódása.

– Kölcsönös beleszólás a hagyományos értelemben vett belügyekbe és egymás kölcsönös megfigyelése.

– A felmerülõ viták erõvel való rendezésének elutasítása és ebbõl következõen az önkéntesen betartott viselkedési normák kodifikációja.

– A határok egyre csökkenõ jelentõsége: ez köszönhetõ mind az állami szerep megváltozásának, mind a rakéták, autók, mûholdak elterjedésének.

– A biztonság alapja az átláthatóság, a kölcsönös nyitottság, az interdependencia és a kölcsönös sebezhetõség.

A belügy és külügy közötti megkülönböztetés posztmodern megszûnésének egyik kiemelkedõ példája a nemzetközi büntetõbíróság koncepciója. A posztmodern világban úgy a nemzetközi kapcsolatokra, mint a belügyekre vonatkozóan egyfajta morális öntudat lépett a modern kori nemzetközi kapcsolatokat meghatározó raison d’état és Machiavelli államelméletének amoralitása helyébe. Ezzel is magyarázható az érdeklõdés felélénkülése aziránt, hogy miben is áll az igazságos háború.

Ez a rendszer ugyan megoldást kínál azokra a problémákra, amelyek annak idején a hatalmi egyensúly rendszerének mûködésképtelenségét okozták, de ez nem vonja maga után a nemzetállam elhalását. Bár a gazdaság, a törvénykezés és a honvédelem egyre inkább nemzetközi keretekbe ágyazódik, és a területi határok egyre kevésbé fontosak, a politikai identitás és a demokratikus intézmények elsõdlegesen nemzeti alapúak. Ezért a belátható jövõn belül a hagyományos állam marad továbbra is a nemzetközi kapcsolatok alapegysége – annak ellenére, hogy némelyik már nem a hagyományos módon viselkedik.

Honnan ered ez az alapvetõ változás a nemzetközi államközösségen belül? A leglényegesebb az, hogy “a világ becsületessé vált”.1 A leghatalmasabb államok jelentõs része ugyanis nem akar többé háborúzni és hódítani, és éppen ez emelte föl mind a premodern, mind pedig a posztmodern világot. A hagyományos értelemben vett imperializmus halott, legalábbis a nyugati hatalmak részérõl.

Ha ez így van, akkor ebbõl az következik, hogy sem az Európai Uniót, sem a NATO-t nem tekinthetjük a Nyugat-Európában fél évszázada tartó béke zálogának. Egyszerûen arról van szó, hogy a nyugat-európai országok többé nem akarnak egymással háborúzni. Mindazonáltal mind a NATO, mind az EU fontos szerepet játszott ennek a helyzetnek a megerõsítésében és fenntartásában. A NATO legfontosabb hozzájárulása az, hogy fenntartotta a nyitottságát. A NATO a Nyugat számára mindig is egy belsõ bizalomépítõ intézmény volt. A NATO és az EU teremtették meg a német újraegyesítés kereteit anélkül, hogy az egységes Németország fenyegetést jelentene Európa többi része számára, miként ez 1871-ben történt. A NATO, akárcsak az EU találkozók ezreire tereli egybe az állami vezetõket és hivatalnokokat, így mindazok, akiknek szerepük van a béke és háború kérdéseinek eldöntésében, jól ismerik egymást. A múlttal összevetve, ez a gyakorlat a politikai kapcsolatok korábban ismeretlen minõségét és stabilitását teremti meg.

Az EU a posztmodern rendszer legfejlettebb példája. A biztonságot az átláthatóság garantálja, az átláthatóságot pedig az egymástól való függés. Az EU sokkal inkább egy nemzetek közötti, mintsem egy nemzetek feletti rendszer, a tagállamok önkéntes társulásán alapszik és nem azon, hogy egy központi hatalom alá rendelõdnének a benne részt vevõ oszágok. Az európai állam álma még a múltból maradt itt, és azon a feltevésen nyugszik, hogy a nemzetállamok alapvetõ veszélyeket hordoznak magukban, és az egyetlen lehetséges mód a nemzetek anarchiájának elkerülésére, ha õket egy hegemón hatalom alá rendeljük. De ha a nemzetállam jelenti a problémát, a szuperállam biztosan nem lehet a megoldás.

A posztmodern világnak nem kizárólag az európai államok a részei. Európán kívül Kanada bizonyosan posztmodern állam, és Japán is hajlik efelé, de földrajzi elhelyezkedése meggátolja abban, hogy teljes mértékben ebbe az irányba fejlõdjön. Az Egyesült Államok már kétséges, mivel nem világos, hogy akár az amerikai kormány, akár a Kongresszus elfogadja-e az egymástól való függés szükségességét vagy kívánatosságát, és ennek folyamányaként a nyitottság, a kölcsönös ellenõrzés és a kölcsönös beleszólás feltételeit olyan mértékben, mint a legtöbb európai kormányzat. Ami Európában valósággá vált, az a világ más részein még pusztán csak törekvés. Az ASEAN, a NAFTA, a MERCOSUR és még az OAU is posztmodern környezetet kíván teremteni, s bár nem valószínû, hogy ezt a célt a közeljövõben elérik, mégis könnyebb feladat másolni, mint vadonatújat feltalálni.

A posztmodern világon belül megszûnt a hagyományos értelemben vett biztonsági kockázat, vagyis a posztmodern államok nem készülnek egymás megtámadására. Míg – Clausewitz mondását követve – a modern világban a háború a politika eszköze, a posztmodern világban a politikai kudarc jele. Bár a posztmodern világ tagjai nem jelentenek veszélyt egymásra nézve, mind a modern, mind a premodern zóna fenyegetéseket hordoz. A modern világ fenyegetései a legszokványosabbak. Itt még érintetlen a hagyományos államok rendszere, amelybõl csak nemrég emelkedett ki a posztmodern világ, és továbbra is a birodalmi elvek és a nemzeti érdek elsõdlegessége alapján mûködik. Ha megvalósul a stabilitás, az csak az agresszív erõk közötti egyensúlyból jöhet. Figyelemre méltó, hogy a világ milyen kevés régiójában valósul meg ilyen egyensúly, és milyen nagy a kockázata annak, hogy egyik-másik régióban a nukleáris elem hamarosan bekerül az egyenletbe. A posztmodern világ számára az a kihívás, hogy hozzá kell szoknia a kettõs mérce használatához. Magunk között a törvények és a nyitott kooperatív biztonság alapján intézzük ügyeinket, de amikor az európai kontinensen kívüli hagyományosabb államokkal van dolgunk, akkor egy korábbi idõszak keményebb módszereihez kell folyamodnunk. Olyan módszerekhez, mint az erõ alkalmazása, a megelõzõ csapás, az álcázás – és mindahhoz, ami szükséges azokkal szemben, akik még mindig a “mindegyik állam önmagáért” tizenkilencedik századi világában élnek. Magunk között betartjuk a törvényt, de amikor a dzsungelben akarunk célt érni, a dzsungel törvényeihez is kell alkalmazkodni. Az európai béke hosszúra nyúlt idõszakában kísértésbe estünk, hogy elhanyagoljuk mind a fizikai, mind a pszichológiai védelmet. Ez jelenti egyik legnagyobb veszélyt a posztmodern állam számára.

Újfajta kihívást jelent a premodern világ. A premodern világ a mûködésképtelen államok világa. Ezek az államok már nem felelnek meg a Max Weber által megfogalmazott kritériumnak, hogy monopóliummal rendelkezzenek az erõszak legitim használata fölött. A premodern világban az állam vagy a legitimitását, vagy az erõszak fölötti monopóliumát vesztette el; vagy pedig, és igen gyakran ez a helyzet, mindkettõt. Viszonylag kevés a példa a teljes összeomlásra, de a kockázatot jelentõ országok száma egyre nõ. Idetartozik a posztszovjet térség néhány területe, mint például Csecsenföld. Ezenkívül a világ összes fõ kábítószer-termelõ vidéke a premodern világ része. Egészen az utóbbi idõkig nem létezett semmilyen szuverén hatalom Afganisztánban, és a mai nap sem létezik Burma peremterületein vagy Dél-Amerika azon részeiben, ahol a drogbárók veszélyeztetik az állam erõszakmonopóliumát. Számos ország kockázatot jelent Afrika-szerte. Az egész világon jelen van az ilyen típusú kockázati tényezõ. A káosz a norma, és a háború életformává vált ezekben a régiókban. Ha létezik is kormányzat, az a szervezett bûnözõi csoportokhoz hasonlóan mûködik.

A premodern állam rendszerint még ahhoz is gyenge, hogy a saját területe fölötti uralmat biztosítsa, nemhogy még fenyegethessen másokat; azonban bázisként szolgálhat olyan nem állami aktorok számára, akik veszélyt jelenthetnek a posztmodern világ számára. Ha a nem állami aktorok, nevezetesen a drogbárók, a szervezett bûnözõi csoportok és a terrorista szervezetek folyamatosan premodern bázisaikról intéznek támadást a világ rendezettebb részei ellen, akkor az érintett államoknak végül is válaszolniuk kell erre a kihívásra. Amennyiben már túl nagy veszélyt jelent ezeknek a támadásoknak a tolerálása, lehetséges egyfajta védekezõ imperializmus kialakítása a nyugati államok részérõl. Nem túlzás így tekinteni a Nyugat afganisztáni szerepvállalását is.

Hogyan kezeljük hát ezt a premodern káoszt? Kockázatos tevõlegesen részt vállalni egy kaotikus zónában. Ha a beavatkozás túlságosan elhúzódik, a közvélemény támogatása vész el, ha a beavatkozás sikertelen, annak meg az azt elindító kormány látja kárát. De annak a kockázata talán még nagyobb, ha hagyjuk, hogy államok teljesen leépüljenek – miképp az Afganisztán esetében is történt.

Milyen formában történjék a beavatkozás? A leglogikusabb és a múltban leggyakrabban alkalmazott megoldás a káosz kezelésére a gyarmatosítás. De a gyarmatosítás nem elfogadható módszer a posztmodern államok számára (és némely modern állam számára sem). Pontosan az imperializmus megszûnése az oka annak, hogy kialakult a premodern világ. A posztmodern világban a birodalom és az imperializmus szavak az elnyomást reprezentáló kifejezésekké váltak. Manapság nem találunk gyarmatosításra kész hatalmakat, bár az alkalom és talán még a szükséglet is olyan nagy, mint bármikor a tizenkilencedik században. Fennáll a kockázata annak, hogy a globális gazdaságon kívül maradtak “negatív körforgásba” zuhannak, amikor is a gyenge kormányzat a rendezettség hiányát okozza, ez pedig a befektetések hanyatlását vonja maga után. Az ötvenes években Dél-Koreában az egy fõre jutó GNP alacsonyabb volt, mint Zambiában – azóta egyikük a globális gazdaság meghatározó szereplõje lett, míg a másiknak ez nem sikerült.

Az imperializmus összes feltétele adott, de nincs jelentkezõ se a keresleti, se a kínálati oldalon. Ennek ellenére a gyengének még mindig szüksége van az erõsre, az erõsnek pedig szüksége van egy rendezett világra. Egy világra, ahol a hatékony és jól kormányzott országok exportálják a stabilitást és a szabadságot, és ahol szabad tere van a befektetésnek és a növekedésnek – mindez nagyon is kívánatos volna.

Olyan újfajta imperializmus kialakítására van szükség, amelyik elfogadható az emberi jogok és a kozmopolita értékek világa számára. Már láthatjuk a körvonalait: ez az imperializmus, mint minden eddigi imperializmus, rendet és szervezettséget kíván teremteni, viszont napjainkban ennek az önkéntesség elvén kell alapulnia.

A posztmodern imperializmusnak két formája létezik. Egyrészt, ott van a globális gazdaság önkéntes jellegû imperializmusa, amely tipikusan olyan nemzetközi pénzügyi intézményeken keresztül mûködik, mint amilyen az IMF és a Világbank. Ez az új imperializmus jellemzõen multilaterális módon mûködik, és pénzügyi intézményei segítséget nyújtanak azoknak az államoknak, amelyek szeretnének becsatlakozni a globális gazdaságba és ezáltal a befektetés és gyarapodás egymást erõsítõ pozitív körforgásába. Cserébe ezek az intézmények elvárják, hogy a velük együttmûködõ államok felszámolják azokat a politikai és gazdasági visszásságokat, amelyek miatt eredetileg is abba a helyzetbe kerültek, hogy segítségre szorultak. A segélynyújtás teóriái napjainkban egyre inkább hangsúlyozzák a jó kormányzat fontosságát. Az államok akkor járnak jól, ha megnyílnak a nemzetközi szervezetek és más országok számára, és ha engedik, hogy azok beleszóljanak az ügyeikbe. (Ez hasonlít ahhoz, ahogy a posztmodern világ, bár más okokból, de megnyitotta önmagát.)

Az imperializmus másik formáját a szomszédok imperializmusának nevezhetjük. Ha egy szomszédos országban vagy országokban terjed az instabilitás, ez olyan fenyegetést jelent, amit egyetlen állam sem nézhet tétlenül. Ha kormányzati válság, etnikai alapú erõszak és bûnözés terjed a Balkánon, akkor az fenyegetést jelent Európa egésze számára. A balkáni válságra egy ENSZ-protektorátushoz hasonló rendezés volt a válasz Boszniában és Koszovóban. Nem meglepõ, hogy mindkét esetben európai a folyamatot irányító ENSZ-különmegbízott. Ugyanis Európa biztosítja annak a segélynek a döntõ hányadát, amely lehetõvé teszi, hogy Bosznia és Koszovó egyáltalán mûködõképes legyen, és Európa adja a legtöbb katonát is, bár az amerikai csapatok jelenléte nélkülözhetetlen stabilizáló tényezõ. Továbbá precedens nélküli gesztus volt az Európai Unió részérõl, hogy egyoldalúan szabadpiaci lehetõséget kínált a volt Jugoszlávia összes utódállamának termékeire, beleértve a legtöbb mezõgazdasági terméket is. A nemzetközi közösség nemcsak a békefentartó katonákat biztosítja, hanem a rendõrséget, a bírókat, a börtönfelügyelõket, a központi bank vezetõit és sok minden mást is. Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) szervezi és felügyeli a választásokat. Az ENSZ képzi és finanszírozza a helyi rendõrséget. Mindemellett több mint száz, számos területen nélkülözhetetlen civil szervezet segíti a konszolidációs erõfeszítéseket.

Idetartozik még egy megjegyzés. Komoly veszélyt jelent, ha a szervezett vagy éppen szervezetlen bûnözés megveti a lábát egy szomszédos országban – ezzel rendszerint együtt jár a központi államhatalom összeomlása. De Oszama bin Laden fellépése megmutatta azoknak is, akik eddig még nem értették meg, hogy legalábbis potenciálisan, az egész világ a szomszédunk.

A Balkán esete egyedi, mivel az EU nagyszabású bõvítési folyamatba kezdett Közép- és Kelet- Európában. A múltban a birodalmak erõszakkal terjesztették ki törvényeiket és kormányzati rendszerüket, a Balkán esetében viszont senki nem erõltet senkire semmit. Éppen ellenkezõleg, önkéntes átvétel történik. Amíg még valamely ország csak jelölt az EU-tagságra, addig el kell fogadnia mindent úgy, ahogy van – ez rengeteg törvényt és szabályt takar. De a végén az a díj, hogy ha már bekerültél, neked is beleszólásod lesz a közösség ügyeibe. Ha ezt a folyamatot egyfajta önkéntes alapú imperializmusnak tekintjük, akkor a végterméket kooperatív birodalomnak nevezhetjük.

A posztmodern Európai Unió egy kooperatív birodalom jövõképét nyújtja, ahol a közös szabadság és a közös biztonság a múltbéli birodalmakra jellemzõ etnikai dominancia és a központosított abszolutizmus nélkül valósul meg, valamint a nemzetállamot konstituáló etnikai kizárólagosság nélkül is, mivel az már nem felelne meg egy, a határokat felszámoló korszaknak és mûködésképtelen lenne a Balkánhoz hasonló régiókban. A kooperatív birodalom lehet az a politikai keret, amely legjobban illeszkedik a posztmodern állam megváltozott lényegéhez. Ez egy olyan keret, amelyben mindenki részesül a kormányzati hatalomból, amelyben nem egyetlen ország dominál, és amelyben a kormányzati elvek nem az etnikumon, hanem a jogon alapulnak. A központnak csak nagyon enyhe ráhatást kell kifejtenie az ügyek menetére, és a “birodalmi bürokráciának” ellenõrizhetõnek, számonkérhetõnek kell lennie – a közösség szolgájának és nem urának. A birodalom intézményének ugyanannyira elkötelezettnek kell lennie a szabadság és a demokrácia iránt, mint az õt alkotó részeknek. Miképp az ókori Róma, ez a birodalom is a törvényeket, a pénzérméket és az utakat biztosítaná állampolgárai számára.

Ez lehetne a jövõ. Vajon kivitelezhetõ? Idõvel majd elválik. A kérdés csak az, mennyi idõnk van. A modern világban titokban folytatódik a verseny a nukleáris fegyverek birtoklásáéért. A premodern világban a szervezett bûnözés, beleértve a nemzetközi terrorizmust, befolyása gyorsabban nõ, mint az államszervezeté. Lehet, hogy már nem maradt sok idõ.

FORDÍTOTTA MEZEI TIBOR

A tanulmány eredetileg a Re-Ordering the World: The long- term implications of September 11. (Szerk.: Mark Leonard; Foreign Policy Centre, London, 2002) című kötetben jelent meg.

  1. William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi. II. felvonás 2. szín. Arany János fordítása. Budapest, 1989, Európa Könyvkiadó, 237. o.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.