“Furkósbotom bölcsen azt súgja nekem,
Ez a rendszer mégis elég védtelen,
Hamar összeomlik, bármilyen csodás
Pénzügy, hadügy és a közigazgatás.
Darabokra törnek husángom alatt.
Új aranykor virrad akkor, sõt, még aranyabb.
Szavazás választja a képviselõt,
A programját végrehajtják mielõbb;
Úgy épül fel majd az államhatalom,
Mintha maga Übü papa építette vón’.”

(Alfred Jarry: Übü a csúcson¹)

Az interregnum rövid vagy elhúzódó kormányzásszünet, uralkodásszünet, a hatalmi átmenet idõszaka, az ideiglenesen uralom nélkül maradt ország köztes helyzete, a hatalom senkiföldje, ha tetszik. Ahol és amikor bekövetkezik – függetlenül okaitól – az államidõ kizökken, az uralom megszakad és beköszönt a hatalomnélküliség egyszerre mámorító és félelmetes, karneváli és apokaliptikus állapota, a rend nélküli szabadság tomboló dionüsziája. A törvények és szabályok megszûnnek, minden határ bizonytalanná, cseppfolyóssá, átjárhatóvá válik. Ha ez az állapot tartósan fennmarad és átnõ általános zûrzavarba, akkor kezdetét veszi a mindenki háborúja mindenki ellen.

Kormányzásszünet, idõközi kormányzás, hatalmi vákuum

Normális esetben, ha az interregnum csak a hatalomváltás, kormányváltás technikai idejére szorítkozik, a “már nincs” kormány és “még nincs kormány” billenõidejére, amely a gyõzelem mámorát, a vereség gyászmunkáját, a kormányzat kormányzásra készülõdését foglalja magában, akkor az interregnum nem több, mint alig észlelhetõ, idõben és térben szûk határok közé szorított hatalomkimaradás, finom döccenés, amely nem megtöri, hanem megerõsíti csupán az uralom folytonosságát.

Az interregnum második, szûkebb jelentésében idõközi kormányzást vagy ideiglenes kormányzást (idõközi királyságot, idõközi kormányt, idõközi kormányfõt) jelent. Az uralom gyakorlását általában az igazi vagy legitim uralkodó távollétében vagy hiányában bízzák ideiglenesen valamilyen kormányzó testületre vagy fõkormányzóra. Az ideiglenes kormány ilyeténképp mintegy áthidalja a hatalmi káosz szakadékát, betölti a hatalmi vákuumot. Az ideiglenes kormányzás addig tart, amíg egyfelõl elkergetik a hatalomból (vagy távol tartják tõle) az áluralkodót (a hamis cárt, az álkirályt, az álkormányt), és meg nem érkezik az igazi (a legitim trónörökös, a legitim kormányfõ stb.).

Ilyen ideiglenes kormány, idõközi kormány volt például – közelmúltunkból hozva példát – a rendszerváltás rendkívüli, a polgárháború kockázatát is magában rejtõ, társadalmi káosszal fenyegetõ interregnumát áthidaló Németh-kormány, amelyet hol “ügyvezetõ”, hol “szakértõ” kormánynak neveztek, direkt pártpolitikai döntéseket nem hozott (a rendszerváltás folyamatában persze “helyezkedett”, és igyekezett mentetni, ami menthetõ) “válságmenedzselt”, de igazában az államapparátus rutinszerû mûködtetésén túl egyetlen komoly feladata az volt, hogy õrizze az államot, készítse elõ és bonyolítsa le a kiírt parlamenti választásokat, az igazi kormány – a parlamentáris demokrácia rendje és módja szerint hatalomra került legitim kormány – megérkezéséig.

A Fideszben egyesült ellenzéki jobboldal az idõközi szakértõi kormány felállítása ártatlannak és békülékenynek látszó, valójában példátlanul háborús ajánlatával nem csupán arra tett kísérletet, hogy megtévessze a társadalmat, és megossza a kormányzati hatalmat gyakorló ellenfelét, hanem a következõket állította (és ezekkel az állításokkal egyben politikailag cselekedte is): 1. Magyarországon interregnum, hatalmi vákuum van. A demokratikus uralom folytonossága megszakadt, mivel a kormány illegitim. Magyarországnak ilyen körülmények közt nincs kormánya, a kormányszünet – interregnum – áthidalására, a választások kiírásáig, majd az igazi kormány gyõztes megérkezéséig idõközi kormányra van szükség. 2. A politikai pártoknak be kell látniuk, hogy eljött a pártok fölötti kormányzás pillanata, át kell adniuk (természetesen velünk együtt!) a hatalmat a pártok fölötti kalkulatív-bürokratikus racionalitást képviselõ szakértõknek. (Valójában csak két pártnak, egy nagynak és egy kisebbnek kellene belátnia ezt, ugyanis õk gyakorolják a kormányzati hatalmat.) 3. A szakértõi kormány természetesen csak ideiglenes kormány lenne, az interregnum, a gazdasági és politikai szükséghelyzet kormánya, amelynek mandátuma az elõrehozott választások kiírásáig tart, és a kormányzati hatalom újra pártpolitikai kezekbe kerülhet. Kinek a kezébe, ez a kérdés elvileg nyitva van ugyan, gyakorlatilag azonban annak kezébe, aki az idõközi kormánnyal kívánja lecserélni a legitim kormányt, hogy ezen a kerülõúton vegye kezébe az elveszített kormányzati hatalmat, amelyet parlamentáris úton másodszor sem sikerült megszereznie. De ha a szakértõi kormány trójai falova csõdöt mond, van másik is. Az elmaradt vagy elsikkasztott rendszerváltás falova. Vissza kell térni oda, ahol elrontottuk, ahol rosszul kezdtük el begombolni a kabátot.

Végül az interregnum harmadik – legáltalánosabb és legelterjedtebb jelentésében – hatalmi vákuumot, törvényes államfõ nélküli idõszakot, rendetlenséget, zûrzavaros állapotot, szüntelen háborúskodást, létbizonytalanságot jelent, amelyben az általános zûrzavart általában harmatgyönge, kormányzásképtelen ideiglenes kormányok gyors váltakozása, puccsok, palotaforradalmak is fokozzák, mindaddig, amíg a törvénynélküliség állapotának tetõpontján elõ nem lép vagy be nem ront a hatalom színpadára a Nemzet Atyja, az erõs kézzel rendet teremtõ autokrata, a katonai diktátor, a zsarnok bohóc. A nagy interregnum teljes ciklusa akkor ér véget, amikor véresen megbukik vagy bársonyosan összeomlik a diktatúra, új ideiglenes kormány alakul, amely az alkotmányozó nemzetgyûlés által elfogadott új alkotmány alapján kiírja az általános választásokat. Indulhat a következõ nagy ciklus.

Az interregnum lefolyása és kimenetele szempontjából nem mellékes, hogy a kormányzatot megtámadó ellenzék milyen eszközöket használ ebben a háborúban, és meddig megy el a konszolidált társadalom mindennapi életének felbomlasztásában: mondjuk a kormányzás, a politikai élet vagy a gazdasági élet erõszakmentes eszközökkel történõ megbénításáig (vagy korlátozásáig), avagy a nyílt utcai erõszakig, amelyet már nem választ el éles határ a puccsista fegyveres felkeléstõl vagy palotaforradalomtól, természetesen minden esetben azzal a kockázattal, amelyet a konkrét háborús eszköz bevetése jelent, s amelyben esetenként az is benne van, hogy az interregnumban elszabadult erõk káosza elnyeli a háború elindítóit is.

Interregnum és szimulákrum

Természetesen, nem minden interregnum, ami annak látszik. A szimulált interregnum a mediatizált politika bevált technológiája, amely vagy valóságos interregnumok kialakulásának elkerülésére, megelõzésére és blokkolásukra irányul; vagy a politikai nyomásgyakorlás, zsarolás, a pszichológiai hadviselés eszköze az ellenzék által a kormány megbuktatására indított háborúban. Az ilyen interregnum szimulákrum csupán: árnyjáték az állam falán, amely ma már nem annyira a törvény fala, mint inkább egy óriáskivetítõ. Ami a kivetítõn megjelenik – az van, az a világ. Addig van csupán, amíg a vetítés tart, de addig nagyon. A nézõkre gyakorolt pszichológiai hatás (félelem, remény, sokk, gyûlölet, rajongás, kétségbeesés, felháborodás, utálat, csömör, közöny stb.) esetenként olyan erõs lehet, hogy a képvalóságban feloldódik saját tapasztalati valóságuk, hihetõvé válik a hihetetlen, elõjelet váltanak érzelmeik, elhomályosul ítélõképességük. A képvalóság hatása különösen akkor erõs, ha a kívülrõl megtervezett és létrehozott, vagy a spontánul kitörõ, de kívülrõl irányított, idõzített-szakaszolt, fölpörgetett, megfelelõ képkörnyezetben tálaltmikroeseménynek (mondjuk, egy erõszakos összecsapásba torkolló utcai tüntetésnek, véres pogromnak vagy zendülésnek) az országos és/vagy világeseménnyé fölnagyított elektronikus képe üzleti és/ vagy politikai okokból besulykolásra kerül, emblematikussá válik: a folytonos ismétléssel ugyanis fékezhetõ az elektronikus kép élményemlékezetének rendkívül gyors bomlási ideje; ha fakulhat is a képélmény élessége, napokra, sõt, hetekre is rögzülhet az emblematizált kép és annak intenzív élményereje, ezáltal pedig a képtõl várt hatás vagy stimuláció is tartós marad.

Ha, teszem azt, egy több száz fõs tömeg megostromolja a köztelevízió épületét, autókat gyújt föl, rendõröket késztet megfutamodásra, és ezt reálidõben közvetítik a világ nagy tévécsatornái, akkor Magyarországon ostromállapot, káosz, interregnum van, akkor is, ha különben mindenki, aki itt él, pontosan tudja, hogy nincsen ostromállapot, nincsen káosz, nincsen interregnum, s ami történik alig érinti a fõváros és az ország normális hétköznapi életét. A szóban forgó mikroesemény a képernyõ reálidejében növekszik csupán országos horderejû eseménnyé, soha nem látott társadalmi megrázkódtatássá, és nyer az éppen zajló politikai háború összefüggésében jelentést és jelentõséget, hogy másnapra vagy pár nap múltán visszasüllyedjen oda, ahonnan kiemelkedett – a politikai és pszeudopolitikai mikroesemények áramlásába.

A világ a képben történik meg, és mindaz, ami kikerül a képbõl, hiába van, egyszerûen nem “tud” megtörténni a világban. Régi történet ez. Mindenesetre az a mikroesemény, amely spontán vagy irányított módon kiemelkedik az események tömegébõl, országos és globális képpé válik a képernyõkön, és egy idõre minden más eseményt, tényt, összefüggést eltakar, lefokoz, maga alá rendel, tényleges következményeit tekintve – a “fölrobbant” vagy “fölrobbantott” kép üzenetének tartalmától, jótékony vagy kártékony hatásától függõen – a lehetõ legsúlyosabban (vagy ha az az üzenet jó, akkor a legkedvezõbben) érintheti az adott ország (olykor egy egész régió) presztízsét, politikai és üzleti pozícióit, szereplõinek külsõ és belsõ megítélését.

1. Verbalizált interregnum

Az interregnumot egyfelõl annak szüntelen verbális kinyilvánításával, ünnepélyes deklarálásával, kész tényként való kommunikálásával szimulálják, hogy a kormányfõ illegitim, a kormány de facto már nem is létezik; “leváltották a magyar emberek”, “megvonta tõle bizalmát a nép”; különben is képtelen kormányozni, képtelen meghozni a szükséges intézkedéseket; összevissza kapkod, nincs programja, nem azt teszi, amire mandátumot kapott szavazóitól; túllépett rajta az “idõ”, a “történelem”, a “nép”, a “nemzet” és a többi, kifejezetten e célra – hogy túllépjenek valamin vagy valakin – létrehozott ideológiai teremtmény.

2. A megmutatott interregnum: a kormányfõ és a kormányzat semmibevétele

Az interregnum-szimulációt egyetlen mindent átható üzenet uralja: “Gyurcsánynak mennie kell!” Az elhíresült “monnyon le” radikális hangszerelésben ma “gyurcsánytakaroggy”-nak hallatszik. Ilyen vagy olyan hangszerelésben ezt skandálják a tömeggyûlések szónokai, ez áll a transzparensek feliratain és ez a refrén csendül fel a politikai vásártér különféle attrakciói alatt is, akár forradalmat, akár pogromot, akár új rendszerváltást adnak is éppen elõ utcákon és tereken vagy a ponyvasátor alatt az artisták. A kormányfõnek annyira mennie kell, hogy már nincs is itt, csak még nem tud róla vagy azt hazudja országnak és világnak, hogy itt van, õ van kormányon, nem más. Már csak hiánya, árnyalakja, visszajáró kísértete kóborol valahol fenn, a hatalom bérces csúcsain. De már nem sokáig, mert nemsokára besüt a nap, és szertefoszlik vagy visszamenekül az éjszakába, ahonnan érkezett. Mondani azonban mindezt nem elég. A semmibevételt nap mint nap meg kell jeleníteni, el kell játszani, ritualizálni kell ahhoz, hogy a szimulált interregnumot létrehozó képi motívummá váljon. Ily módon a kormányfõ semmibevétele, levegõnek tekintése (Orbán Viktor gondosan kerüli, hogy akárcsak kiejtse száján Gyurcsány nevét) a hatalomban keletkezett hiátust, az uralomban bekövetkezetett szakadást, a nyugtalanító hatalmi vákuumot érzékelteti, amely természetesen nem maradhat így.

A tömött utca képével szembeállított üres, pontosabban félüres parlament képe is egyfolytában ez a semmit emeli képbe: a kormányfõ és a kormány beszorult a parlamentbe, a kormányfõt semmibe veszik (az ellenzék, mármint az “igazi ellenzék”, nem a “kollaboráns”, nemcsak verbálisan nyilvánítja nem-létezõnek, hanem képileg is nem létezõkéntbánik vele), vagyis ha megfeszül, sem létezik többé, a tényleges hatalom már most azoké, akik az utcán vannak, és akik majd innen fogják a hatalmat bevinni a parlamentbe, ha “a hatalom bitorlói” bukásuk “kész tényébõl” levonják a megfelelõ konzekvenciát, és sietve távoznak a politika terepérõl, átengedve ezt annak, akit “jog szerint” megillet. Vagyis ha – letéve most már a szimulákrum varázsgömbjét és a magyar demokrácia jövõjébe nézve – ha véget ér a választási demokrácia rendszere, és kezdetét veszi valami más

3. Zavaros idõk és álkirály, a trónbitorló, a hamis uralkodó archetípusa

Interregnum nincs álkirály nélkül. Az uralom folytonosságában bekövetkezett szakadás csalhatatlan jele, hogy önjelölt uralkodók, álcárok, trónbitorlók lépnek fel a hatalom átmenetileg elhagyott színpadán, elbizonytalanodik, ki az igazi és ki a hamis uralkodó. A hamis uralkodó, az álcár vagy színlelt király leleplezõdésekor az a látszat keletkezik, mintha az interregnum az álcár felbukkanásának következménye lenne, holott éppen megfordítva: az interregnum, a hatalmi vákuum következménye a hatalom legitimációjának elbizonytalanodása, az álcárok megjelenése, pontosabban: egyre újabb trónkövetelõk és trónon ülõk álcárnak bizonyulása. A látszat az, mintha azért lenne csupán interregnum, mert az igazi cárt fondorlattal-erõszakkal eltávolították a hatalomból, visszaéltek hiszékenységével, jámborságával, megtévesztették õt, olykor gyámság alá helyezték, máskor elûzték, megint máskor eltették láb alól. Vagyis: nem volna interregnum, ha az uralkodó legitim volna, ha nem álcár foglalná el a trónt, és az interregnum rögvest meg is szûnik, mihelyt visszatér és elfoglalja õt megilletõ helyét a trónon az igazi uralkodó, az igazi cár, a legitim király. Az interregnum-szimuláció logikája tehát megköveteli, hogy a támadó fél politikai riválisát “álcárként”, trón-, rang-, címbitorlóként (esetünkben például illegitim kormányfõként, álminiszterelnökként) is bemutassa.

A választási demokráciában persze csak akkor illegitim a hatalom, ha a gyõztes választási csalással szerezte. Ám ha a választási csalás ténye nem bizonyítható (törvényesnek ismerte el ország és világ), akkor minden vád lepereg a jogrendrõl és vagy a választási vesztes vereségének enyhítésére, a “lehetetlen” kimagyarázására szolgál (“gyõztek, mert csaltak”, “gyõztek, mert kampányuk hazug volt” stb.), vagy a választási gyõztes hatalmának megkérdõjelezésére, egyszóval vagy politikai értelmezés és vélekedés, vagy politikai támadásideológia. A választások törvényessége szempontjából nem oszt, nem szoroz. Ebben a helyzetben kapóra jöhet az uralom karizmatikus koncepciójának merõben pszichologizáló felújítása, azaz annak elhitetése széles társadalmi rétegekkel, hogy az igazi miniszterelnököt nem “csak” választják, annak születni kell, az igazi miniszterelnököt puszta választással, a szavazatszám formális-racionális kritériuma alapján nem lehet leváltani, nem lehet elvenni tõle a hatalmat szavazatokkal, csak elbitorolni. Ha tehát elveszíti hatalmát, akkor ott a szó mélyebb, nem politikai – mondjuk: spirituális, mágikus, transzcendentális, erkölcsi értelmében, amilyen értelme persze a modern politikai hatalom legitimációjának bizonyosan nem lehet – világraszóló botrány, bûn, jogsértés történt. A mediatizált tömegkultúra politikai sztárjaként – arcán a karizmatikus uralkodó imágójával – fellépõ miniszterelnök tehát csak formálisan volt leváltható, igazság szerint nem. A parlamentáris demokrácia törvényes rendje és formális szabályai szerint ez persze maga a téboly (egyedül a szavazás számszerû végeredménye számít), pszichológiailag – a mediatizált pártpolitika tömeglélektani dimenzióiban – azonban korántsem feltétlenül az.

Ebben a szimulált világban a Leválthatatlan Párt vezetõje, az Igazi Király (hoppmesterei rendre mint a “Nemzet Miniszterelnökét” mutatják be vagy konferálják fel) választások útján nem távolítható el törvényesen a hatalomból, hanem csak – csalás, összeesküvés, ördögi praktikák által – megfosztható a trónjától. Így aki választás útján a helyére kerül – trónbitorlóvá, álkirállyá válik. Már pusztán azáltal illegitim, hogy gyõzött és elfoglalta az “Igazi Király” helyét a hatalomban. Már maga a “trónra kerülése” alávalóság, gaz merénylet, királygyilkosság. A király ilyenkor (csupán szimbolikusan játszva a régi rítust a kamerák elõtt) elmenekül, elbujdokol, álruhában népe közé vegyül, belsõ emigrációba, illegalitásba vonul, földalatti mozgalmat szervez, maga köré gyûjti maradék híveit és hûséges népét (aki nem csatlakozik hozzá hûtlenséget, árulást, felségsértést követ el), és folyton a gyõzedelmes visszatérésre készül. A “transzcendentális ígéret” szerint a trónfosztott, számûzött (önmagát a parlamentbõl számûzõ) király diadalmas és örökös visszatérésére bizton számíthatunk; a választást megnyert, a hatalmat formálisan jog szerint gyakorló, ám az isteni vagy a nemzeti igazság szerint trónbitorló álkirály viszont reszketve várhatja, míg pünkösdi királysága véget ér. Már ha csakugyan reszketve várja. Ha sem nem reszket, sem nem várja ezt, hanem képes demokratikusan szerzett hatalma legitimitását megvédeni, a választási törvénynek érvényt szerezni, a trónkövetelõ “igaz királyt” – a leválthatatlan hatalomra törõ politikust – a demokrácia ellenfeleként leleplezni, akkor persze az interregnum-szimuláció balul üthet ki az “Igazi Király” imidzsében fellépõ politikus számára.

4. Zûrzavar kinn, zûrzavar benn.
A Bolond és a Bolond-király mint az interregnum hőse

Politikust ritkán nevezett annyiszor és annyiféleképpen nem épelméjûnek, õrjöngõnek, ámokfutónak, bomlott agyúnak, elmeháborodottnak, értelmi fogyatékosnak, hülyének, tébolyultnak, klinikai esetnek ellenfele, mint a magyar miniszterelnököt jobboldali ellenzéke (mínusz “kollaboráns jobboldal”) és a jobboldali sajtó, azt sugallva, hogy olyasvalakinek a kezében van a hatalom, aki nem beszámítható: egy elmebeteg, egy futóbolond játékszere az ország. Ez nem egyszerûen a politikai invektíva része volt, szimpla politikai szitkozódás és mocskolódás, amelybõl többé-kevésbé minden szenvedélyes politikus kiveszi a részét, hanem tudatosan megtervezett imidzs- romboló stratégia. Mivel Gyurcsány Ferenc politikai imidzse éppen értelmi képességeinek, szaktudásának, okosságának, észbeli fölényének hangsúlyozására épül, ez volt az a felület, ahol imidzsét érdemes és értelmes volt megtámadni: megszállott rajongó; elvette eszét a hatalom; megbuggyant mániákus; kóros hazudozó stb. A szimulált interregnum összefüggései között azonban az ellenfél “bolondsága” újabb jelentéssel egészült ki. Változatlanul jelen volt benne az imidzs verbális megsemmisítésének intenciója; a verbálisan legyõzött, karikatúrává változtatott ellenfél fölötti közös nevetés infantilis öröme; és a tisztességtelen intellektuális elõnyszerzés kísérlete is, de egyre hangsúlyosabbá vált egy új elem, amely az interregnum, a rendetlenség, a káosz szimulált külsõ állapotát annak a személynek a belsõ káoszára (elborult elméjére, beszámíthatatlanságára) vezette vissza (“ez teljesen megõrült!”), akinek megbuktatása az egész interregnum-szimuláció fõ célja volt. De a célba vett rivális tébolyult elméjének motívuma kezdett összemosódni az általa képviselt egész politikai oldal gondolkodásával és viselkedésmódjával is: a szocialisták kitartása miniszterelnökük és vele együtt a kormányzás mellett, esztelenséggé, politikai bolondsággá, kóros makacssággá vált, maga az eltérõ politikai világnézet és vélemény pedig a beszámíthatatlanság szinonimájává (más, párhuzamosan kiépülõ metaforarendszerekben persze más rettenetes dolgok szinonimájává: a “nemzetárulás” szinonimájává, az “ördögi elvetemültség” szinonimájává stb.). “Hogyan lehet egyáltalán baloldali valaki? Hogyan lehet valaki kormánypárti, hacsak nem ment el teljesen az esze? Ha nem eleve értelmi fogyatékos vagy ha nem fosztották meg józan ítélõképességétõl?”

A “bolonddá nyilvánítás” így vagy úgy a politikai ellenfél nem-politikai diszkvalifikálásának és klinikai stigmatizálásának felel meg. (Ismeretes, hogy ennek megvan a politikai pendent-ja: “Orbán idegileg összeroppant, minden hét végén egy bécsi pszichiátriai klinikán kezelik stb.”. Ennek híresztelése azonban kampányfogás volt, az úgynevezett “fekete PR” része, és még így is jobbára a suttogópropagandára bízták, nem pártpolitikusok fogalmazták meg, és nem visszhangozta a baloldali média. Ettõl persze még nem volt elfogadhatóbb.) A klinikai metafora (“elmebeteg”) nemcsak elrejti a politikai kirekesztés és megbélyegzés aktusát, hanem igazolja is a politikai rivális semmibevételét (“Csak nem fogunk egy õrülttel leállni tárgyalni és vitatkozni?”). De miközben felmenti a számára kockázatos kimenetelû politikai vita és tárgyalás kötelezettsége alól a stigmatizálót (nemcsak méltóságán aluli, de abszurd is lenne, hogy egy bolonddal párbajozzon), egyben feladatát is elõírja: az õrültet – az egész közösség, az egész rendszer érdekében – el kell távolítani a politika útjából, különben az a sok kalamajka, amit bolond ragaszkodásával a hatalomhoz már eddig is okozott, krónikus zûrzavarral, általános társadalmi elmebaj kitörésével fenyeget. A kormányfõt “bolondként” stigmatizáló ellenzéki politikus tehát a diagnózist és a gyógymódot is tudó és megadó klinikai terapeuta hûvös szerepében léphet fel (más stigmatizációk – például a politikai ellenfelet köztörvényes bûnözõként azonosító kriminális stigmatizáció és Õsgonoszként, Sátánként azonosító vallási-mitologikus stigmatizáció – esetében az ügyész, a bíró, a vallatótiszt, a kriminálpszichológus vagy az exorcista pap változatos szerepeiben) és így mindjárt azt is jelezheti, hol a helye a politikai szempontból rendszeridegen elemnek: nyilván a rendszeren, a politikán kívül. A bolondság, vagyis a nem-értelem (déraison) kizárásának, elzárásának és mindenféle köztörvényes bûnnel, szabadgondolkodással, mássággal egy helyre zárásának igénye és követelése, mint azt Michel Foucault A bolondság története² címû nagy mûvébõl tudhatjuk, a klasszicizmus korát jellemezte. Metaforikus felújítása tehát nagyjából két évszázad emancipatorikus és humanitárius vívmányainak visszavonását jelenti.

5. Az interregnum háborús atmoszférájának szimulálása. Az utcai lázadás mint az általános káosz képe

A verbalitás szintjén az interregnum háborús atmoszféráját a jellegzetes háborús metaforák (“hadüzenet”, “kifüstöljük õket a várból/székházból”, “ostromállapot” “az ellenség hadállásai”, “hideg polgárháború”, “villámháború”, “frontok”, “barikádok” stb.), továbbá fennhangon kihirdetett és ötpercenként megismételt ultimátumok, a pattogó katonai vezényszavak szónoki stílusa szimulálja. Az interregnum szimulálásának másik fõ eszköze a nézõi tömegtudat “beszórása” a zûrzavar, a fölbomlás, a fölfordulás, az utcai erõszakijesztõ képeivel. Így jön létre – a rivális politikai tábor megrettentésének, politikai akarata megbénításának, meghunyászkodásra vagy megadásra késztetésének és a saját tábor felrázásának, mobilizálásának, megnyerésének feltett szándékával – a “forradalmi helyzet” szimulációja, amelyet úgy szokás jellemezni, hogy az alul levõk már nem akarnak a régi módon engedelmeskedni, a felül levõk pedig már nem tudnak a régi módon uralkodni. Az interregnum szimulált világának fölépítéséhez egymagában persze nem elég a verbális szimuláció, beleértve a mégoly démonikus retorikát (a vádirat, a feljelentés, a kiátkozás, a megfenyegetés, a rangfosztás, a lepocskondiázás összes lehetséges mûfaját), és az ezt kiegészítõ vásári tömegpantomim: a rituális fosztogatások, a karneváli bábuégetések, az in effigie lenyakazások/felakasztások, a képrombolások, a gúnyfeliratok, a harsogva skandált útszéli rigmusok. Mindehhez még a mediatizált utcaszínház, a commedia del’arte, a pankráció ugyancsak karneváli eredetû csihi-puhija is szükséges, ahol az össznépi és összrendõri jelszó ma is a régi: “üsd-vágd, nem apád, nem anyád!” Kapóra jöhet ilyenkor egy-egy levert forradalom évfordulójának gyászünnepe (ugyan melyik kelet-európai népnek nincsenek hõsi, de elbukott forradalmai, nekünk, magyaroknak speciel másunk sincs, s ebben a politikai versenyszámban alighanem mindmáig tartjuk világelsõségünket), mert akkor az utcán szimulált interregnum hirtelen a Történelem reinkarnációjaként jelenhet meg, a szedett-vedett helyi politikai tömegnek a régi forradalmi zûrzavar történelmi és össznemzeti jelmezeibe, jelképeibe, jeleneteibe való beöltözése – ez parodisztikus travesztia – pedig úgy kerülhet képbe, mintha kitört volna (vagy bármikor kitörhetne) a verbálisan egyébként ötpercenként meghirdetett, elindított, sõt gyõzelmesen be is fejezett forradalom. Ahogyan az a “Kis Októberi”-vel történt idén október 23-án – az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján – Budapesten (a “Nagy Októberi”-t még Mejerhold vitte ilyesformán színre 1920-ben, igaz, egészen más politikai céllal, de az sem aratott osztatlan elismerést³).

Az interregnumra jellemzõ zûrzavar, társadalmi neurózis, tömeghisztéria képe tehát az utcán jön létre (permanens tüntetések, helyfoglalások, útlezárások, traktorok mozgósítása, forgalomlassítás stb.), aztán a képileg rögzített és sugárzott mikroeseményeket a jelenkori Magyarország átfogó képévé nagyítják föl (ettõl kezdve fél napig, egy hétig, egy hónapig “ez Magyarország”). Mivel a cél a kizökkent idõ, a válságidõ képének megalkotása, bármilyen utcai motívum, bármilyen hír, politikai esemény ennek az összképnek a nyugtalanító hátterén jelenik meg most már; minden nem politikai rossz hír ezen a háttéren csapódik ki, a legapróbb rossz is az összrosszhoz adódik hozzá. A képben, kép által képernyõn létrejövõ egységes valóság-szimulákrum az egyénileg sokféleképp megtapasztalt, sokféleképp reflektált, de közös tapasztalatként – más közvetítések híján – létrejönni nem tudó valóság, illetve valóságok helyére lép.

A szimulált interregnum megalkotóinak ettõl kezdve már csak a kép kiváltotta élmények megfelelõ irányításával-terelésével kell foglalkozniuk: az egyik oldalon folyamatosan annak a képét felmutatva, akinek a zûrzavart köszönhetjük (bûnbak), a másik oldalon pedig, aki egyedül tud ennek véget vetni (szabadító hõs). A hatalomért harcoló ellentétes politikai oldalakon ez a mitikus páros persze éppen fordított felállásban jelenik meg. Meg kell jegyeznünk, hogy – kezdetben legalábbis – mindig a támadó fél pozíciója elõnyösebb. Általában az gyõz, aki szimulákrumát képes rákényszeríteni ellenfelére, kivéve, ha az ellenfél – egy ügyes húzással, esetleg a döntõ pillanatban – megfordítja az elõjeleket és a támadó saját szimulákruma foglyává válik, saját csapdájába esik bele. (Ez történne például akkor, ha a Fidesz interregnum-szimulációja nem az “álkirály” – az illegitim miniszterelnök – bukásával, hanem a “szabadító hõs”, a “visszatérõ igazi király” álkirállyá válásával, cselszövõként, hamis politikusként való leleplezõdésével érne véget.)

6. A kettõs hatalom szimulálása

A nagy interregnumok gyakori ismertetõjegye a kettõs hatalom szerveinek megképzõdése és politikai háborúja egymással. A kettõs hatalom nem a politikai hatalom valamiféle kétosztatúságára, egyáltalán bármiféle osztott hatalomra utal, hanem két egymással kibékíthetetlenül ellentétes alapelveken felépülõ, egymást kölcsönösen illegitimnek minõsítõhatalmi rendszerre, amelyek nem férnek el ugyanazon politikai rendszer keretei között, és élethalálharcot vívnak egymással. Az interregnum gyakran éppen azért áll elõ, fõként pedig azért húzódik el, mert a szóban forgó hatalmi rendszerek (általában a legitim kormányzati rendszer és valamilyen ellenrendszer, ilyen volt például az Ideiglenes Kormány és a szovjetek szembenállása Oroszországban 1917-ben, a liberális olasz állam és a fasciók szembenállása 1922-ben, a magyar koalíciós kormány és a nemzeti bizottságok szembenállása 1945-ben) képtelenek legyõzni, felszámolni, bekebelezni egymást. Mihelyt aztán az erõviszonyokban bekövetkezik a változás, valamilyen véletlen, esetleg politikai csel vagy fegyveres puccs az egyik hatalmi rendszert gyõzelemre juttatja, a másiknak vége van, és ezzel az interregnum is véget ér. Ha tehát interregnum van, akkor kettõs hatalomnak is lennie kell, és ez a kettõs hatalom – legalábbis mint politikai akaródzás és vakaródzás – meg is jelent az elmúlt hónapok szimulált interregnumában Magyarországon. Az utca – közelebbrõl a Kossuth tér, ahol a Parlament is áll – a permanens tüntetést kezdte népgyûlésként, alkotmányozó nemzetgyûlésként, ilyen-olyan “forradalmi” hatalmi szervként kommunikálni: az új, második hatalmi rendszernek (pontosabban: egy ilyen rendszer vágyálmának és szimulációjának) célja már nem a kormány nem parlamentáris eszközökkel történõ megbuktatása volt (egy mégoly demokratikusan megválasztott kormány parlamentáris eszközökkel történõ megbuktatásának kísérlete és tényleges megbuktatása teljes mértékben belül maradhat a demokratikus rendszeren), hanem az egész rendszer forradalmi úton történõ eltávolítása, új alkotmány elfogadása, új politikai rendszer bevezetése. Mellékes, hogy ezek a szándékok, célok, követelések mennyire voltak zagyvák, esetlegesek, politikailag és társadalmilag megalapozottak, naivak és kivihetetlenek, mindenesetre a Parlament mellett sátortáborozó szedett-vedett Párhuzamos Parlament, a parlamentáris rendszerrel, a pártokkal, a rendszerváltó elitekkel szemben fellépõ “forradalmi” ellenrendszer, ellenhatalom mediatizált képe (különösen az 1956-os jubileum atmoszférájában) olyasmit sugallt, hogy Magyarországon valamilyen kettõs hatalom van kialakulóban, sõt – a tévészékház ostroma és a látványos utcai zavargások után már – egyenesen azt, hogy a tényleges hatalom nem a kormány kezében van, hanem valahol másutt. Talán az ellenzék kezében, amely szintén az utcán van, és talán még parlamentáris mederben tudja tartani a “népmozgalmat”, talán még hidat tud verni a “nép” és a “parlament” közé, ha a kormányfõ távozik, és a kormány lemond. Amúgy a Fidesz 2002-es választási veresége óta próbál ellenrendszert, párhuzamos hatalmi vagy ellenõrzõ szervezeteket (polgári körök, szavazatszámlálási hálózatok, Demokrácia Központ stb.) kiépíteni, a “parlamenten kívülre szorult nemzetet” szervezve meg és állítva szembe a parlamenttel, ahonnan a “nem nemzet” azzal szorította ki a “nemzetet”, hogy “alávaló módon” megnyerte a választásokat. Valójában azonban inkább csak játszott idáig a kettõs hatalom fegyverével, saját választói tábora mobilizálásán túl az ellenfél riogatására. Tényleges kettõs hatalmat nem tudott (és valószínûleg nem is akart) létrehozni. Tudott azonban 2002 óta tartósan kettõs hatalmat szimulálni, amivel nemcsak politikai ellenfelét és a parlamenti többség kormányzóképességét gyöngítette meg, terelte mindenki – az egész ország – számára rossz vágányokra, hanem a parlamentáris demokrácia intézményeinek tekintélyét, a beléjük helyezett társadalmi bizalmat is “sikeresen” aláásta. Ha kettõs hatalmat nem is, nagyszámú militáns politikai tábort mindenesetre sikerült létrehoznia egy viszonylag jól mozgósítható, márpedig e tömeg utcára vezénylésével folyamatosan felidézhetõ a kettõs hatalom és az interregnum réme. (“Tessék, nem megmondtuk, hogy ez a kormányzat nem ura a helyzetnek, nem képes kormányozni, nem élvezi a nép bizalmát, a hatalom nem is az õ kezében van, vagy ha még van is valami benne, javában csúszik belõle kifelé.”)

7. Az interregnum összképe

Az utca (különösen a Parlament elõtti szimbolikus politikai tér) megszállásának, zûrzavaros szereposztásának, folytonos politikai morajának a nyugtalanító hátterén minden szokványos politikai történés, pláne minden kormányzati hiba, kormányfõi vagy miniszteri elszólás, a végrehajtó hatalom minden elbizonytalanodása, összehangolatlansága, az apparátusok tévedései, még a puszta véletlenek is baljós felhangot kapnak, kétértelmûvé vagy érthetetlenné válnak, és azt az összbenyomást mélyítik el az események nézõjében, hogy Magyarországon zûrzavar, interregnum, hatalmi válság van, nincs kormányzás.

Ebben a légkörben a kormányzatnak, a végrehajtó hatalomnak többé nem lehet jó lépése, már amennyire lehet lépése egyáltalán, hiszen éppen az a cél, hogy bénának, cselekvésképtelennek, tehetetlennek mutassák, másként pedig lehetõleg ne engedjék képbe kerülni. Ez annál is könnyebben elérhetõ, mivel a rendkívüli, a normális élet folyását megtörõ képek mindig kiszorítják a normális élet képeit: ahol interregnum, zûrzavar, utcai erõszak van, ott a kormányzás hétköznapjaiban mégoly derekasan helytálló politikusoknak sem terem túl sok fû. Nincs az a diplomáciai, gazdaságpolitikai siker, ilyen-olyan eredmény, reményteli fejlemény, amelyképileg “megverhetné” a “lángoló Budapest”, a “televíziós székházat ostromló Budapest”, “a tankos Budapest” lélegzetelállító, izgató vagy egyszerûen csak szórakoztató képét, bármekkora hazugságot közvetít is történetesen ez a kép.

Ez a kép szüli meg a félelmet és a reményt, az egyre erõsebb várakozást az igazira, a karizmatikus rendteremtõre, aki kemény kézzel véget vet a káosznak (azaz a káoszként színre vitt, mediatizált és lejáratott demokráciának). Mindegy már, ki kezdte, mit kezdett, mit nem kezdett, ha ez az ára, menjen el, mondjon le, tûnjön ki a képbõl, és adja vissza végre már valaki mindennapi nyugalmunkat és békénket, ne nézzük ki az, s ne nézzük, mit kér érte cserébe. A demokráciát? Ördög vigye, ha ez a demokrácia! De ki mondta, hogy ez a demokrácia? Nem mondta, mutatta. Õ maga. Aki most jön és hajlandó kegyesen leigázni minket. Szó szerint úgy, mint a közismert politikai mesében, amelyet a jövendölés intonációjával elsõként talán Denis Diderot adott elõ 1774-ben, tizenöt évvel az elközelgõ nagy rendszerváltás – a francia forradalom – elõtt, ekként:

Alig telik el némi idõ, és az állam már csak két pártból áll; bárkit rejtsenek az elnevezések, ez a két név csakis “royalisták” és “antiroyalisták” lehet. Ez lesz a nagy megrázkódtatás pillanata. (…) A royalizmus puszta ürügy, akárcsak az antiroyalizmus. Mindkettõ a becsvágy és kapzsiság álarca. A nemzet immár nem több, mint maroknyi bûnözõtõl és megvásárolt alaktól függõ tömeg. Ebben a helyzetben csupán egyvalakire és a megfelelõ pillanatra van szükség ahhoz, hogy egészen váratlan következmények lépjenek fel. S mihelyt eljön a pillanat, a nagy ember színre lép. (…) Így szól az emberekhez, akik az elõbb még mindennek hitték magukat: Semmik vagytok. Mire õk: Semmik vagyunk. Erre õ így beszél hozzájuk: Én vagyok az úr. Mire õk egy torokból kiáltják: Te vagy az úr. Erre õ így beszél hozzájuk: Íme a feltételek, amelyek mellett hajlandó vagyok leigázni benneteket. Mire õk: Elfogadjuk.⁴

Az interregnum-szimuláció kockázatai

Magyarországon ez idõ szerint a nagy interregnum baljós csillagképe nem állt össze, de még összeállhat, s ez is éppen elég. E lehetséges és keletkezõben levõ új politikai csillagkép összefüggésében kell tehát néznünk a szimulált interregnumot is, melyet a jelenlegi parlamentáris ellenzék visz színre a politikai kommunikáció mediatizált terében, összes elérhetõ eszközével, saját felülrõl szervezett, sejtszerûen kiépített, ideológiailag táplált új középosztálya utcai mozgósításával és a posztfasiszta,⁵ akcionista, radikális magyar új jobboldal és csatolt részei elvárt vagy eltûrt, kért és kéretlen támogatásával, egyszerre hozva létre a mediatizálható – országos és globális dimenzióban felnagyítható – politikai mikroeseményeknek a kritikus tömegét, a látvány- és élménypolitizálás megújított utcai és félparlamenti mûfajait és azt az általános értelmezési keretet, amelyben minden ily módon képbe került, képernyõre engedett-lökött esemény a hatalmi vákuumot, a zûrzavart, a kormányzásszünetet kommunikálja valóságként, amelynek sürgõsen véget kell vetni.

Az a politikai erõ, amely az interregnum-szimulációt létrehozta, azt szimulálja, hogy készen is áll a nagy föladatra, föltéve, hogy a kormányzást a rendkívüli helyzet szorításában rábízzák vagy legalábbis elveszik attól, aki normális körülmények között, törvényesen megkapta. Nem kétséges, hogy a szimulált interregnumnak szimulált erõ is véget tud vetni: elég, ha a hatalomszünet mûsorát egyszerûen leállítja, ha mûsorszünetet rendel el, illetve ha az “interregnum felszámolását”, a “rendteremtést”, a “haza megmentését” tûzi mûsorra. Végtére is az interregnumot éppen azért szimulálják, hogy szimulálhassák azt az erõt is, amely képes megszüntetni azt: színre léphessen a “törvénytelen”, “immorális”, “gyámoltalan”, “gyáva”, “leszerepelt”, “szétzilálódott” végrehajtó hatalommal szemben, a kemény kezû rendteremtõ, a “Haza Megmentõje”: “igen, van olyan párt!”, “igen, van olyan erõ, amely ki tudja vezetni az országot a zûrzavarból, ha áldozatok árán is, persze”. És az elsõ áldozat mindjárt maga a parlamentáris demokrácia.

A kérdés csupán az: valóban a szimulációból kell-e kivezetni az országot, vagy valami másból? Nem sikerült-e a szimuláció túl jól? Nem csúszott-e ki az álinterregnum a szimulálók ellenõrzése alól, s nem kezdett-e átgyûrûzni a képernyõkrõl a politikai közösség tagjai és a magánemberek nem képletes és nem képzelt életének valóságos színtereire és viszonyaiba? Vajon nem egy valóságos interregnum megképzõdéséhez adta-e meg a szimuláció a kezdõ lökést, ha ugyan erre csakugyan szükség volt és nem láncreakcióval állunk szemben, melyben egymásba kapaszkodó kampányhazugságok, államcsõddel fenyegetõ költségvetési eladósodás-túlköltekezés, nemzetközi bizalomvesztés, politikai bûnöknél is roszszabb hibák sorozata mellett az ellenzék interregnum-szimulációja csak szem a láncban?

Az interregnum-szimulációt az ellenzékbe szorult jobboldal azzal a nem titkolt politikai szándékkal hozta létre, hogy – a kormány minden elõkészítés nélkül bejelentett, katasztrofálisan roszszul kommunikált “megszorító gazdasági csomagja” és a kormányfõ övéi elõtt mondott “önleleplezõ” beszédének lejárató célzatú kiszivárogtatása nyomán elõállt ellenséges és nyomott közhangulatot kihasználva – elérje a kormányfõ (és a kormány) megbuktatását és elõrehozott választások kiírását, ahol egyben megsemmisítõ – úgymond “történelmi” – vereséget mérhet végre a “posztkommunistaként” aposztrofált politikai baloldal egészére. Mivel azonban a mediatizált politikai el- és megrettentés, a mediatizált politikai zsarolás, viszszatartás és lejáratás jól ismert, a posztmodern élménypártok által régóta és kampányszerûen használt eszköztárát a szimulált interregnum totális politikai háborújában egyidejûleg vetik be, az eszközök ilyen koncentráltsági foka mellett a hatalmi játszma belülrõl következõ radikalizálódása könnyen valóságos hatalmi vákuumhoz, igazi interregnumhoz vezethet. A harc az erõszakos szavak és fenyegetõ képek síkjáról mindegyre átugrik az erõszakos tettek és egymással viaskodó testek síkjára; a háborús teátrum már nem marad meg a képernyõ virtuális terének határai között, hanem a reális élet minden meghatározó színterére kiterjed – államapparátustól a magánéletig, közterektõl a szakmai terekig; az ellenzék és a kormányzat között kirobbant törvénytelen politikai háború nyílt polgárháborús erõszakba kezd átnõni.

Ha a “képbõl valóságba” ugrásnak a pillanatnyi politikai-hatalmi válságon túl, létrejöttek vagy létrejövõben vannak a mélyebb társadalmi elõfeltételei is – a rendszerváltásból való általános társadalmi kiábrándulás, a demokratikus intézmények leértékelõdése, az anómiás társadalmi állapot, az antidemokratikus fordulatra érzületileg és ideológiailag is készen álló új politikai szereplõk és a fordulatot aktívan támogató vagy passzívan elfogadó társadalom –, akkor a szimulált interregnumból eszményien valóságos nagy társadalmi interregnum, zûrzavaros idõszak is lehet. Ez esetben az interregnum-szimuláció a politikai technológia funkcionális eszközébõl – alighanem leleményes feltalálói és lelkiismeretlen felhasználói számára egyaránt váratlanul – valóságos interregnum elindítójává és katalizátorává válhat, amiben aztán kormányzat, ellenzék, ország ugyanannak a nevezetes békának a feneke alatt találhatja magát.

Az interregnum-szimuláció a mediatizált posztpolitika totális háborús eszközei közül alighanem a legveszélyesebb, a legkockázatosabb eszköz. Különösen vészterhes azonban bevetése egy olyan társadalomban, amelynek: 1. két középosztálya közel tíz éve permanens egzisztenciális és pszichológiai háborúban áll egymással⁶; 2. amely örökölten és a rendszerváltás következtében is egyfolytában és növekvõ mértékben anómiás állapotban van; 3. amely a politikai osztály önzése és felelõtlen politizálása folytán a gazdasági-pénzügyi csõd, az eladósodás és elszegényedés kettõs rémével néz éppen farkasszemet; 4. amely belefáradt a különbözõ címszavak alatt, ilyen-olyan rendszerek, váltakozó politikai kurzusok keretében 50-60 éve megállás nélkül és hektikusan folyó reformokba és ellenreformokba, gyorsításokba és lassításokba, ebbe az egész tébolyult kelet-európai utolérési-felzárkózási hisztériába, amelyet regressziós bezárkózási hisztériák ellenpontoznak csupán; 5. s amelynek végképpen elege van felkészületlen, agresszív vagy tehetetlen, önzõ és hazudozó politikai elitjeibõl, pártjaiból, még demokratikus intézményeibõl is, fõképpen elege van azonban a megkérdezése nélkül bevezetett, nagy hirtelen “torkán ledugott” kormányzati “megszorító csomagokból”, a szilárd játékszabályokon, kikezdhetetlen törvényeken alapuló, hatékonyan és politikai rángatózások nélkül mûködõ államapparátus tartós hiányából. A magyar társadalomról – magunkról – beszélek, természetesen.

De még tovább fokozza az interregnum-szimuláció kockázatát az a körülmény, hogy Magyarországon – itt nem részletezhetõ társadalomtörténeti okok sora miatt –nem épülhetett ki a polgári társadalom civil erõdítményrendszere és ennélfogva a demokratikus jogállam úgyszólván a levegõben lóg (jó, ha az Unió angyalai tartják még fönn ideig-óráig, kétfelõl lebegve, mint valaha a szentkoronás címert a nemzet védangyalai), a parlamentáris köztársaságnak pedig jó, ha készen áll homlokzata. Aki ilyen helyzetben vállalja a szóban forgó politikai létjáték tétjével együtt növekvõ halálos kockázatot, az olyan orosz rulettet játszik, amelyben saját fejével együtt egy egész országét hajtja oda a pisztolycsõhöz minden újabb menetben.

A szimulált interregnum a politikai nyomásgyakorlás egy pontján olyan erõket, társadalmi csoportokat hoz mozgásba – akaratlanul vagy hideg számítást követve, de mindenképp alábecsülve a kockázatok nagyságát –, olyan régi és új destruktív erõket, törvénytelen mozgásokat igazol, lát el politikai és ideológiai munícióval a – kisebb megszakításokkal és változó programokkal – hatvan éve egyfolytában rendszerváltó és ebben kissé elcsigázott, elfásult magyar társadalomban, melyeknek erõszakos utcai fellépése új, követésre ösztönzõ radikális világnézeti és erõszakos viselkedési mintákat kínál a társadalmi érdekellentétek megoldására, a társadalmi csoportok vágyai és lehetõségei között feszülõ ellentétek megszüntetésére.

A gyönge (mert civil hátország nélküli) jogállam törvényes (ám épp az állam társadalmi gyöngesége miatt hezitáló, kapkodó, következetlen, túl gyenge – túl erõs) erõszakának kicsalogatása, majd kikényszerítése az utcára, eredetileg bizonyára az interregnum-szimuláció kalkulált eleme volt. Csakhogy – mint azt a szeptemberi-októberi budapesti utcai zavargások világosan megmutatták – nincs az a villódzó politikai agyközpont, nincs az az eltökélt és leleményesen kivitelezett politikai technológia, amely – bizonyos társadalmi helyzetekben – képes lenne megállítani a verbálisan és képileg fenyegetõ erõszak átcsapását fizikai rombolásba és testi erõszakba, a mikroerõszak átcsapását makroerõszakba.

A parlamentáris demokrácia alaptörvényét megtörõ háborús jellegû hatalomszerzés tétje az interregnumot szimuláló politikai erõk számára világos (a kormány megbuktatása), kockázata azonban (az ország bukása) korántsem az. Mire számukra is egyértelmûen kiderül, hová jutottak az események és a szimuláció politikai és egyben médiakarmesterei – mint ahogy annak elsõ jelei máris láthatóak – visszahõkölnének attól, aminek bekövetkezését felelõtlenül elõidéztek (“mi nem ilyen lovat akartunk”), könnyen lehet, hogy már késõ lesz. A politikai szereplõk között persze mindig akadnak kalandor természetûek is, akiknek a kockázat az életeleme, s akik nem sokba

veszik, ki és mivel fizeti meg ennek a kockázatnak az árát; de akadnak olyanok is, aki személyes sértettségtõl fûtve vagy ideológiai igazságoktól elvakultan, még csak nem is látják, mit tesznek, s miközben hitük szerint az országot mentik, valójában egyre közelebb lökik a szakadék széléhez.

(Folytatás a következõ számban.)