A saját és az idegen

Végéhez közeledik-e a német morál-univerzalizmus?

Leegyszerûsítve a politikai morál két alaptípusát különböztethetjük meg. Az egyikben egyenlõségi elvek és univerzalisztikus értékek dominálnak a morális ítélkezés jó/rossz-sémájához szolgáló mérceként: “az univerzálisan érvényes emberi jogok” hangsúlyozása és a különbségtétel nélküli emberszeretet posztulátumai, a “posztnacionális identitásra” törekvés, a “világethoszra” vonatkozó eszmék, a “világállamról” szóló álmok stb. Ezzel szemben a másik típus inkább partikulárisan és kulturálisan orientált: ezt a nemzeti és kulturális különbségek, a nemzetállam, a biztonság érdekében tett állami erõfeszítések, valamint a saját történelem és kultúra igenlése jellemzi.

A politikai morál két típusa szociológiai és történelmi szempontból eltérõ gyökerekkel rendelkezik. A morális univerzalizmus a családias egyenlõség- és szolidaritás-imperatívusz minden dimenzión átívelõ továbbgondolására alapoz, ami egy másik, jelesül a politikai szférára átvetítve, világméretekben is igényt tart az államközi kapcsolatok meghatározására. Az ilyen jellegû univerzalisztikus morális alapelvek szellemtörténetileg Európa termékei. A kereszténység és a felvilágosodás alakította ki õket, és – a gazdasági kapcsolatok nemzetközivé válása, illetve az indusztrializálódás során – megvalósulásukat a gyakorlatban is elõsegítette.

A partikularisztikus morális elvek eredét a tradicionális társadalmak határainál kell keresnünk; a saját csoport, illetve az idegen csoport tagjaival szemben tanúsított morál eredetileg mindenütt elterjedt éles megkülönböztetésében, ami a nem-nyugati társadalmak döntõ többségében – legjellegzetesebben az iszlámban – a mai napig fennáll. Az újkorban a partikularizmus a legszorosabban összekapcsolódott a politikai hatalom és az állam szféráival, és “az állam szuverenitásának” hangsúlyos fogalmában öltött alakot.

A két moráltípus szellemtörténetileg jellegzetesen eltérõ emberképen nyugszik. Az univerzalizmus az “emberi természetrõl” alkotott optimista feltételezéseseken alapul, amint azok a felvilágosodás államfilozófiájának egy bizonyos áramlatában találhatóak, napjainkban pedig például az “egyenrangú kommunikáció” filozófiájában, míg az inkább partikuláris irányultság pesszimista antropológiához kötõdik.

Veszélyessé válhat ezen moráltípusok bármelyikének szándéketikai kihegyezése vagy abszolutizálása. Így az elsõ esetben lelkes jótékonykodás állhat elõ, amely az általános emberinek világszerte mindenütt saját magasztos eszményeit állítja feltételéül, és amely a gyakorlatban az állam és a kultúra önfeladását eredményezi; a másik esetben pedig nacionalizmus, a saját és az idegen csoport közötti, ellenségességgé fejlesztett különbségtételével. Mindezzel szemben egy ország politikai kultúrája szempontjából kívánatos a politikai morál univerzális és partikuláris elveinek pluralisztikus együttmûködése és szintézise.

A Szövetségi Köztársaság fennállásának második felében a politikai morális univerzalizmusnak szinte megtámadhatatlan dominanciája alakult ki, sokszor szándéketikailag masszívan radikalizált formában. A morális univerzalizmus ezen variánsát, Arnold Gehlen nyomán, “humanitarizmusnak” is nevezhetjük. Ezen olyan magatartást értünk, amelyben két komponens kapcsolódik feloldhatatlanul egymáshoz: az agresszívan moralizáló odafordulás az általános emberi határokon átlépõ valamikéntjéhez, illetve – mint ennek fonákja és hajtóereje – a saját nemzet és kultúra negatív fixálása.

Ez a magatartás az 1968-as szakadás során nyert teret, éspedig mintegy idõben eltolódott reakcióként a nemzetiszocializmus szélsõséges partikularizmusára, de összefüggésben azokkal a szimpátiákkal is, amelyek a kommunista ideológiai univerzalizmus iránt ebben az idõben bontakoztak ki; és ezután egyre mélyebb gyökeret eresztett a tömegmédia, az iskolák és felsõoktatás közvetítette – saját magára mint tekintélyre hivatkozó – önmegerõsítõ beszédmódban. Sok társadalompolitikai vitán és kampányon lehetne illusztrálni a humanitarizmusnak az utóbbi évtizedekben a nyilvánosság feletti hatalmát, mégis a nemzetiszocialista és kommunista totalitarizmushoz, illetve utóbbi német letéteményeséhez, az NDK- hoz való viszonyra gyakorolta a legtartósabb hatást.

A nemzetiszocializmusról és a kommunizmusról 1989-ig itt megszületett, és részben a mai napig is továbbrajzolt, “megosztott” képek lényegüket tekintve ezen magatartás intellektuális premisszáinak és emocionális fixációinak termékei. A nemzetiszocializmus, amely ideológiailag a humanitarizmus szélsõséges ellentétét testesíti meg, szakadatlan morális felháborodás tárgyává lett, ami a diktatúrák megragadásához legfeljebb kezdeti impulzusnak elegendõ. E morális felháborodás kultikus gyakorlatából jött létre aztán “a múlt feldolgozásának” (Vergangenheitsbewältigung) népnevelési stratégiája.

“Népnevelésen” többek közt azt a kísérletet értjük, mely két egymással kimondatlanul vagy nyíltan azonosított csoporttól, a “tettesektõl” és a “néptõl” – amelyek aztán következetesen egy egységben, a “tettes nép” fogalmában (Tätervolk) összefoglalhatóak – történõ iszonyodás állandó elõállítására irányul. Aztán a népnevelõ ezzel az egységgel, vagyis a saját ideológiai premisszáiból következõ konstrukcióval bizonyos mértékben skizofrén kapcsolatot alakít ki: egyrészt hozzátartozik, nem utolsósorban biológiai okokból, de ezzel egy idõben sokkal erõsebben nem tartozik hozzá, hiszen összehasonlíthatatlanul más morális standardokkal bír, saját morális kiválóságáról való meggyõzõdéssel, amelyben magát – undorának termékeivel – állandóan megerõsíti.

Néha a nemzetiszocializmus felett érzett szégyen nyilvános beismerése is hozzátartozik a humanitarista-népnevelési attitûdhöz. Vannak politikusok, akik könnyek közt vitték színre a “szégyellem magam”-at. Természetesen az ilyen nyilvános beismerések esetében semmiképp sem szégyenrõl van szó. A szégyen természete szerint olyan érzés, amely teljességgel ellenáll a nyilvános beismerésnek és rituálisan nem színre vihetõ. Aki szégyelli magát, az legszívesebben elbújna mások szeme elõl, nem pedig a végeláthatatlanságig szerepelget a nyilvánosság elõtt. Az ilyen beismerésekben egészen másról van szó, mint szégyenrõl: ugyanis annak nyilvános demonstrációjáról, hogy morális szempontból a jó oldalon, a jók oldalán állunk. A szégyen nyilvános bevallása ezzel pont az ellenkezõjévé válik annak, mint amit sugározni szeretne: egy vallomássá, miszerint az illetõ sosem lenne képes arra, ami miatt állítólagosan szégyelli magát.

Az efféle humanitarista-népnevelési attitûd és stratégia a kommunizmussal szemben lényegesen ritkább volt, éspedig egyszerûen azért, mert a morális univerzalizmus egy sajátos formája maga is a kommunista ideológia központi összetevõje. Ezért a Szövetségi Köztársasában 1989-ig a nemzetiszocializmus és a kommunizmus összehasonlíthatatlanságának tézise dominált, valamint az a törekvés, hogy kommunista bûntettek sokaságát bagatellizálják. Szolzsenyicin és a Gulag szigetcsoport számára szinte nem is jutott figyelem a publicisztikai diskurzusban, és a Szövetségi Köztársaságban a bagatellizálás stratégiája mellett megtalálható volt a kommunista terror már majdnem teljesen nyílt legitimációja is. A fõszerepet itt is a kommunista ideológiának az univerzalisztikus célokhoz való közelsége játszotta.

A magasztos morális “végcélokra” történõ utalás – amely gyakorlatilag a totalitárius apologetika klasszikus repertoárjához tartozik – a látszat síkján mintegy varázsütésre változtatta meg a gyilkosság és terror karakterét. A hetvenes- nyolcvanas években a totalitarizmus elméletének sok kritikusa azzal érvelt, hogy csak az uralmi rendszerek ideologikus céljainak tisztázása nyújtana egyértelmû kritériumokat ahhoz, hogy a gyilkosság és terror valóban gyilkosságként és terrorként definiálható-e. Még az 1989-es fordulat után is íródtak efféle érvelések, mindenekelõtt az NDK-ben uralkodó jogellenes állapotokra vonatkozólag, a diktatúra morálisan állítólagosan jó “végcéljának” kiemelésével párhuzamosan.

A humanitarizmus és a német történelem sötét oldalához történõ népnevelési hozzáállás gátolta egyfajta reális képzelõerõ kialakulását. Vagyis egy olyan képzelõerõét, amely eléggé önkritikus ahhoz, hogy feltételezze magáról: történelmileg szélsõséges helyzetekben maga is tettessé válhat. Ezáltal támogatást kapott egy olyan mentalitás elterjedése, amelynek két alapvetõ ismertetõjegye van: a “momentizmus”, valamint a saját és a másik közötti zavart viszony. A “momentizmuson” lényegét tekintve egy, az adott pillanatban összeálló kulturális és politikai önmeghatározást értek, amelybõl hiányzik az elõretekintõ messzelátás képessége, mert visszafelé, a saját történelembe sincs beágyazva.

Bár a momentizmus a jelenkori nyugati társadalmak általános strukturális jegyeinek szükséges mellékterméke, Németországban a saját történelemhez való tévútra jutott viszony következtében különösen erõsen fejlõdött ki. Ha a politikában meghatározóvá válik az ilyen gondolkodásmód, az fatális eredményekhez vezethet, hiszen a momentizmus olyan döntéseket szül, amelyek nem veszik figyelembe más nemzeteknek a saját hosszú távú történelmi emlékezetük által meghatározott cselekvési potenciálját.

Ez példaszerûen megmutatható a jelen egyik központi problémáján, az iszlám idegen kultúrájához való viszonyon. És bár az iszlámhoz való viszony Németország és egész Európa jövõjére nézve egzisztenciális jelentõséggel bír, azon politikai döntések, amelyek ezt a viszonyt szabályozni hivatottak, mégis inkoherensek, és a pillanatnyi politikai érdekek határozzák meg õket, anélkül hogy a saját történelmi-kulturális identitásból vagy a másik ismeretébõl fakadnának.

A momentizmus szélsõséges ellenpéldáját az iszlám archaikus-merev idõszemlélete szolgáltatja. A jelen értelmezése a medinai próféta idealizált õsgyülekezetére való állandó emlékezésbõl vezethetõ le. Ez megváltoztathatatlan példakép, és az a forrás, amelybõl a történelem üdvtörténetként való elképzelése táplálkozik. A saját hit terjesztésére szóló megbízás ennek a szakrális-történelmi beágyazottságnak integrált része. De az expanziót nem években, hanem évtizedekben, évszázadokban mérik.

A momentizmushoz kötõdik a saját és a másik közötti zavart viszony is. A kulturális deformációnak itt is olyan általánosabb mintájáról van szó, amellyel minden nyugati társadalomban találkozni, és amely Németországban a nemzeti-történelmi faktorok miatt mégis különösen extrém formát öltött. A tényállásnak, amelyre itt célzok, nincs köze ama képességhez, amely egyedül az európai társadalomtípus történetében fejlõdött ki: az idegennel való találkozás nyomán fellépõ kritikus kulturális önreflexióhoz és önmagunk relativizálásához. Az önkritika képessége volt az európai racionalizmus legfõbb gyümölcse, központi jellemvonása, amely nélkül az európai társadalomfejlõdés egyetemes történelmi sajátosságai elképzelhetetlenek lennének, és e képesség szorosan kapcsolódik a Nyugat ugyancsak egyedülálló individuális emberképéhez. Mindkettõ – önmagunk kulturális relativizálásának képessége és az individualizmus – még korunkban is alig lelhetõ fel a nyugati társadalommodellen kívül.

Szinte minden más társadalomban tisztán affirmatív, a “saját” kritikai reflexiójára alig képes önértelmezés dominál. Az embert itt általában nem is egy magát elsõsorban önmaga által definiáló és önmagáért felelõs lényként képzelik el, hanem olyan csoportok tagjaként, amelyek meghatározzák, hogy ki õ. E csoportok lehetnek olyan nagyok is, mint például az iszlám “umma”, minden hívõk közössége. Az egyes személy ilyetén csoportkötõdése miatt sokszor egyáltalán nem érthetõ az individualista emberképen alapuló nyugati emberi jogi univerzalizmus.

Itt tehát nem a kritikus kulturális önreflexió képességérõl van szó, amely a tolerancia alapfeltétele, hanem az önmagunkhoz fûzõdõ kulturális viszonyról, amely a sajáthoz és az idegenhez kialakított viszonyt túlnyomórészt egy negatív-pozitív sémába sûríti. Ám efféle mélyen fakadó kulturális deformációról tanúskodó minta terjedt el Németországban az utóbbi évtizedekben, és erre más feltörekvõ kultúrkörök immár egyre kevésbé pusztán csodálkozva, sokkal inkább megvetéssel reagálnak.

Alapvetõen érvényes, hogy csak az nyithat valójában az idegen felé, aki a sajátját ismeri, kitart mellette és elfogadja. És az is érvényes, hogy csak aki ezt elfogadta, számolhat hosszú távon a másik megbecsülésével. De aki a “sajáttal” szemben alapvetõen negatív attitûdöt vett föl, és ha találkozik vele, cinikusan elhárítja, az a helyes, a jó és az igaz után kapkodó hajszában – eredeti ideák híján – könnyen egy idealizált “idegenbe” sodródhat. Ez vezet aztán a szabadidõs tevékenységekben és a privát kapcsolatok szintjén az egzotizmus tipikus német formáihoz, amelyek általában veszélytelenek, és legrosszabb esetben idegesítõek. A politikai cselekvésben azonban javíthatatlanul hibás döntésekhez vezethetnek, amit az alábbi három példa hivatott igazolni.

Az oktatási rendszerben a “sajátot” Németországban mindenekelõtt a humanisztikus gimnázium és a humboldti egyetem képviselte. A 19. század elején jöttek létre a német idealizmus emberképének gyümölcseként, amely lényegét tekintve – és ezzel Európában egyedülálló módon – az idealizált antik eszményképet, elsõsorban a görögöt mintául véve öltött formát. A gimnáziumot és az egyetemet közös nevelési és képzési ideál kötötte össze, amely az egész emberre vonatkozott, kifinomult esztétikai dimenziókkal bírt, és megkövetelte a célirányos szabadságot a képzés megszerzése és a tudományos kutatás számára, lettek lévén ezek olyan tevékenységek, amelyekre csak úgy önmagukért szántuk rá magunkat, ráadásul aszketikus odaadással.

Az önkéntes aszkézis szabadságának és ehhez kapcsolódóan a tudomány és a kutatás szabadságának eszménye nélkül nem lehet megérteni a német egyetem mélyen a 20. századba nyúló önértelmezését. Ezt a képzési és egyetemi rendszert, amelyet olyan képzési ideál tartott össze, amely a hasznossági szempontokat messzemenõen kizárta, világszerte csodálták és néhol másolták is, mégpedig azért, mert teljesítményével igazolta, milyen hasznos és értékes lehet az, amit pusztán önmagáért kutatnak.

A német egyetem – a nemzetiszocializmus ellenére – lényegében a hatvanas évek közepéig érintetlen maradt. Természetesen reformálásra szorult, de ami 1968 és az azt követõ reformok során valójában történt, nem nevezhetõ reformnak, sokkal inkább rombolásnak. Az egyetemeket az egyre erõsödõ kultuszbürokrácia a képzésidegen egyenlõségi ideológia segítségével nem pusztán korlátozta önrendelkezésükben, hanem mindenekelõtt szellemi önértelmezésüktõl fosztotta meg. Az új képzési célokat aztán reformegyetemeken és a Gesamtschule1 keretei közt valósították meg, amelyek architektúrája látványosan tanúskodik arról, mily szellem gyermekei.

A reformegyetemek általában riasztóan egyhangú és csúnya betonkolosszusok, míg egy Gesamtschule rendszerint gyárépületre hasonlít. A német reformegyetemek tipikusan architektonikus struktúrájának helyszínei már külsõ homlokzatukban is megtestesítõi annak a képzésidegen egyenlõségi elvnek, amely az egyetemek belsejében elnyomja az eredetiséget a középszerûség javára.

Nincs híján némi komikumnak, ahogy – akárcsak a helyesírási reform esetében – az akkori reformerek és mai követõik meg akarják reformálni a reformot. Egyrészt majmolják a külföldi egyetemi struktúrák egyes ismertetõjegyeit, amit aztán “Juniorprofessor”-nak vagy “bachelor of arts”-nak neveznek, de “elitegyetemeket” is akarnak alapítani, amelyek legalábbis a Harvard vagy a Stanford nívójúak, és alapításuk után nem sokkal Nobel-díjasokat kell kitermelniük. De ezt nem adják ingyen. A dologban rejlõ irónia az, hogy a Harvard és a Stanford, ahonnan valóban Nobel-díjasok kerülnek ki, alapvonásaikban – mint az önmagáért való kutatás és a teljes önrendelkezés – teljesen tudatosan a humboldti egyetem szellemi örökösei, míg a kiemelkedõ szellemi kreativitást a német sztárpolitikusok a csekélykével nagyobb financiális befektetés következményének tekintik.

Aki nem tudja, hogy a tudományos kreativitás csak horizontálisan és vertikálisan differenciált intézmények messzemenõen autonóm, a tudomány mint öncél szellemi-kulturális ideáljával rendelkezõ szövevényében fejlõdhet, ezzel csak annyit bizonyít, hogy a szellemi barbárságnak egy történelem utáni fokán áll. A szellemi munkáról alkotott gondolatai a “rugalmasság”, “innováció” és ehhez hasonló semmitmondó fogalmakból összeálló, tökéletesen egyhangú zsargonon belül mozognak. Kizárólag zajt termel.

A saját történelemhez fûzõdõ zavart viszony a közvetlen történelempolitika területén is különösképp megmutatkozott az utóbbi idõben: befolyásos német politikusok és publicisták beállítottságában egy Berlinben létesítendõ, “Kitelepítések2 Elleni Központ” tervével szemben. E központnak a kezdeményezõk koncepciója szerint a németek kitelepítésére emlékezne, összefüggésben a 20. század elsõ felének más tömeges kitelepítéseivel, egyidejûleg hozzá szeretne járulni ahhoz, hogy “a kitelepítést és népirtást mint politikai eszközöket alapvetõen elutasítsuk”. A németek kitelepítése a totalitarizmus idõszakának, amely egyben a tömeges kitelepítések idõszaka is, egyik központi tragédiája volt; sok családban traumatikusan hatott tudat alatt, generációkon átívelve. Azon kevés események egyike, amely sok német “kollektív emlékezetében” raktározódott el.

Érdekesek voltak az érvelés azon módjai, amelyekkel egy ilyen jellegû központ létesítése ellen foglaltak állást. Miután az ismert diszkreditációk, mint például a “relativizálás”, nem hatottak, felvetõdött, hogy a központot vidékre vagy leginkább külföldre telepítsék. Nem akarták tudomásul venni azt, hogy bizonyos tragédiák esetében, amelyek több népet érintettek különbözõ formában és idõben, a multinacionális emlékezésnek szükségszerûen más a karaktere, és nem helyettesítheti a nemzetit. De a legfõbb ellenállás mégis más forrásokból táplálkozott. A pszichikai-ideologikus fixációk ama szerkezetével szemben – a maguk tisztán definiálható tettes- és áldozatszerepeikkel egyetemben –, mely az utóbbi évtizedekben formálódott ki, a kitelepítés eseménye bizonyos értelemben negatív pólust képezett, amely érzelmileg csak mint ellenséges-idegen volt megragadható. Ez a pszichodinamikai oka annak, miért is kellett elfojtani.

A németeknek saját 20. századi történelmükkel ápolt zavart kapcsolata könnyen felismerhetõ az elmúlt két évtized olyan vitáin, mint a “multikulturális társadalom”, “az alkotmánypatriotizmus” vagy a Leitkultur3 – e viták ilyen formájukban semmilyen más országban nem fordulhatnának elõ. Figyelmet érdemel továbbá az a konstelláció, amelyben a multikulturális társadalom fogalma leginkább izzásba jött. Ez pedig a kilencvenes évek eleje, vagyis közvetlenül az 1989-es fordulat utáni idõszak, amikor is a szocialista utópiák elköszönte után a bizonyos mértékben szabadon cirkáló humanisztikus világjobbító igények új hódítási területet kerestek, illetve amikor a Németországba irányuló migráció erõsen növekedett, magával vonva a külföldiek elleni támadások szaporodását.

Ha visszapillantva megfigyeljük az egykoron divatos koncepciókat, rögtön szemünkbe tûnik az õket meghatározó emocionális fixációk nagy mennyisége; az a saját történelemhez való negatív hozzáállásból fakadó tipikus német mentalitás-szindróma, amelyben úgy kötõdik egymáshoz az idegen idealizálása, az érintettség moralizáló szólama, a társadalmi együttélésrõl alkotott szociálromantikus-idillizáló elképzelések és a politikai-kulturális téren tanúsított hosszú távú gondolkodás hiánya, hogy a szavak elmosódnak és bizonyos értelemben már csak atmoszférát árasztanak. Természetesen felismerhetõ volt egy irány. A “multikulturális társadalom” egy, a különbözõ – egymás számára akár nagyon idegen – részkultúrák egyenlõ értékén és egyenlõ kezelésén alapuló szociális rendszer volna, amelynek lényegi integrációját absztrakt alkotmánybeli normák egyesítõ köteléke hozza létre.

Mivel ez a koncepció nem vette tervbe valamelyik kultúra primátusát, az idegen kultúrákból érkezõ emberek integrációjáról alkotott elképzelései következésképpen ködösek maradtak. Egyetlen világos követelés fogalmazódott meg egyre erõsebben a kilencvenes évek során: minden egyes részkultúrához tartozó ember alkotmányhoz kötöttségének igénye. Kívánatos lenne, hogy az egyazon alkotmányhoz való közös kapcsolódás mindenki részérõl még érzelmi komponenssel is gazdagodjék. Ezáltal jöhetne létre a patriotizmus egy újabb formája, az “alkotmánypatriotizmus”, amely lehetõvé tenné, hogy a különbözõ részkultúrákból érkezõ emberek egymással való politikai kapcsolataikban éppen kulturális kötöttségeik alól mentesüljenek, és egymásra már csak mint alkotmányjogi normák képviselõire tekintsenek.

Amikor a szociális integrációról alkotott harmonikus-történetietlen elképzelések a kilencvenes évek során egyre inkább konfrontálódtak a párhuzamos társadalmak és etnikai kolóniák konfliktusoktól nem mentes együtt- és egymás ellen élésével, hirtelen megjelent a Leitkultur fogalma a politikai diskurzusban, hogy aztán ugyanezzel a lendülettel el is tûnjön. Természetesen lehet vitatkozni a szó helyes vagy helytelen voltáról, mégis arról a kísérletrõl tanúskodott, hogy a bevándorlók integrációjának mércét állítsanak, éspedig igazán egyszerûen: primátussal a német nyelvnek, amely a saját kultúra legkülönbözõbb kifejezõdéseinek legfontosabb letéteményese; felelõsséggel a saját történelemmel szemben, éspedig annak minden dimenziójában; és kötöttséggel az alkotmányra mint a politikai szándék keretére és alapjára nézve.

Lehetséges, hogy nem kívánunk ilyenfajta Leitkulturt. Akkor viszont nem szabad szem elõl téveszteni annak lehetõségét, hogy hosszú távon egészen új jellegû konfliktusforrások halmozódnak fel, és a szembenállásnak meglehetõsen barátságtalan formái születnek.

FORDÍTOTTA VEREBICS ÉVA PETRA

Az írás eredetileg a Merkur 2006/691. számában jelent meg.

  1. Több képzési formát – pl. gimnáziumot, reáliskolát – egyesítõ iskolatípus. (A ford.)
  2. A magyarban (is) meghonosodott szemérmes “kitelepítés” – vö. “a németek kitelepítése” – helyett a német közgondolkodásban a sokkal inkább helytálló “elûzés”/ “elûzetés” (Vertreibung) kifejezés használatos. (A szerk.)
  3. “Vezetõ kultúra”, az országban élõ külföldiek elé állított integrációs mérce. (A ford.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.