Nyári jegyzetek

A reformokról és az államrezonról (1. rész)

Miről szól ez az írás?

A reform fogalmáról, ennek a haladáshit révén való történelmi megjelenésérõl, hazai felfogásáról, és részben ezzel kapcsolatos saját tapasztalataim emlékérõl akarok írni. Elõszóként nem kívánom tördelni a kezemet gondolati hibáimért; nem mondok hétrét görnyedve köszönetet minden élõ és halott szerzõnek, akiktõl szándékosan idézek, vagy akár akaratlanul – mert már annyira egyet értek velük, hogy gondolataikat magaménak hiszem; s azoknak a kritikusaimnak – nektek!1 – sem fogok szemforgatóan hálálkodni, akik egy csomó hibát a szememre vetetettek. Nélkületek persze ennyire se jutottam volna.

Témamegjelöléshez még annyit, hogy amikor 2006-ban, nyár elején elsõ mondataimon töprengtem, a napi sajtóból egyszerre csak gátszakadásszerûen kezdett el ömleni a kormány által éppen esedékesnek tartott reformok hivatalos propagálása. A politikai felszínnek ettõl a fodrozódásától nem akartam eltekinteni, sõt, ez csak kíváncsibbá tett: hogyan állunk manapság a reformokkal? Így jutottam a következõ, a továbbiakban kifejtendõ, árnyalandó állításokhoz:

– Európa keleti felében a történelmi lemaradást bepótolni hivatott, kivétel nélkül kudarcnak elkönyvelt forradalmak miatt a reformok – érzületileg: A REFORM – már elképzelésükkor többnyire forradalmi léptékûek, és sokszor ezért is sikertelenek

– a forradalom és reform gondolatait a felvilágosodás óta a haladás hite élteti, mert ekkortól a Gondviselés helyét egyre inkább a Haladás foglalta el; a haladáshit megcsappanásával a forradalmakat és reformokat éltetõ hit és akarat is megroggyan és gyöngül

– az eltelt idõ során a haladáshitre gondolati boltozatok emelkedtek, ragyogó haladáseszméink vannak, de a haladáseszme és haladáshit szavakat a következõkben mégis felcserélhetõen használom a modernitással szemben felerõsödött kételyek miatt

– reformokat mindig egy államvezetés valósít meg, a forradalmak pedig a fennálló államrend ellen törnek ki, de egy állam politikája nem csak reformokból és forradalmakból áll; ugyanakkor forradalom és reform nélkül nem lehet a modernitás politikájáról beszélni

– valami jó, vagyis egy ország egészére üdvös csak olyan reformoktól várható, – ha már reformálásra kerül sor – amelyek céltudatosak és tervezettek; a reform valahol a nem piszlicsáré ügyek és a nem mindent megváltoztatunk! között van; ez viszont nem definíció, hanem az államrezon, azaz az államérdek kérdése

– ha pedig egy reform céltudatos, tervezett folyamat, akkor célja nem az éppen észlelt hiányok, bajok közvetlen függvénye; egy kincstár kiürülésének észlelése nem helyettesíti egy reform céljának kijelölését stb.

Elõször aktuális politikai benyomásaimból kiindulva, valamint a reform és forradalom haladáshitbeli gyökerezettsége miatt – számomra is kissé váratlanul – a forradalom kérdésével foglalkozom. Ezt követõen részletezem a haladásba vetett hit jelentõségét, s csak számos szubjektív kitérõ után jutok el a reform kérdéséhez és jelenlegi hazai állapotához. Eközben emlékezem is, érvelek is, citálok is, mesélek is – nemigen törõdve a formai követelményekkel. Sok évtizeddel ezelõtt történt, hogy egy elõször komolyan megvitatott írásomban, amelyben a politikai hatalom mibenlétét szerettem volna megérteni, megjegyeztem, hogy a leírtak 99,0%-a másoktól származik. Egy jelenlévõ bosszúsan jegyezte meg, hogy akkor ezt minek olvastatták el vele. Pedig csak szerény akartam lenni. Azóta is zavar, ha nem utalok arra, sõt, nem nevezem meg az illetõt, ha emlékszem még, hogy kinek a gondolatait idézem fel. Egyrészt unalmasnak és hiábavalónak tartom a tudományos publikációkban a 20. század végére túlburjánzó, formális idézgetést, másrészt viszont hiányzik belõlem a posztmodern írásokra jellemzõ önfeledt könnyedség, amely oly magától értetõdõen fogadja be a vendégszövegeket.

S ha már a posztmodern szót említettem, tudom, engem is megkísérthet a gondolati tévelygés veszélye. Errõl írt le Slavoj Žižek egy tréfás, de jellemzõ esetet.

Néhány hónappal ezelõtt, egy mûvészetrõl folyó beszélgetés során megkértek egy olyan festmény értelmezésére, amelyet ott és akkor láttam elõször. Mivel semmi nem jutott eszembe, egy blöffel hozakodtam elõ, ami hozzávetõlegesen így hangzott: “Az elõttünk lévõ kép kerete nem a valódi keret; létezik egy második, egy láthatatlan keret, mely a kép struktúrájából alakul ki és észlelésünket keretezi. És ez a két keret nincs fedésben, hanem egy láthatatlan rés választja el õket. A kép centrális tartalma nem a látható részei révén mutatkozik meg, a helye ebben az át-helyezõdésben, éppenséggel két keretének diszlokációjában, az õket elválasztó résben van. – Vajon képesek vagyunk-e még posztmodern bolondságunkban, ennek a résnek a nyomait kideríteni? Talán ezen a kérdésen nemcsak egy kép értelmezése múlik. Lehet, hogy az emberiesség döntõ dimenzióját vesztjük el, ha elvész a képességünk, hogy ezt a hasadást felismerjük.” – Meglepetésemre ez a rövid eszmefuttatás hihetetlenül sikeresnek bizonyult: az utánam következõ felszólalók közül sokan utaltak “a két keret közti térre” és bevett fordulattá emelték. Ez elszomorított. Nemcsak a blöffölés, hanem a radikális különbségtétel hiányának hatóerejét is meg kellett tapasztalnom.2

Elszomorító? Nem inkább szórakoztató? Sokszor még a blöffölõk is, az õket körülvevõ szellemi klíma, a mindennapi túlzásaink, esetlenségeink fonáksága és saját fogyatékosságaik miatt önmegtévesztés áldozatai. Oly mértékben vagyunk minduntalan célzottjai mûvészi, politikai, vagy éppen a tudomány területérõl eredõ blöfföknek, hogy azon már nem érdemes szomorkodni. Szeretnénk persze tisztán látni.

Bevezetés

Ma Magyarországra, de a hazai a reformokra is nehéz idõk járnak. Az emberek többsége elborzad, ha a reform szót hallja.
2006 tavaszán új kormány alakult Magyarországon. Minden szorosra zárt ajtók mögött zajlott. Még a máskor legtájékozottabbaknak sem volt halvány fogalmuk se a koalíciós tárgyalásokról, se a kormány összetételérõl, de legfõképpen huzamos ideig nem volt a legmorzsányibb információ sem a kormány által íziben megteendõ lépésekrõl. Mivel a cselekvõ politikai tömörüléseket egy széles, a politikáról csevegõ osztály veszi körül – abba vannak beágyazva –, most a támogatva kritizáló, illetve kritizálva támogató csoportok napi betevõ falat nélkül maradtak, s csak találgatásra voltak utalva hetekig.

A cselekvõk és csevegõk közt nincs ugyan pontos határ, de ebben a furcsa periódusban az addig pozícióban lévõ, s némi politikai ügyködéshez szokottaknak is csak a csevegõ politizálásban jutott tér. Mivel pedig a jelentõs változások kényszere már a választási kampány idején is a levegõben volt, a hetekig tartó napi politikai hírhiány a demokrácia-deficitben talált rá a csevegés tárgyára. A dezignált – de a legkevésbé sem rezignált – miniszterelnök kormányát kinevezendõ és politikáját meghatározandó egy balatonõszödi ingatlanba zárkózott, aminek következményét egyik nagy írónk ekként fogalmazta meg: “öszöd, nem öszöd, nem kapsz mást”.3

A kormányérdekbõl célirányosan megszondáztatott közvélemény a számszerû adatok verbális értelmezése során reformhajlandóságúnak lett kimondva. Amikor aztán végre a miniszterelnök megszólalt, s bejelentetett a zártkörben kigondolt változtatások minemûsége (költségvetési kiigazítások, értsd: megszorítások, majd még jelentõsebb megszorítások; plusz reformok, “államreform”, sõt még “reformkor” is – de e szavak csak további gazdasági megszorításokra utaltak, ha a beszélõ némi értelmezésre kényszerült), ugyanaz a közvélemény már nem hasonlított a hetekkel elõbbire. A csevegõ osztály, ami befelé, egy párton belül, mint puha dunyha veszi körül a cselekvõket, hirtelen szúrós pokróccá változott. A kormányt nem csak ellenzéke bírálta, hanem saját, verbózus holdudvara is sértõdött és értetlenkedõ kritikába kezdett. Ennek a kritikának vagy értetlenkedésnek tárgya a bejelentett reformok száma, iránya, mélysége, elõkészítettsége, sebessége, megvalósításának személyi feltételei – szóval, általában a reform lett.

Maga a reform – a “reform mint olyan”, vagyis A REFORM – régi, ismert téma, s már a 19. század elsõ harmadától politizálgatásaink, valamint politikai kataklizmáink középpontjában van. Vagy azért, mert bekövetkezendeni látszik, vagy azért, mert elmaradt.

Tudottnak vesszük fogalmi tartalmát, holott már rég nem egyéb, mint lapossá koptatott kavics. Érezve tán valami ilyesmit, a miniszterelnök, hogy mondandójának nyomatékot adjon a reformpropaganda élénkülésekor, azt találta mondani, hogy most nem csak belekezdünk egy vagy két valami reformjába, hanem itt államreform lesz, sõt: országreform. Ekkor éreztem úgy, hogy le kell hajolni ezért a lapos kavicsért, s közelebbrõl is megnézni.

A kelet-európai szocializmus korszakában a reform szó évtizedekig a forradalommal állt párban – épp úgy, mint a rossz és a jó. A hivatalos államideológia szerint a kommunisták voltak a jók, a forradalmárok, akiknek mindig küszködni kellett a kapitalizmussal kiegyezkedõ, reformista szociáldemokratákkal, a rossz utat választókkal. Ma ugyan már forradalomról nem beszélünk, nem gondolkodunk, de a két háború közötti idõben, a kommunista pártok befolyásának növekedése idején, a baloldali gondolkodást hosszan befolyásolva, a kettõ között vagylagos volt a viszony. E mögött pedig – mint a baloldali gondolkodás megemészthetetlen hagyománya – ott volt a romantikus, liberális és nemzeti forradalmárok szembenállása a konzervatív ellenfeleikkel minden európai ország egyedi történelmében. Ebbõl a kommunisták, mint barikádépítõk a romantikát, a szociáldemokraták meg mint a barikád lebontására hajlamosak, a liberalizmus visszfényét hordozták, miközben a konzervatívoké lett a nemzetfogalom kincsestára. A reform szó használatának megértéséhez erre érdemes emlékezni. A reformgondolkodást és a reformlépéseket régebben – legalább kétszáz éve – a jobbítás szándéka mellett mindig erõsen befolyásolta az a szándék is, hogy elkerülhetõ legyen egy forradalmi robbanás.4 S noha a régi szociáldemokrata reformisták máskor éltek és merõben mást akartak – éppen nem kapitalista piacgazdaságot akartak, mint most Kelet-Európa reformerei –, forradalom-elkerülõ érzelmeik és törekvéseik hasonlatosak.

A fentiek értelmében megkísérelem tehát tisztázni magamban a reform szó jelentését. Az introspekció módszerét alkalmazom. Ezek olyan magamnak feltett kérdésekre adott válaszok, mint például: Hogyan értettem és használtam én ezt vagy azt a szót 15 vagy 25 évvel ezelõtt? Mit tennék én ilyen vagy olyan esetben? – és hasonlók. Az introspekció módszere mellett nem kívánok érvelni, csak használom.

Két kérdés is fel fog merülni majd az olvasóban: az egyik az, hogy most magamról írok-e vagy a reformról; a másik meg az, hogy Magyarországról van-e szó, vagy úgy általában és elvontan a reformról vagy a forradalom problematikájáról, illetve az ilyen helyzeteket övezõ hangulatokról és indulatokról.

Természetesen magamról írok, arról, ahogyan a reformmal vagy forradalommal kapcsolatos gondolataimra és érzelmeimre ma emlékszem, s arról, ahogyan mások gondolatai és érzései számomra felfoghatóak voltak. Azért is, mert az elmúlt évtizedek során az e téren bekövetkezett változást nagynak vélem, s magammal együtt másokat is szeretnék megérteni. A szavakat igyekszem megfontoltan használni, s a fogalmak értelmét összefüggésükben mérlegelni. Illúzióim azonban nincsenek. Tudom, hogy több évtizeddel ezelõtt is ezt szerettem volna tenni, ma mégis úgy látom, hogy akkor a dolgok és viszonyok megértésére törekedve – saját aktív közremûködésemmel – vödörszám ömlött a fejembe egy csomó szemét. Nyomasztó mértékben olvastam, jegyzeteltem, tanultam meg negyed- és ötöd rangú elméleteket, sehová nem vezetõ üres laposságokat. Ugyan mi a biztosíték, hogy most nem ez történik?

A körülményeink megértéséhez használt fogalmakat tisztázni kell, de a fogalomtisztázásban józan mértéket kell követni, tudni azt, hogy a fogalmak mind mélyebb és mind strukturáltabb tisztázása végül csak egy lebegõ és köldöknézõ fogalmi költészetbe torkollik. Úgy tartom azonban, hogy Magyarországon a közbeszéd a lehetségesnél zavarosabb, hogy kevesebb a magyarul rendelkezésünkre álló, viszonylag tisztázott fogalom. A közíróknak és közbeszélõknek jóval több reflektivitásra lenne szükségük, hogy szembesüljenek saját szövegük lötyögõ szóhasználatával, fogalomhasználatuk iskolázatlanságával. Tudom, hogy nem lehet mindent tisztázni, véglegesen pedig semmit se lehet tisztázni. De a praktikusság vagy praktikus gondolkodás nem azt jelenti, hogy nem kellenek átfogó elméletek és világos fogalmak a leírásokhoz és a szóértéshez, hanem csak azt, hogy ezeket a gyakorlati eljárásokban nem mindig lehet, vagy kell közvetlenül alkalmazni. Több kimunkált fogalom kellene a magyar nyelvben, a mainál analitikusabb köznyelvre lenne szükségünk, de nem kell mindenkinek megszólalása elõtt fogalmi analízisbe bonyolódnia. Hogy nem kell, arra itt egy példa Freeman Dyson fizikustól, amelybõl látható, hogy egy vasúti kalauz az angol, praktikumra törekvõ intellektuális karakternek megfelelõen hogyan jutott döntésre minden elméleti kényszertõl mentesen. Dyson gyermekkorában, ha valaki kutyával utazott, akkor a vasúton kutyajegyet kellett váltania. A kis Dyson teknõsbékájával szállt vonatra, s megkérdezte a kalauzt, hogy most mi a teendõ. A következõ választ kapta: “A macskák azok kutyák, a nyulak is kutyák, a teknõsbéka azonban rovar, annak nem kell kutyajegyet váltani.” – A visszaemlékezés nem maradt következmények nélkül. Egy olvasói levél figyelmeztette Dysont, hogy ez a tréfás válasz már 1869-ben megjelent nyomtatásban az angol szatirikus lap, a Punch hasábjain. Dyson megköszönte a reagálást, s úgy vélte, két eset lehetséges. A valószínû az, hogy – mint az öregemberek sokszor – saját tapasztalattá tett emlékezetében egy valamikor hallott történetet. De az is lehetséges, hogy a konduktor a Punch szenvedélyes olvasójaként memorizálta a frappáns választ, s alkalomadtán idézte.5 – Ennyit az emlékezetrõl, az analitikus köznyelvrõl és egy-egy nemzet intellektuális karakterérõl.

Pálmafa, kolibri, könnygáz

Forradalom Berkeleyben

Változnak az idõk, és változom én is. Emlékszem, hogy harmincvalahány éve, amikor mi, kelet-európai ösztöndíjasok Kaliforniában megkíséreltünk tájékozódni, megérteni valamit az akkori Amerikából, milyen frivolnak, gyerekesnek és felületesnek találtuk az amerikaiak szóhasználatát a forradalomról. Mindent forradalminak mondtak a demonstratív meztelenre vetkõzéstõl és a “Berkeley free-speech” mozgalomtól – ami a ma már nálunk is bevett trágár beszéd lelki és politikai felszabadító hatásában bizakodott – a piacon újonnan megjelent üdítõitalig, vagy a nyaralási szokások megváltozásáig. Szóval minden jelentõsebbnek vett változást forradalminak neveztek, és ez – mi tagadás – szemünkben egy kicsit szentségtörésnek is hatott. Legalábbis vegyes érzelmeket keltett.

Helyesebb persze, ha csak magamról beszélek: az akkori Magyarországon a marxizmus kifakulása és a terjedõ reformkívánalmak hatására bennem már erõsen megcsappant a forradalom fogalmának nimbusza. Ezért inkább csak iskolázatlan, felületes, és félrevezetõ fogalomhasználatnak éreztem ezt a minduntalan forradalmazást. Ha nem is istenítettem a forradalom történelmi jelentõségét, de fogalmi súlya, véres valósága, kiiktathatatlan hatása és sokágú következménye miatt aránytalannak éreztem, hogy egy fogkrém habzó hatását, vagy a tavaszi szoknyadivat vonalának megváltoztatását forradalminak nevezzék. Szóval, míg én valami döntõen nagy társadalmi jelentõségûnek tartottam azt, amit forradalom szóval jelölünk, addig az amerikaiak egyszerû szónak tekintették, amit a beszélõ úgy használ, ahogy kedve tartja.

Berkeleyben az egyetemhez közel laktam. Lakásom délnyugatra nézõ erkélyérõl a San-Francisco-i öböl egy kis darabja látszott, de a kilátást egy nagy pálmafa takarta, levelei közt kolibrik vibráltak. Az 1960-as évek Magyarországáról Amerikába érni egyet jelentett a mellbevágó gazdagsággal és demokráciával való találkozással. Az amerikaiak sokszor és udvariasan érdeklõdtek a “kulturális sokk”-ról, ami egy kelet-európait érhet. S ráadásul nem egyszerûen Amerikában voltunk, hanem Kaliforniában – sõt! a kaliforniai Berkeleyben, a “virág gyerekek”, vagyis a hippik paradicsomában. Tudott persze az ember a viszonylagosságokról, s nem csak elméletben. Egy moszkvai “Produktü” (“Termékek”) elnevezésû élelmiszerüzletben többnyire üresek voltak a polcok, még a legegyszerûbb termékek is hiányoztak, s az elnevezés sivársága fedte a kínálatot. Ehhez képest az akkori szürke Magyarország boltjainak ellátottsága a Szezám tárulj! empóriumának hatott a Szovjetunióból érkezõ szemében. Amerikából nézve ez a különbség elenyészett. Berkeleyben az elsõ alkalommal, amikor sót és kenyeret akartam venni, szinte elvesztem a kínálatban (pedig akkor még a friss francia és olasz kenyérfélék nem voltak közkínálatúak). Ilyen típusú benyomások tengerében nekem a forradalom szó hamisan csengett. Úgy tudtuk, hogy noha nem a szegénység forradalmasít, de azért a Patyomkin cirkálón kitört lázadáshoz, Eizenstein emblematikus filmjében a matrózoknak osztott dohos kása, mint végsõ indító, azért elengedhetetlen feltétel volt a forradalomhoz. Berkeleyben nem volt a kása dohos.

Nem kell itt most végigaraszolni a nagy forradalomelméleteken, a történészek és a különféle típusú gondolkodók pro és kontra érveit mérlegelni a nagy francia és orosz forradalom, valamint e forradalmak unokaöccseinek és unokahúgainak tárgyában. Nagy történelmi hatás, nagy irodalom. A mellékhatások tekintetében meg – ahogy manapság a gyógyszerreklámok ajánlják – kérdezze meg mindenki orvosát és gyógyszerészét. A forradalmak járulékos hatásai irtózatosak. Ma, úgy tûnik, ezzel az emberek mérvadó csoportjai csordultig tisztában vannak. S nemcsak a világ tehetõsebb részein, hanem majdnem mindenhol. Forradalmi kívánalmakról és mozgalmakról csak olyan helyekrõl kapunk hírfoszlányokat, mint – mondjuk – a szerencsétlen Nepál. De ha ghurkáiról és sherpáiról nem lenne egyébként nevezetes a gazdag világban, akkor még ennyit se hallanánk Buddha szülõföldjérõl, amely ma 26 millió lakosával hivatalosan hindu királyság. És persze, a távoli Latin-Amerikából, a maga forradalmi teológiájával és az Andok szurdokaiban fegyverkezõ indiánjaival. De ez a Castro–Chavez–Morales-féle kirakatos állampolitikai forradalmiság is megfoghatatlan messzeségben van tõlünk a képernyõn fel-felbukkanó, futballozó, szappanoperás és lambadázó Dél- Amerikához képest. Ha vannak is forradalmas pontjai a Földnek, az elviselhetõ és háborúmentes körülmények közt élõk szemében – a hánytorgó történelmükbõl kivergõdött és a piacgazdaság végtelennek tetszõ lapályán baktatók szemében – a forradalom már csak a szerencsétlenséggel és képtelenséggel azonos.

A nekem varázslatos Berkeleyben még nem ezért idegenkedtem a forradalom fogalmának aprópénzre váltásától. Nekem mások voltak képzeteim a forradalomról. Viharmadár, barikád, osztályharc, mártírium és a többi. S hiába a “forradalmi munkás–paraszt kormány”, “hétköznapi forradalmiság”, “Lenin lámpácskái”, s még száz más lózung dallamvesztett szajkóhangjai, a forradalom romantikus képzetei még a hit fogytán sem változtak meg bennem. Holott egyébként aligha volt igazam. A különféle portékák, mint “forradalmian új termék” eladását segítõ reklámszövegek persze degradálták a fogalom általam érzett jelentõségét, de hát ezek csak reklámszövegek voltak. Nem hatásnélküliek ugyan a korhangulatra, de csak reklámszövegek. Ugyanakkor a vietnami háború elleni megmozdulások, a polgárjogi mozgalom megrendítõ és felemelõ történései, az 1968-as diáklázadások ébren tartott folytatása Kaliforniában, s szerte Amerikában, valóban világraszóló jelentõségûek voltak.6 Résztvevõi számára – és ez az Egyesült Államok társadalmára máig nyomon követhetõ, és követett is – talán mégis forradalmi jelentõségû. A pálmafa levelei közt idõnként a könnygáz szaga szivárgott be a szobámba. Néha ugyanis valóságos ütközetek zajlottak a diákok, a hippik és a Nemzeti Gárdával megerõsített rendõrök között. Ha Nixon elnök bejelentette Észak-Vietnam újabb bombázását, alig ért mondatai végére, Berkeleyben már hallani lehetett a rohamkocsik szirénázását és a könnygázgránátok pukkanását.

Mindez felettébb színes körülmények közt zajlott, és ezért még a rendõri ütlegelések látványa, s a köhögtetõ gáz szúrós szaga sem vitt arra, hogy forradalom közepette érezzem magam. Szememben több volt ott a hülyéskedés, mint a dráma. A harekrishnások kántálása, a rendõröknek, valamint a világsajtónak a meztelen feneküket mutogató diákok, a parkolók aszfalt-szõnyegét felfeszegetõk – hogy lélegzethez jusson a föld, sõt a Föld! –, a tudattágító szerek használata és a kommunában élés propagandája ámulni valóan színes forgatag volt. De ezt nem tartottam forradalomnak. Azért talán, mert nem láttam a “vasba öltözött munkásosztályt”? Mert nem láttam az öntudatra ébredt proletariátus megtestesítõjeként, az osztály “organikus értelmiségeként” a kommunista pártot? (Az elnökválasztás elõkampányában aztán felbukkant a kommunista párt. Elnökjelöltje egyswitch-person volt. Ez már a feministák által kiküzdött, “politikailag korrekt” jelölése volt a switch-man-nek, a vasúti váltókezelõnek. Az apró színesek közt olvastam. Nem is nyomott többet a hír.) Czigány Lóránt barátom is csak legyintett. Õ, mint 1956-os forradalmár, az itt felidézettek idején brit állampolgárként magyar irodalmat tanított az egyetemen, s a farmeres, szakadt, military-toprongyos egyetemi környezetben tüntetõen sötét öltönyben és nyakkendõben grasszált. Az õ 1956-os magyarországi tapasztalataihoz képest, ami akkor Berkeleyben történt, csak játszadozás volt a napfényben.7 Mi kelet-európaiak, mint mindig – hogy megint többes számra váltsak – a szenvedés kiváltotta felsõbbrendûség és többet tudás balhitével szemléltük az eseményeket.

Pedig ami akkor Berkeleyben a szemünk elõtt történt, az nem pusztán a demokrácia napi üzemmenete volt, hanem az 1772-es virginiai jogdeklaráció, a brit impérium elleni lázadás, az amerikai köztársaságiság eleven forradalmas hagyományainak megnyilvánulása is. Olyan értelemben, mint a forradalom szó eredeti, csillagászati jelentését társadalmilag értelmezõ “visszafordulás”, “visszatérés” a régi magasztos, nagy idõk sodrásához, amikor még nem bitorolták el a nép jogait. Egyúttal pedig látványos, karneváli forgatag a zsarnokság összeroppanásának, vagy annak tûnõ pillanatában, amely a forradalmak békés, kezdõ szakaszában oly sok ártatlan, jót akaró, üde lelket ragad magával.8 De ebben a karneváli forgatagban a korabeli Egyesült Államok közterein nagy ügyekre vetült a társadalom forrongó-fortyogó kisebbségének tekintete. Nem azért, mert olyan szavakat használtak, mint például kontesztáció, vagy establishment, vagy mert per disznónak nevezték a rendõröket, mint az államhatalom megtestesítõit, s a Sacramento-ban, Kalifornia székvárosában a képviselõház termének bejárata elõtt egy tolókocsis férfi, kezében egy “REAGEN YOU BASTARD” táblával mosolygott, kurafinak, fattyúnak nevezte a kaliforniai kormányzót, az Egyesült Államok késõbbi elnökét. Ezek a szólásszabadság és demokrácia – nekünk ámulnivaló – egyébként normális jelei. De az 1968-as diáklázadások sodrában, a hippikben, a diákokban, s nem kevés tanárjukban még élt az a hit, hogy a számukra ellenszenves társadalmi környezet radikálisan megváltoztatható, s az elnyomó kapitalista állam intézményei elleni kihívásuk nyomán majd egy struktúráiban megváltozott jobb világ jõ el. Nem jött. Az államilag fenntartott társadalmi struktúrák nem változtak meg – még ha az akkori diákgenerációk kulturális zendülése miatt ízlés- és élményvilágunk jelentõsen módosult is. S ami végül is a fellépések nyomán történt, egészen az akkor hivatalban lévõ amerikai elnök leváltásáig, az igazolta ezeket, az általam akkor nem kellõen méltányolt forradalmas hiteket.

Az 1960-as évek magyarországi tapasztalatai számomra is arra mutattak, hogy nem Kaliforniához, hanem lehetõségeinkhez képest is nyomasztó állapotainkon csak reformokkal lehet változtatni. S elkezdõdött a hosszú, gúzsba kötve toporgás, annak minden idétlenségével egyetemben. De a hit, hogy haladásra vagyunk ítéltetve – most éppen reformok útján – lényegében épp úgy hit volt, és ennyiben aligha különbözött a forradalmas hitektõl. Ha credo van, akkor hisszük az abszurdumot is. 1968-ban Kelet-Európában, a szovjet birodalom hatósugarában abban hinni, hogy a “gazdasági mechanizmus” néven emlegetett reform hatására alapvetõen megváltozik az életünk, ha tartalmában más volt is, nem kevésbé volt abszurd hit, mint a proletárforradalom valamikori hite.

De Berkeleyben sok társadalomtudományi szöveget olvastam, s már akkor derengeni kezdett, hogy ez a bizonyos credo, amely a forradalmakhoz és a reformokhoz vezet, nem egyszerûen hétköznapi hit, hanem “spirituális természetû” – ahogy ezt Thorstein Veblen már száz éve is megfigyelte. A technikai nóvumok a mûszaki haladás hasznos és kellemes eszközeinek kínálatában jelennek meg, amely egy idõ után a társadalom jelentõs részének jobbá teszi mindennapi életét. Ezek a nóvumok a periférikus országokban is kívánatossá lesznek, de ott csak a felsõ rétegek luxus-fogyasztását jelentik, s ezt nagyon nagy áron biztosítják is a maguk számára. A minta-országok fogyasztása ugyanakkor nemzetközi mintaadó hatásként jelentkezik – ahogy ezt a szakirodalomban mondják a nemzetközi demonstrációs effektus magyar fordításaként – s a kívánatos javak megszerzése a követõ országokban nemzetgazdasági torzulásokat okoz. Tekintet nélkül arra, hogy egy ország milyen helyzetben van, elit rétegei mindenhol a világon az éppen legdivatosabb berendezési és fogyasztási javak megszerzésére törekednek, miként az állami vagy magánhadseregeik számára is a kerül-amibe-kerül modernizációt korparancsként hajtják végre. Elõáll a fenn az ernyõ, nincsen kas jelenség-együttese. Az effajta mintakövetés – s ez kétszáz év óta fokozottan jellemzi a perifériákat – nem csak a “lemaradási ráták méricskélését jelenti – ahogy Vekerdi László nevezi legyintve ezt a jelenséget –, hanem fokozódó belsõ kizsákmányolást vált ki, és a beruházások rovására növekszik a fogyasztási és katonai árucikkek importja. De a periféria országainak adott állapotához viszonyított “fitogtató fogyasztás” – hogy megint Veblen szavaival éljünk – a lentebbi társadalmi rétegekben is kiváltja a “versengõ utánzást”.

Széchenyi István nagycenki kastélyában elõbb lett vízöblítéses mellékhelyiség, mint a bécsi Burgban. Ezt büszkén szoktuk emlegetni. De hisz épp ez az a bizonyos nemzetközi mintaadó hatás, amely a versengõ követést kiváltja. S miként a modernizálódó magyar arisztokraták számára az akkori Anglia a példa, az országban az õ fogyasztásuk válik a magyar nemesség számára is követendõ mintává. Mindeközben a társadalom felsõbb rétegeiben kialakulnak olyan költekezési szokások, amelyeket egy idõ után az alsóbb rétegekben is egyre többen tekintenek “tisztes” életmódnak. “E normák pedig, idõvel olyan mélyen meggyökeresednek, hogy azok, akik ezeknek nem tudnak megfelelni, mindezt már »spirituális természetû«’ kudarcélményként élik meg”. Ez utóbbi mondat, miként részben a fenti gondolatmenet is, Andrew C. Janos könyvébõl van, aki Berkeleyben évtizedek óta foglalkozik a mi földrajzi térségünkben folytonosan felmerülõ haladás-hanyatlás kérdésével. Számos elméleti magyarázat mérlegelésével, a saját és mások empirikus adatainak összegezésével arra jutott, hogy térségünk különbözõ országai, egymástól eltérõ mértékû és formájú lüktetésben ugyan, de 200 év óta alapjában nem tudtak változtatni a “nagy európai lejtõn elfoglalt helyzetükön”.9

Szokás elmondani, hogy a luxuscikkek, a divat húzóereje által kiváltott fogyasztásnövekedés, egyáltalán a fogyasztás növekedése, csak látszólagos fejlõdés. (Lásd errõl Rákosi Mátyás intelmét az aranytojást tojó tyúkról, de liberális közgazdászaink is errõl gyõzködnek bennünket.) Az élvonalbeli országok divatos fogyasztási cikkeinek tömeges megtermelésére, az ottani életmód tömegméretû követésére az utánzó, követni iparkodó országoknak nincs meg a gazdasági ereje. Fõleg nincs meg a lehetõség a lemaradás eliminálására, mert minél nagyobb a kívánatos nóvumok importja a peremvidéken, annál nagyobb a mag-országok gazdasági haszna, s versenyelõnyben mért távolsága. Ebbõl az ördögi körbõl akarunk idõrõl-idõre reformokkal vagy forradalmakkal kitörni. Ez eddig még nem sikerült.

Fejlõdés persze van. Amit az emberiségrõl tudunk, az arra mutat, hogy évezredes, fõként pedig az utóbbi évszázadok léptékében igen sokaknak kényelmesebb lett az élete. (Abban hogy a jobb életnek, fejlõdésnek, haladásnak mik a kvantitatív, a történelmi és a térbeli összevetésre alkalmas mutatói, természetesen nincs megegyezés; minél inkább haladáshitet mondunk – miként én is – a tudományos objektivitásként vallott haladáseszme helyett, annál kevésbé.) De az itt emlegetett, 200 éve kisarjadt haladás-igény a mi periférikus helyzetünkben nem pusztán a körülmények jobbulása-jobbítása, hanem legalább annyiban a mintának tekintett országok utolérése. Ez az, ami nem szokott sikerülni. A bukaresti vagy budapesti ember úgy szeretne élni, mint egy bécsi vagy bolognai polgár – mert az a “tisztes életmód” – de erre általában nincs módja. Nem egyszerûen rosszul élünk – mert persze mindig úgy érezzük, rosszul élünk –, hanem még meg is vagyunk valamitõl fosztva. E a relatív depriváció miatt állandó bennünk a késztetés, hogy a forradalom vagy a nagyszabású, felforgató erejû reform eszközéhez nyúljunk.

Haladáshit

A 18. század második felétõl a kitáguló, egészen Oroszországig megnövekvõ Európa egyúttal a felvilágosodás, s így a haladáshit Európája is. Hol forradalommal, hol reformmal. A felvilágosodás elõtt se a forradalomnak, se a reformnak nem volt fogalmi értelme, illetve nem azt jelentették, mint amit e szavak 200 év óta számunkra jelentenek. A történelem telis-tele volt változást kívánó zavargásokkal, zendülésekkel, lázadásokkal, felkelésekkel, parasztháborúkkal, vérbe torkolló vallásos, millenáris, megváltásra váró, chilliasztikus tömegmozgalmakkal és hasonlókkal, de csak az európai felvilágosodás óta számolunk olyan mozgalmakkal, amelyekben az evilági jobbulásnak a haladáshit az alapmotívuma.

Az 1600-as évek közepe óta szinte ragályosan terjedõ természettudományi érdeklõdésre és felfedezõi lázra, a felvilágosodás haladáshitére, majd pedig az ipari forradalom megrázkódtató eredményeire számos haladás-teória épült. Mindig voltak persze, akik kételkedtek a haladásban, de igazán a kibontakozó haladáseszmék (egyenes vonalú, hullámzó, körkörös, erõgyûjtés végett meg- megtorpanó, a társadalomrészeket különbözõ ütemben érintõ stb.) hívták reakcióképpen életre az elkorcsosulás és visszafejlõdés nagy pesszimista teóriáit is. A 19. század végére nem csupán a vasutak, a tengerfenékre fektetett távírókábelek, menetrendszerû gõzhajózási útvonalak és államok fölötti nemzetközi szervezetek (a posták világszervezetétõl a nemzetközi bíróságig) hálózzák be a világot, hanem számos borúlátó intellektus gondolatai is terjednek az emberiség végnapjairól, és a megfékezhetetlen és kozmikusan kivetített visszafejlõdésrõl is. Ez azonban egyáltalán nem rendítette meg az Európából tovaterjedõ haladáshitet. Egészen az elsõ világháború ipari jellegû embermészárlásáig. A felvilágosodásból kisugárzó haladáshitnek ez volt az elsõ nagy törése. E háború hatására óriási társadalmi változások következnek, az államok sok vonatkozásban bezárkóznak, a politikai határok háborús jellegû, alig átjárható demarkációs vonalakká lesznek, s a birodalmi-államok szétbomlásával a nemzetállamok száma egyre nõ. Mindez a háború közvetlen következménye, ami önmagában is jelzi, hogy nem pusztán reformok vagy forradalmak formájában változik a világ, hanem a háborúk hatására is. A szinte észrevétlen, hangyaszorgalommal iparkodó-iparosodó társadalom is, amelynek hétköznapjait nemhogy forradalom, de még reform se fodrozza, ha ezt egy adaptálásra képes állampolitika lehetõvé teszi, nagy változásokra képes. Ez azonban ritkábban fordul elõ, mint a háború. Vagyis reformon és forradalmon kívül sok minden van még a politikában, aminek a során változások történnek. Legfõképpen azonban a háború az, ami kardinális változásokat szokott okozni. S noha a háborút, ami a 19. század jellegadó vonása,10 az elmúlt immár hat évtizednyi békeév hatására – és annak feltételezésével, hogy demokratikus államok közt nem folyhat háború – mára kifelejtették a politikatudományból. Pedig a háborúnak roppant nagy a társadalomváltoztató ereje. Puszta lehetõsége, veszélye is többoldalúan hat a társadalmak életére. Kétségtelen, hogy a háború nem fér bele a haladáshitbe – ha ellenünk folyik. A haladáshit hívõitõl azonban az már nem teljesen idegen, hogy a felvilágosodás, a szabadság, vagy a demokrácia jegyében saját eszmeiségük háborús terjesztését mások rabigából való felszabadulásaként ítéljék meg. A háborúk túlélõi számára azonban legkevésbé a nyugodt élet adott. Meg kell változtatni a dolgokat – már csak azért is, nehogy újra háború legyen. S a haladáshit igazi nagy ígérete a felvilágosodás óta, hogy planetárisan az örök béke is elképzelhetõ. S noha az emberi képzeletet határtalannak mondják, ilyen képzelgések a felvilágosodás elõtt nem voltak.

A történelemkönyvekben olvashatunk a neolitikum agrár forradalmáról, vagy például Zsigmond uralkodása idején Ozorai Pipó gazdasági reformjáról, s hasonlókról, de az ilyen, a régi történéseket bevilágítani hivatott fogalomhasználatoknak csak metaforikus értelmük van. Nagyjából annyi, mint ahogy filozófiatörténeti kurzusainkon nekünk valaha az antik cinikusokat az ókor hippijeinek és huligánjainak mondta tanárunk. S mivel a felvilágosodás óta a forradalomnak és a reformnak oly nagy lett a jelentõsége, a régiségben bekövetkezett jelentõs változások súlyának – de nem természetének – érzékeltetésére is alkalmasak. Az ilyen-olyan formában bekövetkezett fejlõdést csak a felvilágosodás óta vetítjük bele – az emlékezet helyett – a tudomány alkotta történelembe. “Ahogy ma a világ a nemzeti államok szabad prédája – írta félévszázada Marshall Sahlins –, néhány ezer évvel ezelõtt a törzsi népeké volt. A modern civilizáció elterjedése egy evolúciós karriertörténetre emlékeztet: a fejlett típusú felemelkedése, változatainak kialakulása, amely mintegy varázsigére kiszorította a primitív típusokat… A neolit földmûvelés és állattenyésztés jóvoltából a törzsi népek uralomra tettek szert a világ jelentõs része felett. A vadászó életmód hirtelen periférikus stratégiává sülylyedt.”11 A középkor végéig, a mai antropológiai és történelmi ismereteink szerint, nem beszéltek semmiféle fejlõdésrõl.

Az a körülmény, hogy az agrártársadalmakban az idõt a természeti ciklusok szabályozzák, nemcsak azt jelentette, hogy az ember az év periódusos változásaitól függött, hanem tudatának sajátos struktúráját is ez határozta meg. A természetben nincs fejlõdés, vagy legalábbis e társadalom tagjai elõl rejtve maradt. A természetben csupán állandó ismétlõdést látnak, ritmikus körforgást, amelynek zsarnoki erején nem képesek felülemelkedni; nyilvánvaló tehát, hogy e ritmikus körforgásnak kellett az ókori és középkori ember szellemi életének középpontjába kerülnie. Nem a változás, hanem az ismétlõdés volt a tudat és a magatartás meghatározó momentuma. Az egyedi, korábban még soha elõ nem fordult eseménynek önmagában nem volt értéke; minden történés csak a folyamatos ismétlõdés, a tradíció fényében nyert valóságos realitást –

összegezte Aron Gurevics a modernitás korát megelõzõ idõszemléletet. Az európai középkor idõszemlélete ugyanakkor komplex is volt abban a tekintetben, hogy a bibliai idõ állandóságához képest az árnyékvilág véges, s különös módon “materiális” idõben létezett.

A középkori idõfogalom jellegzetes képi megjelenése a keletrõl nyugatra húzott, s a mindennapos összetekeréstõl-szétbontástól elkopott kötél… Az idõ, akárcsak a világ, romlik. Nem hozza magával az emberiség haladását… A pesszimisztikus jelenfelfogás igen elterjedt volt a középkorban: az emberiség létének legjobb, legboldogabb napjai immár messze mögöttünk vannak, s a világ erkölcsi hanyatlásban halad a vége felé.12

A felvilágosodás azonban fordított ezen a szemléleten, s a jövõre vetett társadalmi tekintet a haladáshit jegyében egy nyitott végû és elõrehaladó kalandnak láttatja a világot. A reform és a forradalom közkeletû, új értelmét tehát a felvilágosodás, a modernizáció haladáseszméje, és alapvetõen haladáshite adta meg. Darwin evolúcióelmélete, de általában is a galoppba váltó természet- és társadalomtudományok a 19. században mind- mind a fejlõdést és a javulást hozó nagy változások elõhírnökei, illetve tervszerû kivetítõi voltak a modernizálódás jegyében. És ez egy hosszan tartó folyamat volt. A 18. század közepétõl a 20. század derekáig – ha idõtávot kell megjelölni. Ennek megfelelõen a politikai életben a maradás és a haladás sokféleképpen megfogalmazott és megszervezett erõi feszültek egymásnak. Ez a haladáseszmétõl hajtott modernizáció, ami szembefeszült a vallásilag szankcionált rendi társadalommal, s amit visszatekintve ma a modernitás korának mondunk. Ez a kor az ipari forradalmak és a gyarmatosítások során Európa, illetve az egész atlanti térség világ-egyensúlytalanságot okozó kiemelkedéséhez vezetett, ami csak napjainkban, Kína és India emelkedésével – nagy ijedelmünkre – billen talán vissza egy planetárisan kiegyenlítettebb helyzetbe.13

Fél évszázaddal ezelõtt a forradalmi haladás kifejezésnek nálunk is – és nem kevesek számára – igen mély tartalma volt. A 20. század derekán Európa – és nyomában a világ – meg akart változni. Vagy forradalmakkal, vagy reformokkal, de nagyon sokan változni és változtatni akartak, mégpedig mélyen ható, strukturális értelemben. Haladni a korral. Különös ma olvasni Matthew Parris konzervatív, brit képviselõ, késõbb hosszú évekig a Times parlamenti szemleírójának visszaemlékezéseit a második világháború utáni gyermekkorára, amit Rhodesia és Jamaica mellett az akkor még szintén angol gyarmati státuszban lévõ Cipruson töltött.

A modern ember modern dolgokat mûvel. Nekünk az 1950-es években a várakozásaink modernek voltak. Az elektromosság számunkra credo volt: apám a gázt semmibe vette. Mi hittünk a tudományban és hittünk a neylonban. A tudomány szó önmagában, ha ráruházták ezt valami feltételezett tényre vagy érvelésre, épp úgy szentesítette azt, mint régebbi korokban az egyházi áldás tette volna. Késõbb a hálószobám falán lógott egy, a Gyarmatügyi Minisztérium által osztogatott poszter, amely színes fotókon mutatta be Britannia összes új nukleáris erõmûvét – beleértve Dounreadyt –; hullámok ostromolták a tengerpartot, amint ragyogó kupolája egy füstmentes és szénmentes jövõbe invitált bennünket.14

Láthatjuk, nem csak Európa keleti felében volt haladás és fejlõdés hit, nemcsak pártállami direktívák hatására bódultak bele sokan a természet – és persze a társadalom – átalakításába. A modernizáció történelmi hengere ideológiai és politikai rendszerektõl szinte függetlenül préselt mindent a maga egyetlen dimenziójába.

Semmi se tart örökké? A 20. század végére egyre több kétely merült fel a haladás eszméjével szemben, a fejlõdés sorba rendezett történelem- és világszemlélete ellen. Ennek legészrevehetõbb tere a kritikus környezettudatosság növekedése. De gondoljunk a kultúrák egyenértékûségéért vívott sikeres harcra is, amely az antropológia tudományát oly fontossá tette a napi politika terepén is. Ha ugyanis nem létezik – szinte erkölcsi parancsolatként nem is létezhet – fejlõdési sorrend egy úgynevezett primitív kultúrától egy úgynevezett magas kultúráig (hisz politikailag inkorrekt primitívnek mondani egy kultúrát, következésül az azt hordozó népet), akkor ezzel egyúttal a fejlõdés egyetemes eszméje kérdõjelezõdik meg. Mindez azért érdekes itt, hogy nekünk, mint a posztmodernnek mondott idõben élõknek, világos legyen annak jelentõsége, hogy a modernitás kritikája egyúttal a haladás kritikája, a haladáshit lelohadása. Következésül oda a forradalmak és reformok tüze is. Reformokról persze továbbra is hallunk, különösen Európa keleti felében állandóan halljuk ezt a szót – nem kis mértékben világgazdasági központokból, irányunkba célzott felszólítás formájában is. Ezt egyrészt történelmi alapú, “utolérési” problémáink indokolják, másrészt a már csak megszokásból is természetesnek vett – hiányában viszont politikailag kikövetelt – állandó, szakadatlan, és a gyorsulva növekvõ technikán alapuló gazdasági fejlõdés. S noha a haladás, fejlõdés, növekedés szavaknak nem azonos a fogalmi jelentése, a haladáshit megcsappanásával sokakban megfogalmazódik az a kérdés: ugyan mi végre a sok közgazdász, s a szavaikra támaszkodó politikusok beszéde a fenntartható fejlõdésnek mondott szakadatlan növekedésrõl?

A haladásba vetett hit megrendülésével a növekedés, fejlõdés és az ezekkel rokon értelmû kategóriák megvilágító ereje megrendült, s mára meg-megújuló ideológiai kritikák tárgya lett. Elég itt arra utalni, hogy az “intelligens tervezés”15 antidarwinista hívei a magyar minõségi sajtó (már amennyi még van belõle) hasábjain is vívóállásba helyezkedtek. Annak, hogy a haladás eszméje – párhuzamosan a marxizmus gazdaságleíró és morálisan fundált látomásaival együtt – a 20. század harmadik harmadában elveszítette érvényét, számos, zavaró következménye van.

Legfontosabbnak azt az éles ellentétet tartjuk – írja Somlai Péter –, amely egyfelõl az új társadalomtudományos gondolkodás és “korszellem”, másfelõl a fejlett országokban folytatódó gazdasági növekedés és technikai fejlõdés folyamatai között támadt. Ez utóbbiak ugyanis arra vallanak, hogy a mûszaki fejlesztésekben, a beruházási döntésekben és a gazdaság más területein nem ment végbe olyan posztmodern átalakulás, mint… a történetszemléletben és a társadalomtudományok területén. A termelés vagy a közlekedés világában továbbra is érvényes a haladás… Nem történt korszakváltás sem a termelésben, sem az életmódban… A gazdasági teljesítmény értékelésének legfontosabb dimenziója változatlanul a “növekedés”.16

Tudományaink és tudásunk megbomlott világában a társadalmat értelmezõ tudományok a felvilágosodás óta alapvetésükként elfogadott haladáseszmét jórészt érvénytelennek tekintik – kivéve a közgazdaságtan liberális fõáramát, amely továbbra is a szakadatlan fejlõdés szempontjából írja le, adott esetben látja el tanácsokkal, vagy önti nyakon bírálattal a górcsõ alá helyezett állampolitikák mindegyikét.

Van persze szakadatlan növekedés egy kétségtelen és paradox értelemben, s éppen a haladás, fejlõdés motorjaként mûködõ tudományos eredmények következtében. Ha ugyanis a régi görögök módján egy gömb belsõ tartalmának tekintjük azt, amit tudunk, a gömb kérge pedig egész felületén a nem-tudottal érintkezik, akkor tudásunk növekedése az egyre nagyobb nem-tudás észlelésével párosul. E téren szakadatlannak és korláttalannak tetszik a növekedés. Tudásunk növekedésével egyetemben határtalanul növekszik a tudatosult nem-tudás. Ez a Szokratész óta ható felismerés – mi Európában legalábbis korához és õhozzá kötjük – együtt jár a tudományos eredmények felhalmozódásával és technikai alkalmazásával. De tudjuk azt is, hogy ez nem egy egyenes vonalú fejlõdés volt. Megtorpanások és visszaesések voltak. Az emberek kitalálták itt-ott az írásbeliséget – kell-e ennél nagyobb elõrelépés? – aztán különféle kataklizmák után teljesen elfelejtették. Kiötölték egykor a heliocentrikus kozmosz-szemléletet, hogy aztán elfeledve, másfélezer év múlva újra fel kelljen fedezni17. A tudomány és technika történetében sok ilyen példa van. Még az újkorban is elõfordul a mûszaki-technikai amnézia: a francia forradalom idején az ágyúk és kézi lõfegyverek gyártásában kialakul a csereszabatos alkatrészekre alapuló tömegtermelés, aztán évtizedekre elfelejtõdik, hogy majd a 19. századi Singer varrógépek és Colt pisztolyok gyártásában újra felfedezzék.18 Az ipari forradalom óta azonban nem ez a jellemzõ. A jellemzõ az állandó növekedés és az azt ösztönzõ igények politikailag feszítõ ereje. “Kétségkívül alaptalanul tételeznénk fel azt, hogy a technika mostani fejlõdése a jelenlegi gyorsulás megtartásával ad infinitum folytatódik.” “A mi korunkra jellemzõ vágta-szakasz is véget érhet késõbb. Jelenleg viszont nem látni jelét annak, hogy sebessége lanyhulna … és mindaddig, amíg ez a forradalmi technikai változás folyamatban van, forradalmi társadalmi változásokat fog maga után vonni, akárcsak napjainkban.” – írta még 1965-ben Arnold Toynbee.19

Toynbee azt is kifejti, hogy természetesen az emberiségnek módjában állna ezt a fejlõdést leállítani, és akár egy technikai visszafejlõdést kialakítani. Ez az emberi ész és az emberkéz által produkált technikai fejlõdés emberi döntések által megállíthatónak tetszik. A környezetvédõk és zöld mozgalmak egy része ezt politikai célként meg is fogalmazza. A megállítás, megállás valószínûsége azonban – ami egyben egy bukolikusnak tûnõ állapothoz való visszalépést eredményezhetne – a nullával egyenlõ. Toynbee utal Mahatma Gandhi tapasztalataira. Gandhi, hogy megmentse Indiát a gépesített, s vágtázó elgépiesedést okozó nyugati civilizáció hatásától, visszatért az egyszerû gépek használatához. Példát mutatva õ maga is naponta font. “Ez volt Gandhi életének egyetlen látványos kudarca. E technikai kérdésben az indiai nép egyszerûen nem volt hajlandó kezdeményezésének követésére” – írja Toynbee negyven évvel ezelõtt. Mára pedig Kína nyomában India – félretolva a poroszkálás, ügetés, vágta szóképeit – ötödik sebességre kapcsolt.

A gazdaság terén a versenykészség tüzelésével járó határtalan növekedésnek a természetes javak kimeríthetõsége miatt talán korlátai vannak. Errõl évtizedek óta folyik a vita – de nem állítható, hogy eldõlt volna. Az azonban, mint korhangulat, már inkább kétségtelen, hogy a haladáshit, s vele a forradalmak és reformok lendülete megcsappant. A modernitás kritikája azonban inkább csak vállvonogatás és kényszerû vigyor annak nyomán, hogy majd mindent ironikus értelmû idézõjelbe teszünk. Persze, a forradalmat is.

De mielõtt a társadalmi amnézia sajátos, de talán érthetõ mûködése nyomán a forradalom elfelejtésérõl szólnék, azt is el kell mondanom, hogy segítõkész kritikusaim ennek az írásnak a megbeszélése során igen nyomatékosan felhívták a figyelmemet, gondoljam meg, miket beszélek. Lássam be, hogy haladás nélkül nincs értelme az emberi életnek. Ha pedig nekem nem tetszenek 2006-ban a magyar kormány reformlépései, akkor ellenvéleményem megtámogatására ne keverjem össze a reformot a forradalommal, és ne sugalljak ennek örvén még akár a mozgást is tagadó, az idõ elõrehaladását is kétségbevonó filozófiai sejtéseket. Ne próbáljak a révbe értek nyugalma érdekében másokat lebeszélni arról, hogy a kínosan rossz körülmények közül, elviselhetetlennek érzett helyzetükbõl a haladás útján20 kikecmeregjenek. Fõleg pedig a haladás történetfilozófiai fogalmának suhogtatásával ne értsem félre azt a keveset is, amit saját életembõl megérteni véltem.21

Mit is mondjak erre a kézirat 29. oldalán, ha eddig az derült volna ki, hogy szerintem nem változik a világ, hogy ne jutott volna az emberiség egyrõl a kettõre, hogy ne tudnánk ma többet magunkról és a világról, mint kétszáz vagy két ezer évvel ezelõtt, s ennek hatására is például már a 20. századi proletárok is ne élnének kényelmesebb és higiénikusabb körülmények között, mint valaha a reneszánsz hercegek – ahogy Hankiss Elemér fogalmazza ezt egyik könyvében.22 Csak azt állítom, hogy mára a forradalmakat és reformokat éltetõ haladáshit megroggyant, megbicsaklott, mégpedig éppen a haladáshitet fényesítõ haladáselvek terén, s a társadalomtudományi okfejtésekben. Nem mindenhol és nem mindenkiben – de Európában és így nálunk is igenis észrevehetõen. Nincs mit vitatni a természettudományok és a technika száguldásán és a gazdasági növekedésen – de azon már igen, hogy ezt ma is úgy fogjuk-e fel haladásként, mint ötven vagy száz évvel ezelõtt. Ehhez az is hozzáadódik, – messze Európán túl is – hogy a technikai nóvumok és a gazdasági növekedés javaiból és üdvébõl relatíve egyre többen alig részesülnek. Más vonatkozásban pedig, viszonylag egyre kevesebben értik-érthetik a hétköznapi életben bennünket körülvevõ nóvumok mûködését, – ahhoz képest legalábbis, ahogyan valaha a gõzgép elve a forrásban lévõ vízhez kapcsolódó hétköznapi tapasztalatok alapján felfogható volt – s választják a tudomány fárosza helyett az okkultizmus rövidre-zárt megvilágosodását.23

A tanulmány második részét következõ számunkban közöljük.

Az írás a Korridor Politikai Kutatások Központja „Merre tovább Magyarország?” címmel elokészületben levo tanulmánykötete számára készült.

  1. Csányi Vilmos, Hankiss Elemér, Kende Péter, Lengyel László, Romsics Ignác, Szilágyi Ákos baráti közremûködésével, – és persze még vagy két tucat szerzõ és opponens segítségével – Korridor csoport néven eddig 10 tanulmánykötetet adtunk közre. Rajtuk kívül külön köszönöm Sípos Júliának és Somlai Péternek, hogy elolvasták e kézirat elsõ változatát és azt meg is kritizálták.
  2. Slavoj Žižek: A naiv kérdések sokkjának kitéve; http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/tobbiek/zizek.html
  3. Esterházy Péter: A tizenhatos mélyén, Élet és irodalom, 2006. június 6.
  4. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során bekövetkezett a jogi detronizációról, mint köztársaságról írja Mezey Barna: “A reformkori politikai elit szemében ugyanis az átalakulás egyik legértékesebb vonása volt, hogy az áprilisi törvények által körvonalazott polgári állam és jogrendszer megteremtése rebelliótól mentesen, alkotmányos keretek között, a rendi országgyûlések tanácsozásokra és törvényalkotásra vonatkozó szabályainak aggályos betartásával ment végbe”. Mezey Barna: Az első magyar köztársaság; 1849 respublikája; in Köztársaság a modern kori történelem fényében; (szerk. Feitl István), Napvilág Kiadó, 2007. Budapest, 191.
  5. Lásd a New York Review of Books 2006. április 22-ei, illetve augusztus 10-i számait.
  6. “A visszatekintés “1968”-at a modernitás egyik hullámának mutatja, amelynek szerves része a nõk emancipációja és a tudáslapú társadalom, a polgári kezdeményezés és a környezettudatosság, a tolerancia mások iránt és a felelõsség a tõlünk távoli ügyekért. Egyúttal azonban a nyitott társadalom világába betört vele a relativizmus is, és annak Janus-arcaként a fundamentalizmus.” In Ralf Dahrendorf: A szabadsághiány kísértései; Értelmiségiek a mérlegen; a 2000 folyóirat 2006. decemberi számában.
  7. Lásd ehhez Czigány Lóránt: Írok, tehát vagyok; Emigráns napjaim múlása, 1971-1981; Kortárs Kiadó, 2005. Budapest.
  8. A forradalom örömteli, a felszabadulás mámorító és várakozó érzésével telített karneváli pillanatai, az egymásra találás élményét átélõ tömeghangulat sodrása az ezt átélõk számára örökké emlékezetes marad, míg az ezt társadalmilag kívülrõl szemlélõk szorongó riadtsággal és értetlenül szemlélik mindezt. 1917-ben II. Miklós cár felesége a cárhoz intézett, sokszor idézett – s Mária Antoinette “kalácsos” javaslatához hasonló helyzetértékelésrõl tanúskodó levelében – az utcán fel-alá rohangáló fiatalokban csak huligánokat lát, s úgy véli, ha jóval hidegebb lenne az idõjárás, akkor inkább fedél alá szorulnának a tüntetõk. 2006 õszén, az 1956os forradalom félszázados évfordulóján a paródiákba forduló, de azért jelentõs riadalmat okozó utcai jelenetek hatására a rendpárti pesti polgárok is egy zordabb idõjárásban reménykedtek, ami szétáztatná az utcán randalírozókat.
  9. Andrew C. Janos: Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában, Helikon 2003. Lásd különösen a 24., 142–143 és a 413–419. oldalon írottakat.
    A nemzetközi demonstrációs effektus fogalom meghatározása és elemzõ alkalmazása ugyancsak nála a Politics and Paradigms: Changing Theories of Change in Social Science címû kötetében; Stanford University Press, 1986; Stanford.
    A szerzõnek külön köszönettel tartozom azért, hogy ezen írás egy részét elolvasta és korrigálta.
  10. Niall Ferguson 2006-ban megjelent vaskos kötete végig amellett érvel, hogy a XX. század a világ háborúja, egy olyan század, amelyben nem abszolút számokban, hanem viszonylagosan a legtöbb embert pusztították el. A nyugat alkonya nem fenyegetõ jóslat, hanem bekövetkezett tény. Lásd a War of the World: The History’s Age of the Hatred; Alan Lane, 2006. London
  11. E. R. Service – M. D. Sahlins – E. R. Wolf: Vadászok, törzsek, parasztok; Kossuth Kiadó, 1973. 140.
  12. A. J. Gurevics: A középkori ember világképe, Kossuth Kiadó, 1974., 84., illetve a 103–106.
  13. Ez sem biztos, hogy így van. Lásd ehhez Yue-Jianyong: Békés felemelkedés – realitás vagy vágyálom címû tanulmányát Polonyi Péter bevezetõ kommentárral ellátott fordításában; a Kül-Világ nevû periodika 2006/ 3–4. számában
  14. “Modern people did modern things. We had modern expectations in he 1950s. We believed in electricity, almost as a creed: Dad would have nothing to do with gas. We beleived in science and we beleived in nylon. The very word ’science’ sanctified the suposed fact or argument upon which is bestowed, as, in a previous age, a religious benediction might have done. Later I had for years on my bedroom wall a poster distributed by Colonial Office of Information with colour photograph of all Britain’s new nuclear-power stations, including Dounready, waves smashing against the beach as its bright dome beckoned us toward a smokeless, coal-less future.” (“A modern emberek modern dolgokat hajtottak végre. Az 1950-es években modern elvárásaink voltak. Csaknem úgy hittünk az elektromosságban, mint a hiszekegyben. Apámnak semmi köze nem volt a gázhoz. Hittünk a tudományban, és hittünk a nejlonban. Már maga a “tudomány” szó szentesítette a tényt vagy érvet, amelyet ekképp aposztrofáltak, ahogy egy korábbi korban az egyházi áldás tette. Késõbb éveken át díszítette a hálószobám falát egy poszter, amelyet a Gyarmati Információs Iroda adott ki, és amelyen Nagy-Britannia új atomerõmûvének színes fényképe szerepelt, a Dounready partjait mosó hullámokkal együtt, s a fényes kupola a füst és szén nélküli jövõ ígéretét sugallta.”) Matthew Parris:Chance Witness; 2002. Penguin. 14.
  15. Az “intelligens tervezés” kérdésköre eredendõen az Egyesült Államokban kelt nagy vitát, s talán több mint érdekesség, hogy a Google keresõprogram az intelligent designkifejezésre 61 millió találatot jelez, amikor ugyanez a democracy esetében 98 milló, vagy az ötéve folyó iraki háborúra is utaló war on terror kifejezésre 42 millió. Tehát nagysegrendileg az érdeklõdés azonos.
  16. Gedeon Péter – Pál Eszter – Sárkány Mihály – Somlai Péter Az evolúció elméletei és metaforái, Napvilág Kiadó, 2004. 48–50.).
  17. Az antikvitás heliocentrikus kozmoszszemlélete persze – ha a pithagóreusok (püthagoreusok?) hosszan és tüzetesen figyelték is az eget – Démokritosz atomelméletéhez hasonlóan csak gondolati erõfeszítés, elmélkedés eredménye volt. Az emberiség szerencséjére ezer évekkel ezelõtt fel se merült, hogy az empirikus tapasztalatok és a logikai spekulációk között éles különbséget kellene tenni. A görögök atomelmélete vagy heliocentrizmusa nem természettudományos elõrelátás volt, hanem egy-egy spekuláció a sok között, ami “bejött”, de ami lappangva, fel-felbukkanva az írástudók körében ihletõként szolgált az újkori tapasztalati és matematikai alapokra épülõ tudományok számára. A faktumokat eleve mellõzõ, történetileg felhalmozott briliáns képzeletek gondolati tárháza nélkül, a képek, fogalmak kapaszkodója hiányában, a nagybetûs Tudomány aligha tudta volna, tudná magát kifejezni.
  18. Ken Adler: Engineering the Revolution: Arms and Enlightment in France, 17631815, Princeton University Press, 1999.
  19. Válogatott tanulmányok; 1971, Gondolat, 324.
  20. A haladásba vetett hit nem 2006-ban, reformszkepszisemhez keresendõ érvként kérdõjelezõdött meg számomra, de mégis meglepetést okozott, amikor mostanában véletlenül egy saját, nem publikált kéziratomra bukkantam, a Társadalomtudományi Társaság – a 20. században, akkor (1990 júniusában) már harmadik – alakuló ülésén elmondott elõadás írásos változatára. A demokrácia paranormális helyzetérõl értekezve mondtam a föllelt papír szerint következõket: “Ha ugyanis a normális azonos a többé-kevésbé elfogadott normákkal, akkor a demokrácia esetében rendelkezünk egy mintegy kétszáz év során, a modernizációval párhuzamosan, azzal szervesen egybenõtt, a szabadság és egyenlõség ellentmondásaiban mozgó eszmerendszerrel és a gyakorlatban állandóan javítgatott intézményrendszerrel. Így áll elõttünk a parlamentarizmus, a plurális pártrendszer, a jogállam, s a civil társadalmat a politikai szférával összekötõ demokratikus közvetítõrend, benne elsõdlegese a nyilvánossággal. Ugyanakkor a haladáshitre, s a korlátlan fejlõdés képzetére alapozó modernizáció – s ezt okkal halljuk napról-napra – számos vonatkozásban saját határaihoz érkezett, ami leglátványosabban a természet leigázásában mutatkozik meg, ahol a káprázatos sikerek egyre inkább szembeszökõ kudarcokká alakulnak át a globális tudatosság megrettent kommentárjaiban.” – Ezek szerint már 17 éve is – az elõször hibásan legépelt, javítgatott, majd egy gépírónõ segítségével akkurátusan letisztázott szöveg szerint – bajlódtam a haladáshittel. Most viszont már a jóval haladottabb technikájú és egyszerûbb használatú szövegszerkesztõn idézem saját magam haladásban kételkedõ szavait. Hát?!
  21. Lásd ehhez a jelen tanulmány elsõ változatának a Korridor csoportban lezajlott vitájáról, különösen Lengyel László fejtegetéseirõl készült jegyzõkönyvet; (2006. október 25. 36.).
  22. Hankiss Elemérnek az európai civilizáció fejlõdését elemzõ könyvére gondolok, amely eredetileg a “Proletár reneszánsz” címmel jelent meg; Helikon, 1999. Budapest.
  23. Fehér Márta érvelését idézem itt, amit Vámos Tibornak a haladás mellett megfogalmazott érvei ellen mondott egy érdekes akadémiai beszélgetés során.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.