Tartozom neked

Vannak még mondatok, amikkel
tartozom neked. November vége,
délután, a levegő mandulaízű,
mint a méreg. Valaminek újra

a határához értünk, bőröndömben
csak eddig hozhattalak magammal.
Én itt olasz vagyok, te pedig
egy hideg énekesmadár.

*

Kapualjban állok,
kiszűrődő fényben,
most indulok otthonról,
most érek haza,
valaki horkol,
a tévé kéken villog,
sokáig várt,
már nagyon elszánt,
ragyogni készül
egy szívroham.
De mi következhet
még a szeretet után?
Üres mező, két oldalt
egy vers eleje és a vége,
havas eső, mint egy kilincs,
meleg tenyérre vágyom.

*

Aztán újra ezek a mondatok,
bútort a költözők,
orvostanhallgatók a testet,
mire leírnám őket, szétszerelnek.

Szabálytalan részek

A szabálytalan részeket is
össze lehet illeszteni, mondtad
nekem azon az éjszakán,
a lakótelepi erkélyen,
amit te balkonnak hívtál.
Később a szentjános bogarakról
beszéltünk, cigarettád parazsával
mutattad, hogyan repültek
mikor utoljára láttad őket.
Én a lombról meséltem, a vérszilva
ágairól, amik az ablakomon
kopogtak, ha fújt a szél.
Most azt hiszem, mindig fújt.
Ezeket a képeket illesztettük össze,
nem logika, hanem elszántság szerint.

*

Csak részletekben tudok
elbúcsúzni tőled, ma
a vállaidat, holnap majd
a hátadat gyászolom.

Ki akarok vinni mindent,
a lomtalanítás nyugalmára
várok, nem jön el, egy üres
testre, ami újrakezdhető.

*

De így jutsz eszembe még most is,
állsz a vakufényben, kivillansz
a vízből és nem nézel a gépbe.
Miért nem nézel rám?
Úgysem számít már. Nem.
Még most is így látlak,
sötét folyó, félmosoly, láthatatlan túlpart.
Folyton a semmi felé fordítod az arcod.