Minden utolsó szövegnek, utolsó megszólalásnak különös aurája van – a túlélõ, az utókor valami sajátos, megfejthetetlen üzenetet próbál meg kiolvasni nagy alkotók sejthetõen végsõ szavaiból, olyan tudósítást, amelyben benne van már a sejtés olyasvalamirõl, amirõl nem számolhat be a tudás, a tapasztalat.

Mészöly Miklós utolsó évei megtörhetetlen csendben teltek; ki tudja, mire figyelt, mire figyelt fel környezetének felé áramló hatásaiból – legalábbis alig adta jelét annak, hogy foglalkoztatja, egyáltalán: eléri valami mindabból, aminek megfigyelésére, megértésére és feldolgozására egész addigi életét fordította. Bizonyára lett volna mit mondania; errõl tanúskodik legalábbis laptopjának megõrzõdött tartalma. Tervek, novellacímek, gondolatforgácsok, töredékek – amelyeknek mibenlétét nem osztotta meg már senkivel, de a kontroll alatt mûködött öntudat sokszor rákényszerítette, hogy – az évtizedek alatt beidegzõdött rutinnak is engedelmeskedve, szinte automatikusan – rögzítse legalább e mûködés nyomait, aligha számítva már arra, hogy valaha is mûvé, közléssé formálódhatnak e fragmentumok.

Megrendítõ a találkozás ezekkel az elmosódott nyomjelekkel, hogy Mészöly kedves szavát használjuk ezúttal; érezni lehet, hogy jelentenek valamit, valami formálódót, olykor talán szinte készet, amit csak le kellett volna írni, ha a koncentráció, az erõ kitartott volna addig, hogy ne csak az emlékeztetõ, hanem az is rögzítõdjék, amire emlékezni lehetett volna…

A töredékeket lehet olykor értelmezni, elemezni; néha azt is sejteni lehet, hogy melyik évek óta melengetett tervhez tartozott volna talán a gyors mozdulattal rögzített gondolat – s aztán megkezdõdik az évekig tartó némaság.

Egy pillanatra megvillan a tökéletes helyzetfelismerésnek az író személyes ismerõsei számára félreérthetetlenül önironikus gesztusa, egy valószínûleg 1998. február 28-én, MAI névvel elmentett fájlban:

Mészöly?

brrrrrrr

Ezután, a megmaradt, elmentett dokumentumok szerint, több mint egy évig semmi. Legföljebb a korábbi anyagok kinyitása-visszazárása, érintetlenül – ha ugyan hinni lehet a számítógép naplózó programjának.

S azután vélhetõen a végsõ bejegyzés, 1999. május 26-ról (vagy talán korábbról, mindenesetre ez az utolsó azonosítható dátum, amikor a szerzõ létrehozta ezt a dokumentumot vagy dokumentum-másolatot a gépben), már valóban az utolsó alkotó felvillanás; tökéletesen zárt, kontrollált, átgondolt és megformált csoda – egy nagy író utoljára szembenéz helyzetével. Abban a pillanatban pontosan tudja, hogy mi történik vele, s mi nem történhetik már; de ezt a történetet a még rendelkezésére álló eszközökkel formába önti, mûvé alakítja – noha a tördelés talán nem tükrözi az alkotói szándékot: addig már nem tartott ki az erõ, hogy e feltörõ mondat-töredékek tipográfiai rendjét is meghatározza a papíron. Vers volna ez a szöveg? vagy furcsa prózai töredék? – eldönthetetlen.

A Mészöly iránti érdeklõdés és óvó tisztelet felhatalmazásával ugyan, mégis illetéktelen kézzel nyúlva e megrendítõ dokumentumhoz, hosszas töprengés után annyi kalauzolást engedjen meg az olvasó, hogy emez elsüllyedt világ felé haladva, ne csupán helyzetjelentésként és töredékes naplójegyzetként olvassa ezt az írást, hanem valóban mûként, ugyanolyan átgondolt, és kíméletlen analízisre valló alkotásként, mint az évtizedekkel korábban írt Elégiát. Hiszen ugyanúgy a “megélt gondolkodás” hitele van emögött is – Mészöly Miklós egész megvalósult mûve, s mindaz, ami beteljesületlen tervként végképp elmerült az éjben.

MONOLÓG ATLANTISBÓL

Mi volt? Hogyan volt?
Nem lesz ez megírva soha.

…ipkjbfrmvexxfdaokngcebbha hajónk apoijkxezx nincs még õodt
khbxtcivdxx de hajótörésünk álhfxyyéhjrslo már van jbcsiõém…
színtelen
emberek sárga hegyek… halott bucsuztat még élõt… csak az éjjeliõr
beszélhet komolyan… virradj már ha akarsz… elálmosodni való
mesék… ilyen éjszakát még nem látott a nap…

Mindezt kimondani: már nem volt elegendõ a saját szó. E töredékességében is egésszé-formált szövegben többszörös áttétel mögé van rejtve az üzenet. Az értelmetlen – vagy már csak atlantisi jelentéssel bíró – betûsorok között felbukkanó mondatfoszlány, s a három pontban elhallgató kifejezések ugyanis idézetek; közvetlenül: az egyik utolsó munkából, egy eleve meg nem írt, csak kijegyzetelés-szinten létezõ vázlatból, amely a Jókai magyar szótárából¹ címet viseli, közvetve pedig Jókaiból. Némiképp alakítva az idézeteken; vagy talán emlékezetbõl írva, ahogyan a használat koptatja-alakítja a kifejezést a sokszori rágondolás során, hogy végül automatizmussá, sajáttá lett szöveggé váljék.² Talán többször kézbe vette még a Jókai-jegyzeteket, talán a memória õrizte a saját helyzetére legjellemzõbbnek érzett sorokat, öntudatlanul is kompozícióvá érlelve azokat? – eldönthetetlen marad ez is. De így, ezzel a kettõsséggel teljes a szerkezet: elsõ felében a fájdalmas felismerés, a befejezetlenség tudomásulvétele és elfogadása, majd a második részben a szinte önkéntelenül felbukkanó idézet-sor, ami pátosz nélkül, mégis emelkedetten segít megfogalmazni, kimondani azt, amihez a szembenézés kivételesen éles fényû pillanatában is kevés lenne csak a józanság, a kíméletlen vivisectio évtizedes gyakorlata és az erõ.

2003. február 8-án írtam a fenti szöveget – több hetes vívódás után, hogy szabad-e egyáltalán foglalkozni egy nagy író elnémulásának megrendítõ dokumentumaival. Heteknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szövegek megismerése után megértsem, mit is jelent ez az utolsó sajátkezûleg létrehozott alkotás. Tudjuk, legutolsó, alkotói felvillanásnak tekinthetõ szövegét már csak diktálni tudta feleségének a kórházi ágyon, s mivel jószerivel ismeretlen maradt, mert hozzáférhetetlen publikációban (s Nádas Péter nekrológjában elrejtve) jelent csak meg, közzéteszem itt, mint a fenti vers nem kevésbé megrendítõ párját:

Meteorológia.
Mindig újból.
A gépben a papír. Vár. Pokoli.
Tiszta, hibátlan ég, bármit felvesz.
Meghasadni nem akar.

Az elsõ sor, a publikált változattól eltérõen, nyilván nem a szövegtesthez tartozik, hanem a vers- szerû képzõdmény címe; egyben a Mészölyre oly jellemzõ képi gondolkodás utolsó jele.

Az évtizedek alatt kialakított reflex, munkamorál itt is mûködik még: gondolkodni kell, teremteni kell, a papír várja, hogy rákerüljön valami korábban nem létezõ. S mivel évtizedes beidegzõdésekrõl van szó, a gép, a papír ötlik a szerzõ eszébe, nem a csak kényszerûségbõl, csak a legutolsó éveiben használt, a tönkrement kéznek valamivel könnyebben engedelmeskedõ laptop.

Az Atlantis-szöveg megjelenését érthetetlen és megmagyarázhatatlan hisztéria akadályozta meg annak idején. Nem esett jól, természetesen; de úgy tudtam mégis visszatekinteni erre az írásra, mint egy számomra fontos idõszak dokumentumára. Egy olyan korszakéra, amelyben arra gondoltam, hogy Mészöly életmûvébõl másoknak is az a fontos, ami nekem: a mûvek minél teljesebb, minél gondosabban kivitelezett közzététele. Számos megfontolás fontosabbnak bizonyult – s mivel a Mészöly-filológia (igaz, csak a közelmúltig) tevékenységemnek mégis csak mellékterülete volt, annyiban hagytam a dolgot.

Nem is vettem volna elõ a régi írást, ha nem jelent volna most meg egy, a Mészöly-hagyaték gondozásában jeleskedõ irodalmár tanulmánykötetében egy dolgozat, amely ugyanazzal a szövegegyüttessel foglalkozik, amellyel én is hajdanán – s persze õ is nagyjából hasonló következtetésekre jut. Sõt, még hálásak is lehetünk azért, mert rábukkant a vers-szöveg elsõ két sorának forrására is, Mészöly A kitelepítõ osztagnál címû novellájában.³ S valóban hiteles és szép a Mészöly feltételezhetõen utolsó, számunkra is valamennyire követhetõ munkanapjának megrendítõ rekonstrukciója.

De csak ennyi a köszönet – másban nem lévén…

Egy szöveggel sok mindent lehet csinálni: értelmezni, magyarázni, megérteni, nem megérteni, félreérteni, szeretni, utálni, kritizálni – egyet azonban nem lehet: elsõ közlésként csonkán és hibásan közzétenni. Mert most ez történt. Már a cím sem stimmel: {Atlantisz} helyett Mészölynél Atlantis szerepel. A szöveg integráns részét képezõ, magyar nyelven (és egyáltalán: semmilyen más nyelven) közvetlen jelentésként nem értelmezhetõ betûsorokat (334 karakterbõl 72-t, a szövegnek csaknem ötödét!) pedig a közlés egyszerûen kihagyja, mint géphibát, sõt, a látás és figyelem gyengülésébõl következõ melléütésnek tekinti, s fûz ehhez tetszetõs, ám merõben félreértésrõl tanúskodó kommentárt… Valóban vannak (talán vannak) melléütések a szövegben, hiányzanak szóközök (nincsmég, márvan), a többi azonban nagyonis a helyén van, pontos, tökéletes. Legalábbis az én olvasatom szerint.

Már a cím sem véletlen. Mészöly tudta, hogy mindaz a szövegvilág, amelyet teremtett, amellyel foglalkozott, elsüllyedõben van, csak töredékesen bukkanhat föl belõle valami, legyen az saját szöveg, vagy idézet és átírás a kijegyzetelt Jókaiból. A betûsorok, amelyet atlantiszi nyelven lévõnek neveztem az imént, nagyonis értelmesek: a kommunikáció, a közlés képtelenségét jelzik ebbõl a süllyedõ vagy már el is merült világból – amit mondani akar, azt nem lehet már mindenki számára érthetõen artikulálni, marad a kéz bizonytalan mozgása a billentyûzeten, az alig-megtanult szövegszerkesztõ program automatizmusainak beleszólása a munkába. Korántsem kontroll nélküliek ezek a betûsorok – csak éppen az mindegy, hogy milyen betûkbõl is állnak, mert éppen az “értelmes” szöveggel való szembenállást jelzik. Van egy világ, amely megközelíthetetlen a számunkra, létét véletlenül felbukkanó szavak, talán “fordítás-kísérletek” jelzik – eddig talán el lehet menni a mûértelmezésben.

Korántsem véletlen viszont a felhasznált vendégszövegek válogatása: az önidézet és a Jókai- idézetek egymásra vonatkoztatva bukkannak elõ a memóriából. Lényegében ugyanarról szólnak: az elvégzetlenrõl (Nem lesz ez megírva soha; hajónk nincs még), az elvégezhetetlenrõl (hajótörésünk már van), néhány szó arról, hogy mi is vész el itt (szintelen emberek sárga hegyek – szerintem négy, összefüggéstelenül felbukkanó szó, külön-külon hangsúllyal, valóban nyomjeleként csupán az elsüllyedt világnak), s a többikiemelés a halál, a búcsú, az eltûnés; a szellemileg halottat már az egyedüliként komolyan beszélõ éjjeliõr búcsúztathatja csak, s lehetetlen nem kiérezni az utolsó talált mondat mérhetetlen fájdalmát.

Végül még a tipográfiáról. Mészöly nem ismerte jól a szövegszerkesztõt, amit használt – ennek igen sok jele van; nem használta a tabulátorokat, a tipográfiai megformálást megkönnyítõ szolgáltatásokat. S persze az is lehet, hogy bizonyos konverziókat más gépek, újabb programok nem tudnak megfelelõen értelmezni (pl. sortörések, a magyar ékezetek helyett felbukkanó idegen betûk stb.) Mégis, helyenként érzékelhetõ az alkotói szándék. Nem véletlen, hogy hol használ szöveg-megszakítást jelölõ három pontot, hogy követi Jókai helyesírását (bucsu – rövid magánhangzóval), s hol avatkozik bele a szövegbe – szinte mindegy is, hogy pontatlanul emlékezve vagy tudatosan változtatva, mert a változtatás iránya félreérthetetlen és valóban alkotói gesztus. A legfontosabb és egyben leginkább bizonyító erejû számomra, hogy a virradj már ha akarsz konvencionális jelentését ({virradj már} – a türelmetlen felszólítás értelmében, hogy legyen már reggel), Mészöly átértelmezte – pontosabban Jókai írásjelét is elhagyva, másként értette. Avirradj ige után – szerintem tudatosan és megfontoltan két szóközt ütött; így nyomatékosította a mondatban rejlõ lemondást: virradj, ha akarsz egyáltalán…

Azt hiszem, teljes a kép. Mészöly Atlantis-szövege megrendítõ, tökéletes, átgondolt mûalkotás – szívem szerint remekmûvet mondanék. S miért is ne születhetett volna remekmû egy olyan író utolsó összeszedett alkotói pillanatában is, akinek átvitt értelemben, szinte ars poeticaként, a teremtõ morállal is kapcsolatba hozható egyik regényének kulcsmondata: “Emelni a lábat.”