A holttest már hetvenkét órája rohadt a szeméttelepen. A bomlás igen előrehaladott állapotban volt az átlagos 42 fokos hõmérsékletnek köszönhetõen, a döglegyek belepték a nyílt sebet a nyakon. A fej leválasz- tását egy nem túl éles tárggyal követték el, erre utalt a többi sérülés végig a nyakszirten. A rendõrséget az elviselhetetlen szag miatt értesítette a közeli kávézó tulajdonosa. Két órán belül érkeztek a helyszínre és lezárták a területet. A rendõrségi közleményben az állt, hogy az áldozat tizenhat és huszonnégy év körüli nõ, feltehetõen egyiptomi lakos. Az azonosítási folyamatot nagyban hátráltatta, hogy a sajtó kiérkezéséig sem sikerült megtalálni az áldozat fejét.

Az egyiptomi rendõrtiszt kinyújtózott a széken és cigarettára gyújtott. Ketten voltak a lefoglalt kávézóban. Kint hármas csoportokban kiskatonák fésülték át a szeméttelepet. Egy óra felé járt. Beleszagolt a levegõbe, fintorgott, majd két teát rendelt mentalevéllel. Fáradt volt, de nem akarta elzavarni a kérdezõsködõ újságírót, akit õ hívott ide telefonon, mert a férfi hatszáz guinea-t fizetett neki minden egyes történetért. Nem olyan régrõl ismerték egymást, játszottak néhányszor back- gammont a Július 26. utca mellett. A tiszt a székre mutatott, hogy üljön le, és amikor kihozták a teát, egyet a fehér férfi elé tett.

“Hogyan issza a teát?”

“Cukorral” – mondta a férfi, nyikorgott nyakában a Canon fényképezõgép szíja, amikor leült. A rendõrtiszt cukrot tett a teába.

“Mit gondol a tegnapi meccsrõl? Csúnyán kikaptunk, nem?” – kérdezte, és unott tekintettel a férfira nézett.

“Mondjuk Kameruntól. Az nem akkora szégyen.”

“Lehetett volna jobb a játék.”

“Lehetett volna” – mondta az újságíró tört amejával, majd mindketten ittak.

“Majd legközelebb jobbak leszünk.”

“Az még messze van.”

“Igen, de addig fel tudunk készülni.”

A rendõrtiszt az órájára nézett. Eszébe jutott, hogy nem evett még aznap semmit. A ventilátorok kimosták a bomlás édeskés szagát a kávézóból.

“Maga ebédelt már?” – kérdezte az újságírót.

“Még nem.”

A tiszt magukhoz rendelt egy kiskatonát, és a szomszéd kifõzdébe küldetett két adag kusheriért. Hallgatták az utcáról beszûrõdõ kiabálást, majd megjött a katona, és két mûanyag edényt tett eléjük, mûanyag villával. Az önteteket külön zacskóban hozta. Ráöntötték az ételre a szószt, és enni kezdtek.

“A legfurcsább a dologban, hogy nyilván mindenki ismerte a lányt” – mondta a tiszt, és lenyelte a falatot.

“Mibõl gondolja ezt?” – kérdezte az újságíró, a szájából olajcseppek csöppentek az asztalra.

“Ezek itt kis közösségek, és mindenki tud mindenkirõl mindent.”

“Akkor miért nem szóltak a rendõrségnek a gyilkosság után?”

“Nyilván meg volt annak is az oka.”

“És miért szóltak három nappal késõbb?”

“Nyilván nem bírták elviselni a szagot” – mondta a tiszt, majd abbahagyta az evést és cigarettára gyújtott. A szomszédból hangos jajveszékelés volt hallható. Nõk siránkoztak az épület elõtt, aminek az elsõ szintjét szintén lefoglalta a rendõrség.

Az újságíró oldalra nézett és látta, hogy egy ájult nõt vonszolnak ki az épületbõl. A tiszt cigarettával kínálta. Mindketten hátradõltek, és csendben cigarettáztak.

“Nyilván majd többet tudunk a kihallgatások után” – mondta a tiszt.

“Nyilván.”

Az újságíró elõvette a National Geographic pár hónapos példányát, melyet valamelyik utcai árustól vett. Egy krokodil tágra nyitott szája volt a címlapon.

A krokodiloknál a hímnek nincsenek apai ösztönei, sokuk megöli a saját kölykeit. A nõstény védelmezi õket, harcol a kicsik életéért, a szájában kell tartania az utódjait, hogy megvédje õket a hímtõl. Nagy szája van, csaknem egy tucat kölyköt képes benne tartani. A nõstény oltalmazó viselkedésének nincs tudatos oka, olyan hormonokat termel, hogy védje az utódait, a hímben pedig semmi sincs ezekbõl a hormonokból. A populáció öt százalékában elõfordul, hogy a nõstényben sem termelõdik elég hormon. Ilyenkor nem marad utód.

Tíz perc telt el, míg szótlanul ültek egymással szemben. Nagy volt a hõség, a kávézóba beszem- telenkedtek a legyek. Egy kiskatona érkezett egy köteg papírral, átadta a tisztnek, majd tisztelgett és elment. A tiszt a papír fölé hajolt, lesöpörte a hamut, ami cigarettájából ráesett, majd olvasni kezdett.

Az újságíró arra a nõre gondolt. A férfi, aki ajánlotta, úgy nevezte:“a nõ, aki Ibn el harommal él”. Ibn el harom annyit jelent, a bûn fia. Egy hét hónapos fiúcsecsemõ, akinek nincs apja. Miközben az újságíró a nõt használta, Ibn el harom hátul aludt az egyik szobában. A nõnek erõs fanszõrzete volt és apró feszes mellei, mint a serdülõknek. Nem lehetett több tizenkilenc évesnél. Amikor végzett a dolgával, a férfi kétszáz guinea-t hagyott az asztalon. Kifelé menet látta a csecsemõ tejfehér bõrét. A nõ nem beszélt angolul, csak néhány szót ismert, melyek eléggé obszcénul hatottak. Nem élvezett el egyetlen aktus során sem.

“A szemközti hentesüzletbõl a nõ azt mondta, hogy nincs lánygyereke” – mondta a tiszt, és megint teát rendelt. Nem látott semmit, pedig egész nap a szeméttelep elõtt ült. Nem zavarta a tetem bûze.

“És?”

“Az ötéves fia azt mondta, hogy volt egy Nermin nevû nõvére, de már nincs. Momentán senki sem tudja, hogy hol van. Kér még teát?”

“Igen.”

“Remélem, megszolgálom a pénzt, amit nekem fizet.”

“Nem tudom. Talán.”

A tiszt felállt, megigazította az egyenruháját és elnézést kért a fehér férfitõl. Lassan átsétált a szom- széd épületbe. Bent egy kis szobában már zajlott a kihallgatás. Egy ötven körüli férfit vertek a kis- katonák egy pévécécsõvel. Hátra volt bilincselve a férfi keze, a homlokán lévõ sebbõl patakzott a vér, ami vörösre festette az arcát és az ingét. Amikor a tiszt belépett, a kiskatonák abbahagyták a kihallgatást, és a tiszt mögé léptek. Az egyikük leült felvenni a jegyzõkönyvet. A tiszt feltûrte zubbonyának az ujját, és cigarettára gyújtott. Látványosan unatkozott.

Harminc percen keresztül tartott a kihallgatás. A férfi, kezdetben mindent tagadott, majd miután eltörték a bal kezét, beszélni kezdett. Kiderült, hogy neki is van egy lánya, illetve volt. A holttestet a férfi tanúvallomása alapján sikerült azonosítani: Nermin Huszeinnek hívták, tizenhét éves volt. A férfi magára vállalta a gyilkosságot, azt mondta, hogy a gyilkos fegyver egy balta, amit a rendõrök meg is találtak a hentesüzletben. Az indítékáról nem volt hajlandó beszélni, annyit mondott, neki és a családjának tiszta a becsülete.

A tiszt a szomszédokat is kihallgatta. A környéken mindenkin nyomott hagyott a szegénység, egyedül egy családnak ment jól a dolga. A család elsõszülött fia hajózási üzletet vezet Alexandriában. Mindenki más abból él, amibõl tud.

A tiszt egy férfit le is tartóztatott, annak a gyanújával, hogy lázítja a közösséget, és az Iszlám testvériség tagja. Végül visszament a kávézóba, ahol az újságíró továbbra is várt rá.

“Becsületgyilkosság” – mondta, és cigarettára gyújtott.

“Miért?” – kérdezte az újságíró, és elõvette a noteszét.

“A lány apja férjhez adta a lányt két évvel ezelõtt a szomszéd trafikos fiához.”

“És?”

“A szomszéd trafikos azt mondta, hogy a lány nem tiszta, és látta egy férfival.”

“Miért mondott ilyet?”

“Nem tudom.”

Kihozták nekik a teát, körülbelül húsz percig csendben ültek, aztán a tegnapi mérkõzés részleteirõl beszéltek, arról, hogy a bíró nyilván valamennyire elfogult volt Kamerun felé, hiszen õ is fekete. A tüntetések kérdését diszkréten kerülték, tudták, hogy mirõl lehet beszélni, és mirõl nem. Az újságíró megmutatta a National Geographicot a tisztnek, aki azt ajánlotta, hogy ha érdeklik a fehér férfit a krokodilok, érdemes lenne befizetnie egy Nílus-túrára, hiszen a Nasszer-tónál még mindig akad egypár pompás példány. Megemlítette azt is, hogy õ ismer egy olcsó körútszervezõt, be is diktálta az újságírónak a számát a mobiljába.

Egy fekete Mercedes állt meg a kávézó elõtt. Kiugrott belõle egy férfi, és hangosan kiabálni kezdett a kiskatonákkal. Elsõrangú öltönyt viselt.

A tiszt kiment a kávézó elé, és beszélni kezdett a férfival. Húsz percen keresztül beszéltek, majd a férfi a kocsijába pattant és elhajtott.

A tiszt elcsigázva ült vissza az asztalhoz.

“Ez a férfi volt a trafikos fia. Gazdag ember. Azt mondta, hogy beszél a minisztériummal, hogy hagyják békén a becsületes hentest, ha az õ apja, aki nem mellékesen a hentesüzlet melletti trafikot vezeti, mondott valamit, az olyan, mint egy vers a Koránból. A trafikos fia elmondta azt is, hogy maga is hallotta, hogy bujálkodik a lány, és vemhes is lett valakitõl. Õ valóban el akarta venni, de miután ezt megtudta, elállt a dologtól.”

“Ez azt jelenti, hogy hamarosan lezárják az ügyet” – nézett kérdõen a tisztre az újságíró.

“Persze. Ez Afrika. A trafikos és a fia gazdag ember. Amikor megalkudtak a lányra, még nem voltak azok. Így legalább nem kell teljesíteniük a szerzõdés rájuk esõ részét.”

“Lesz gyanúsított?”

“Ha a minisztérium azt akarja, hogy ne legyen, nem lesz.”

Ismét rágyújtottak, majd arról beszélgettek, hogy hol jó élni Egyiptomban. Abban mindketten egyetértettek, hogy minden város jó, kivéve Kairót. Kairóban túl nagy a szmog, és túl sok ember van egy helyen. A sivatag úgy fogja közre a várost, mint egy nagy beizzított sütõ. Alexandria azonban más. Ott a szmogot kihúzza a városból a tenger. Igaz, hogy a város az Iszlám testvériség egyik bázisa, de nem lehet semmi sem tökéletes. Négy éve voltak utoljára vallási zavargások, azóta a koptok és a muszlimok nagyjából békében élnek. Arról beszélgettek, hogy hol a legjobb a kávé Alexandriában, a nagy körúton. Abban maradtak, hogy nyilván ott, ahol a leghangosabb a tenger zúgása. A tiszt megint átvett egy köteg papírt az egyik kiskatonától.

A lány ötéves öccse is tanúvallomást tett. Neki az anyja mesélte, hogy a nõvérének elállt a vérzése, ami azt jelenti, hogy istentelen dolgokat mûvelt, valószínûleg több férfival is. A gyerek kisebb nyomásra azt is bevallotta, hogy látta, ahogyan az apja a hajánál fogva húzza ki a lányt az udvarra, a mellkasára lép, elõször a kezeit töri el, hogy ne kapálózzon, majd vagy harminc csapással levágja a fejét. A lány anyja az ablakból tapsolt a férfinak, majd mindnyájan leköpték a tetemet, a fiúnak is le kellett köpnie. A fej legurult a szeméttelep legaljára, a hentes két éjszakán keresztül is kereste, de nem találta meg. Vélhetõen valami állat vitte el.

A tiszt beszámolt a fejleményekrõl, majd kérdõen az újságíróra nézett.

“Nem hiszem, hogy tudok ezzel a történettel mit kezdeni – mondta a férfi –, a Guardianban épp most írtak egy iraki becsületgyilkosságról.”

“Máshová nem tudja eladni?”

“Nem. Egyiptom nincs benne az ördög tengelyében. Úgy meg senkit sem érdekel.”

“Akkor sajnálom, hogy raboltam az idejét.” Megbontották az asztalt, az újságíró kissé szédülve az utcára lépett.

Fogott egy taxit és visszament a szerkesztõségbe, hallgatta, ahogyan zúg a légkondicionáló, meg- nézte az e-mailjeit, majd Európába telefonált egy nõnek. Kinyitotta a fiókját, és whiskey-t vett elõ belõle. Éjszakára olyan beteg lett, hogy nem tudott kiszállni az ágyból, láza volt, hasmenése, és színes karikák táncoltak a szeme elõtt. Nyilván a kusheritõl kapott valamilyen gyors lefolyású gyomor- rontást.

A rendõrök egész éjszaka keresték a holttest fejét, sikertelenül. Másnap reggelre elkészült a boncolási jegyzõkönyv, és a minisztériumi utasításnak megfelelõen le is zárták az ügyet. A tiszt reggeli közben futotta át a jegyzõkönyvet belvárosi otthonának nappalijában, közvetlenül, miután iskolába irányította gyerekeit. Kávét ivott és mellé pirítóst evett vajjal.

A jegyzõkönyvbõl kiderült, hogy a holttest kóros vitaminhiányban szenvedett, ennek köszönhetõ, hogy megszûnt a menstruációs vérzés. A méhben nem találtak embriót, a hymen érintetlen volt.

A tiszt felállt, miután befejezte az olvasást, és kinyitotta az ablakot. Gyönyörû reggeli nap volt, a Nílus felõl friss iszap szagát hozta a szél.

A novella a szerzõ Egy halott fekete szív munkacímû, készülõ kötetébõl való.