Az én ’68-am nem ’68-ban kezdõdött, és sokkal tovább tartott, mint az a pár nap, amit történetesen Párizsban tölthettem ’68 júniusában, annak a bizonyos májusnak még érezhetõ utórezgései idején. Nem lévén hivatásos emlékezõ, és nem írván soha naplót, még a ködbe veszõ hatvanas évekre esõ kamaszkorom idején sem, nehezen tudom ma már kibogozni, mi az, ami valóban megtörtént velem, és mi az, amit életem különbözõ fontos szereplõinek errõl az idõszakról továbbadtam, akkori élményeimet értelmezve. Szakmai életemben is túl sokat foglalkoztam már ennek a korszaknak a hatásával ahhoz, hogy elfogulatlanul és az akkori énem szemszögébõl válaszoljak arra, miért lett fontos akkor és azóta is számomra a nõk egyenjogúsága, a kisebbségek emancipálódása, az elõírt társadalmi szerepek megkérdõjelezése, vagy mai szóhasználattal: dekonstruálása.

’64-ben érettségiztem, egy budai lánygimnáziumban, matrózruhás, jó tanuló, történelemtanárom szavaival élve: rossz értelemben vett úrilányként. Ezt az úrilányságot egyetlen lázadásommal tudtam kompenzálni: már elsõs gimnazista koromban rászoktam a cigarettára, hogy legalább ezzel átsoroljam magam irigyelt nonkomformista társaim közé. Mivel “reakciós” nevelést kaptam, és családi ismerõseink között is túlsúlyban voltak azok a deklasszált elemek, akik számára természetes volt a rendszer elutasítása, szinte nem is ismertem olyan baloldali embert, akinek a szemlélete, világlátása megérintett volna. Egyetlen kivétel gimnáziumi magyartanárnõm volt, ma is emlékszem arra az enyhe lelkiismeret-furdalásra, amit azért éreztem, mert vonzott mozgalmi múltja, vonzott az a nagyon másfajta család, ahova szívesen jártam fel beszélgetni, hallgatni a Marxot fordító, késõbb reform-közgazdászként ismert férjét, rácsodálkozni arra, hogy vallásosság, merev szabályok és képmutatás nélkül is lehet élni, gyereket nevelni. Ez a tanárnõ szerzett nekem állást érettségi után, amikor nem sikerült az egyetemre bejutnom. Fõnököm pedig történetesen egy akkor még szilenciumon lévõ, álnéven publikáló, csak néhány éve a börtönbõl szabadult, mégis kommunista ’56-os lett, aki – második jelentõs baloldaliként az életemben – elsõsorban ’56 értelmezésében nyitotta tágra azt az érzelmekkel átitatott, de egyoldalú képet, amit tízéves korom óta õriztem a forradalomról.

Ma már nehezen rekonstruálható, mi volt a fejemben, hogyan láttam a világot egyetemi éveimben. Emlékszem nagy vitákra, beszélgetésekre, és szégyenkezve idézem vissza néhány nagyon is elõítéletes gondolatomat, arról, hogyan láttam akkor bizonyos csoportosulásokat, a kádergyerekeknek tartott társaink mozgolódását, ahogy akkor hittem, a hatalom védelmében. Néhány akkori csoporttársam ma is jó barátom, egyikükkel “Korcsok” címmel filmforgatókönyvet is írtunk kallódó és sehova nem tartozó nemzedékünkrõl, de ez már késõbbi történet, ehhez már kellett az a kaland, ami végül is nevelõdésemben legalább akkora szerepet játszott, mint az elsõdleges szint: az apám, a nõvérem, az iskoláim, az egyetem. Ez pedig egy filmfõszerep volt, a hatvanas évek egyik legsikeresebb korosztályi filmje, a “Szevasz, Vera”. A forgatás az elsõ egyetemi év utáni nyáron volt, a filmet meghívták a San Sebastian-i filmfesztiválra a következõ év nyarán, és aztán az ottani siker miatt a rendezõt zsûritagnak, engem pedig vendégnek újra elhívtak, ez volt ’68 júniusában. Aztán még folytatódott a kettõs élet: a tanévben tanulás, vizsgák, szigorlatok, és közben utazások a magyar filmhét üdvöskéjeként Törökországba, Algériába, estélyi ruhás meghajlások és újságíróknak adott interjúk. Azt már akkor is tudtam, hogy engem kifejezetten a kettõs életre szocializáltak: az iskolai és az otthoni nevelés különbözõsége jó mintát adott az átmenet nélküli kettõs identitásra, az itt és ott elvárt alkalmazkodási stratégiákra.

’67-ben, San Sebastiánban beszéltem elõször életemben franciákkal franciául. A gimnáziumban tanult nyelv váratlanul életre kelt, kiderült, hogy nemcsak a tankönyv használja azokat a szavakat, nyelvtani formákat, mûveltségi elemeket, amiket jól ismertem, hanem hús-vér emberek is. Új barátaim azok a fiatal francia filmesek, tévések, újságírók lettek, akik kellõ iróniával kezelték a nekem is végtelenül idegen világot, Franco Spanyolországát, a filmfesztivál sznob közönségét, a fogadások protokollját. Köztük voltak azok is, akik a 68-as, újbóli meghíváskor autóval vittek Párizsból San Sebastiánba, a Hungarofilm már csak a vízumok és az útlevél megszerzésében támogatott. De néhányan a korábban megismertek közül már nem jöhettek: éppen a 68-as részvételük miatt távolították el õket a francia televízióból, ha jól értettem. Így óhatatlanul központi beszédtémává vált a diákok, mûvészek, értelmiségiek lázadása a tekintélyelvûség, a polgári család konzervativizmusa, na meg a “papa mozija”, ellen, és az ütött-kopott, a nyugati gazdagságot szimbolizáló luxusautóktól igencsak elütõ Renault 4-esen megtett hosszú út más, számomra lelkesítõen új nézõpontok felfedezését is jelentette.

A fesztivál után pár napig aztán még Párizsban maradhattam. Ennek a pár napnak máig õrzött dokumentumai a L’enragé címû hetilap 2–6. száma, az elsõ már akkor fellelhetetlen volt, a többi még nem jelent meg. Most látom az interneten, hogy a teljes, 12-es sorozat már ritkaság, kincseket ér. Akkor is, most is úgy lapozom, hogy csak érzem, de nem pontosan értem, mit jelenthetett a fiatal, baloldali, anarchista franciáknak ez a szatirikus, félig szamizdat (ez persze késõbbi szó) ’68-as kiadvány, ami egyszerre bosszantotta a rendõrséget és a francia kommunista pártot, ami karikatúráival kigúnyolta a gaulle-ista nacionalizmust, és szolidaritásáról biztosította a világ összes feldühödött lázadóját. Persze hogy vonzott az a jelszó, hogy “minden hatalmat a képzeletnek”, vagy “semmilyen hatalmat senkinek”, hogy a hatalom szó nem az elnyomás kontextusában fogalmazódott meg. (Azt hiszem, nem véletlen, hogy a nemzedékem nemigen tud mit kezdeni a hatalommal, a karrier szót csak nehezen tudja a mai értelmében pozitív tartalommal felruházni, hogy többségünk számára nem a hatalmi struktúrában való részvétel, hanem inkább a kívülmaradás az érték.)

Ez az újfajta baloldaliság, ami, hogy úgy mondjam, zsigerileg vonzott, egyáltalán nem hasonlított persze az itthonról ismert jelszavakra és fõleg, viselkedésmódra. Nem is tudtam mit kezdeni késõbb, ’69-es franciaországi ösztöndíjam idején sem azokkal a vitákkal, érvekkel, amikkel az egyetemen találkoztam, amikor a szocialista rendszer magasabbrendûségével érveltek azok, akiknek semmi tapasztalatuk nem volt a létezõ szocializmusról. Nem is az érvek tartalma, hanem inkább az hatott rám, hogy például egy kávéházban hangosan és nyíltan beszélhettek diákok arról, hol és hogyan fognak tüntetni, én meg csak néztem magam körül: ki hallhatja ezt, hogyhogy nem félnek a megtorlástól, a hatóságoktól? Kicsit sokkolt, kicsit büszkének éreztem magam azért, hogy mint afféle filmszereplõ (hiszen ez nem a valóságos életem volt, azt mindig érzékeltem), tanúja lehettem, ahogy a diáknegyed egyik kávéházának ablakát éppen – ma sem tudom, kik, talán nekivadult lázadók – szétlövik, ahogy a rohamrendõrök fenyegetõ autóbuszai felsorakoznak a tüntetések közelében.

De ’68-cal kapcsolatos tudásomat csak érzelmileg itatják át, tartalmilag kevésbé befolyásolják a személyes tapasztalataim. Amit tudok jelentõségérõl, az már inkább ’68 reprezentációjából, filmekbõl – elsõsorban Godard filmjeibõl –, olvasmányokból, a korszakot annyira jellemzõ (és sajnálom, de a mi mozgalmi dalainkkal összecsengõ, késõbb akként is használt) zenékbõl szövõdik össze, akkoriban még folyamatosan azzal a hátsó gondolattal: ez nem a mi életünk. Hiába tudtam a szexuális forradalomról, hiába kezdtem magamévá tenni azt a gondolatot, hogy a nõknek is joguk van saját testük fölött rendelkezni, hogy nem a reprodukció a férfi-nõ kapcsolat egyetlen legitim célja (ezekben a felismerésekben szintén leginkább filmek segítettek), itthoni, elsõ szintû életemben még mindig elfogadtam a szülõi hatalmat, az elvárt viselkedésmintákat. Buñuel filmje, A nap szépe ezért volt egyik meghatározó élményem: úgy éreztem, a polgári család béklyójából kiszabadulni vágyó, egy kuplerájban szolgálatra jelentkezõ nõ életének megkettõzõdése az én problémám is. Hogy nemcsak a katolicizmus korlátozza és telíti meg bûntudattal a testiséget, hanem az itthoni ’60-as, ’70-es évek szocialista prüdériája is.

Ide tartozik, de még egy kettõsségre rávilágít egy másik ’68-as élményem. Apám, aki nõvéremet és engem egyedül nevelt, igencsak szigorúan és konzervatív módon, élve az akkor már hozzáférhetõ szocialista útlevél lehetõségével, nyáron egy hónapra a Tátrába utazott. Ez a hónap volt a mi szabadságunk, és nagylányságunk rövid idõszaka. Néhány fénykép õrzi, ahogy otthon, saját szobánkban (!), és nem titokban, cigarettázunk, kávézunk, az ágyon mellettünk a Modern Könyvtár valamelyik könyve nyitva, ahogy egyetemistaként már élni szerettünk volna. Újságot csak ritkán olvastunk, nem volt érdemes. Annyit azért tudtunk, hogy új gazdasági mechanizmusról beszélnek, hogy Csehszlovákiában valami megváltozott, hallottunk Dubèek emberarcú szocializmusáról, ha nem is képzeltük, hogy a már kicsit megismert másik világ és a miénk egyszer egybenyílhat. Apánk nem érkezett meg a várt napon, augusztus 20-án, csak egy nappal késõbb. Nem jártak a vonatok, mondta. És ott volt a kezében a “2000 szó”, magyarul. Emlékeim szerint ez a szöveg megint egy félig értett, de jelentõségében önmagán túlmutató fordulatot jelentett számomra – röplapot utoljára ’56-ban láttunk –: a változás ígéretét és a remény arculcsapását.