Eljött a hajvágás napja. Mint máskor, ez a felismerés most is oly váratlanul érte Deshant, mint egy isteni sugallat, amely mindig a megfelelõ pillanatban érkezik, nagyjából havonta. Ez alkalommal éppen munkába utazott a metrón, amikor megpillantotta tükörképét a szemközti ablakban. Nem volt elégedett a látvánnyal. Elõször nem is tudta, mi a gond – kicsit feljebb tolta a szemüveget az orrán, de nem, ez nem segített; elõzõ éjszaka végre kialudta magát, így nem lehetett nyúzott az arca; és meglehetõsen jóképû volt, leszámítva hajlott orrát – de aztán rájött: a haja. Túl sok volt belõle, túl sok a feje méretéhez, túl sok ahhoz, hogy a céghûség és a megbízhatóság, ami rendszerint a külsejébõl árad, megnyerje a kollégákat és persze a fõnököt, M. urat (aki már kopasz volt, leszámítva egy kis fehér pamacsot hátul, úgyhogy régóta nem kellett ilyen dolgokkal bajlódnia). Deshan túlságosan dús hajzata három ponton mutatkozott meg. Elõször is a választék, amely tegnap mintha még rendben lett volna, ma már nem pusztán díszítés volt, hanem – amint azt Deshan érezhette, ahányszor csak a kezével odanyúlt – nagyon is gyakorlati funkciót töltött be: meg kellett akadályoznia, hogy a haja a homlokába hulljon, csakhogy ezt nem tette túl eredményesen, hiszen az önkéntelen rendezgetõ mozdulatokra is azért volt szükség, mert máris a homlokába hullott. Másodszor, a haj ránõtt a fülére, mintha ott valami rejtegetnivaló lenne. Harmadszor pedig, amint a tarkóját simította végig, a haj, mint egy farok, vagy mint a hosszúra nõtt fû, több mint egy centivel túlnõtt a haja vonalán. Mindezek ellenére Deshan fejét a globális átlaggal összehasonlítva csupán annyit lehetett mondani: rövid a haja.

Csakhogy számára a világ most erre a metrókocsira szûkült le. Deshan kiváló statisztikus volt egy nagy biztosító cégnél, aki hiába jutott magasra a hivatali ranglétrán, továbbra is kedvelte munkakörének ezt a szerény megnevezését, mert úgy érezte, megkülönbözteti azoktól az üzletemberektõl, akiket a pénz szaga vonz, de a matematika büdös nekik. Amíg a helyiérdekûn utazott Manhattan felé, majd késõbb, miután átszállt a metróra – amely éppen a cég épületével szemközti park lovas szobra alatt tette le õt –, gyakran kapta magát azon, hogy aprólékos számításokat végez, legalábbis amikor éppen nem az üzleti híreket olvassa. A számításokat olyan kérdések indították el, mint például: “Mennyi a matematikai valószínûsége annak, hogy X utas éppen a vonat lépcsõje és a peron közötti résbe talál lépni? Vagy, mondjuk, elcsúszik azon a banánhéjon? És hogy X súlyos vagy halálos sérülést szenved, ami aztán arra készteti X-et (ha még életben van és képes gondolkodni) vagy X családját (ha X már halott, vagy legalábbis kómában van), hogy beperelje a közlekedési vállalatot, rögtön az elsõ ügyvédi iroda felkérésére, ami persze nem sokat várat magára a reggeli lapok megjelenése után? Hogyan kellene beszámítani a közlekedési vállalat biztosítási díjába azt a rést, amelyen a legtöbbünk nap mint nap könnyedén átlép, vagy az eldobott banánhéjat?” Hazafelé Deshan inkább szundikált, vagy egy kémregényt olvasott, ritkábban pedig egy bestsellert, amit M. úr titkárnõjének asztaláról csent el. Ha kilenc utánig bent maradt, a cég autón szállította haza, de mivel ilyenkor Deshan elcsevegte az idõt a sofõrrel – ahelyett, hogy szunyókált vagy olvasott volna –, ha lehetett, korábban indult haza, vagy azt kérte, hogy csak a vasútállomásig vigyék.

Kellemes modorának, jó hátterének és az azzal járó elõnyös tulajdonságainak köszönhetõen Deshan gyakran váltott ki környezetébõl elismerõ pillantásokat anélkül, hogy ezért a kisujját is mozdítania kellett volna – nem mintha bármit is hajlandó lett volna tenni az elismerõ pillantások kedvéért. Jómódú keresztény családban nõtt fel, egy távolról sem jómódú és többségében nem is keresztény etnikai csoport tagjaként, az indiai szubkontinens egyik egzotikus, párás szögletében, ahonnan egy nagy hírû egyetemre került az Újvilág keleti partján. Az itt töltött évek során – köszönhetõen a jól bevett lumpolási hagyománynak, amelyben a finom és ápolt külsejû fiúk olyan elszántan vettek részt, mintha csak azt akarnák bizonyítani, hogy másnap fel tudnak kelni, sõt, le tudnak diplomázni úgy, hogy közben megõrzik finom és ápolt külsejüket és szagukat – Deshan keresztényi mértékletessége nagyban csökkent. Ennek ellenére vallásos elkötelezettsége megmaradt, sõt, elmélyült. Deshan vallásos érzelme jóval túlment a hit öncélú gyakorlásán. Ott rejlett benne a kimondatlan meggyõzõdés, hogy felfedezni magunkban az elhivatottságot (az õ esetében ez a statisztikus hivatását jelentette), majd egy Céget odaadóan szolgálni nem áll távol attól, hogy Istent szolgáljuk. Sõt, ez nevezhetõ igazán Isten szolgálatának. Így hát Deshan számára a dolgos hétköz- napok és a vasárnapi templomba járás között nem feszült semmiféle ellentét, sõt, számára a templom volt az egész heti munka rendezõ elve és természetes betetõzése. Olyan békés hit töltötte be, amit a nem hívõk, akikkel hét közben kapcsolatban állt, a hit teljes hiányának gondoltak, vagy pedig az ész által kellõképpen mérsékelt, “éppen csak” vallásosságnak, ami nem akadályozza meg, hogy együtt intézzék az üzleti ügyeket, de még azt sem, hogy délután beüljenek egy sörre, és a nõk fenekét és mellét kommentálják (igaz, hogy Deshan száját ilyenkor sem hagyták el olyan szavak, mint segg vagy csöcs, legfeljebb azt mondta, hogy fenék vagy kebel). Ami a templomot illeti, ott is bõven nyílt alkalom rá, hogy finom és jól nevelt emberekkel találkozzon, akikben többé-kevésbé meg lehetett bízni. Mindenekfölött azonban az elkötelezettség – Istenhez, a Hivatáshoz, a Céghez, az Országhoz – azt a jólesõ érzést keltette Deshanban, hogy tartozik valahova. Amíg ez a hovatartozás egyértelmû volt, nem kellett törnie a fejét a lét nagy kérdésein, például azon, hogy õ is csak egy a fõemlõsök között, éppen csak ésszel megáldva, ami lehetõvé teszi, hogy statisztikusnak tartsa magát.

Miután diplomázott a jó hírû egyetemen, Deshan váratlan lépést tett. Nagyvonalúan visszautasított egy elõnyös állásajánlatot egy New York-i cégnél, ahova egyébként nem is jelentkezett, és pusztán a honvágytól és a családi érzésektõl vezérelve inkább hazaköltözött gyerekkora színhelyére. Azt tervezte, hogy a nagybátyja teaexport-vállalatánál helyezkedik el, és azonnal megnõsül. Ám nem sokkal érkezése után a nagybátyját – aki anyagilag támogatott egy politikust az etnikai választóvonal túloldalán – lelõtte egy álarcos motoros. Deshan látta, amint a motoros megállt egy pillanatra, mintha csak a teniszt akarná nézni, amellyel azon a nyugodt délutánon Deshan és a nagybátyja az idõt múlatta a város fölötti hûvös hegyekben. A motoros felemelte a kezét, mintha az eredményt mutatná, aztán Deshan hallotta a durrdefekthez hasonló hangot, miközben még sikertelenül megpróbálta visszaadni nagybátyja életének utolsó szerváját.
A labda elment az ütõje mellett, és ijesztõ hanggal pattant a salakon. Az élmény, amellett, hogy érthetõen sokkolta Deshant, megfosztotta az álláslehetõségtõl, így a nõsülést is késleltette. A szülei, akik már kinéztek számára egy lehetséges menyasszonyt, megértõek voltak. Szerencsére a Cég – ugyanaz, amely a kedvezõ állásajánlatot tette – szerzõdtette Deshant, hogy egy olajban gazdag államban dolgozzon. Egy év múlva Deshan elvette az eredetileg kinézett menyasszony húgát, aki hajlandó volt szemet hunyni egy kis sörözés fölött (bár alapvetõen õ is a keresztény mértékletességet hirdette), azonkívül sokkal nagyobb melle volt, mint a nõvérének (aki közben egy tengerparti szálloda ügyvezetõ igazgatójának felesége lett). Ennél is fontosabbnak tûnt, hogy hamar meg- kedvelték egymást Deshannal, még másfél csókot is váltottak az esküvõ elõtt, és nem teljesen kizárt, hogy ha történetesen a világ nyugati felében találkoznak, végül egymásba is szerettek volna.

Tegyük még hozzá, hogy Deshan nagyon tetszetõsen beszélt angolul, finom orrhangján éppen csak átsejlett a szubkontinens jellegzetes akcentusa, ezenkívül pedig magas volt.

A díjakkal és a kockázatokkal kapcsolatos tudása, magas képzettsége, magas pozíciója és magas termete, bõrszínének enyhe pirítósszerû árnyalata, valamint szintén kifinomult, de ugyanakkor formás és kívánatos felesége (késõbb, sajnos, csak a szeretett emléke) arra kötelezte Deshant, hogy adjon a látszatra, talán jobban is, mint mások. Most, hogy a környezõ világgal vetette össze magát – míg a környezõ világ egy metrókocsira szûkült le –, be kellett látnia, hogy ezt nem teszi elég ügyesen.

Amint körülnézett a kocsiban, azt tapasztalta, hogy a körülötte utazó mintegy két tucatnyi férfi közül – ilyen korán még nem voltak túl sokan, ezért is láthatta meg a tükörképét a szemközti ablakban – szinte mindegyiknek rövid haja volt. Mindenesetre rövidebb, mint az övé. Fül fölött elkanyarodó, a tarkón egyenesen végzõdõ hajuk volt, legalábbis azoknak, akik éppen háttal álltak. Miért nem vette észre korábban? Eddig olyan könnyedén tartott lépést az idõvel, miért vált ez most számára túl nagy feladattá? Zavarban volt, de csak egy pillanatig, mert aztán rájött két dologra: egyrészt senki sem bámulja, másrészt, amint már említettük, a haja valójában nem is hosszú. De a megkönnyebbülés sem tartott sokáig. Zavara egy pillanatra nyugodni hagyta, majd azonnal visszatért, mint a prédája körül körözõ sólyom, amely mintha már elrepült volna, de aztán megint a feje fölött lebeg. Deshan szinte érezte, amint a vészjósló árnyék ránehezedik, de leginkább attól félt, hogy ezt mások is észreveszik. Biztosan látják rajta, hogy olyan szeretne lenni, mint õk, csak éppen nem sikerül tökéletesen. Pedig Deshan külseje minden másban megfelelt az elvárásoknak: öltöny, ing, nyakkendõ, olasz lakkcipõ, láthatóan értékes, de kellõképpen patinás bõr aktatáska, gondosan ápolt körmök. Általában sötétebb bõrszíne – a fahéj és a karamell tetszetõs keveréke – volt megjelenésének egyetlen feltûnõ jellegzetessége, de most a haja is szembeötlõ volt, annál is inkább, mert a kocsiban ülõ másik három hosszabb hajú férfi nem volt az a típus, aki sokat ad a céghûség látszatára.

Egyikük egy tizenöt év körüli kamaszfiú volt. Fehér edzõcipõt viselt, kigombolt narancssárga dzsekije alatt egy póló látszott, vadonatúj hátizsák volt mellette a padon, a fogszabályozója állandó mosolyra torzította az arcát. Sima barna haja a válláig ért, mint egy kétfelé húzott függöny, és egy kerek kipa alól indult ki.

Aztán volt egy idõsebb, hatvan körüli férfi, legalább tizenöt évvel idõsebb Deshannál. Himlõ- helyes, rézbõrû arc, magas homlok, az övéhez hasonló sasorr. A haja lófarokba kötve. Vastag vászon overallt viselt, bakancsot és egy piros-fekete kockás flanelinget. Deshant azokra a védõsisakos indián munkásokra emlékeztette, akik olyan nyugodtan sétálgatnak az épülõ modern mûvészeti múzeum állványzatán, mintha az utcán járnának.

A feltételezett indián átható pillantást vetett Deshanra, mintha csak azt gondolná magában: “Hát te nem valami jól nézel ki, haver.” Deshan elkapta a tekintetét, és a harmadik hosszú hajú utasra nézett. Vékony, harmincas férfi volt kerek drótkeretes szemüveggel, vastag garbót viselt, vászonnadrágot, és azt a fajta igényes sportcipõt, amely egyszerre kelti az elegancia és a sportosság látszatát, csakhogy Deshan ítélete szerint mindkettõt sikertelenül. A férfi haja hátul nem volt sokkal hosszabb, mint Deshané, de a feje tetején dúsan tornyosodott. Valószínûleg újságíró vagy mûvész, vagy valami efféle, gondolta Deshan. A férfi zavarba ejtõ mosolyt küldött felé, ezért Deshan gyorsan elfordította a fejét.

Bár egyiküket sem tartotta sokra, Deshan mégiscsak azt gondolta magában: könnyû ezeknek. Senki nem vár tõlük semmit. Az õ helyében más talán inkább irigységet érzett volna ilyen gond- talanság láttán, Deshan uralkodó érzelme mégis az undor volt.

Amint a szerelvény átsuhant az alagúton, Deshan újra megpillantotta a tükörképét. Most már nemcsak a hajának látványa nyomasztotta, hanem az a sejtés is, hogy a jelenlegi gondja nem is csak a jól mûködõ hajhagymákból nõtt ki, hanem valahol sokkal mélyebben gyökerezik a fejbõre alatt.

A metró lassított, majd megállt. Még két hosszú megálló volt hátra. Húsz másodperc telt el. Már el kellett volna indulniuk, ismét száguldaniuk kellene a sötét alagútban.

A metró mégsem mozdult. Amint ez ilyenkor lenni szokott, az utasokat egyszerre töltötte el az ingerültség és a megadó beletörõdés. Tudták, hogy minél késõbb indul a szerelvény, annál késõbb érnek be a munkahelyükre, de azt is, hogy ezt semmilyen módon nem tudják befolyásolni. Így hát a felelõsség terhe nem az õ vállukon van: érkezhetnek öt-tíz perc késéssel (még így is elég idejük van, hogy bekapjanak egy bagelt és megigyanak egy kávét a büfében), és ráfoghatják arra, hogy késett a metró. A maga részérõl Deshan kifejezett megkönnyebbülést érzett, mióta nem a sötét alagútban voltak, és nem láthatta a tükörképét a szemközti ablakban.

Eltelt még egy perc, talán több is – csúcsforgalom idején ez is rengeteg idõnek tûnik. Ezen a ponton a vezetõ már bemondhatott volna valami olyasmit, hogy “hölgyeim és uraim, piros jelzést kaptunk, de amint zöldre vált, indulunk tovább”. Azok, akik Deshanhoz hasonlóan gyakran utaznak metrón, jól tudták, hogy nem ez fog következni. Az ajtók ugyanis már kétszer kinyíltak és becsukód- tak, most pedig megint nyitva álltak.

– Kérem, tegyék szabaddá az ajtót – mondta a vezetõ, egy fekete nõ, akit már több utcai támadástól is megvédett határozott és reszelõs beszédhangja, amely most mégis professzionális tárgyilagossággal szólt, az ingerültség legkisebb jelét sem mutatva.

Az utasok már láthatóan kezdtek kétségbe esni. Sokan felkapták a karjukat, hogy az órájukra nézzenek, mások a mennyezet felé fordították a tekintetüket. Az ajtók ismét kinyíltak és becsukódtak, azzal a dühös csattanással, amit csak olyankor hallani, amikor nincs felszálló vagy leszálló, mindenki csak az indulást várja. Az utasok egymásra tekingettek, hogy lássák, mások is olyan ingerültek-e, mint õk. Megint a vezetõ hangja hallatszott.

– Azonnal engedje el az ajtót.

Rögtön ezután kuncogás ütötte meg Deshan enyhén elfüggönyözött fülét. Egy nõ hangja: rejtélyes, izgalmas. Deshan abba az irányba fordította a fejét, de a tömegtõl semmit sem látott. Mit jelentsen ez? A vihogás megszûnt, az ajtószárnyak összecsapódtak és a szerelvény elindult.

Mivel nemsokára úgyis le kellett szállnia, és most ismét láthatta a tükörképét az ablakban, Deshan elõvette a táskájából gyapjú szövetsapkáját, és a fejére tette. A feleségétõl, R.-tõl kapta egykor születésnapi ajándékként – élete egyetlen gyapjú szövetsapkája. Skót gyapjúszövet. Deshan még életében nem horgászott, kivéve, amikor egy texasi nagykalapos ügyfelével csukafogás reményében egy motorcsónakban töltöttek néhány órát, melynek során kapásuk nem volt, de a csípésekben nem volt szünet, úgyhogy Deshan még hetekig vakargatta a fájdalmas vörös foltokat. Ennek ellenére, ha ezt a sapkát viselte, Deshan néha azt képzelte, hogy éppen derékig vízben áll lazacra horgászva, nem pedig, mondjuk, egy tömött liftbe zsúfolódva emelkedik a harmincharmadik emelet felé. R. belehalt a szülésbe, még otthon, a szubkontinens egzotikus és párás kis szögletében. A gyerek, egy kislány, már hatéves volt, Deshan pedig újból megházasodott: egy vonzó, szép szemû, bár kevésbé buja testû matematikatanárt vett feleségül, akivel egy nagynénje ismertette meg az Újvilágban. Nem volt sok közös érdeklõdésük, kivéve a számok szeretetét. De a nõ kedves volt, jól fõzött, ügyesen bonyolított le sokszemélyes vacsoravendégségeket, és nem utolsósorban úgy tûnt, nemsokára megajándékozza õt egy fiúval. Kétségtelen, hogy Deshannak nem volt oka panaszra. Hazatérve otthon találhatta a feleségét, amint terhes gömbölyûségében matematika házi feladatokat javít. Az elégedett jó érzés, amit ilyenkor Deshan érzett, és amiben feltételezése szerint a felesége is osztozott, idõvel átalakulhatott volna azzá, amit a nyugatiak szerelemnek hívnak, ha Deshan fejében nem teng túl sok matematikai-gazdasági fogalom. (Egyelõre inkább a birtoklás jólesõ nyugalmával gondolt rá. Egy délután például, amikor benézett az iskolába, és annak lehetett tanúja, hogy egy szemüveges diák éppen egy bonyolult bizonyítást magyaráz a feleségének, Deshan hirtelen abszurd féltékenységet érzett e tehetséges, tizenhét éves fiú iránt, aki tisztán láthatóan a tanárnõért is éppen annyira rajongott, mint a matematikáért, és akit az õ felesége aranyosnak tartott.) Egészében véve, házasságának alapját továbbra is a matematika képezte, és nem is volt várható, hogy a jövõben ez jelentõsen megváltozzék, fõleg, mert Deshant egyszer már érte csalódás az elsõ feleségével kapcsolatban, akit nagyon megkedvelt, pedig mindvégig ki volt téve a veszélynek, hogy meghal gyerekszülésben, csakhogy ezt a kockázatot a kezdõdõ szerelemtõl elvakított Deshan teljesen kifelejtette a házasság egyenletébõl.

Mivel a reggeli sietségben Deshan nem hozta el a szokott újságját, fölemelt egy gazdátlan bulvárlapot, amely közte és a mellette ülõ nõ között hevert az ülésen. Persze óvatosan, nehogy felébressze a nõt, vagy pláne azt a látszatot keltse, hogy nyúlkál. A hírek unalmasak voltak, vagy talán csak Deshan volt túlságosan szétszórt ahhoz, hogy figyelmét az aktuális botrány legújabb fordulataira összpontosítsa. Összehajtotta az újságot, visszatette az ülésre és felállt. Egy idõsebb, szlávosan sûrû szemöldökû nõ, akinek meglehetõsen széles alteste és lógó melle volt, és a feje olyan szorosan be volt kötve egy kendõvel, hogy attól lehetett tartani, mindjárt megfullad, azonnal elfoglalta a helyét, eltüntetve a bulvárlapot. Ha elõbb észreveszi, átadhatta volna a helyét. Pillanatnyi zavarával küzdve Deshan mély levegõt vett, ami irritálhatta az orrát, mert tüsszentett egyet. – Gesundheit – mondta a garbós, harmincas férfi, és egy újabb bizalmaskodó mosolyt küldött felé. Deshan gyorsan elindult az ajtó felé. – Elnézést – mondta többször is, miközben elõre haladt, és végül megkapaszkodott egy dülledt szemû fiatal nõ közelében – vagy inkább gimnazista lány volt? Nem lehetett megmondani. Az alakja kissé telt, de azzal együtt kellemes hatású. Egy fejjel alacsonyabb volt, mint Deshan. Kerek, rózsaszín arc, és kontyba fogott, piszkosszõke haj. Kerek, tejfehér mellébõl jókora rész kilátszott a pólójából. Bõ farmernadrágot viselt, amely alól éppen csak kibukkant fekete punkos bõrcsizmájának orra. Láthatóan a saját világában volt elmerülve, a lábával egy mások számára nem hallható zene ritmusát ütötte.

Olyan ritmust, amit csak õ hallott. Aztán énekelni kezdett. Ismeretlen dallam volt, de fülbemászó, helyenként az éneket a kuncogása szakította meg. Ahogy ez a metróban szokás, Deshan igyekezett más irányba nézni.

Hagyjuk már, le ne vesd
A nyakkendõdet, bébe,
Az okát ne keresd,
Én megsúgom, hogy vége,
Jaj ne, hagyjuk, bébe,
Lehetnénk gazdagok,
De szórd csak szét a pénzed,
Én is szegény vagyok,
Azt mondom, amit érzek,
Nem látod, hogy vége?

Színlelt közönye semmit nem használt. A lány nyugtalanítóan tágra nyílt szemekkel bámult Deshanra, mintha eddig csak rá várt volna, és megszólalt:

– Hogy vagy, szivi? – lassan körbehordta a szemét a kocsin. – Képzeld csak el… – Deshannak fogalma sem volt, hogy mit kellene elképzelnie. Remélte, hogy a lány nem hozzá beszél, bár efelõl egyre kevésbé lehetett kétség, mert most már annyira az arcába bámult, hogy tisztán érezhette a rágógumi szagú leheletét. Rögtön ki is egészítette a mondatot, mintegy az érthetõség kedvéért, de olyan hangosan, hogy a körülöttük állók is mind hallhatták:

– Képzeld el, szivi, ha itt mindenki meztelen lenne! Mindenki meztelen! Hogy nézne az ki?

Deshan merõen bámult a másik irányba. A metrón érhették az embert meglepetések. Egyszer egy jól öltözött, középkorú nõ, aki ugyanolyan racionálisnak tûnt, mint az õ felesége, a legnagyobb komolysággal hívta fel a figyelmét a falon hemzsegõ skorpiókra. Máskor pedig egy hamuszürke arcú, láthatóan kialvatlan szemû fiatalember, aki egész testében remegett, arról panaszkodott, hogy a katonai hírszerzés folyton a nyomában van. Deshan egy pillanatig fontolgatta, hogy átkarolja a fiatalembert, és megvigasztalja, de inkább elfordította a fejét. Csak annyit válaszolt: – És jó híreket szerzett magának a katonaság? – A fiatalember meg sem hallotta Deshan szójáték-kísérletét, csak motyogott tovább. Ennyi volt. Ilyesmi bármikor elõfordulhatott. De a korábbiak semmilyen reakciót nem vártak tõle. Még ha a szemébe néztek is, a tekintetük jóindulatú volt és réveteg. Ezzel a lánnyal más volt a helyzet.

– Nem lenne valami higiénikus, mi? – kérdezte, láthatóan válaszra várva. – Mindenki meztelen! – ismételte, most még hangosabban. – Nem lenne higiénikus. – Az ajkai megint csak szétnyíltak, és sokadszor is elsziszegte azt a szót – Meztelen! –, amit pedig jól nevelt emberek nem mondanak ki ok nélkül. Biztosan szerette hallani a saját hangját, és Deshannak be kellett ismernie, hogy az õ fülét is kellemesen csiklandozta. A lány, mintha csak megérezte volna, megint csak elismételte:

– Ugye, hogy nem lenne higiénikus?

Deshan nem akarta hallgatásával tovább ingerelni a lányt, ezért óvatosan azt válaszolta: – Hát, az attól függ.

A válasz tulajdonképpen tökéletesen tükrözte Deshan álláspontját, amelyet azonban nem akart volna bõvebben kifejteni. Valóban attól függ. Azok, akik mosatlan és mindenféle kosszal összekent ruhát viselnek, viszont reggelente alaposan lezuhanyoznak, kétségtelenül higiénikusabbak lennének meztelenül, míg mások, fõleg akik már hetek óta nem mosakodtak, és különféle bõrbajokkal vannak fertõzve, higiénikusabbak felöltözve. Ha a vonaton lett volna, vagy ha még a helyén ül, Deshan szívesen eltöprengett volna a lehetséges elõnyökön és kockázatokon.

A lány nem volt elégedett a válasszal. Egy pillanatra elhallgatott, aztán megint csak újrakezdte: – De hát képzeld csak, ez a sok test, mind meztelenül!

Deshan már régen volt ekkora zavarban. Nem tett semmi különöset, de lehetett valami oka annak, hogy ez a lány éppen õt szemelte ki ennyi utas közül. Most már akaratán kívül is maga elé képzelte, amirõl ez a zavaros eszû lány beszélt: a szemei elõtt az utasok valóban meztelenül jelentek meg. Sõt mi több, úgy látta, féktelenül nyüzsögnek és közösülnek. Valószínûleg éppen az volt a lány szándéka, hogy ez a kép jelenjen meg a szemei elõtt, és töltse el undorral. Ha már így gondolt rá, valóban felmerülhettek higiéniai aggályok.

Deshan nem mert körülnézni, nehogy a tekintete másokéval találkozzon. Inkább a mennyezetre meredt, amíg a lány hallgatóság hiányában lassanként elhallgatott. Deshan egy hirdetést kezdett olvasni. Dr. Benjamin Applebee, fehér köpenyben, fehér fogait széles mosollyal felvillantva, arra biztatta a fiatalos bõrre vágyó utazóközönséget, hogy hívja õt a megadott zöldszámon, és kérjen idõpontot az elsõ megbeszélésre. Maga a cinkos tekintetû orvos “nézi meg” õket. A részletek hosszadalmasak voltak, Deshan pedig nem volt elégedetlen a bõrével, mégis folytatta az olvasást, csak hogy a lány békén hagyja. A következõ megállóban is így maradt, magasra emelt fejjel, miközben az utasok fel- és leszálltak körülötte, aztán az ajtók becsukódtak… és rögtön újra kinyíltak.

Így tényleg nem jutnak sehova.

Ezúttal egy erõteljes férfihang adta ki az utasítást:

– KÉREM, ÁLLJON FÉLRE AZ AJTÓBÓL!

Deshan abbahagyta az olvasást, és azonnal meglátta az okot: a lány volt az akadály. Egyáltalán nem lepte meg. Most már nem is nagyon bosszantotta. Ott állt, ostoba módon az ajtószárnyak közé feszítve a testét. Meg van ez zavarodva. Hátát az egyik ajtónak nyomta, a lábát a másiknak. Talán csak megcsúszott, gondolta Deshan egy pillanatig. De a következõ pillanatban már jól látta, hogy a lány nagyon is tudatosan cselekedett, valami határozott, bár megfejthetetlen szándéktól vezérelve.

– AZONNAL ÁLLJON FÉLRE AZ AJTÓBÓL!

Deshannak reagálnia kellett. Szívesen megfeledkezett volna errõl a kötelességrõl, de mivel jó volt a modora, ezt mégsem tehette. Elvégre, véletlenül, õ állt legközelebb ehhez a zavaros fejû, buja testû anarchistához. Ha Deshan éppen ült volna, vagy egy kicsit távolabb áll, mint mások ebben a pillanatban, akkor joggal várta volna attól, aki a legközelebb áll a baj forrásához – sajnos, éppen õ volt az –, hogy szóljon egy szót.

– Hallotta, mit mondott a vezetõ.

– Meztelen, szivi. Mindenki meztelen. Látod te is?

Deshan most már valóban nem tudta, mit mondjon. Hogy lehet érvelni egy ilyen zavaros fejû lánynak? Aki most már valóban kezdett elcsúszni, összeszorította a két ajtószárny. Deshan egy kicsit meg is sajnálta. – Mindannyian sietünk, és feltart minket. Miért nem áll félre az ajtóból? Segítsem fel?

– Meztelen.

Deshan kinyújtotta a kezét és gyengéden megérintette a lány vállát. – Persze, mindenki meztelen.

– Nem higiénikus – a lány talpra ugrott és felé fordult. Még mindig az ajtószárnyak közé szorulva, állatszerûen vicsorgott felé. Deshan csak annyit tudott suttogni: – Ne…

A lány lába – a nagy punkos fekete bakanccsal – felé lendült. Deshan éles fájdalmat érzett, míg a peron fölé görnyedt, a sapkája pedig visszaesett a kocsiba. A lány könnyedén kikerülte az õrt, aki kikukkantott a fülkéjébõl, hogy lássa, mi is történik. Ruganyos léptekkel cikázott tovább, eltûnt a forgókarok mögött a város forgatagában.

Magzatszerû pozíciójában, kezét az ágyékára szorítva, szeme elõtt a táskájával, Deshan csakis a sapkája miatt aggódott, bár maga sem értette, miért olyan fontos ez most neki. Nem adná oda valaki a sapkáját? De nem tudott megszólalni. Csak nyögni tudott. Eltelt fél perc, talán kettõ, három. Az idõ a lába között és a feje tetején sûrûsödött össze. Mindkettõ egyformán fájt. Közben jött egy rendõr. Leguggolt és merõen Deshan arcába nézett, aki viszont bizonytalanul járatta a szemét a gyerekarcú rendõrön: a fényes, fekete csizmákon, az izmos lábakra feszülõ kék nadrágon, a pisztolytáskán és a gumiboton, a jegyzettömbön a vastag ujjak között, amelyek egy pillanatra szárnytollaknak tûntek, és a keskeny ajkon, amelyek olyan jóindulattal formálták az ilyenkor szokásos kérdéseket.

– Hogy érzi magát? Ne hívjunk mentõt?

Deshan csak a fejét rázta. Suttogó hangokat hallott a háttérbõl. Csak arra vigyázott, hogy ne bukjon arccal a peronra. A koszréteg, amit több ezer, talán több tízezer cipõtalp hord naponta arra a kis felületre, mégsem szolgálhat párnaként. A metró elindult.

– A sap… – sóhajtotta, de nem tudta kimondani a szót. Még egyszer próbálkozott: – A sa…

– Mit mond? – kérdezte a rendõr. – Hogy a hasa fáj?

Körülötte pedig a suttogó hangok:

– Nem is hasba rúgták.

A rend õre egyszer csak talpra állt és hátrébb lépett. Hátulról egy kéz nehezedett Deshan vállára.

– Nézze csak… – mondta egy enyhén ismerõs férfihang. A látómezejében megjelent egy vékony, szeplõs és szõrös kéz. Majd egy másik kéz, amely nyilvánvalóan ugyanahhoz a személyhez tartozott. Ujjai között Deshan gyapjúsapkája. – Nem az öné? – Deshan bólintott, de továbbra is csak nyögni tudott. – Nem esett baja? – amint a kérdést hallotta, megjelent elõtte az arc is.

A vékony harmincas férfi volt, akit a metrókocsiban látott. A kerek drótszemüveggel, vastag garbóval. A haja dúsan tornyosult a feje tetején.

– Láttam, hogy mi történt – a hangja egészen természetes volt, tele együttérzéssel és érdeklõdéssel. – Az a lány bolond. Talán el is kapják. Mindent láttam, nagyon bátran viselkedett. Mindenkit érhet baleset. – Az immár ismerõs kinézetû férfi leguggolt, az arca egészen közel került az övéhez. Talán túl közel is, mert Deshan szája görcsbe rándult, mintha félelmet fejezne ki. A férfi kissé hátrébb húzódott. Látva, hogy Deshan egyelõre nincs abban az állapotban, hogy visszavegye a sapkáját, odaadta valakinek Deshan háta mögött.

– Egyszer velem is megtörtént, amikor kosárlabdáztam. Persze mások voltak a körülmények. Gyakori baleset. Képzelje csak, kosárlabdázás közben is megtörténhet. Pedig az ember inkább baseball közben számítana rá.

– Tonynak nagy golyója van – mondta egy kellemes nõi hang Deshan háta mögött.

– Most nem kell viccelõdni – mondta Tony.

– Elnézést – suttogta Deshan, aki már biztosabban tartotta a fejét. – De kicsoda…

– Azt hittem, emlékszik.

– Persze, emlékszem. – füllentette Deshan most már valamivel hangosabban – Hogyne.

Valójában csak az arc volt ismerõs, de Deshan bízott abban, hogy Tony felfrissíti az emlékezetét. Szerencséjére ezt Tony is megértette.

– Festõ vagyok. Természeti csodákat festek, például szép nõket, mint ez itt – mondta feltekintve.
– Aki túl félénk ahhoz, hogy megmutassa az arcát. – Deshan háta mögül zavart kuncogás hallatszott. Most megint leguggolt a rendõr, és Tonyhoz fordult. – Meg kell kérdeznem a nevét. – Aztán Deshanhoz fordult: – És az önét is. Biztos, hogy nem kell mentõ?

– Nem – mondta Deshan hangosan, kezét még mindig a lába közé szorítva.

– Ahogy gondolja – mondta a rendõr felállva –, de szükségem van a nevére, valamilyen igazolványra és egy vallomásra. Ugye nem készül még sehova? – A kedves óriás félresétált, talán, hogy beszéljen egy tanúval, aki a peronon állt.

A festõ szemébe nézve, Deshan érthetõen, bár egy kicsit rekedtesen azt mondta:

– Valóban emlékszem. Maga fedezte fel azt a hiányzó lábjegyzetet, nem? – Tony, akit egy iroda közvetített ki, annak idején néhány napot töltött a cégnél, fõleg fénymásolással és levelek gépelésével, amíg Deshan megszokott titkárnõje hiányzott.

– Azt hittem, elfelejtette. Olyan sok helyen helyettesítettem már. Hogy is élhetne meg egy festõ manapság, ha nem adná el a lelkét idõnként az üzleti világnak?

– Hogy elfelejtettem? Ha az a lábjegyzet hiányzott volna a jelentésembõl, annak ki tudja, milyen következménye lehetett volna. Valaki biztosan felhozta volna. Ha a fõnököm észreveszi, ki tudja, mi történik. – Deshan minden fájdalma ellenére megpróbálkozott egy huncut mosollyal.

– Bemutatnál? – A lány ugyanolyan szép volt, mint a hangja. Éppen csak térd alá érõ szoknyát hordott, a lába fehér volt és majdnem sima, néhány bájos szõrszállal a bokája fölött. Deshannak volt ideje mindezt észrevenni, mielõtt felnézett.

– A barátnõm – mondta Tony büszkén. – Mara.

Mara valahogy úgy kuporodott mellé, hogy a szoknyája széle a peront érte. Bár a lábait összeszorította, Deshan önkéntelenül megbámulta rózsaszínes térdét. Mindkettõn látszott egy kis bõrkeményedés, az egyiken egy karcolás is. Mara már nem volt egészen fiatal, de azért alkalmas rá, hogy egy nagyon jó, sõt mély értelmû festmény készüljön róla. Szélesen elmosolyodott. Arcán gödröcskék formálódtak, majd újra kisimultak. A fülbevalói szélhárfaként csörrentek meg, amint elhúzott mellettük egy expressz-szerelvény. Tony egyetlen mozdulattal végigsimított hosszú fekete haján, amely sok apró copfba fonva a derekáig ért.

– Mara pincérnõ – mondta. – Egy jó kis olasz helyen. Õ keresi a családban a pénzt.

– De Tonynak vannak golyói.

Tony elpirult.

– Mara, fejezd már be.

– Örülök, hogy megismertem, Mara – mondta Deshan, és kinyújtotta a kezét. Mara megszorította.

– Valamit azért be kell vallanom – mondta Tony. – Mielõtt ott dolgoztam, fogalmam sem volt, mit csinál egy statisztikus.

Deshan szokva volt ehhez.

– Nincs ezzel egyedül. Persze nekem ez csak elõny, amikor külsõ ügyfelekkel van dolgom. Azt gondolják, többet tudok, mint valójában.

– De volt az asztalán egy pénzügyi szakszótár, és abban megnéztem.

– Akkor most már tudja. Szóval mit csinálunk mi, statisztikusok?

– Sajnos, idõközben elfelejtettem. Ez már elég régen volt – mondta Tony, és mosolygott. Deshan visszamosolygott rá.

Visszajött a rendõr.

– Biztos, hogy jól van? – Deshan határozottan bólogatott. – Persze voltam már jobban is, de azért köszönöm – és még egy nevetést is kierõltetett magából. A kedves óriás megértõ volt.

– Még mindig volna egy szavam önhöz. Ugye, ön az áldozat? – Még õ is elmosolyodott a kérdésen. – Elõször is, meg kell kérdeznem a nevüket. – Tony Mara vállához érintette a kezét, mintegy jelezve, hogy mindjárt visszajön. A két férfi odébb lépett. Mara leült a peronra, karját meztelen lába köré fonta. Fejét oldalra hajtva mosolygott, és visszaadta Deshannak a sapkáját.

– Ezt ne felejtse itt. – Deshan felült és elvette a sapkáját, majd egyelõre a térdére fektette. Úgy bámult rá, mint egy gyerek a plüssjátékára, amirõl azt hitte, elveszett. – Jobban van már? Segíthetünk még valamit?

– Van egy kérdésem magához – mondta Deshan.

– Hozzám?

– Csakis. Õszinte válaszra van szükségem, egy nõ nézõpontjából.

– Nofene.

– Tulajdonképpen semmiség.

– Akkor mondja csak.

– Milyennek találja a hajam?

Mara hosszan bámult Deshanra. Rossz jel. Mi ütött belé, hogy ilyen furcsa kérdést tett fel egy idegennek? De aztán a nõ ajkai szétnyíltak, és a füléhez hajolva ezt suttogta:

– Csoddálatos, egyszerûen csoddálatos.

– Komolyan?

Az affektált tónus, amellyel Mara kimondta a szót – Deshan sejtette, hogy egy régi színésznõt utánoz, csak azt nem tudta, melyiket –, azt az érzést keltette benne, hogy a reakciója nem egészen õszinte. Deshan komolyan fordult felé.

– Valóban tudnom kell, bizonyos okok miatt, hogy egy vonzó fiatal nõ – aki méltó arra, hogy egy festõnek szolgáljon modellként – mit gondol a hajamról. Mondja csak meg.

A nõ most megint a füléhez hajolt. – Hát rendben van, lehetne egy kicsit hosszabb. Legalább a fülét takarhatná félig. Akkor nagyon vonzó lenne. Ha már ilyen jó haja van, miért ne használná ki?

Deshan várt még egy hetet, míg a lába közti fájdalom csaknem teljesen elmúlt, s akkor végre úgy döntött, eljött a hajvágás napja. Nem mintha hitt volna Mara hippi szövegének – ha a haja félig eltakarná a fülét, az biztosan nem mozdítaná elõ a karrierjét. De mi lenne, ha éppen a füléig érne, anélkül, hogy a haj vonalánál magasan ki lenne kanyarítva? Ezt azért meg lehetett fontolni. Mindenesetre a választékot már minduntalan meg kell igazítania, hogy a haja ne hulljon a szemébe. Ezt meg kellett oldani. Amint Deshan belesüppedt a puha mûanyag borítású székbe, és a borbély a nyakába kanyarította a lepedõt, Deshan gyomra majdhogynem görcsbe rándult, de a következõ pillanatban mégis inkább várakozó bizsergéssel telt meg.

– A fül fölött magasan felnyírva? – kérdezte az öreg szicíliai, miközben mechanikusan a pult felé fordult, ahol a hajvágás szerszámai Deshan számára már-már zavaró összevisszaságban hevertek. Deshan kicsúsztatta a kezét a lepedõ alól, leküzdötte pillanatnyi kísértését, hogy felkiáltson: “Meztelen! Nem higiénikus!” – és felemelte a tenyerét, mintegy feltartva a közeledõ ollót. Ajkai szétnyíltak, és az idõs borbély, akit Deshan amúgy is egy indiai fakírra emlékeztetett, egy pillanatig azt gondolta, Deshan áldást készül osztani.

FORDÍTOTTA TARCZY DOROTTYA