Az Igazságos és a Legfőbb Sakkmester játszmája

Három menetben

Egy napon, nem is olyan régen, nagy bánat szállt a mennyországra, és nagy gond az angyalok szívére. Mindez akkor történt, amikor az Úristen eddigi legjobb sakkpartnere az örökös döntetlenek után egész egyszerûen egyik pillanatról a másikra megelégelte sajátlagos helyzetét, s így szólt: mivégre érkezett el az idõk teljessége, ha egyesek, például õ, nem élvezhetik megérdemelt nyugalmukat, ha az idõ mégsem szûnt meg teljesen, és bábufelállítások-leszedegetések jelezhetik a tér és lelkiállapot egy-egy pontját?! De mivel ez egy másik történet, minket csupán a következmények érdekelnek: az Úristen játszótárs nélkül maradt, s nem sakkozott tovább. Az angyalok néhány pillanatig levegõt sem kaptak döbbenetükben, ahogy megérezték perzselõ tekintetét. Mi tagadás, elszoktak tõle. Az emberekkel való összekapcsoltság annyira agyagossá, földszerûvé tette lényüket, hogy némely pillanatokban (s ez is ilyennek bizonyult) olybá tûnt nekik, mintha szíveik más testrészeiknél erõsebben gravitálnának a föld mélye felé, már-már belerepedve a kettõs szorításba: tekintetüket az Úrra vetni, miközben szívük oly nehéz. Amikor pedig az Úr rájuk nézett, s pillantásuk már-már viszonzásra talált, lesütötték szemeiket. S e Földre Szegezett Tekintet Idõszakában befolyásolhatóbbak lettek, földi vágyaktól zavarosabbak, nemcsak az emberek imáinak, jókívánságainak, titkos álmainak és az ezek között feszülõ ellentéteknek kitéve, hanem saját, takargatnivaló vágyaik által is befolyásolva.

Mert akkor tört csak ki igazán az együttérzés vihara, amikor az Úr figyelme semmiféle sakkfeladványtól nem terhelten fordult teremtményei felé. Óriási zûrzavar volt, akár az elsõ idõkben. Nagy hullámokat vetettek a kérések odafenn, a felhõk körül gyûrûzött a sok egymást gáncsoló kívánság, mi volt ehhez képest bármely földi égiháború! A mennyei körök mindegyikén folyamatosan ott örvénylett a sok aggodalom, kívánkozás, óhajtozás; s amint egy kör kivetette magából, a többi felé sodródott. Volt, aki szépnek találta, emlékezett valami hasonlóra, de többségüknek libabõrözött a hát- és oldalszárnya. S bár látszólag minden rendben volt, az Égi Figyelem szünet nélkül az emberek közötti érzések, szándékok, cselekedetek szövevényének kibogozásán fáradozott, ám a voltaképpeni vágy, az Úr teljhatalmú tekintetének kijátszása ott égett az angyalok homlokán. Mert bóbiskolás és lazítás nélkül hamar belefáradnak az ébrenlétbe. Jobbnak tûnt tehát lefelé terelni uruk figyelmét, a legesendõbb teremtmények csetlõ-botló lépteire, jobb volt visszafogni a spontán angyali közbeavatkozások számát, vagy elfogadni, hogy a Gondviselés Fensõbbsége a hivatalosan felvezetetteknél még kreatívabb megoldásokat indítványoz, mert minden jobb volt, mint szemtõl szembe feltárni szemérmetes szorongásuk gócpontjait.

Ez a sok hirtelen változás ugyanis a természetfeletti, finomabban húrozott idegeket is kikezdte.
A bajt pedig mihamarabb orvosolni kellett. Az angyalok restelltek volna egy új sakkpartnerért imádkozni, ezért a tettek mezejére léptek. A földi lelkek között kerestek új játékost. Egy potenciális ellenfelet. Nem sokára rá is találtak. S választásuk kire másra eshetett volna, mint a glóbusz ekkori legkitartóbb, legegyenesebb, legmûveltebb földi hadvezérére!? Egy igazi udvari emberre. Személyében nem kellett tartaniuk sem attól, hogy letér az egyenes útról, sem hogy az elsõ kudarcok után feladja a kezdeményezést, és végezetül attól sem, hogy eszébe jut tiszteletlenül beszélni a Legfõbb Királlyal. Ráadásul a jelölt sokszor sakkozott feleségével, amikor a családi béke fenntartásán munkálkodott. Egy gond volt csupán, igaz nem megoldhatatlan: a kiválasztott játszótárs egyelõre vígan és bölcsen élte világát, s alattvalói nagy része hosszú életéért imádkozott. Merthogy király volt az eszemadta; s hazája földjén csak az Igazságosként emlegették.

Ám köztudottan nincs lehetetlen a Kapuk Õrzõi elõtt. Semmi igazságtalanságra ne gondoljunk azonban. Az angyaloknak nem kellett sem álkulcsok, sem kiskapuk használatához folyamodniuk; nem volt szükségük annak felidézésére, hogy a hû alattvalók jelentékeny része nem kellõképpen tájékozott az imák rangsorolásának szabályaiban, például a közösséget érintõket mindig utoljára, kevesebb figyelemmel suttogja el, bele-belealudva, még az érvényességet biztosító áment is lehagyva; ha pedig papírszerûen csinálja, akkor sincs annyi sütnivalója, hogy egy kevésbé elfoglalt, de azért szorgalmas kézbesítõre bízza. Ám ha az Igazságos hosszú életéért rebegett imák nem is vesztek volna el a helyi, nem hivatalos közvetítõk kezén; ha a hû alattvalók nem bízták volna õket túl elfoglalt kézbesítõkre, akik hihetetlenül hosszú útnak tették ki õket emberéletekkel mérve, az Igazságosnak akkor sem lett volna semmi esélye. Formai alapú fellebbezéseknél ugyanis hathatósabb segítségre leltek az angyalok az Igazságos ellenfeleinek imáiban. Túl sokan kértek egészséget, nyugalmat, anyagi biztonságot maguk és szeretteik számára. Túl kitartóan. S minek tagadni, átlagos sebességgel dolgozó hírvivõktõl. E kérések pedig hamarabb értek az Angyali Hivatal elébe, mint az Igazságos alattvalóié, hamarabb is terjesztették tovább õket a Felsõbb Hatalmaknak, majd a Legfõbb Igazságosnak. Így történt aztán, hogy az elsõ adandó alkalommal odalett a földi Igazságos élete, és vele együtt az igazság is.

Pontosabban a mennyé lett.

Kezdetét vette mennyei élete.

Az Úr pedig ismét jó sakkpartnerhez jutott. Sõt, ahogy Legfõbb Kamarásának mondta, most jutott igazán jóhoz. Kitartóhoz, leleményeshez. Úgy repült vele az idõ, hogy társaságában újraélhette az idõ teremtése elõtti tervezés minden izgalmát: mikor még az álom elõtti álomtalan órák harmatcseppek- ként hullottak le ujjairól, és csak azért rázta le õket magáról, hogy meglegyenek a nappalokat éjszakáktól elválasztó harmatcseppek, pedig az örökkévalóságig el tudta volna nézni csillogásuk. Szerette a harmatot. Látta benne az idõ elõtti szempillantásnyi teret, ahol még újdonságot hozott a következmények számbavétele, ahol még az új Nap alatt új volt minden, ahol még maga is meglepõdött egy-egy jól sikerült teremtményen, bár az angyaloknak ezt semmi pénzért sem hozta volna tudomásukra. Például az emberen, aki egy idõ után feltalálta a sakkot. Természetesen a Mindentudó Atya lehetõségként beleteremtette az elsõ emberpárba a sakk kitalálásának lehetõségét, s így végül is õ maga ötlötte ki, de azért mégiscsak kellemesen érintette, hogy ez meglett. Mi tagadás: gyakran fordult meg a fejében, hogy a teremtmény bölcsessége éppúgy vitathatatlan bizonyítéka a Teremtõ bölcsességének, mint önzetlenségének; s ez nem esett rosszul Neki. Szebb volt, mint a sok alleluja! Idõnként persze (egy-egy döntetlen után) felötlött benne, hogy a sakk tán mégis inkább a szabad akarat gyümölcse, mi több, csupán annyiban kapcsolható Õhozzá, mint az ajándékba adott szabadság egy kellemes következménye. De hát majdnem mindegy volt! Kinek magyarázkodott volna? Miért is?

Mikor pediglen az Úristen elõször ült szemben az Igazságossal, megint látta, milyen bõkezûen mért, majdhogynem pazarlóan. A kezdetek várakozása lepte meg, amint az igazságosnak mondott kezébe vette egy-egy parasztját, futóját, s éppen lépni készült. Látta az Úr, hogy ez jól van. Jó parti lesz ez! Nagyon-nagyon jó! Ez az ember remekbe készült! Mintha magára ismert volna. Mintha csak az agyag súlyát méregette volna ilyen megfontoltan! Mint egykor Õ! Akárha tükröt tartottak volna elé angyalai, kicsinyítõt természetesen, mert akkora tükör még a mennyekben sem volt, amekkorában az Úristen tetõtõl talpig végigmérhette volna magát. Persze az Úr már az elsõ lépések elõtt tudta: bár nem akármilyen, de azért legyõzhetõ ellenfelet kapott. Aki azonban valódi játszótársnak bizonyult: udvarias volt, úgy tett, mintha nem tudná, ki ellen, milyen esélyekkel indul. Nem rontotta el a játékot. Sõt, meglepõen lovagias volt. Alighogy átlépte a mennyország kapuját, és fülébe jutott az Úr sakktehetség-pártfogása (ezt pedig már a küszöbnél szóba hozták az igyekvõ Kapuõrzõk), felajánlotta szerény szolgálatait. Az angyalok persze rögtön a táblához vezették. Még körülnézni sem volt ideje, hova is került. Bemutatkozott. Leült. Az Úristen nagyvonalú volt: az idegenre bízta a színválasztást. S csodák csodája: senkinek nem kellett megsúgnia, hogy a Világosság Urának a fehér dukál, nehogy azt válassza, az Igazságos tudta a dolgát, némán meghajolt, s a fekete színt kérte, mivel (ahogy ennek késõbb többször hangot adott) ez emlékeztette egykori seregére. Az angyalok pedig fellélegeztek, a Seregek Ura fehér bábui felé fordította figyelmét; s visszaállt az az állapot, amit vezetõjük figyelmét kijátszva, maguk között csak Rend Által Nem Zavart Rendnek hívtak. A Játszótárs Nélküli, majd a Földre Szegezett Tekintet Idõszakai után ismét kötetlen munkaidõvel, hosszú pihenõkkel mûködhetett az égi igazságszolgáltatás. S talán az örökkévalóságig így is maradt volna, ment volna minden a maga útján, akár a karikacsapás, ha az Igazságos nem annyira király, mint amennyire igazságos; azaz ha meg tud feledkezni az egykori alattvalók felé gyakorolt gesztusokról, ezek következményeirõl, s ha a fekete sereg egy-egy tagját nem hívja nevén. Kinizsi, Báthori! Rozgonyi, Szilágyi! Nem így történt.

Az igazság nem tehet erõszakot magán. Az Igazságos sem tehetett. Amíg néhai harcostársai a földi port taposták, még csak-csak, istenesen mentek a dolgok. Nem történt nagy baj, idõnként az emlegetett vitézek, huszárok, nyugalmazott fõvezérek csuklórohamot kaptak, ám az angyalok idõben megjelentek, és mindent elsimítottak. Mivel azonban a földi idõ órái tovább- peregtek odalenn, míg játszmák jöttek és mentek idefenn, elõbb-utóbb megváltozott a helyzet. Mégpedig gyökeresen.
A szólongatott figurák egy része felkerült a mennybe – földi ideje kitelvén. S mikor nevét hallotta, rögtön az Igazságos színe elõtt termett. Rohant, ahogy szelleme bírta. Meghajolt régi szokás szerint, s alig bírván kivárni egykori királya felszólítását, hírt mondott az alant valók életérõl, mindennapi viselt dolgairól és a király halálát követõ históriákról. Mire az Igazságos rendre, pár lépésben elvesztette a játszmát. Egyre kíváncsibb lett, hol vannak régi cimborái, de mivel nem hagyhatta abba a játszmát, minden lépésnél más nevet mondott. Jaksich, Magyar, Dóczi! Mintha habozna, kivel is lépjen. Lelkek jöttek, lelkek mentek, az Igazságos pedig egyre komorabb lett. Ezt nem nézte jó szemmel az Ég Királya. Fõképp, hogy hiába kezdtek új játékba, a földi Igazságos ezentúl udvariatlanul, fél szemmel mindig lefelé pislantott. S a Seregek Urának bábui minduntalan egyedül maradtak a táblán. Magányosan fehérlettek. Az Igazságos arcszínén pedig látszott, miként öltözik gyászba, rétegrõl rétegre a szíve; hollófekete volt már, mint serege; s könnyeitõl nem is látta már, mit hagyott alant. Hiába mutogattak, Kinizsi, Báthori, Vuk és Szapolyai. Õ csak sóhajtozott: Istenem, Istenem…

Így aztán nem volt mit tenni. Nem telt el földi nap, hogy az Úristen ne szólította volna fel az Igazságost, mondja már meg végre, mi aggasztja ennyire, mi vonja el a figyelmét? Mit tehetne érte, hogy kezdeti tervezõkészsége visszatérjen, a táblára koncentráljon, ismét nagy stratégaként hozva zavarba Õt, a Seregek Urát? Az Igazságos nehezen szánta rá magát a vallomásra. Végül mégis megtette. Kimondta: úgy érzi, cserben hagyta népét. Szeretne visszatérni, és jó mederbe terelni a dolgokat. De mire mindezt szóvá tette, annyi földi év telt el, hogy nem tudott ujjával rámutatni az õ tejjel-mézzel folyó hazájára, hogy hová is akar õ visszatérni, nem lelte a várakat, a kaptárokat, a méneseket, a csordákat, a régi szõlõtõkéket, amiket még õ is kapált. Nem hallotta a harangokat, amik egykor érte szóltak. Nem lelte az aranyat a régi bányákban, pedig mennyi érmét verettetett annak idején! Hja, nagyot változott a világ, édes fiam, szólt az Atyaisten, arra nézz, meg arra, na meg amoda is! Mindenütt ott vannak atyádfiai, mintha korpa közé keveredtek volna. De ne félj, fiam, nem falják fel õket a disznók, életrevaló népek azok! De azért gyöngyöt se vessünk közéjük! Csak nem kívánod szétosztani magad?! Mire lenne jó? Összegyûjteni õket? Hidd el, fiam, úgyis megint szétszélednének! Ha szétszakad a selyemfonál, szétgurulnak a gyöngyök; s neked megint fájna az a jó szíved! Maradj Velem, fiam!

Az Igazságos kapkodta fejét, és minden folyó partján ott látta alattvalóit, a glóbusz összes pontján, örömben és bánatban, egészségben és betegségben, ínségben és bõségben, egymásról mit se tudva, vagy csak alig-alig, azt azonban nem látta át, hogyan lehetne ismét egy mederbe terelni õket. Hogyan lehetne õ ennyire hosszú fonál? Csak pislogott. Mit tehetett volna? Nem volt senki a közelében, akinek ráüthetett volna a fejére, lenyelt hát egy nagy, ízes magyaros káromkodást, amirõl azonban rögtön eszébe jutott egyik kedves régi folyója, a Rima, s nem messze tõled Feled. Így hát arra a döntésre jutott, hogy ott szeretné újrakezdeni azt, amit folytatni már nem lehet. Meg hogy itt az idõ! Feledésbõl támadjon fel az igazság! Az Úr csak csóválta fejét, nem akart megválni tõle. De hát Õ sem lehetett igazságtalan. Végül megalkudtak. Elõször az Igazságos egyharmada próbál szerencsét, kétharmada tovább játszik. Minden döntetlennél egy új harmad választhat magának sorsot, szülõhelyet, pályát, s követheti harmadát vagy harmadait, ha azok még be nem fejezték földi futásuk. A lenti harmad vagy harmadok azonban nem tudhatnak egymásról, még arról sem, hogy számíthatnak-e, vagy hogy találkozhatnak-e egyáltalán egymással. A fenti harmad azonban, ha képes döntetlent elérni, dönthet arról, mikor száll ringbe. Elvileg adott a megkezdett út, folytatható a munka. De új útra is léphet. Ugyanakkor azonban nem tagadta az Úristen, hogy annak a lehetõsége is fennáll, hogy a lenti harmad vagy harmadok letérnek az igaz útról, örökre számûzetve ez égi világból, hiába ízlelték meg boldogságát. S ott lesz a kín: emlékezni a jóra a legnagyobb nyomorban. Sakk és matt lesz.

Az Igazságos természetesen vállalta a kihívást. Nekivágott az útnak, mint a legnagyobb fiúk a mesékben.

Megszületett. Ott, ahol még egy madár sem járt, egy virág kelyhében, Feled mellett. Irigyei azt mondták róla, hogy anyja szikár, negyvenes asszony lett, mire megfogant. Rosszabb nyelvek ellenben tudni vélték, hogy az apja szakajtotta egy bokorról, hazafelé, az erdõrõl jövet, egy késõi tavaszon; azért nem nõtt nagyobbra, mert a medvék már megdézsmálták az erdei eprek, szamócák legjavát, s csak a silányabb éretlenje maradt a bozótban, annak is legdúsabb, legszúrósabb sûrûjében. A lágyabb lelkületûek szerint viszont Miasszonyunk Szûz Mária hallgatta meg édesanyja imáit. A Szentanya saját kezûleg rejtette el egy liliom kelyhébe, mikoron egy harmatos reggelen a szürke felhõk karéjából kivált égszínkék kötényével, kebléhez szorítva és óvó mozdulattal fátylába csavarva õt, az öklömnyi gyermeket, aki már méretébõl kifolyólag sem lehetett az Úrjézus, és a helyi kertészet hollétérõl tudakolózott. Alig értették szavait, annyira archaikusan beszélt. Részben emiatt, részben a nagy köd miatt, ami körülvette, a tüneménynek többen is csak megbízhatatlan tanúi lettek. S ahogy lenni szokott, mást láttak, mást hallottak; a hír szájról szájra jártában variálódott. Pedig Miasszonyunk több helyen is ugyanazt kérdezte. Nem találta a kertészetet, fölöttébb sietett. Még a harmat felszáradása elõtt egy óriásliliom kelyhébe kellett helyeznie a pöttöm kisdedet s visszatérnie saját fiához.

Miután irányt mutattak neki, a kertészet óvó fóliái alatt legott rátalált az ideális virágra, széthajtogatta gyengéden szirmait, kétely nélkül bízva a ringó fejre az apró teremtmény dajkálását. Bár amikor elolvasta a kertészet melletti feliratot: temetõi koszorúk, csokrok készítése nagy kedvezménnyel, megcsóválta a fejét. Az örökkévalóságra! De nem bírálhatta felül mások döntését. Csak megcselekedte, amit megköveteltek tõle, s aztán útnak indult, haza. A házból nemsokára kilépett a kertészet imádságos asszonya, s mint minden reggel, elsõ útja liliomai közé vezette. Kora délelõtt volt. Több koszorút rendeltek tõle aznapra. Ahogy felnyitotta az üvegház ajtaját, furcsa illatra lett figyelmes, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentõséget. Amióta változó korba lépett, rendre olyan szagokat-ízeket érzett, amiknek nem volt jelenbeli magyarázata, s a múltból hívogatták. Ilyennek képzelte a terhességet is. Metszõollós kezét épp köldöke elõtt pihentette, mikor tekintete rálelt a kisdedre. Napfényben fürdött a kicsi legényke, az égen kereste Szûz Mária köpenyét, köpenyének szegélyét vagy szent kék szemét, de csodálkozó arca csak leendõ anyjára kacaghatott. Az asszony visszamosolygott rá, és Liliomfynak keresztelte az ég ajándékát, s következetesen így is hívta, bár elnézte, hogy komaasszonyai, háza népe és a helyiek Hüvelyk Matyiként emlegetik a kis teremtményt.

A legényke hamar felcseperedett, mintha sietett volna. Alig nõtt anyja térde fölé, már magyaros bajuszt, nadrágtartót viselt, s kivette a munkából az õt megilletõ részt. Sõt, többet is. Anyja szívén úgy játszott, mint gordonkán. Így könnyen elérte, hogy a dísznövények és virágok mellé gyümölcs- fákat is ültessenek. Egy kis édenkertet. Nem õshonos fákkal kísérletezett, hanem gránátalmával, fügével, kávécserjével. S lássatok csodát, a facsemeték igen hamar megfogantak az idegen földben. Áldás ült rajtuk. Mikorra pedig Liliomfy elérte egy kifejlett liliomszál magasságát, a kicsi fák már bõséges termést adtak családjának. Bár ebben kétségkívül szerepe volt a Szûzanyának is. Liliomfy hálás anyja ugyanis szobrot állított a Szent Szûznek. Ott állt Mária a melegházak gyûrûjében, az imádságos asszony virágai közt, s ha Liliomfy hosszú létrára mászott, hogy kézzel szabadítsa meg fáit hernyóktól, tetvektõl, mindig úgy támasztotta lajtorjáját, hogy rálásson a kék palástra, Miasszonyunk homlokára. Soha el nem mulasztotta a Szûzanya köszöntését. Aki áldón visszaintett. Fölöttük a kék ég, liliomszag áradt mindenünnen. S Liliomfy mindennap meglátogatta fácskáit. Beszélt hozzájuk. Békák segítségével ûzte el róluk a meztelen csigákat; apró kezével feszegette a kelyheket, hogy a méhek mihamarabb beporozhassák a bibéket. A Szûzanya jóváhagyóan mosolygott. Késõbb táncolni is megtanult Matyi a méhek kedvéért, s a Rima rétjeirõl hívta õket tánccal fáihoz. S a Szûzanya jóváhagyóan mosolygott. Merthogy Liliomfy értett a növények és állatok nyelvén. A bimbók soha nem látott vidékek szellõinek az érintéseirõl sóhajtoztak, ismeretlen ízekrõl suttogtak, s Matyi meghallgatta vágyaikat. Megértette történeteiket, továbbadta a méheknek, akik e meséktõl és a nektár különös ízeitõl megrészegülten még több dolgozót hívtak a fákhoz. Hamarost több kaptárt állítottak számukra, mint amennyit e vidék valaha látott. Vadméhek önként hajtották igába fejüket, Mária szobra köré építettek maguknak kast. A Szûzanya jóváhagyóan mosolygott. Asszonyok ajánlkoztak önkéntes munkára, hogy megérinthessék szobrát, a termékeny lépektõl körülöleltet, s õ megadóan tûrte e tiszteletet.

S mivel a beérett termés éppúgy továbbadta a meséket, mint a búcsújáró lányok és özvegyek, egyre többen sereglettek a kertészetbe. Liliomfy anyja kávézót nyitott, apja pedig zöldségboltot, ahol a friss gyümölcsök mellett füge- és gránátalmamézet árult. Feled neve csupa nagybetûvel szedve felkerült az Európa-térképekre, majd a nemzetközi hírnév után az országos atlaszokon is megjelent. Ekkor már a mézhez címketervek készültek. Az egyiken kis legény repül ki egy liliomból, s e kép egy nevetõ gránátalma minden magjában ott sokszorozódik. A másikon a Szûzanya, mint egy pogány istennõ, bõségszarut tölt a vidékre, ömlik belõle minden földi jó: kávé, méz, füge, aranydió, jobb válla fölött Cupidóként köröz Liliomfy, s feje körül méhek táncolnak körbe-körbe. Mindkét címkét elfogadták, az elõbbivel az USA-ba, utóbbival az EU-ba exportálták a mézet. S a Szûzanya jóváhagyóan mosolygott. Több méhkirálynõ ajánlotta fel egész birodalmát és minden dolgozóját a gyümölcsfák kis királyának, csak hatalmuk névleges megtartását és áttelepedésük jóváhagyását kérték cserébe. Liliomfy nagyvonalúan elfogadta hódolatukat, befogadta õket kertjébe, s kijelölte a méhcsaládok határait. Örömmel vette bárki szolgálatát. A Szûzanya jóváhagyóan mosolygott. Ekkorra már olyan kiterjedt lett Matyiék vállalkozása, hogy képtelenek voltak átlátni ügyeiket. Hiszen nem csupán helyi fazekasok és ker- tészek dolgoztak nekik, de az Õrségbõl egész Fazekasfalva áttelepült ide, s az Alföld bolgárkertészei közül is többen érkeztek Feledre. Méhészcsaládok tucatjai vetették meg talpukat a Rima partján. S minden dolgos kéznek helye volt. Ám a szervezés feladatát meg kellett oldani. Arra a döntésre jutottak, hogy alkalmaznak egy reklámmenedzsert, egy gazdasági igazgatót és egy EU-s pályázatírót.

Mikor több kiírást megnyertek, amint lehetett, földet vásároltak, és bevetették–teleültették fügével, gránátalmával, kávéval. S a Rima áradásaival dúsan trágyázta telkeiket. A feledés homályából kikerült Feled, s úgy tûnt, örök idõkig el-nem-feledetté lesz. A terület bõségének képe teljes igazságában ott ragyogott az üvegeken, fényesebben a Rimánál. És a sárga arany elapadhatat- lanul folydogált a gyárakban; s folydogált a gyárakból távoli vidékekre, vitte a bõség hírét. A béke méhe ott zümmögött a fák körül, az izzadt homlokukat törölgetõ kertészek fölött. S szélcsendben különös borzongás járta át a tájat, mintha az Úr hangja lebegett volna az ágyások fölött: jól van. Elgondolkodtak a népek: ha már a török idõkben megtörténik e csoda, a szultán egész biztosan Feledre teszi át központját, hogy helyi kávéját helyi mézzel sûrítse, napjában ötször, a müezzin imája után, s uralkodásának soha nem lesz vége; megbékél a helyi kertészek királyával, s a Török–Magyar vagy inkább Magyar–Török Monarchia Európa legfejlettebb mezõgazdaságát és kereskedelmét mondhatja magáénak; s e népek testvéri barátsága jegyében a Tündérkert valósággá válik. A padisah és az aktuális kertész-király csak a sakktábla két oldalán találkozik ellenfélként. Mennyi megspórolt erõ! Mennyi földre nem omló honfiúi vér marad az erekben, dolgos kezekben! S ekkor, e képzelet- beli múltban, Feledrõl pulzálja tele a gránátalma vérével, az elégedettség mézével a hatalmas ország ereit Tündérkert! S e bámulatosan életerõs új szív soha nem szûnik meg dobogni. Bár a képeken akkor a Szûzanya helyett tán Mohamed felesége tartja a bõségszarut, vagy inkább mégiscsak valamelyik szépséges huri, háttérben a Rimával. De a szultán és minden igazhitû müezzin pechére a klímaváltozás késõn érett be áldásaival. Annál inkább örült Liliomfy. Elégedettséggel töltötte el családja, barátai, alkalmazottai sikere. S azok is örültek Liliomfy sikerének, akit ekkor már a háta mögött is a Nagy Hüvelyk Matyiként emlegettek. Fontolgatták a hüvelyk és kilométer szó jelentésének cseréjét. S a Szûzanya kitartóan mosolygott. Pártfogoltja országnyi birtokait hatalmas gyárak fogták közre. Akár õt a lépek és a liliomok. Ahogy azonban egy interkulturális mondás tartja: ha életed egén delelõre áll a nap, ne feledd: állj meg, hisz rögvest hanyatlásba kezd.

Liliomfy nem gondolta végig, hogy a gazdagság, bõség, pompa egyszer ellentétébe csaphat át. Kertész volt, nem dialektikus. Mintha feledte volna, hogy a vég koronázza meg a mûvet. Ha munkát kértek tõle, adott. Ha sok volt a dolgos kéz, ám kevés a föld, vett. Ha a reklámmenedzser, a gazdasági igazgató vagy a pályázatíró tanáccsal fordult hozzá, bizalommal fogadta õket. Továbbra is ki-kijárt a földjeire, de a kártevõket már nem tudta keze erejével elpusztítani. A többi kertész keze túl nagy volt, több sebet ejtett, mint amennyi hasznot hozott. Permetezni kezdtek. Feledték, hogy a kis dolgokban a legfontosabb mozzanat rejtõzhet. Matyi nem tudott minden neki dolgozó méhecskével együtt táncolni, és sokuk nem érezte már oly édesnek a munka ízét, mint egykoron. Egyszóval a dolgok megváltoztak. A Szûzanya mosolya is mintha visszafogottabbá vált volna. A virágok nektárja egyre kevésbé ragadta magával a méheket. A dolgozók lustábbak lettek, elhíztak, s a méz nemcsak kevesebb lett, de íze is egyre kevésbé tûnt egyedinek. Lépésrõl lépésre oszlott el a varázs. Akár egykor a köd Mária palástja körül. Maradt a szóbeszéd. Túl halkan zörgött azonban a haraszt, még mindig szélcsend volt, de már borzongás és sejtelmek nélküli. A körülmények megváltozását a reklámmenedzser, a gazdasági igazgató és a pályázatíró vette észre elõször. Ki tudja, figyelmeztették-e egymást, összebeszéltek-e. Nem tették szóvá elõérzetüket Matyinak, beletörõdtek az idõk változásába, és új állás után néztek. Mindegyikük mással indokolta döntését. Matyi tiszta szívû volt, mint a mezõk liliomai, akik nem munkálkodnak, nem fonnak, mégis növekednek, s öltözetük dicsõsége királyokéval vetekszik. Olyan volt, mint a hollók, akik nem vetnek, nem aratnak, akiknek nincs csûrük és tárházuk, és a Mennyei Atya mégis gondoskodik mindnyájukról. Nem gondolt õ semmi rosszra, miért esett volna hát kétségbe? Kiadta az ajánlásokat és a végkielégítéseket. Egykori alkalmazottai elégedetten távoztak.

Fél évig még minden rendjén valónak látszott. A kertészek metszették és locsolták a fákat, a méhek porozták a virágokat, a munkások üvegezték a mézet, csomagolták a gyümölcsöt, pakolták a kamionra a ládákat, ahogy mindig is. Bár mintha lassabban tették volna mindezt. A Szûzanya szobra, ha ránéztek, még mindig mosolygott. Aztán egy nap nem érkezett meg a számlákra a fizetés. Nem fogtak gyanút mindjárt, ám hó közepén, amikor már nyugtalankodtak, összehívták õket. Liliomfy emelvényre állt (hordóra mégsem akart, nehogy elsöpörje a tömeg), és könnyekkel küszködve munkásai tudomására hozta, hogy felszámolják a gyümölcsösöket, mert hát, tudnivaló, most már mindenhol beszélik: tönkre mentek. Hiába termékenyek a fák. A szállítmányokért kapott bevétel a hitelek tört részét sem fedezi. Eladják a csemetéket, a telkeket, de nem tudja, hû munkásai mikor látnak ebbõl pénzt. Annyi méz mindenesetre maradt raktáron, hogy egy ládányit tud adni mindenkinek, de ez minden. Ha gondolják, vigyenek magukkal egy-egy facsemetét is; írják le azonban, hitelesítsék két tanúval, hogy ki, mit vesz magához, valahol köröz egy ív, utólag ezt majd levonják a fizetésükbõl, ha egyszer mégiscsak lesz mibõl fizetni. Sokan morogtak és elmentek üres kézzel. Mások vittek emlékbe egy-egy csemetét és egy kosárra való mézet. Ez biztosnak látszott.

Jó lenne itt befejezni, ám nem így érkezett meg a vég.

Az idõközben öreggé vált imádságos asszony szíve nem tudott elviselni ennyi bánatot. Egy éjjel jobblétre szenderült. Aznap, hogy megrongálták Mária szobrát, letörték áldást osztó kezét. Amelyik fiát hozta. Sok volt ez az anyai szívnek. Másnap eltûnt a mosoly a szobor arcáról. Harmadnapra a teljes szobor. De ezt már csak Matyi és Matyi apja, az özvegyember érte meg. Az öreg vackort szedni indult az erdõbe egy reggelen, ám nem tért vissza többé. Liliomfyt egy ködös hajnalon, édesanyja liliomai között látták utoljára. Állítólag a Szûzanyát szólongatta, miközben nagyokat sóhajtott. Volt, aki szerint a szent asszony vitte magával. Mintha látták volna kék köpenyét eltûnni a ködben. A Rima és a Rima halai azonban másról mesélnének, ha tudnának. Ami szomorúbb: a fáknak írmagjuk sem maradt. A kertészetet és a gyárépületeket egy északi bútorgyár vette meg – egy külföldi mézüzem anyagi támogatásával. Utóbbi a helyi méztermelés visszaszorítása s a mézpiac megnyerése érdekében társult a bútorgyárba, adta kölcsön kertészeit a fák kivágásához, merthogy gránátalmafából szép, egyedi polc gyártható. A méhek meg tán azóta is mesélnek fiaiknak a régi, részegítõ ízekrõl, de hol van ember, ki értené beszédük?

Odalett Matyi, Feledet pedig elfeledték.

De az nem igaz, határozottan utasítsuk vissza, amit a legalattomosabb ellenfelek híreszteltek Liliomfy eltûnése után. Tudniillik, hogy Matyi feldühödött a rossz fügén, s abba halt bele. Nem igaz. Nem a fái, nem a kertje mutatott neki fügét.

S mindezt látta az Igazságos. Tudomásul vette, hogy legnagyobb harmada, akibe a legtöbbet, szíve legjavát adta, odalett. Túl sokáig habozott: mit is rontott el? Talán szõlõt kellett volna termesztenie, tõkéket importálnia Itália földjérõl? Bort palackoznia? Egy olasz céggel közösen? A borban lenne az igazság, nemzete felemelkedésének esélye? A bor mellett hûségesen kitartanának egykori alattvalói? A bor egymáshoz igazítaná õket? Vagy lett volna inkább szabó? Armani? Nem tudta. Éppen túl volt egy döntetlenen. S éppen egy döntés elõtt állt: most csatlakozzon-e Liliomfyhoz, vagy várjon még, amíg eszébe jut egy mentõ ötlet, amikor bekövetkezett a baj. Legnagyobb harmada nem töprengett tovább és magához ölelte a Rima hullámait, a folyó pedig elfogadón viszonozta ezt, ölébe nyelve õt. Az Igazságos tehát elkésett. Hiába volt, hogy új ismerõse, aki az utolsó játszmát végigkibicelte mellette, szünet nélkül az alkalmatos idõrõl, meg a jó szerencsérõl elmélkedett, s hogy az elszántnak semmi sem nehéz. Meg hogy a mesterség hosszú, az élet rövid, az alkalom elsiet. Nem hallgatott rá. Lekéste az alkalmat. Nem bízott a kibicben, hiába volt szintén régi törökverõ. A dédunokája lehetett volna. Most is hiába próbálta vigasztalni, hogy régi tanulság ez: az erõ tojik az igazságra. Meg hogy mi mindnyájan végzetünk rabjai vagyunk.
S a szerencse fölött egyedül az Isten dirigál, õ fogja üstökét. Az Úristen zavartan köhécselt, széttárta karjait, az õ keze üres. Nem mondhatta, hogy én megmondhattam volna, ha tanácsot kérsz; azt sem mondhatta, hogy az a szegény harmad talán most keveredik a legrosszabb társaságba, talán éppen most kezd bele egy megnyerhetetlen játékba az egyik legkorábbi sakkpartneremmel, ami nem lehet tiszta játszma, amiben csak veszteni lehet. Nem mondta mindezt. Tudta jól: jó, hogy az Igazságos nem tudhat errõl.

Az Igazságos hosszan maga elé meredt. Elhatározta, hogy középsõ harmada nem anyagi síkon fogja megmenteni egykori alattvalóinak leszármazottait, de lelkin-szellemin. Nagy lélegzetet vett, s még mielõtt az Atyaisten hangot adhatott volna meglepõdésének vagy tiltakozásának, a kilélegzést követõen az Igazságos középsõ harmada alászállt. Olyannyira hirtelen, hogy a törökverõ kibic a sakktábla túloldalán már csak az Igazságos legkisebb részének, Igazságocskának mondhatta: a tett idején tanácskozva elveszünk. S hogy néha még a királyok is engednek a szükségnek, mikor a pillanatnyi helyzet rabszolgái. Akár egy élõ aforizmagyûjtemény, gondolta Igazságocska, s letekintett.

A középsõ harmad éppen megkezdte földi bolyongását. Egy aprócska akrobata asszony koraszülött gyermekeként látott napvilágot, harminchárom hétre. Anyja, Holló Erzsébet a színpadon egy öregedõ késdobáló partnere, a magánéletben pedig egy erõmûvész élettársa volt. E konstellációból sok minden következett a fiú számára. Egyrészt ennek köszönhette Matykó, mert így hívták a jövevényt, hogy (anyja törpe termete ellenére) õ csak kicsi lett, másrészt azonban a késdobáló remegõ keze miatt sérült meg anyja a színpadon, vesztette el eszméletét, ment el idõ elõtt magzatvize, s jött õ olyan fejletlenül a világra, mintha az apja nem a legnagyobb ember lett volna a társulatban. Vagyis hiába volt a szülõk tervezése, Matykó koraszülöttsége testi jegyeit soha semmivel nem tudta elleplezni. Hiába volt apja, mint Toldi Miklós, bikatermetû, hiába hajlította kezével a vasat, törte a fát, emelgetett kocsikat, ha õ hétévesen még egy üres talicskát sem tudott eltolni. Apjától még éjfekete haját sem örökölte, csak nevét: Fehér. Fehér Holló Mátyásnak anyakönyvezték. Nomen est omen? Iskolaéretlensége miatt tízévesen kezdte az iskolát. Csúfolták, ugratták, kritizálták, milyen Fehér Hollónak lenni? Meg is verték volna, ha nem oly gyors, és nem tud a legkisebb résbe is belebújni. Leginkább könyvek közé bújt. A legkisebb is olyan óriás volt kezében, mintha Mátyás Corvináinak egyikét fogta volna. Ha más korba születik, nincs választási lehetõsége, udvari bolondnak vagy kémnek áll; ha más országban látja meg Isten napját, kétségkívül több fényben és csillogásban lesz része, színész lesz, eljátssza Yoda, Bilbó vagy Meville szerepét; s a filmvásznon harcol az igazságért. De õ egy olyan világba született, ahol a Cirkusz számított legfõbb szórakozásnak. Ha elhagyta a cirkusz sátrát és bódéit, akkor is úgy érezte, otthon maradt. Mintha örökösen trambulinon ugrált volna. Idõnként tényleg ezt tette. Élvezte a külsõ és belsõ világ szinkronicitását. Kibékítette a benne mozgó fekete–fehér, nagy–kicsi ellentmondást. Alkalmazkodó- készségével elaltatta szülei éberségét. Senki nem gondolta, hogy õ nem nevettetni akar. Így aztán kellõképpen meglepõdtek, mikor tizennyolc évesen, elõre hozott érettségije után felvételizett szociológia szakra. Fel is vették. Családja elképedése fokozódott, amikor elsõévesen egy non-profit szervezet önkéntese lett. Bántalmazott gyerekekkel foglalkozott. Akik apró termete miatt maguk közül valónak érezték. Inkább mentél volna bohócnak! – mondogatta családja. Másodévesen egy kisállat-menhely aktivistája lett, többször szervezett kutya- és macskavásárt Budán. Harmadévesen már a “Mi is nagyok vagyunk!” és a “Törpék vagyunk, de óriások lehetünk!” alapító tagjai közé tartozott, felvonulásokat szervezett, aktivistákkal tartotta a kapcsolatot. SzakdolgozatátA kis termetû emberek foglalkoztatottságának kultúrtörténete címen adta be; külön részfejezet foglalkozott a vásári mutatványosok, törpe termetû udvari bolondok, bohócok, akrobaták életsorsával, mindezt anya- és munkakönyvek, orvosi látleletek elemzésével, a francia gazdaságtörténeti iskola módszereinek keretében tárgyalta. Adatait franciaországi könyvtárakban gyûjtötte, családja ugyanis éppen oda készült vendégszerepelni, amikor az indulás elõestéjén megrándult a kötéltáncos bokája, s õ ugrott be a helyére. Régóta vonzották Párizs könyvtárai. Hiába aratott sikereket a színpadon. A társadalmi tolerancia, a ténylegesen szabad munkaválasztás, az emberek elõtti érzelmi egyenlõség megterem- tésének akarta szentelni életét. Tényleg le akarta rombolni a társadalmi elõítéleteket. Hitt ennek megvalósíthatóságában. Ha lett volna tehetsége a zenéhez, elõadónak áll, hogy sok emberhez eljuthasson üzenete: “Mi is nagyok vagyunk!” és: “Törpék vagyunk, de óriások lehetünk!”. Pechjére (s tán a világ szerencsétlenségére is) fahangja volt. Kötélen tudott szaltózni, de átlátta, hogy gimnasztikai gyakorlatok és halálugrások közben a társadalmi egyensúly mellett érvelni felemás helyzet volna. Azonkívül hiteltelen. A nézõk nem mondandójára, hanem teste kiszolgáltatottságára figyelnének. Nem mehetett hírolvasónak, közvélemény-kutatónak sem, mert saját véleményét akarta hallatni. Azt gondolta, talán szervezhetne olyan programokat, amik tényleg megérintik a tömeg szívét, felébresztik igazságérzetét, ha egy minisztériumban dolgozna. Hogy célját hamarabb elérje, tagja lett egy politikai csoportnak.

S hogy mi történt ezután? Dolgozott hivatalosan, dolgozott aktivistaként, és hogy mindezt kibírja, dolgozott magán, pszichológus segítségével. De nem sikerült a pártérdekek és saját vágyai között egyensúlyt teremteni. Mindenhol azt suttogták a háta mögött: mit bohóckodik ez itten? Mit ugrál itt ez a törpe? Piszok megy a gépezetbe! Csak felzavarja a vizet! Kevesen mondták, hogy hagyd, annál jobb lesz halászni! Vagy: minek foglalkozni törpe szellemekkel? Mikor tehát az igazság össze- találkozott a hatalommal, az utóbbi az elõbbi homlokáról letörölte az elsõ betût. Így pedig odalett az igazság. Akár egy másik, Úr nyelvét beszélõ történetben. Mert a történetek, akár az egyéni sorsok, ismétlik egymást. Bár a történet látszólag más véget ért, s F. Holló Mátyás munkatársai számára más formában nyilatkozott meg. Matykó nem vált porrá, miután kiábrándult a politikából, és nem alázta porrá, hogy visszatáncolt a kötélhez. De bánatát a bor igazságába fojtotta. Síró bohócarccal ugrándozott ég és föld között. Nemzetközileg sikeres bohóc-artista lett. Tetette, hogy megbotlik, elveszti az egyensúlyát. A közönség aggódott érte. Pedig már régen nem volt szinkrónban külsõ és belsõ élete. Már régóta nem találta az egyensúlyt. Nem akkor szédült, amikor színlelte. S nem is az utolsó halálugrás-paródiánál zúzta össze magát. Talán, ha szárnyakkal születik, az égig repül. Ki tudja, mit tart errõl az angyaltan. Az ornitológusok szerint mindenesetre a fehér hollók nem azért ritkák, mert genetikai különlegességek vagy mutációk eredményei. Jóval egyszerûbb a válasz: a feketék széttépik õket.

Mindezt látta az Igazságos, és látta a Seregek Ura. Együtt siratták a középsõ igazság- darab bukását. A könnyek ugyanazt potyogták, mégis mindketten mást hallottak ki belõle. A Legkisebb Igazságos ezt: igazság-gazság; a Legfõbb Igazságos pedig ezt: emeth-meth. Az angyalok csak egymás szavát hallották, bele-belevágtak a másik mondandójába, mindegyik a másikat akarta rávenni arra, hogy emlékeztesse már az Urat: egyszer megígérte, hogy nem pusztítja el vízözön által a Földet, most pedig csak sír és sír, már több helyen is árad, ha így megy tovább, nem lesz kirõl gondot viselnie! Ám még mielõtt erre sor került volna, a Legkisebb Igazságos összeszedte magát és így szólt: egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom, Fenséges Király! Lesz, aminek lennie kell, amit lenni engedsz, hogy legyen, de én még egyszer megpróbálom népeim összegereblyézését, igazságra szoktatását! Az Úr csóválta a fejét, nem így van ez teljesen, fiam, de nem kezdett teológiaórába, ismerte magát annyira, hogy sejtse, soha nem fejezné be. Egyszerre sóhajtottak mindketten. A Legkisebb Igazságos félelemteljes reménnyel, a Legfõbb Igazságos a bizonyosság beletörõdésével.
Az angyalok kíváncsian súgtak össze. S a törökverõ kibic megint késõn szólt hozzá a párbeszédhez: az egeket nemcsak egy csillag fényesíti, és akit mi tejesútnak hívunk, nem egyéb, mint sok apró és láthatatlan csillagoknak öszvevegyülése és világossága.

Az Igazságos legkisebb harmadát egy ötös ikerpár legkisebb babájaként, legutoljára vágták ki édesanyjából február 24-én, valamikor a második évezredben. Császári születés volt, semmi kínnal, a végén a nagy helybõséggel, s a legkisebb kisfiú örömével, hogy elfér, nem nyomják testvérei; így akár még maradt is volna anyja hasában, csak õk ketten… De a bába kiemelte, s óvatosan megmutatta az anyának, akár az elsõt, másodikat, harmadikat vagy negyediket. Az asszony soha nem feledte, ahogy legkisebb fia rámosolygott. Noha óvónõ volt, ilyen örömteli mosolyt még soha nem látott, pedig a legkülönfélébb helyzetekbõl ismerte a kicsik szájának le- és fölgörbülését. A gyerekek apja színész volt egy bábszínházban, így õ is sokat tudott a gyermeki arcizmok változásáról, mozgáskultúrájáról, ahogy olykor társaságban nevezte, de esküdött, hogy e Kicsike tényleg valahogy máshogy mosolyog. Mivel épp öt gyermekük született, s úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra, hiába voltak vegyesen fiúk-lányok, az öt ujjról nevezték el õket. Maguk között a legnagyobbat mindig Hüvelyknek becézték, a negyediket Mutatónak, a harmadikat Középsõnek, az utolsó elõttit Gyûrûsnek, és a legkisebbet Kicsinek. A gyerekeknek mesébe illõ gyermekkoruk volt. S nem csak azért, mert együtt játszhatták, amit más gyerekek csak a tenyerükkel tehettek meg, hogy ez elment vadászni, ez meglõtte, ez hazavitte, ez megsütötte, s ez az icike-picike mind megette, kerekecske-gombocska, hova szaladt a nyulacska. Hanem mert csupa olyan helyen fordultak meg, ahol királyfikként és királylányokként tekintettek rájuk. Olyan trónörökösökként, akikre nagy kalandok, fényes gyõzelmek, majd külön birodalmak és boldog országrészek várnak. Az anya a három lányt sokszor magával vitte az óvodába, az apa pedig a fiúkat a színházba, s volt, hogy cseréltek. Óh, a bábszínház! Amíg nem jártak iskolába, tényleg azt hitték, hogy egy királyi pár gyermekei. Többen közülük egyébként életük végéig úgy gondolták, hogy álruhás uralkodók, és az ezzel járó jogokat gyerekeiknek is biztosították.

Emelõk és süllyesztõk, függönyök és zsinórok, ruhák, amiket magukra húzhattak nagyobb bábokról, s az idegen szagok! Ezek annyira belevették magukat a kicsi Mátyás orrába, bõrébe, fejébe, hogy nem tudott szabadulni tõlük. Otthon is színházasdit játszott. A többiek örömmel követték utasításait. A Kicsi remekelt. Négyévesen aztán valóságos színpadra került, de mintha csak otthon játszott volna. Apja boldog volt, hogy Mátyás folytatni fogja a munkáját, úgyis családon belül öröklõdõ poszt volt ez, bár inkább egyik lányukat akarták a varrónõkhöz adni, de ha Matyit ennyire eljegyezte a színpad, hát legyen, s talán még Gyûrûskének is lesz helye! Matyi azonban rövid idõn belül mindenkit levett a lábáról. Belopta magát a jelmezesek szívébe. S õ volt az, nem a nõvére, aki tízéves korára már kitanulta a szabás-varrás csínját-bínját. Komoly barátságot kötött a színházi dramaturggal, Sanocki bácsival. Tõle leste el a meseátírás mesterfogásait. S innen csak egy lépés volt, hogy a gimnázium után a Színmûvészetire menjen dramaturgiát tanulni. A világ meglepõen bábszínházszerûen mûködött. Ott okozott csak gondot Kicsinek, ahol és amikor az öltözõk pletykafûtötte légkörét idézte. Így a dramaturgia helyett egyetemistaként inkább a felnõtt viselkedésmód mögöttes mozgatórugóit s rejtelmeit tanulmányozta. Több-kevesebb sikerrel. Mosolyával és már-már mesébe illõ igazmondásával õrületbe kergette kollegáit. Tanárai is hol igazmondó Kicsiként, hol az ütõdött Matyiként emlegették. Ha szóba jöttek a lelki szegények, valamelyik kolléga felszegte állát, lelkesedéssel kimeresztette szemét, s nagy levegõt vett, mint Matyi: meztelen a király! Így fogadta be a világ, ami félt tõle, mert nem érezte maga közül valónak. De Matyit nem zavarta mindez, megadta a mûvészetinek, ami a mûvészetié volt, zömében bejárt az órákra, s mellette segített bábokat varrni. Szorgalmi idõszakban gyerekeket kísérgetett anyja óvodájából a bábszínházba. Szerette szemükben látni a csodát. Amikor az igazgató nyugdíjba vonult, mindenki Matyit akarta a helyére. A fiúnak is ez volt gyermekkori álma, s csodák csodája, senki nem jelentkezett a posztra pusztán azért, hogy keresztbe tegyen. Matyi átvette az igazgatói címet, de soha nem ült az igazgatói székbe. Megújította a bábszínházat, felkarolta a meseirodalmat, átírta vagy átíratta a meseregényeket, s érzékelhetõen új reneszánsz következett. Teltházas elõadásaik voltak. Új társulatokat kellett szerzõdtetni, hogy egymás utáni napokon más-más mesejátékokat adhassanak elõ. A gyerekek meseszeretõkké váltak. Az ország több pontján új gyerekszínházakat alapítottak.

A legfeltûnõbb változás mégis az volt, hogy a kicsik közül sokan már az iskola elõtt megtanultak olvasni, és szüleiket-nagyszüleiket is az olvasás szeretetére szoktatták. Akár egy mesében. Matyi tudta, hogy új korszak kezdõdik, s büszke volt, hogy ennek részese lehetett. A rajzfilmgyártás is visszatért a régi, klasszikusabb mederbe. Hazai rajzfilmcsatornák alakultak, s a világ élvonalába kerültek az itthon készített, kis költségvetésû, egész estés animációk. Kis fellegvárakat emeltek a nagy magyar síkságon. Fõiskolákat alapítottak, ahol meseírók és rajzolók százait képezték. Matyi többnek is tiszteletbeli tagja lett, de hiába telt az idõ, nem vált önteltté, maradt azt a fiú, aki bármi történik, szórakozottan mosolyog. Nem gondolta, hogy rajta fordult meg a világ. Persze egyre többet hívták vendégszerepelni, rendezi, de ott maradt, ahol kezdte. Otthon, a bábszínházban. Különös mosolyával sokszor feltûnt a körúton. Olyan mosolya volt, amit muszáj volt viszonozni. Különféle szalagcímek kommentálták a hírt: Mosolygó Mátyás visszaadta a mese szeretetét és a magyar rajzfilm rangját! Megtörte a jeget! Ki gondolta volna harminchárom éve, február 24-én, hogy Jégtörõ Mátyás visszatért?! Az elárult kultúrát végre kebelére ölelte hazája! Mátyás bármit olvasott az újságokban, csak derült. Születése napján ingyenjegyeket osztogatott, támogatta a gyermekétkeztetést, s mikor nyugdíjba ment az igazgatói posztról, ott maradt a pesti bábszínházban jegyszedõnek. Úgy érezte magát, mint mindenki dédpapája, mintha egy nagy közös család vette volna körül.

Álmában sokszor látta magát. Mintha ott állt volna a Hõsök terénél, az angyal hátán. Kicsit tériszonya volt. Végigpásztázta a belvárost. Látta a hajléktalant a Liszt Ferenc téren, táblával a nyakában: velem lehet filozófiáról, irodalomról beszélgetni; és látta a plasztikai magánklinika katalógusa fölé görnyedõ tinit a Váci utcában: milyen mellet kérjek érettségire? És szemébe ötlöttek az állatmenhelyen dolgozó önkéntesek Csepelen, és amikor Soroksár felé tekintett, látta a programozó ötévest, a szeretetet kolduló örömlányt, a kalauzokkal alkudozó állástalan bliccelõt, s az iskolai fénymásoló karbantartására havi jövedelmének egy százalékát felajánló tanárt. És látta az új érettségizett nemzedéket, akik frissen viszonyultak a múlthoz, bár sok mindent mesének gondoltak. Volt közöttük, aki szerint Rákóczi Rodostóba fulladt, vagy aki értetlenkedett, ki az a kiszabott Holló Klausz, hogy minden évben ünnepelni kell, s talált olyanokat is, akik képesek lettek volna amellett érvelni, hogy Antigoné Antigo felesége lett, Mixát költõvé avanzsált, Radnóti noteszben írt Borinak verseket. Petõfi gatyában táncolt, és a szomszédok gúnyosan szajkózták a cicc-cicc, Móricz mondókát! És természetesen olyanokra is akadt, akik szerint õ maga is mese volt, és talán igaz se volt, mindenesetre túl szép, hogy igaz legyen. És Mátyás nevetett. Ki tudja, talán tényleg van olyan hely, valahol az Óperenciás tengeren s az Üveghegyen túl, ahol az itteni butaságok igazságot nyernek. Egy hely, ahol Rákóczi békés öregkort ér meg, s befulladhat egy tóba úszás közben, mert nem mások kívánják megfojtani. Egy hely, ahol Holló Klausz nemzeti hõs lehet, s senkinek sem jut eszébe egy köznév e hangalakról; egy hely, ahol Antigoné férjhez mehet és gyermekeket szülhet. Egy hely, ahol egy író lehet olyan slendrián, hogy rövidítse saját nevét, sms-t írva kiadójának; s Radnótinak van ideje-lehetõsége szerelmet érezni egy Bori nevû nõ iránt! Egy mesebeli, demokratikus hely, ahol Petõfi végigizgulhat házimozija elõtt otthon, alulöltözötten, gatyában egy akciófilmet. S Móriczék állatszeretetbõl kerülnek a macskatartók anekdotái közé. Igen, Mosolygó Mátyás hitt egy ilyen hely létezésében, és hitte, hogy az igazságvágy nyilatkozik meg ezekben a fiatalokban, nem más. S megértette, hogy ha olyanok nem leszünk, mint ezek közül egy, nem lehet mienk a mennyeknek országa.

És egyik szeme sírt, a másik pedig nevetett. Mint a mesebeli királynak.

S egyszer, amikor odáig jutott álmában, hogy úgy érezte, mindent látott, amit csak láthatott, nagy lélegzetet vett, mélyet sóhajtott, és összezsugorodott, hogy helyet adjon az új lehetõségeknek. És ekkor egyszer csak ott találta magát a Seregek Urával szemben, a sakktáblán. Apróbb volt, mint a fekete ló és a futár. Ott állt a fekete király helyén, fekete serege elõtt. Mellette felesége, szótlanul. Akárcsak egykor. Boldog volt és nevetett. Átölelte hûséges támogatóit: Kinizsit, Szapolyait, Rozgonyit, Vukot, Dóczit, Magyart, Bátorit és Jaksichot. Mennyi mesealak és derék legény itt, együtt! Még a fehér bábukra is ránevetett. A Legfõbb Hatalmasságra is. S nejéhez fordult: szeret téged az Úr, Beatrixom, az örökkévalóságig eljátszhatunk egymással!

Megértette, hogy két idõsebb énje odalett. Csak õ ért célba, legkisebb testvérként. De hát, Uramisten, õ célba ért! A legkisebb fiú mindig mindent helyrehoz! Amíg mesék vannak, él az igazság! Tudta már, hogy természetesen nem ért véget e történet, mert minden újra- és újrakezdõdik az örökkévalóságig. Minden döntetlen azzal fejezõdik majd be, hogy arra kéri az Úristent, hadd térjen vissza negyedszerre is, mert hát három a magyar igazság, de egy a ráadás! S mert hiába jó a jó, ha innen nézve lehetne jobb is! A választ is elõre ismerte már, mert önkéntes összehúzódásában megnyílt elõtte az idõ, s mindent érzett elõre, mielõtt megtörtént volna. Tudta, az Úr válasza is mindig ugyanaz lesz: ugyan már, fiam, hagyjuk! Ez patt lesz, Mattias, nem matt! – mert idõvel keresztnéven szólítják majd egymást – Mi is hárman vagyunk, Te is hárman voltál, ennél több már igazán istenkísértés lenne! Többet akarsz nálam, fiam? Inkább lépj! A törökverõ kibic meg, akinek mindig elfelejti a nevét, s mindig aforizmákkal jön, nem állja meg, hogy hozzá ne tegye majd: az ég magassága, a föld mélységei és a király szíve kifürkészhetetlen. Az angyalok meg rábólintanak.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.