A Brenner József tiszteletére emelt emléktábla avatása alkalmával rendezett ünnepségre népes sereg gyûlt össze: nem hiányozhattak az orvosi szakma, az irodalom, a zenemûvészet képviselõi, meg aztán hivatalos volt az író egyik novelláját megfilmesítõ filmrendezõ is, akinek következõ, még meg nem jelent alkotásáról azt suttogták a beavatott szakértõk, hogy méltó megörökítõje lesz e tragikus sorsú, sokoldalú tehetség életének.
A harmincnyolcadik Filmszemlére elkészült mû jónéhány kiemelt díjat nyert el; óriásplakátokon mûvészi ívben hanyatlott hátra bekötött szemmel az egykori pácienst játszó dekoratív színésznõ az orvost alakító hõsre. A napilapok hasábjain pedig sorra jelentek meg különbözõ cikkek az eladdig elfeledettnek gondolt íróról.
Brenner Jóska viszont másként gondolta mindazt, ami az újságok hasábjain híradásként szerepelt róla, és zajtalanul, a legkisebb feltûnés nélkül, fölkelt egy késõ õszi borongós délután jeltelen sírjából, megindulva a magyar határ felé.
Kelebiánál szerb határõrök tartóztatták föl, mivel bizonyos gyanúra adott okot, hogy Brenner nem tudta megfelelõen igazolni személyazonosságát, úticéljául Budapestet nevezve meg, ahol – meg- fogalmazása szerint –, filmet készítettek róla és félreértelmezik életmûvét. A határõrök egyike rögtön mentõt akart rendelni Brennernek, akirõl meggyõzõdése volt, hogy a vizsgált személy az üldöztetéses téveszmék valamilyen fajtájában szenved. A halott szerzõ csak úgy tudta elkerülni a kényszergyógy- kezelést, hogy míg az említett határõr telefonált, éppen akkor haladt el mellette a Szófiától Budapestig közlekedõ nemzetközi gyors, aminek hátuljára felkapaszkodva vészelte át a vámvizsgálatot. Elhagyva a határt, kényelmesen helyezkedett el egy kupéban, ahol két középkorú hölgy társaságában tette meg az utat a fõvárosig.
A virágos harangszoknyás hölgy, hogy az ismeretlen utast is belevonja a társalgásba, megkérdezte tõle, hogy milyen ügyben utazik Budapestre. A néhai nyugatos író, aki már tanult a határõrrel való beszélgetésbõl, röviden így válaszolt:
– Hagyatéki ügyben szándékozom odautazni.
– Csak nem elhalálozott valamelyik kedves rokona? – csicseregte mély együttérzéssel a másik hölgy, aki még szemüvegét is feljebb tolta, hogy odaadóbban tudjon figyelni a férfira.
– Valóban így történt – válaszolta Brenner nagyot sóhajtva. Ahogy egyre mélyebbre merültek a beszélgetésbe, a mûvésztõl megannyi bókot elnyerve a nõk egyre jobban hitték, hogy a nõi magazinok csupa butaságokat firkálnak össze arról, hogy a férfiak manapság nem tudnak udvarolni. A harangszoknyás még mély dekoltázsát is latba vetette, annyira megnyerte tetszését Brenner, és élénk érdeklõdést mutatott annak foglalkozása iránt.
– Tudja, nagysága – válaszolta hangjában szomorúsággal a férfi –, jelenleg egyszerû kísértet vagyok. Korábban voltam orvos, író, zeneítész és komponista.
– Egy mûvészember! – pihegte a nõ – És még a humora is rendkívüli…
Ezután a hölgy azonban olyan történetbe kezdett, hogy az magát a férfiút is meglepte, aki eredetileg nem lett volna ellene a hölggyel való behatóbb ismerkedésnek. Ugyanis a nõcske azt állította, hogy éjjelenként szobájában a tárgyak önálló életre kelnek, a televízió kikapcsolása után pedig erõs kopogást vél hallani, ami szerinte kísértetjárásnak tudható be.
– És találkozott magával a szellemmel is? – érdeklõdött élénken a meglepett Brenner.
– Ugyan – rántotta meg vállát a hölgy, aki hitetlenkedést fedezett fel a férfi hangjában –, a kísér- teteknek ektoplazmából felépülõ asztráltestük van, amit legfeljebb a filmfelvevõ és a fénykép tud rögzíteni.
– Pardon, ekto… micsoda? – kérdezett vissza a saját létében megkérdõjelezett kísértet, aki minden tanult ismeretét bevetve akarta megérteni ezt a tudományos paradoxont.
– Ektoplazma! – vágta ki amaz hidegen, fölényesen. Már a fõvárosban járt a vonat, így Brenner elfeledkezve beszélgetõtársairól, belemerült az utak, a gépkocsisorok, és megváltozott utcák nyüzsgõ látványába. Amikor leszálltak a Keletiben, a harangszoknyás fülébe súgta a szemüveges nõ:
– Te nem érezted, hogy milyen dohos földszaga volt ennek a férfinak? És az arca sápadt, akár egy holté…
– Ez egy alkoholista, nemhogy mûvész!
– És ha mégis az volt?
– Áh! – legyintett a harangszoknyás.
Ekkor azonban már a kísértet Brenner a Blaha Lujza térnél járt, azzal a feltett szándékkal, hogy személyesen hallgassa meg, hogy mit tanítanak róla az ország legkiválóbbnak mondott egyetemén. Lassan sétált el kigombolt felöltõben az Astoriáig, tehette ezt a legkisebb feltûnés nélkül, mivel az óriásplakátokon látható szõke színész és közötte a legkevesebb hasonlóság sem volt felfedezhetõ. Bement a Múzeum körúti Bölcsészkar egyik épületébe, s miután hosszas keresgélés után ráakadt a keresett kurzusra, amelyen valószínûsíthetõen az õ életmûvét is tárgyalják, majd másfél óra múltán ott ült az egyik legnagyobb egyetemi elõadóban. A belépõ tanárnak a rengeteg hallgató dacára föltûnt az ismeretlen férfi, és megkérdezte tõle, hogy milyen szakon folytat tanulmányokat. Brenner zavarában hirtelen megnémult, és hebegni kezdett.
A mellette helyet foglaló egyetemista segítette ki.
– Mondd azt, hogy áthallgatsz – súgta neki.
– Áthallgatok – felelte hangosan Brenner, a kísértet.
– És melyik egyetemrõl, ha szabadna érdeklõdnöm?
– Medikus vagyok.
– És milyen téma vonzotta ide?
– Csáth-kutatásba kezdtem – válaszolta most már magabiztosan.
– Annyira, hogy külsõleg is szeretne hasonlítani rá? – kérdezte megértõen a tanár, de erre a teremben lévõ egész hallgatóság hangosan fölröhögött. Még a kísértetet kisegítõ fiú is.
– Valahogy úgy – mondta Brenner. Erre az oktató beszélgetésbe elegyedett vele, meglepõdve tapasztalva, hogy a jelölt milyen járatos a Csáth-filológiában, a legújabb szakirodalmat azonban felettébb hiányosan ismeri. És föllelkesülve a témától, az óra további részében Csáth álomértel- mezésérõl, többszólamú epikájáról, a kárhozat grammatikájáról tartott elõadást, olyan esztétikai szépségû szaknyelven, hogy Brenner – szokásától eltérõen – könnyekig meghatódott.
– De kérem – próbálta vigasztalni Brenner szellemét –, ez csak szakma és irodalom…
– Tudom – fordult ki a terembõl hüppögve a kísértet. Néhány pillanat múlva azonban már újra fölháborodás vett erõt rajta, hogyha itt ilyen kifejezõen beszélnek az õ mûvészetérõl, megkeresi az igazi bûnösöket: a firkászokat, a legendagyártókat… de legfõképpen… a híres rendezõt!
Miután a feltámadás és az utazás fáradalmait a múzeumkertben kipihente, ahogy áthaladt az Astorián a Puskin mozi mellett haladt el, mozilátogatókat pillantott meg, akik a kora esti mozi- elõadásra, az életét megörökítõ filmre siettek éppen be. Brenner, miután se pénze, se ismeretsége nem volt bejutni az elõadásra, megvárta a kezdés utáni negyedórát, aztán észrevétlenül siklott be a termet takaró függöny mögé, majd résnyire kinyitva az ajtót besurrant, a hatodik sor közepe táján egy jól szituált nõ mellett foglalt helyet. A szellem pár percig némán nézte a filmet, de akárhogy erõltette emlékezetét, nem tudta semelyik filmkockában viszontlátni élete egyetlen színhelyét sem.
– Hol játszódik a film? – kívánta volna megtudni a hölgytõl.
– Egy elmegyógyintézetben – szólalt meg szinte sírva a nõ, akinek lelkét teljesen maga alá gyûrte a film brutális képeinek látványa.
– Jó, de mégis hol? – szeretett volna tájékozódni a kísértet.
– Nem mindegy?! – kérdezte fölháborodottan a nõ, aki rögtön meglátta Brennerben a szívtelen alakot, akinek ráadásul látása, hallása nincs az igazi mûvészethez.
– Egyáltalán nem – mordult vissza a fõhõs alteregója, aki valószínûleg az egész további filmet mélyen végigunatkozza, ha nem lett volna olyan helyes az a szõke ápolt, akinek érthetetlen módon rövidre volt nyírva a haja. Ahogy körülnézett a sötét teremben, csupa szörnyülködõ arcot látott maga körül, így kezdeti fölháborodásból unalomba fulladt kedve egyre inkább megvidámodott. Annál a jelenetnél, amely az õ pszichoanalitikus módszerét vélte volna demonstrálni, úgy kacagott, hogy a mellette ülõ hölgy már egész bizonyos volt benne: a férfi egy mániákus õrült.
Amikor véget ért az elõadás, egy csapat fiatal vitatta meg a mozi elõtt a látottakat. Brenner megállt és belehallgatott a beszélgetésbe.
– Az igazi zseni a nõ volt – mondta jólértesülten egy rakottszoknyás lány –, Csáth tõle lopta novelláinak témáit.
– Már megbocsásson, kisasszony – szólt bele kéretlenül a beszélgetésbe az elhunyt író –, de amikor az említett pácienssel találkozott a szerzõ, már novellák tucatjait tudhatta magáénak.
– Mit ugat ez bele? – kelt védelmére barátnõjének egy nagyranõtt, kapucnis fiú, fenyegetõen Brenner felé lépve. Aztán mégis békülékenyen hozzátette:
– Jó arc volt, betépve írta az Ópiumot.
– Nem, nem – próbálta volna meggyõzni a halott klasszikus a tanulóifjúságot –, akkor még semmilyen szert nem használt. Sõt, megkockáztatom, pontosan azért írta az említett mûvet, hogy parodizálja az abban az idõben divatos betegség- és mámorkultuszt.
Erre durván innen és onnan is beszóltak Brennernek, akit “kispolgár lúzer”-nek neveztek, akinek annyi lövése sincs Csáthhoz, mint a drogokhoz. Amikor ezt a kísértet meghallotta, hirtelen gyorsabban vert halott szíve, ereiben ismerõs vágy lüktetett, és elõzékenyen tudakolta – feledve, hogy az imént még fel akarta világosítani a jövõ nemzedékét –, hogy netán akadna-e az említett anyagból a tisztelt társaságnak.
– Hol éltél eddig? – nevette ki egy fiú, akinek ajkába egy piercing volt belõve – A morfium meg a hernyó drága, a gazdagoknak és öngyilkosoknak való.
– Ez is megteszi – mondta a rakottszoknyás lány, akinek valamilyen sejtelmes oknál fogva szimpatikus lett a szellem, miközben egy pirulát csúsztatott a kísértet markába –, de csak otthon használd, mert erõs.
A társaság elvonult, Brenner pedig magára maradt kezében az extasy-tablettával. Egy kutató figyelmével vizsgálta meg közelrõl az anyagot, amelybe a “PAX” felirat volt beleütve. Megízlelte, de nem tudott rájönni az összetételére, végül a mohóság elragadta és benyelte. Várta a gyors hatást, ám csalódnia kellett, mert a legkevesebb változást nem észlelte magán.
– Micsoda elsatnyult idegrendszerû a mai fiatalság, még ha kettõt bevennék sem érezném meg…
Megindult a Rákóczi úton a Fiumei út felé, hogy megkeresse azokat a pályatársakat, akik méltó helyen pihennek a Nemzeti Sírkertben. Úgy húsz perc elteltével a gyaloglás közben mégis elérte a tabletta hatása, minden szembejövõ járókelõt meg akart invitálni az éjszakai temetõi sétához, ragyogó arccal magyarázta nekik, hogy aki szeretne meghallgatni egy igazán szellemes beszélgetést a Nyugat egykori szerzõivel, tartson vele. Az éjszakai Pesten gyalogosan közlekedõknek rögtön feltûnt, hogy a sötét öltönyös fickónak valami hibázik. Amikor odaért a Sírkerthez, kifigyelte az éjjeli õröket, majd macskaügyességgel jutott túl a kerítésen. Mivel az õrzõkutyák megszokták a szellemek jelenlétét, ezért ügyet sem vetettek a kísértet Brennerre, aki már teljes eufóriában szólongatta a kortársakat, míg rá nem szólt egy XIX. századi politikus, nevesül Deák Ferenc, hogy viselkedjék a hely szelleméhez méltóan. Az író – akiben élt még a századelõ negyvennyolcas hamis romantikája – foghegyrõl válaszolt:
– Szégyellje magát, öntõl még a síromban is megfordulnék!
Ahogy haladt a temetõkerten át, a szer hatásától különös fényeket látott imbolyogni, végül a kõangyalok megelevenedve repdestek körülötte. Befordulva az egyik mellékúton, néhány méternyi gyaloglás után egy sírra telepedett le, és megkocogtatta annak kõlapját:
– Hahó, Desirée, itt vagyok!
– Mit akarsz? – felelt a kõlap alól Kosztolányi barátságtalanul.
– Nem is örülsz az unokaöcsédnek?
– Már megint nem vagy józan… Te soha nem változol meg.
– Te beszélsz, aki azt írtad halálom után, hogy csak utólag vált világossá számodra, hogy mindig is hajlamom volt az elmebetegségre? Tudd meg: egy ma élõ híres író azt nyilatkozta rólam, hogy van akkora jelentõségem, mint a Beatlesnek.
– Jobban szerettem a Rolling Stonest – jegyezte meg Kosztolányi, mint aki sokat tart magára.
A két rokon így beszélgetett el reggelig, vitatta meg az irodalom eddig legjelentõsebbnek mondott teljesítményeit, kitérve néhány képzõmûvészeti illetve zenei kérdésre. Abban viszont egyetértettek, hogy kevés hozzájuk méltó irodalmi teljesítmény akadt. Így folyt a kedélyessé vált diskurzus, míg egy temetõõr nem vette észre a Kosztolányi sírján ücsörgõ, a vita hevében és a szertõl áthevült, ingujjra vetkõzött Brennert. Elsõ gondolata volt, hogy átadja valamelyik hatóságnak, de mikor látta, hogy az elhunyt író a temetõkertben semmilyen kárt nem tett, sõt, elõzékenyen érdeklõdik az itteni bérleti díjakról, potenciális üzletpartnert látva benne, végül elengedte egy görbe estét csapó brókernek gondolva õt.
Ahogy visszafelé haladt immár teljesen kijózanodva, eszébe ötlött, tekintettel a délelõtti órákra, mielõtt a híres filmrendezõt meglepné, megérdeklõdi, hogy a tudomány jelen állása szerint milyen esélyei lehetségesek gyógyulásának, azonfelül pedig roppantul izgatta a minap elhelyezett emléktábla, amely az õ tiszteletére került munkahelye, az egykori Moravcsik– klinika külsõ falára. Viszonylag akadálytalanul sétált be a ma is müködõ kórház területére, amelynek udvarán a füves talajt vizsgálva kereste azt a helyet, ahol barátja, Schuster Gyula az õ boncolásra már alkalmatlan agyát eláshatta. Ahogy ott szemlélõdik, egy orvos lép hozzá, elõzékenyen érdeklõdve tõle, hogy netán valamiben segíthetne.
– Tudja, doktor úr, teljesen elvesztettem az eszem… – próbálkozott az egykori tanársegéd, a pszichoanalízis egyik legelsõ hazai kiválósága.
– Ugyan – nyugtatta a fehérköpenyes –, magának van betegségbelátása, úgyhogy elmebeteg már nem lehet.
– Azt mondják, hogy szörnyû dolgokat követtem el, de én nem úgy emlékszem… – kezdte a feleséggyilkossággal vádolt Brenner, aki elhatározta, ha már így alakult, mindent elmesél és – hanyagolva a híres rendezõ iránti bosszúját –, végére jár betegségének. Az ügyeletes a vizsgálóban pár kérdést föltéve neki “kórházi kezelést nem igényel” jelzéssel küldte el a járóbeteg-szakrendelésre.
Az orvos csak akkor gerjedt hirtelen haragra a volt adjunktus iránt, amikor az kifelé menet egy kezelttel beszédbe elegyedett, szóvá téve a doktornak, hogy meglátása szerint a beteg túlságosan sok szedatívumot kapott, holott gyógyszeres terápia az õ esetében nem lenne kívánatos. A feldühödött szakmabeli most már a biztonsági õrt is magához szólítva utasította ki a rögtönzött konzíliumot kéretlenül tartani akaró kontárt.
A kísértet szomorúan vette tudomásul, hogy ez a kor sem tudná valószínûsíhetõen hatásosan orvosolni az õ problémáját. És azon a bizonyos õszi kora délután elballagott a híres rendezõ törzs- helyére. Egy sarokasztalnál ült könyv fölé hajolva a sápadt, beesett arcú mûvész, mikor Brenner mellételepedett.
A filmmûvész felpillantott az olvasnivalóból, és kedélyesen fordult Brennerhez:
– Mi újság, Brenner Jóska?
– Hát megismer? – ütõdött meg az egykori auktor.
– Persze – legyintett a rendezõ, mint aki ennél különösebb dolgokat is megélt.
– De hát én egy kísértet vagyok!
– Nagyszerû, csakhogy rajtam kívül ezt nem hinné el senki. Elég lenne ideintenem a pincért.
– Nem zavarja, hogy az ön alkotása teljes mértékben kompromittál engem?
– Ugyan kérem – válaszolta blazírtan a rendezõ –, hol maradna akkor az alkotói szabadság, ha holmi kísértetek beleszólhatnának életük megfilmesítésébe? Ön zseni, de lássuk be, már halott. Ha nem akar zaklatás miatt innen rendõrségi kísérettel továbbállni, jobb, ha az ilyen dolgokat az utókorra hagyja.
– Hallatlan! – háborodott föl a tehetetlenségtõl Brenner, és maga után hangosan becsapva a kávézó ajtaját távozott. A beszélgetést egy szomszédos asztalnál ülõ fiatal nõ akaratlanul hallgatta ki, aki pár kétszázast a kávéházi asztalra dobva rohant az elhunyt író után, azonban az annyira meg- szaporázta lépteit, hogy a futástól a nõ bokája finom kis tûsarkújában állandóan kibicsaklott. Az Erzsébet hídon sikerült utolérnie, ahol Brenner József, a valaha élt sokoldalú tehetség, reménytelen tekintettel nézett a Duna örvénylõ, zavaros vizébe.
– Nehogy megtegye! – kérlelte a lány – Talán segíthetnék magának…
– Igaza van, mégsem lehet kétszer meghalni – válaszolta egy mártír hangján Brenner, és tekintete szakértõ szemme végigsiklott az ismeretlen nõ vádliján, combján, mindenén…
– Ugyan – mondta a kísértet, mint akinek eszébe villan valami –, maga csak egy nõ. Nem tudom, hogy tisztában van vele, hogy én egy nõcsábász vagyok.
– Szembetûnõ – szájalt vissza a lány –, de esetleg megírhatnám tárcanovellában a történetét.
– Egy firkász – becsmérelte az ajánlatot az elhunyt a híd korlátjának dõlve, de aztán mást gondolt – Mi volna, hogyha ön helyett én vetném papírra azt a novellát? Saját ügyemben mégiscsak én vagyok a leghitelesebb.
– Sajnálom, de nem küldhetem el mások írását a nevem alatt. Még akkor sem, ha egy remekíróról van szó.
– Rendben – állt rá rossz szájízzel az alkura Brenner –, a semminél mégis több.
Lassan este lett, amikor az élõhalott befejezte a vele történtek elbeszélését a PIM mögötti Károlyi- kert egyik padján. Miután rájuk sötétedett, a kertkapukat bezárni szándékozó õr felszólította a látogatókat, hogy hagyják el a területet. A lány meglepetten tapasztalta a Ferenciek terén, hogy a kísértet búcsú nélkül hagyta magára.
Állítólag azóta a mozigépészeknek rengeteg problémája akadt a híres rendezõ filmjeinek vetíté- sével. Vannak olyanok közöttük, akik egy magát kísértetnek kiadó, harmincas éveinek elején járó, rendkívül jól öltözött férfit okolnak a mûszaki hibák sorozatáért. Beszélik azt is, hogy néhány újságíró ugyanezt a férfit vádolja magánlaksértésért, személyes szabadság korlátozásáért, mivel éjjelenként az illetõ arra kényszeríti õket, hogy számukra ismeretlen mûveket olvassanak, mint a Varázsló kertje vagy a Mesék, amelyek rosszul végzõdnek.