„De a politikára jellemző, hogy a lehetőségeket – ha csekély esély mutatkozik is – mindig ki kell próbálni”

Antall József reálpolitikai felfogása és a demokratikus átmenet

Az alábbiakban olvasható gondolatmenet része egy átfogó koncepciónak,1 amely a rendszerváltás történetét egyetlen partikuláris szempont, a benne részt vevő politikai szereplők önértelmező tevékenysége alapján kívánja feltárni, nagy hangsúlyt helyezve azoknak a nyelvi eszközöknek (különösen a magyar politikai kultúrában hagyományosan nagy fontosságú nemzeti történelemnek) a szerepére, amelyek e szereplők rendelkezésére álltak, hogy segítségükkel értelmezni tudják a körülöttük zajló eseményeket. Mindezt azért lehet érdemes előrebocsátani, mert amikor rekonstruálni fogom Antall József nemzeti történeti témák kapcsán kifejtett reálpolitikai felfogását, az ilyen kérdésekben kicsit is tájékozott embernek könnyen kedve támadhat vitába szállni Antall általam bemutatott interpretációival Telekiről, Mindszentyről és másokról. Ez azonban szükségképpen félreviszi az egész ügy tárgyalását. Ami ugyanis itt és most Antall történeti konstrukcióból számunkra elsősorban érdekes kell legyen, az az a reálpolitikai fogalmi repertoár, amelyből a történész és a későbbi politikus dolgozott, mikor történeti és politikai kérdésekről gondolkozott és beszélt, s egyúttal az is, hogy a történész nyelvi eszközei miként váltak a politikusi eszköztár részévé. De, hogy e fogalmi repertoár valójában mennyire „teherbíró”, s hogy a benne megfogalmazott történeti elbeszélések mennyire „hitelesek”, olyan – nagyon is érdekes és izgalmas – kérdések, amelyek megválaszolását több okból is kénytelen vagyok inkább az Olvasóra bízni.

Az a probléma, amelynek bemutatására ehelyett itt röviden vállalkozom, azért talán mégsem egészen érdektelen. Ez pedig az, hogy nem állt könnyű feladat a rendszerváltás során megszülető új politikai osztály tagjai előtt. Nem csupán azzal kellett megküzdeniük, hogy nem rendelkeztek személyes tapasztalatokkal a demokratikus politizálás mikéntjével kapcsolatban, ráadásul most menet közben, nekik kellett kialakítaniuk a megfelelő játékszabályokat. De hogyan? A rendelkezésre álló minták: a különféle elképzelt Nyugat- képek, a nemzeti múlt demokratikus, liberális hagyományai szolgálhattak kiindulópontként, s ha hihetünk Körösényi Andrásnak, az 1990-es évek első felében egyemancipatorikus, normatív és konszenzusorientált felfogás vált a hazai politikai gondolkodás főáramává, amely talán azzal a vonásával jellemezhető a leginkább, hogy hívei, pártállástól függetlenül, úgy vélték, az ország tényleges problémáinak közös megoldásából legjobb lenne kizárni a „politikát”.2

Egyáltalán nem mindenki gondolkodott azonban így, s akiről a továbbiakban szó lesz, éppenséggel kivétel ez alól az általános szabály alól. Mert Antall József egy sajátosreálpolitikai felfogás keretei között értelmezte a politikát. E felfogást pedig leginkább az különbözteti meg a ’90-es évek elejére Körösényi András által jellemzőnek tartott gondolkodásmódtól, hogy a politikát nem a társadalom életét keserítő számos problémához hozzáadódó újabb problémaként értelmezte, hanem annak a sajátos cselekvési formának tekintette, amely – szerencsés körülmények között – egyáltalán lehetővé teszi célok és lehetőségek, eszmék és valóság összeegyeztetését. E felfogás megismerésének jelentőségét pedig elsősorban az adhatja a rendszerváltás ideje iránt érdeklődő számára, hogy bepillantást enged egy olyan politika belső motívumaiba, amely iránt a kortársak (meglehet, joggal) vajmi kevés megértéssel viseltettek.

Antall politikaképét olyan, megnyilatkozásaiban szüntelenül vissza-visszatérő fogalmak segítségével lehet azonosítani, mint lehetőség, modell és valóság, igazságos megítélés, történeti szituáció, kompromisszum, megalkuvás és politikai morál, s amelyek érdekes módon végigkísérik életművét, történészi írásaitól politikusi megszólalásaiig, legyen szó akár egy történelmi előd előtti tisztelgés alkalmától saját kormánya működésének védelmezéséig. Antall gondolkodását láthatóan az a kérdés határozta meg, hogy van-e olyan mérce, amelynek alapján biztosan megítélhető egy politikai tett helyessége (mind a múltban mások által megtett, mind a jelenben megtehető lehetséges cselekvések esetében), s mint régi vágású reálpolitikus, a történeti szituáció kényszerei és az (erkölcsileg) igazolható célok közötti minél előnyösebb kompromisszum megteremtésében látta a helyes politikai cselekvés értelmét.

„Kunst des möglichen”

Bár történetünk szempontjából nem feltétlenül tűnik majd központi jelentőségűnek, a pontosság kedvéért mégis érdemes fogalmi különbséget tenni a politika realitásával való szembesülés minden bizonnyal történeti korokon átívelő tapasztalata és a reálpolitika mint a politikai valóság bizonyos sajátosságaival kapcsolatos tapasztalatok megfogalmazásának nyelvi eszköztára között. Ez utóbbinak ugyanis létezik egy, bár nem minden probléma nélkül ugyan, de mégis történetileg körülhatárolható, különféle késő humanista politikai gondolkodókra (Machiavellire, Guicciardinire, Boterora) és a 19–20. század német historizmusára (Rochow, Ranke, Meinecke) visszavezetett tradíciója. S amikor az alábbiakban reálpolitikáról lesz szó, azzal a feltételezéssel fogunk élni, hogy Antall politikafelfogása szorosan kapcsolódik ehhez a diszkurzív tradícióhoz, még ha ennek alaposabb igazolására itt és most aligha van lehetőség.

A híres bismarcki szállóige szerint a (reál)politika a lehetőségek művészete. Minden egyéb már viszonylag egyszerűen levezethető ebből a tételből. Így például, hogy a politikában egyetlen szépen kigondolt terv, egyetlen tiszta és magasztos eszmény sem számíthat biztos sikerre. A folyton változó, s többnyire a cselekvő szándékaira nézve kedvezőtlen külső körülmények között minden erkölcsi normával, minden értékkel megtörténhet, hogy végül szembekerül az ember pillanatnyi, de nagyon is húsbavágó érdekeivel. De cserébe mindig vannak lehetőségek, amelyek megragadhatók, és ezáltal a helyzetet a saját előnyünkre lehet fordítani. Legfeljebb azt nem lehet megmondani, miről ismerhetők fel az ilyen helyzetek. Ezért a politikus nem tehet mást, mint hogy elvont eszmék és elméletek helyett pusztán saját józan ítélőképességére, okosságára, szemmértékére bízza döntéseit, s csak reménykedhet abban, hogy eközben közelebb jut egyéb céljainak eléréséhez (mint ahogy abban is, hogy jó célokat választott egyáltalán).

Aligha meglepő ezek után, ha azt mondjuk, hogy a reálpolitika képviselői előszeretettel tárgyaltak történeti kérdéseket, s hogy általában azt hangsúlyozták, a történeti cselekedeteket elsősorban a történeti szituáció igényeihez, s nem valamilyen külső normához kell mérni. Így volt ez a reálpolitika hazai irodalmában is, ahol általában olyan kényes kérdések kerültek elő, mint hogy elkerülhetetlen lett volna-e Mohács, ha Mátyás politikáját folytatják, ha nincs a Dózsa-felkelés, ha Szapolyai serege idejében kap indulási parancsot? Vagy, hogy vajon milyen mozgástere volt a 17. század magyarországi és erdélyi politikájának? Hogy volt-e realitása a költő és hadvezér Zrínyi programjának, reálisak voltak-e II. Rákóczi Ferenc célkitűzései, lehetett volna-e jobb kompromisszumot kötni a szatmári békénél? Hogy elszalasztott-e valamilyen nagy lehetőséget a magyar nemesség 1790–92 között? Hogy volt-e alternatívája a reformkori liberális programnak? Volt-e esély 1848–49-ben a forradalom és szabadságharc győzelmének? Helyes volt-e a kiegyezés? És így tovább…

A reálpolitika olyan elkötelezett képviselője, mint Szekfű Gyula, vagy olyan kérlelhetetlen kritikusa, mint Bibó István egyaránt hosszas fejtegetésekbe bocsátkozva tárgyalták a magyar történelmet, s jutottak el 1945 után részben érintkező, részben homlokegyenest szembenálló következtetésekhez. Így Szekfű, aki a szovjetek hosszú távú dominanciáját tekintette a magyar politika mozgásterét meghatározó tényezőnek, a Forradalom után-ban, radikális társadalomátalakítást tartott fontosnak.3 Míg Bibó, az Eltorzult magyar alkat-ban megsemmisítő bírálatát adta a korábbi évtizedek „hamis realizmusának”, mondván: „a kiegyezéses Deák Ferenc követői: Salamon Ferenc, a két Andrássy, Apponyi Albert, Tisza István, Pethő Sándor, Szekfű Gyula”4 eszméiből „semmi, de semmi nem érvényes”, s fogalmazta híres tételét, hogy a politikában nem lehet hosszú távon hazudni, márpedig a realizmus egy alapvetően „hazug politikai konstrukció” volt. S maga is radikális társadalomátalakítás mellett foglalt állást.

Mint látni fogjuk, a mindig is politikusi pályára készülő történész, Antall József politikai eszméi ebben a magyar politikai kultúrában oly fontos reálpolitikai hagyományban gyökereztek. Nem véletlenül adta Antall a Modell és valóság címet a politikai végrendeletének szánt kétkötetes életműkiadásnak, vagyis emelte ki, mintegy írásait egységbe fogó vezérmotívumként, ezt a lehetőségek és kívánatos célok közötti dilemmát megfogalmazó fordulatot. Az más kérdés, hogy ugyanakkor külső leírásokban a „realizmus” szinte sosem tartozott az antalli politika jellemző vonásai közé. Hogy miért? Az alábbiakban majd erre is keresünk valamiféle választ.

Modell, valóság, igazságos megítélés

Modell és valóság címet Antall először az 1973-as Ábránd és valóság kötetben megjelent Eötvös-tanulmányának adta. Ekkoriban az elsősorban orvostörténészi karriert befutó szakember előtt még legfeljebb távoli lehetőségként lebeghetett az aktív politikusi tevékenység. Igaz, utólag úgy értékelte történészi munkásságát, hogy „a saját szakmámon belül, a történeti és politikatörténeti munkámban tettem azt, amit tehettem, és amiről úgy gondoltam, hogy hasznos.”5 Vagyis, egyfajta reálpolitikai értelmezést adott neki, miközben tanulmányainak hősei, Toldy, Semmelweis, Eötvös, maguk is reálpolitikai dilemmákkal küszködnek Antall előadásában.

Ezekben a tanulmányokban a történész előtt álló speciális kihívás, a reálpolitikai nézőpontú „elbeszélés nehézsége” az, hogy míg e figurák megítélése alapjában véve kétségbevonhatatlan, hiszen ők a nemzeti múlt nagy alakjai, az is világos, hogy egyikük sem tekinthető igazi politikusfigurának. Tetteik (orvostudományi, irodalomtörténeti, állambölcseleti munkáik) bizonyos értelemben afféle politikapótlékok, amelyek legfeljebb akkor tekinthetők politikai cselekvéseknek, ha feltételezzük, hogy a tényleges politikai cselekvés lehetőségei erősen behatároltak. Különösen igaz ez a Modell és valóság Eötvöse esetében, akinek életpályáját Antall leginkább ellentmondásaival szerette jellemezni: egyfelől a „magyar risorgimento”6 nagy alakjai közé sorolta, másfelől nem győzte hangsúlyozni, hogy – Széchenyivel együtt – „a politikában amatőr”, az olyan politikai profik mellett, mint Kossuth és Deák.7

Modell és valóság című tanulmány ezt a kettősséget vezeti végig Eötvös életművének elemzésében. Így például a Schmerling-korban az a kérdés foglalkoztatja a szerzőt, hogy miként állták ki a kor politikusai a (cselekvési lehetőségek beszűkülését jelentő) „várakozás próbáját”8 Majd azokat a sajtóvitákat elemzi, amelyekben a dualista államot „megtervezik”,9 tárgyalja Eötvös nagy összefoglaló elméleti művét, az Uralkodó eszméket,10 s végül azt a kérdést vizsgálja meg, hogy a „miniszteri székben” hogyan szembesül Eötvös újra „modell és valóság dilemmájával”.11

mércét ebben a történetben annak a „nagy nemzedék”-nek a standardja jelenti, amely „megvalósította a kor parancsát”: a „polgári átalakulás és nemzeti önállóság” programját, illetve a „liberalizmus eszmevilágát.” E nézetek közös alapot jelentenek, egybefogják „a politikai palettán sokszínűnek tűnő közéletet”, s egyúttal szemben állnak a „konzervativizmus és radikalizmus” eszméivel, amelyek „nemcsak a módszerekben, de az eszmékben is ott kísértenek a klasszikus liberalizmus szomszédságában.”12

Ehhez lehet mérni a politikai pályákat, s megállapítani, hogy korántsem mind „egyformán vállalták a kínálkozó alkalmat vagy éppen a bukás kockázatát.” És mivel ez a korban elgondolható lehetőségek határai közé szorított cselekvési szabadság „adja meg a mércét az elszántság és a megalkuvás próbáján”, e mércéhez mérve kirajzolódik a kor személyiségeinek egyfajta hierarchiája, amelyben „minden korszaknak, vagy inkább a korszak egy-egy szakaszának megvolt a maga vezéralakja – Széchenyi, Kossuth és Deák –, akinek egyénisége nemcsak formálta idejét, hanem alkatával és programjával a lehetőséget is jelezte az utókornak.” Mely hierarchiában Eötvös helye nincs ugyan a legnagyobbak között, de „néha meginogva, előbbre vagy hátrább húzódva, mindenképpen az elsők közé tartozott – de vezérré sohasem válhatott!” Amit az ellensúlyozhat, hogy „ha nem az előtérben tündöklő államférfit, hanem a korszakot formáló, eszméket plántáló állambölcselő politikust keressük, talán a legnagyobb volt.”

Miközben egyértelmű, hogy ebben a konstrukcióban a történelmi megítélés mércéje egy nagyon erős morális eszmény, a nemzeti célok politikai képviselete, amelynek felvállalása „elszánás”, elhagyása „megalkuvás”, nehéz nem észrevenni, hogy Antall történeti elbeszélésében mennyire fontos szerepe van a politikai képességeknek és a politikai sikerességnek. Ennek köszönhetően pedig az Eötvös-tanulmány akaratlanul is egy belső vita dokumentumának bizonyul: mentségek sorát felvonultató védőbeszédnek a politikai sikeresség tekintetében a második vonalba szoruló Eötvös egyéb érdemeinek elismerése érdekében. Ilyen mentség számára a „korparancs” felismerése, ilyenek az „eszméket plántáló állambölcselő” érdemei, s ilyenek szakpolitikai elképzelései, amelyekről a történész nagyvonalúan „[e]gy évszázad távlatából” megállapíthatja, „hogy a 16 éves korig lényegében egységes középiskola után, az egyetemre […] előkészítő rendszer sokkal jobb alapot nyújtott volna a megvalósult osztrák rendszerű gimnáziumnál. A korán jött halál azonban éppúgy elsikkasztotta javaslatát, mint a felsőoktatás egészét rendező javaslatait.”13

Alig különböző problémával szembesülünk a Teleki Pál emlékére már politikusként, 1991. április 3-án Máriabesnyőn tartott ünnepségen mondott Antall-beszédben, amelyben a miniszterelnök hosszasan fejtegette, hogy „Teleki Pál életművében mindig figyelembe kell venni azt, hogy mely korban élt, milyen kihívásokra adott választ, és mi volt a válaszadás lehetősége, itt a Kárpát-medencében… Mit tett, és hogyan kísérelte meg tudományban, politikában, nevelésben, mindabban, ami e gazdag életműnek része volt, Magyarország felemelkedését szolgálni?”14. Vagyis a beszéd éppen azt a narratív konstrukciót alkalmazta Teleki esetére, amiről eddig volt szó: a nemzeti történelem „igazságos megítélését” a nemzeti perspektíva („Magyarország felemelkedése”) és a történelmi szituáltság együttes figyelembevétele teszi csak lehetővé. Csak amíg Eötvös esetében a politikusi és nem-politikusi szerepek ellentmondása okozta „modell és valóság” feszültségét, itt a „kor” és annak „kihívásai” jelentik azt a „valóságot”, amely az elvárásainkkal szemben áll.

A két eset közötti, a tudományos és a politikai diskurzus eltérő követelményei által diktált különbségek ellenére is fennálló hasonlóság annál feltűnőbb, mivel ahogy Eötvös esetében nincs kétség, hogy ő egyike a reformkor „szellemóriásainak”, úgy Telekinél is nyilvánvaló, hogy a vele szemben elvárt „igazságos megítélés” apologetikus igény. Antall nyíltan jelezte, hogy egykori elődje életében számos vitatható pont van, így „[m]ondjuk ki, a numerus claususról vagy az 1939-iki negyedik törvénycikkről van szó”,15 amelyek „kétségeket támasztottak vagy egyoldalú megítélésre adtak alkalmat.” „Egyoldalú megítélésre”, hiszen Antall ténynek tekintette, hogy Teleki Pál szándékai harmonizáltak a nemzeti szemponttal, ezért narratív konstrukcióját visszafelé kezdte alkalmazni. Az efféle rossz döntések „kételyeket” támaszthattak Teleki megítélésében, de egyfelől figyelembe kell venni Teleki érdemeit, másfelől, mondta Antall, Teleki „egy konzervatív világszemlélet képviselője volt”. Így aztán, vonhatta le Antall a következtetést, Telekit történelmileg kell megítélni, mert ő „a kor által meghatározott nagy politikai kihívásokra az ország geopolitikai helyzetének ismeretében kompromisszumokat keresett és a kompromisszumok keresése néha megalkuvásokkal, átmeneti kudarcokkal jár”.

Antall nem mondta, hogy Teleki helyesen járt el, csupán, hogy nemzeti látószögből tekintett a politikára, és hogy saját korának gyermeke volt, s ennek figyelembevétele szükséges az „igazságos megítéléshez”. Mindennek persze van hatása a nemzeti történeti elbeszélés formálódására is. Antall inkább hangsúlyozta a nemzeti perspektívát és a történelmi szituáltságot, mint azt a gondolatmenetében fontos szerepet játszó előfeltevést, hogy tudásunk, cselekvési lehetőségünk korlátozott, ezért történeti narratívája alapjában véve apologetikus jellegű lett. Arról szólt inkább, hogy „nincs történelmietlenebb”, mint szemrehányást tenni – mondjuk – Telekinek, és nemigen hangsúlyozta azt, amit a gondolatmenet logikája implicit módon, sőt félig-meddig kimondottan tartalmazott. Azt a beismerést ugyanis, hogy „nincs történelmietlenebb”, mint azt hinni valakiről, hogy hibátlan. Mivel azonban az egyes ember cselekvése a nemzeti történelem összefüggéseiben nyeri el értelmét Antallnál, ezért az ő megítélése másodlagos, pontosabban, „igazságos megítélésben” a nemzeti történelem értékei sugároznak át tetteinek elbeszélésére, s ehhez képest veszti el jelentőségét tetteinek egyenkénti megítélése.

Fontos ezt hangsúlyoznunk, mert így érthetjük meg Antall politikaképének a maga idejében egyik legkevésbé tolerált vonását: gyakori történeti hivatkozásait, amit a ’90-es évek elejének egyre hevesebb politikai vitáiban sokan összekevertek a restauráció igényével. Holott Antall valójában sosem a múlt helyreállításának igényével lépett fel, s hogy miért nem, az talán még az Eötvös-tanulmányból, és a Teleki-beszédből is viszonylag könnyen belátható: azért, mert minden kornak saját követelményei vannak, saját problémái. A nemzeti történelem nem visszavágyott status quo ante, csupán mérce, amelyhez a gyakran szűkre szabott történeti lehetőségek közepette megtett politikai tettek megítélhetők. A múlt felidézése nem annak igénye, hogy térjen vissza, ami elmúlt, hanem, hogy a politikai cselekvésnek a realitás követelményei mellett legyenek morális mércéi is. Mivel azonban a politika valósága Antall szerint meglehetősen mostoha a morálisan vállalható célokkal szemben, a nemzeti múlt nagy alakjaival szemben legalábbis megértőnek kell lennünk.

Kompromisszum, alku, politikai morál

Antall politikai nyelvében vannak a lehetőségek és célok közötti kapcsolat leírására vannak további eszközök is, amelyek közül a legfontosabb talán az a kifejezés, amely „a lehetséges és a jó célkitűzések közötti ésszerű megállapodást jelenti”, s ez a „kompromisszum” fogalma.16 Találkozhattunk már vele Telekinél, akinek a mentségére hozta fel, hogy „a kor által meghatározott nagy politikai kihívásokra az ország geopolitikai helyzetének ismeretében kompromisszumokat keresett.”

A „kompromisszum” tehát a megfelelő politikai válasz „modell és valóság”, a „lehetséges és a jó célkitűzések” ellentmondásaira, s mint ilyen központi szerepet játszott Antall politikai koncepciójában. S nem csupán a történeti tárgyú megnyilatkozásaiban. Az idézett definíció egy Bencsik Andrással készült, az MDF VI. Országos Gyűlése előestéjén adott interjúban hangzott el, a Csurka Istvánnal való konfliktus tetőpontján, s az 1989. szeptember 18-i nemzeti kerekasztal- megállapodás és az 1990-es MDF–SZDSZ „paktum” védelmében, olyan politikai magatartási opciókkal szemben, mint a „kocsmapolitizálás”, az „opportunizmus” és a „doktrinerség”, amelyeket Bencsik egy 1989-es Antall-beszédből idézett. Könnyű felismerni a „kompromisszum”-nak ezekben az ellenfogalmaiban a két kritérium, a nemzeti szempont és a helyzethez alkalmazkodás közötti egyensúly hiányát. A „doktrinerségnél” a helyes elveket viszik túlzásba, az „opportunizmus” esetében hiányzik az elvszerűség, a „kocsmapolitika” pedig éppúgy semmibe veszi a lehetségest, mint a doktriner, de a látszat ellenére éppannyira komolyan vehetetlenek az elvei, mint az opportunistának.

Ezért mondta Antall, nyilvánvalóan Csurkára vonatkoztatva:

[e]nnek a handabandázó politikai betegségnek van egy érdekes sajátossága, amikor alig várja az illető, aki javában handabandázik, hogy valaki végre lefogja, mert attól fél, hogyha nem fogják le, akkor mégiscsak bele kell neki keveredni a verekedésbe, ami persze kockázatos.17

Az „opportunizmussal” pedig Antall a „gyávaságot” és a „megalkuvást” kapcsolta össze, amely utóbbi a „kompromisszum” igazi ellenfogalma, hiszen nem „ésszerű megállapodás”, hanem – a szövegkörnyezetből kikövetkeztethetően – önfeladás, behódolás, s így tulajdonképpen nem sok köze van az igazi politikához. Ez egyébként vissza- visszatérő gondolatmenete volt Antallnak, Teleki-emlékbeszédének egyik, már idézett részletében is azt mondta, „a kompromisszumok keresése néha megalkuvásokkal, átmeneti kudarcokkal jár”. Igaz, itt a „megalkuvás”, nem lévén összekapcsolódva a „gyávasággal”, nem következetesen torz politikai magatartást jelentett, hanem pusztán „átmeneti kudarcot”, olyan pillanatot, amelyben nem sikerült megtalálni a megfelelő „kompromisszumot”. De mindkét esetben azért a „megalkuvás” negatív konnotációkat hordozott, a hamis, inadekvát politikai cselekvést konceptualizálta.

A „kompromisszum” fogalma azért érdekes, mert sajátosan ambivalens értelmet hordoz, ami visszatükröződik Antall szóhasználatában is. Egyfelől a szó hétköznapi jelentése18 két fél közötti megegyezésre utal, s Antall maga is ilyen eseteket hozott példaként a Bencsik-interjúban: az NKA- megállapodást, az MDF–SZDSZ-„paktumot” (nem szerepel viszont a földkérdésben megkötött MDF– FKGP-megállapodás, ez nemigen tartozott Antall szívesen felidézett politikai lépései közé). Sőt, történelmi analógia gyanánt, mintegy a politikai kompromisszum iskolapéldájaként, az 1867-es kiegyezést is, amelyet egyenesen „történelmileg elkerülhetetlen kompromisszumnak” nevezett. A „kompromisszum” ebben az értelemben a politika többi szereplőjéhez való viszonyt írta le, s egy olyan politikai gyakorlatot feltételezett, amely – ha nem is konszenzust, de – a szembenálló érdekek közötti közvetítést, s legalábbis bizonyos nyitottságot a kölcsönös megegyezés lehetőségére. Másfelől azonban Antall definíciója inkább a „modell és valóság”, a „lehetséges és a jó célkitűzések” összehangolására utalt, s a Teleki emlékbeszédben is ebben az értelemben használta. Ez a fajta politikai „kompromisszum” viszont általában a külső kondíciók figyelembevételére vonatkozott, s legfeljebb metaforikusan nevezhető kölcsönös megegyezésnek. Lehetséges persze a kétféle jelentést összeegyeztetni, ehhez azonban szubszumálni kell az elsődleges jelentést a metaforikus kifejezés alá.

Akárhogy is, a „kompromisszum” fogalma jól beleillett Antall politikaképének nemzeti történeti fogalmakkal való leírásába: egyfelől feltételezte érdekek, értékek, helyzetek pluralitását és kényszerítő erejét, másfelől fontosnak tartotta az ezek közötti közvetítést, a közös megegyezés lehetőségének keresését, amelynek a nemzeti történelem révén definiált politikai közösség érdeke lehet az egyik alapja. Vagyis, a politika antalli leírása nem is konszenzuális, nem is konfliktusos politikamodellt implikált, hanem olyat, ahol a politikai szereplők a nemzeti célok és a „lehetőség” kritériumai által körülhatárolt játéktéren belül, a reálpolitikailag leírható módon cselekednek, saját szempontjaik szerint, amit tudnak, tehetnek, akarnak.

Mindez azonban alig illett az antalli politika külső leírásaiba. Az Élet és irodalom, a Magyar Narancs és más közéleti lapok hasábjain megsemmisítő bírálatok érték, nacionalizmussal, tekintélyelvű, antidemokratikus kormányzással vádolták. S ez, ha némiképp visszafogottabban is, de politikai ellenfelei megnyilvánulásaiban is visszhangzott. A sokat idézett Szabó Miklós például „istenadta politikai antitalentumnak”19 nevezte, Pető Iván pedig azt mondta Boross Péterről, hogy ő Antallnál sokkal pragmatikusabban gondolkodik, míg Antall „pökhendi, arisztokratikus és a hétköznapi problémáktól meglehetősen idegen politikusként jelent meg a magyar társadalom szemében”20 (bár hozzátette, hogy ügyes volt a „kamarillapolitikában”). Igaz, Kis János némiképp megengedőbben nyilatkozott róla, amikor például azt mondta az NKA-megállapodás történetéről, hogy miután az MDF és társai kihátráltak az MSZMP-vel való megegyezés reményében a régi közös álláspont mögül, az SZDSZ-szel sem „ebben az ügyben komolyan érvelni, sem az általuk előadott kompromisszumtól eltérő egyezségről tárgyalni sem voltak hajlandók”,21 de döntésüket nem nevezte „irracionálisnak”, csupán „számítási hibának”. Tölgyessy Péter pedig kifejezetten elismerte, hogy Antallt „[n]em jellemezte a tipikus magyar politikusi betegség, a merev kompromisszumképtelen fantáziátlanság. Kész volt nemcsak taktikai, de stratégiai engedményekre is. 1989–90-ben kifejezetten leleményesen politizált. Ha kellett, vezéráldozatot hozott.”22 Ámde, tette hozzá, a médiaháborúnak nevezett hosszú politikai küzdelemben megváltozott, „elvesztette régi rugalmasságát. Ez volt az ő verduni csatája. Egy állóháborúban akart mindenáron áttörni.”

Így például 1990 nyarán, amikor az SZDSZ javaslatot terjesztett be az Országgyűlés elé, hogy hatalmazzák fel a kormányt a Varsói Szerződésből való kilépésre, az 1956. november 1-i semlegességi nyilatkozat alapján, Antall kijelentette,

több alkalommal – éppen miután ezek a kérdések felmerülnek külföldön is, itthon is – elmondtuk, hogy van olyan történelmi szituáció, amikor egy történelmi szituációban, éppen azért, mert az utolsó szalmaszál sincs meg, akkor előlép a politikai morál. 1849-ben az olmützi alkotmány indokolja meg azt a politikailag sokat vitatott lépést, amit az 1849-es trónfosztás jelentett – ez pontosan az a történelmi reflex volt 1956- ban, mint az 1849-es trónfosztás. Pontosan tudta mindenki, hogy ebben a történelmi szituációban nincs több esély, ebben a történelmi szituációban egy kormány kinyilvánította azt a szándékát, hogy ne legyen lehetőség arra, hogy érv maradjon a közvetlen beavatkozásra. Tudtuk azt, hogy ez nem változtat a történelmi tényeken, és pontosan úgy felel meg a valóságnak, ahogy Király Béla elmondotta: a nyilatkozatot követően, illetőleg azzal párhuzamosan összeállt az a fegyverszüneti tárgyalásokra kijelölt bizottság: Losonczy Géza, Kővágó József és mások.23

Vagyis Antall koncepciója megengedte, hogy bizonyos tettek akkor is politikailag érvényesnek számítsanak, ha nincs semmilyen reálpolitikai megalapozottságuk. Ilyenkor „előlép a politikai morál”, további cselekvési lehetőség hiányában még mindig érvényben maradnak a nemzeti szempontból helyes elvek, és a lehetőségek között máskor kompromisszumra kell törekedni. Az ilyen cselekvés nyilvánvalóan elsősorban a történelemkönyvnek szól, nem a helyzetnek, és Antall mégis elfogadta helyességét, épp úgy, ahogy a helytelen, „kudarcos” vagy „megalkuvó” reálpolitikai kompromisszumok számára is felmentést adott számára a nemzeti szempont.

Hasonlóan vélekedett akkor is, amikor Mindszenty Józsefről beszélt 1991. május 4-én Esztergomban, a hercegprímás újratemetésén. Mint mondta, Mindszenty „a magyar történelem egyik olyan személyiségévé vált, aki saját áldozatos tevékenységével hívta fel a figyelmet az egész közép-kelet-európai térséget fenyegető veszélyekre”.24 Vagyis, fő érdeme tevékenysége áldozatossága és az a funkció, amit ez az áldozat betöltött: a figyelemfelhívás. Antall ebben az esetben még azt is elismerte, hogy „hajthatatlansága, a rugalmasság hiánya talán megakadályozta néhány egyházi intézmény megmentését, de – teszi hozzá – jellembéli szilárdsága örök értéket jelent az etikában.”25 S bár az „örök” jelző megtévesztő lehet, Antall itt valójában nagyon is e világi, politikai morálra célzott, hiszen a történetet Mindszenty szavaival folytatta, aki maga is bevallotta, hogy nem kompromisszumkeresően jár el, de „ha kompromisszumra lépek, sokan közülünk nem fognak mértéket tartani a megalkuvásban”26 (figyelemre méltó egyébként Mindszenty szóhasználata, amely nagyon is antalli, bár egyetlen logikai sorba helyezte a kompromisszumot és annak ellenfogalmát), amit Antall megerősítőleg úgy kommentált: „hajthatatlan ellenféllel állt szemben”, s hozzátette, végül azok is osztoztak Mindszenty sorsában, akik nála jobban hajlottak a „megalkuvásra”.

Ez tisztán az a szituáció ismét, amikor a reálpolitikai lehetőségek megszűntek, a kompromisszum csak látszólagos lehet, s amikor „előlép a politikai morál.” A politikai morál pedig olyan magyarázó séma Antallnál, amely befogadást enged a nemzeti történeti kánonba, amelyen belül egyaránt helyet kaphattak egykori viták több oldalának képviselői is. Történeti jelentőségüket ugyanis nem hibátlanságuk, hanem a nemzeti szemponthoz való ragaszkodásuk adja, s ehhez képest, mondta Antall a Mindszenty-beszédben „el kell hogy némuljanak végre a kicsinyes viták, a kinek volt igaza hamis szempontjai”.

Ezért is végződhetett a Mindszenty-beszéd Antallnál egy olyan idézettel, amelyet eredetileg maga Mindszenty mondott példaképéről, de amely valójában BerzsenyiOsztályrészem című, neosztoikus27 elemekből építkező versének parafrázisa:

Partra szállott, révbe ért,… bevonta vitorláját arról a zajló élettengerről, amelynél nehezebb keveseknek jutott osztályrészül. Hibázott is, mert dolgozott. Csak a tétlenek azok, akik egynél több hibát nem követnek el életükben. A szelek mérgét immár kiállta. Emlékezete él az örökkévalóság ormain, a múlandóság silány vizei felett. Az emlékéhez vezető utat nem veri fel a gyom. Emléke nem fél az idő mohától. Eljön az idő, amikor hibái mellett erényeit is ismerik és emlékét becsülettel és híven őrzi az utókor…”28

Az idézet pikantériáját ugyanis az adja, hogy miközben mintegy megismételte, összefoglalta azt a narratív konstrukciót, amely a politikai morál kritériumát is érvényesnek fogadta el a nemzeti történelmi kánonba való bekerüléshez, a nemzeti irodalmi kánon egyik nagyságának felidézésével mintegy nyelvileg is végrehajtotta a kanonizálás aktusát.

„Azért egy ország mégsem tévesztendő össze a Népstadionnal”

1992-ben, amikor mindinkább szembesülnie kellett a miniszterelnöknek a kormányát övező széleskörű elutasítottságának, azzal védte politikai cselekedeteit, hogy

Azért egy ország mégsem tévesztendő össze a Népstadionnal, ahol 22 ember fut, és régen 80 ezer kiabált. Hát a kiabálók mindig azt mondják, hogy hová rúgjad azt a labdát, vagy kinek passzold át. Akik ott voltak és játszottak, azok tették azt, amit lehetett, és igenis, azért tették, hogy ma itt lehessünk. Nem hazudtunk, nem mondtunk mást, megmondtuk, hogy milyen nehéz lesz, pedig ez csak az egyik, ami a mi feladatunk.29

Mint látható, Antall itt is ugyanazt a dilemmát fogalmazta meg, mint amit eddigi példáinkban megfigyelhettünk az Eötvös-tanulmányban, a Teleki-és a Mindszenty-beszédben, a Csurka-ügy kapcsán adott interjújában és 1956-tal kapcsolatban mondott hozzászólásában. A „tették azt, amit lehetett” a politikai cselekvés valóságát, az „és igenis, azért tették, hogy ma itt lehessünk” a politika modelljét írta körül.

A beszédből kiérezhető sértettség és apologetikus szándék azonban nem csupán azt jelzi, hogy Antall saját politikájának mércéjeként is a reálpolitikát tekintette, de arra a paradoxonra is, ami sokban hozzájárulhatott az antalli politikai iránnyal szembeni ellenérzésekhez. Miközben ugyanis elvileg elismerte a kritika jogosságát, mégis világos korlátokat – a nemzeti szempontot – kívánt szabni a kritikák számára. S ezt még viszonylag könnyen megtehette valaki egy 19. századi magyar politikus életművével, ahol a hajdani vitapartnerek álláspontjai egyaránt méltányolhatóak voltak, de már kevésbé ott, ahol a „kicsinyes viták” fél évszázad távolából sem csitultak. S aligha meglepően nem sok megértést kapott a jelenben, ahol a vitatkozó nézetek képviselői közül egyik sem (vagy pontosabban mindegyik, külön-külön, egymás ellenében) vélt rendelkezni az ítélkezéshez szükséges külső nézőponttal.

  1. Ez a témája védés előtt álló disszertációmnak, amely A rendszerváltozás „antalli pillanata”: A nemzeti történelem mint politikai nyelv szerepe a magyar politikai diskurzusban 1989–1993 címet viseli.
  2. Körösényi András: Értelmiség, politikai gondolkodás és kormányzat. Budapest: Osiris. 2000. 89–122.
  3. Szekfű Gyula: Forradalom után (s. a. r. Glatz Ferenc). Budapest: Gondolat. 1983.
  4. Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In Bibó István válogatott művei. II. kötet. Budapest: Magvető 1990: 605.
  5. Antall József: MDF és kereszténydemokrácia. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 429.
  6. Antall József: A társadalombiztosítás korszerűsítéséért. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993.160.
  7. Radics Péter: Interjú és korrajz, 1990. Székesfehérvár: Lexika. 2003: 32. Azt is mondta, a Görgey–Kossuth- vita kapcsán, hogy belőle meg lehet érteni „a politikus és a katona eltérő észjárását.”
  8. Antall József: Modell és valóság. In Modell és valóság. I. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 20–23.
  9. Antall József: Modell és valóság. In Modell és valóság. I. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 23–28.
  10. Antall József: Modell és valóság. In Modell és valóság. I. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 28–35.
  11. Antall József: Modell és valóság. In Modell és valóság. I. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 35–40.
  12. Antall József: Modell és valóság. In Modell és valóság. I. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 19.
  13. Antall József: Modell és valóság. In Modell és valóság. I. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 39.
  14. Antall József: Teleki Pál emlékezete. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 107.
  15. Antall József: Teleki Pál emlékezete. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 109.
  16. Antall József: Az MDF egységéért. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 503.
  17. Antall József: Az MDF egységéért. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 505.
  18. Amit a latin eredeti kifejezés, a compromissum, kölcsönös ígéret (illetve a római jogban a kölcsönös megegyezés egy harmadik fél, döntőbíró elfogadására) is támogat.
  19. Szabó Miklós (2000): Viszonylag békésen. Budapest: Helikon–Mozgóvilág. 35.
  20. Kasza László: Metamorphosis Hungariae, 1989–1994: Kasza László interjúi. Budapest: Századvég. 1994. 145.
  21. Kasza László: Metamorphosis Hungariae, 1989–1994: Kasza László interjúi. Budapest: Századvég. 1994. 88.
  22. Kasza László: Metamorphosis Hungariae, 1989–1994: Kasza László interjúi. Budapest: Századvég. 1994. 28.
  23. Antall József: Országgyűlési Napló. 17. ülésnap 62. felszólalás, 1990. http://www.parlament.hu/naplo34/ 017/0170062.html
  24. Antall József: Mindszenty bíboros „hazatérésekor”. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 141.
  25. Antall József: Mindszenty bíboros „hazatérésekor”. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 142
  26. Antall József: Mindszenty bíboros „hazatérésekor”. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 142–143.
  27. A kora újkori politika kultúra kutatója egyébként is gondolatmenetének számos pontján ismerhetne fel neosztoikus vonásokat, amiben minden bizonnyal szerepet játszik Antall kötődése a még erősen antikizáló 19. századi diszkurzív tradíciókhoz. Aligha meglepő ezek után az az egybeesés, hogy Antall kedvenc költeménye Kosztolányi Marcus Aurelius-ódája volt, amit a temetésén el is szavaltak.
  28. Antall József: Mindszenty bíboros „hazatérésekor”. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 143.
  29. Antall József: Félidőben. In Modell és valóság. II. kötet. Budapest: Atheneum. 1993. 248–249.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.