FROM: Bojtár Endre
TO: 2000
RE: Holokauszt: a (részben) mellőzött szakirodalom
Timothy Snyder cikke (Holocaust: The Ignored Reality, amely előző számunkban Az ismeretlen holokauszt címen jelent meg) arra a fontos tényre irányítja a közfigyelmet, hogy a holokausztnak, amelynek szimbólumává Auschwitz vált, főként a kelet-európai zsidók voltak a kárvallottjai, s a holokauszt jórészt nem az auschwitzi táborrendszerben, hanem azokon a kelet-európai színtereken zajlott, amelyeket már évekkel az auschwitzi gázkamrák működésbe lépése előtt, 1941–42-ben a németek által agyonlőtt-agyonvert és a helyiek által rendezett pogromokban legyilkolt zsidók tömegsírjai borítottak: „A háború során megölt zsidók kétharmada 1942 végére már halott volt.” Hitler rémtetteit megelőzték Sztálin rémtettei (a mesterségesen előidézett ukrajnai éhínség, az 1937-es „nagy tisztogatás” stb.), amelyek következtében Európa – s azon belül különösen Kelet-Európa – sötét kontinens, Ukrajna és Belarusz pedig „a sötétség mélye” lett. A cikknek evvel a fő tételével egyet kell érteni, ám az amerikai történész érvelése két ponton kiegészítésre, illetve pontosításra szorul.
Snyder szerint Auschwitzban a nyugat-európai zsidóságot gyilkolták le, s ezért azt a 400 ezer magyar zsidót, akik Auschwitzban lelték halálukat, a végső számításból kihagyja – jóllehet cikkének egy más helyén Kelet-Európához sorolja őket. (Snyder „könyveléséből” egyébként ugyanígy kimarad az a több tízezer magyar is, akiket a Beneš-dekrétumok alapján 1945 után űztek el Csehszlovákiából.)
Ugyancsak némi következetlenséggel veszi számításba cikkében a litvániai zsidókat, a litvákokat. A szerző a lengyel és a szovjet zsidókat mondja az áldozatok legnagyobb csoportjának, s a litvákokat – kimondatlanul, említetlenül – hol az egyikhez, hol a másikhoz csapja. Pedig alighanem pontosabb képet kapunk az egész holokausztról, ha külön egységként kezeljük őket. A szűkebb értelemben vett (tehát litvániai) litvákok racionális, felvilágosult, a haszidokkal élesen szembenálló sajátos szellemi típust alkottak, történelmi sorsuk nemcsak az 1920-tól 1940-ig független Litvániában, hanem az 1940–41-es szovjet, majd az 1941-től tartó német megszállás alatt is máshogy, eltérően alakult (bár a végeredmény: a pusztulás ugyanaz volt, mindenütt ugyanaz). Maga Vilna is csak a két háború között tartozott Lengyelországhoz (s alkotta a jiddis nyelvű kultúra Varsónál is erősebb fellegvárát, ahol persze – a végvidéki provinciában – lengyel egyetemisták már 1931-ben pogromot rendezhettek), 1939 októberétől azonban litván, 1940 augusztusától szovjet(-litván), majd 1941 júliusától német(-litván) fennhatóság alá került. Ez a többszöri hatalomváltás az itteni zsidók számára folyamatos életveszélyt, halálfélelmet jelentett, s nem meglepő, hogy a holokauszt itt kezdődött a legkorábban: az 1941 júniusában Litvániában élő mintegy 220 ezer zsidóból már 1941 végére 180 ezret kiirtottak.
A szovjet rendszer mulasztásait pótolva a mai litván történetírás egyre sikeresebben néz szembe a náci (és a szovjet) tömeggyilkosság kérdéseivel. A számos résztanulmány után már két összefoglaló monográfia is rendelkezésünkre áll: a litvániai történész, Liudas Truska (Lietuvai ir zydai nuo XIX a. pabaigos iki 1941 m. birzelio – Litvánok és zsidók a 19. század végétől 1941 júniusáig, Vilnius 2005), illetve az izraeli történész, Solomunas Atamukas tollából (Lietuvos zydu kelias –
A litvániai zsidók útja, Vilnius, 2007).
Az egyébként figyelemreméltó esszé eme pongyolaságát talán az okozhatta, hogy Snyder nem olvas litvánul, s így a vonatkozó szakirodalomhoz sem férhetett hozzá. S bár Snyder egy litván folyóiratban nemrég megjelent interjúja tanúsága szerint (Kulturos Barai, 2009/7–8.) ebben nem lát különösebb problémát, a nyelvismeret hiánya annál is aggályosabb, mert ugyanő 2003-ban Litvánia történelméről adott ki – egyébként korrekt – könyvet. (The Reconstructions of Nations: Poland, Ukraine, Lithuania, Belarus, 1569–1999).
Bojtár Endre