Vessünk egy pillantást a szolidaritásra, különösképpen a szolidaritás kihunyásának lehetőségére. A szolidaritás a demokratikus társadalmak lételeme; enélkül lassan elkezdődik a szétesés folyamata. A kölcsönös bizalmatlanság vagy magárahagyottság-érzés egy bizonyos fokán túl ezek a társadalmak nem képesek működni. Mi lenne tehát a szolidaritást fenyegető tényező? Egyesek szerint az egyre erősebben individualista életszemlélet állhat a háttérben. Véleményem szerint ez is közrejátszik, azonban van egy másik, a szolidaritásra nézve ugyanilyen fenyegető elem, amely szorosan összefügg a közös identitás érzetének csökkenésével. Gondoljunk csak a legmódosabb európai jóléti államokra, például Skandináviára. Nem véletlen, hogy ezeket az államokat hosszú ideig etnikailag igen homogén lakosság tartotta fenn. Az emberek úgy érezhették, hogy szót értenek azokkal, akikkel szolidárisak: „Hasonlítunk egymásra, szoros kötelék fűz bennünket össze”. A társadalmainkat érintő kihívás tehát az, hogy hogyan tudunk fenntartani ilyen fokú szolidaritást, amikor a népesség egyre sokszínűbb.
Mindezt kétféleképpen lehet elérni. Vagy felidézünk régebbi szolidaritás-formákat, ahogy ez Franciaországban történik: a francia identitás legfőbb ismérve aszekularizmus (laïcité). „Itt vannak ezek a muszlimok, akik nem értik a szekularizmusunkat, muszáj valahogy védőgátat emelnünk ellenük.” Szolidaritást ilyen módon kicsikarni katasztrofális következményekkel jár, hiszen nem a valóban jelenlévőkben, a valódi állampolgárokban ébresztünk így szolidaritást. A másik módszer az identitás újrafogalmazása, és véleményem szerint a demokratikus társadalmak most ebben a szakaszban vannak. Számukra most az a kihívás, hogy újragondolják saját identitásukat mind külső, mind belső tényezőkkel való párbeszéd segítségével. Gondoljuk végig, hogy a feminista mozgalmak milyen elementáris hatással voltak Európa társadalmaira az elmúlt harminc évben. Ráadásul ők nem is kívülről érkeztek, egyszerűen bizonyos értelemben nem voltak teljes jogú állampolgárok, de minden jogra igényt tartottak, és újraértelmezték a dolgokat annak érdekében, hogy ezt elérhessék.
Tulajdonképpen ellentmondásos az a gondolat, hogy Európát úgy menthetjük meg, hogy keretek közé szorítjuk. Rémi Brague francia író egyszer megjegyezte, hogy Európa sajátos természetének kulcsa abban rejlik, hogy ez az egyetlen nagy civilizáció, amely kezdettől fogva másodlagosként határozta meg magát. Mindez a Reneszánsz idején született meg azzal a gondolattal, hogy egy ókori mintának kell megfelelni. A kínai és indiai civilizációk nem így működnek. Ez európai sajátosság. Az az érzés, hogy van mit tanulnunk külső forrásokból, az európai szellem lényegi része.
Nekem úgy tűnik, tehát, hogy az előttünk álló hatalmas feladat most az, hogy lecsendesítsük a hagyományaink aláaknázása miatt támadó kulturális félelmeinket; hogy megvizsgáljuk és elérjük a hozzánk érkezőket; hogy megtaláljuk a módját annak, hogy a politikai erkölcsünket egy olyan központi elem teremtsük újra, mely magában foglalja az emberi jogokat, az egyenlőséget, a diszkrimináció visszautasítását és a demokráciát. Ennek elérésével akkor is megteremthetnénk az összetartozás érzetét, ha azt más-más okból tekintjük magunkénak. Lesznek olyanok, akik keresztényekként az élethez való jogra hivatkoznak, és arra, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert; mások Kanthoz hasonlóan arról beszélnek majd, hogy az ember tudatának ereje végtelen tiszteletet érdemel. És lesznek egyéb meghatározások is. Óriási illúzió azt gondolni, hogy egy modern demokratikus társadalmat egyetlen meghatározó magyarázat működtethetne és összetarthatna e körül az erkölcs körül. Más szavakkal, a nyugati társadalmakra nem szabad csupán keresztény társadalmakként gondolnunk. Ettől elrugaszkodva kell a szolidaritásunkat érintő valódi kihívást felfedeznünk, és felismernünk azt, hogy több különböző lehetséges alapra kell mindezt helyeznünk. Más szóval, a másik megértése és a másikkal való kommunikáció teljességgel elengedhetetlen ahhoz, hogy demokráciaként fennmaradhassunk.
Szolidaritást fenyegető tényezőnek tekinthető még számos nyugati társadalomban a növekvő individualizmus, a gazdasági jólétre és az egyéni ambíciókra helyezett mind nagyobb hangsúly. Pont azért olyan borzasztó az Egyesült Államokban folyó egészségügyi vitát látnom, mert a szolidaritás oly sokakból teljes mértékig hiányzik. Ha azt mondjuk nekik, hogy 40 millióan vannak egészségügyi ellátás nélkül, azt válaszolják „na és aztán?” Ha valaki így reagál, az pont azt a részt veszítette el magából, amely a modern demokratikus társadalmat leginkább meghatározza. Ennek az individuációnak a fényében hogyan tudjuk hát újrateremteni a szolidaritás érzetét? Egyetlen filozófiára vagy vallásra koncentrálva ezt megint nem fogjuk tudni elérni. Egy társadalomban csak akkor tartható fenn a szolidaritás érzete, ha a társadalomban jelen lévő különböző szellemi csoportosulások mind megtalálják önmagukban a szolidaritást, és újrateremtik az iránta való elköteleződésüket: ha a keresztények a kereszténységükre nézve, ha a muszlimok az iszlám vallásukra nézve, illetve ha a különböző világi filozófiák a maguk filozófiájára nézve központinak tartják azt.
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy szót emeljek a vallás rendkívüli fontosságának felismerése mellett. A vallás a szolidaritás igen mély és erős alapja, és azok a világi filozófusok és politikusok, akik háttérbe kívánják szorítani a vallást, nagy hibát követnek el; ugyanúgy, ahogy nagy hiba lenne az ateista vagy szkeptikus filozófiákat marginalizálni. A társadalmainkat, a maguk elképesztő különbözőségében, számos olyan elkötelezettség-motor hajtja, mely a közös erkölcsünkhöz fűz bennünket, és nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezek közül a motorok közül akár egyet is kikapcsolhassunk. Ezek együtt tesznek bennünket életképes, egyenlő, demokratikus, szolidáris társadalmakká.
Mindez nagyon nehéz az európaiak, illetve az Európából származók számára, akik közé magamat, mint kanadait, is sorolom. Történelmi szempontból az egyházi államok politikai erkölcse egyetlen alapon nyugodott, ami Európa esetében a kereszténység. Különböző világi társadalmak ennek a romjain próbálták magukat megfogalmazni, és valahogy mind ugyanazt a hibát követték el. A jakobinizmus egyik ága szerint egyetlen filozófiának szabad csak lennie; így immár nem a kereszténység, hanem a felvilágosodás szekuláris filozófiája a közös nevező, és ezt senki sem fenyegetheti. Mindez lényegében egy civil vallás gondolatának megfogalmazása, amit nem más vetett fel, mint Jean-Jacques Rousseau. A civil vallás megvalósítása már nem lehetséges. Nem alkothatunk civil vallást Isten köré, sem a szekularizmus köré, sem az emberi jogok köré, nincs olyan nézet, amely köré civil vallást teremthetnénk. Ismeretlen vizekre eveztünk. Olyan kihívással kell most szembenéznünk, ami teljesen új az emberiség történetében: olyan erőteljes szolidáris politikai erkölcsöt kell megalkotni, amely tudatosan igen különböző nézetekre épül.
Csak úgy járhatunk sikerrel, ha rendszeres eszmecseréket folytatunk egymással a különböző nézetek kölcsönös tiszteletben tartása érdekében, ami enélkül elveszne. Elborzadva látom a társadalmainkban elmérgesedő iszlamofóbiát, mely az iszlám vallás rendkívüli összetettségét és sokszínű múltját kívánja pár egyszerű szlogenre egyszerűsíteni. Ez a fajta teljességgel korlátolt ostobaság – nincs rá jobb kifejezés – nem csak az igazsággal és a szellemmel szembeni bűn, hanem a modern demokratikus társadalmaink szíve felé irányzott tőr. Ez persze bármilyen teljesen elutasító magatartásra érvényes. Az ateisták és vallásosak közötti párbeszédre szükség van. Csak így értheti meg mindkét fél a saját filozófiájának értelmét; de ez hadd
maradjon meg szükséges szellemi gyakorlatnak. Ez a kölcsönösség elengedhetetlen az általam vázolt társadalmak egészségének megtartása érdekében, melyet tudatosan radikálisan különböző alapokra helyeztek, s amely erőteljes politikai erkölccsel rendelkező társadalom. Csak akkor lehet sikeres az együttműködés, ha nyíltan, őszintén és pontosan a szolidaritás érzetével fordulunk egymáshoz. Azt gondolom, e tekintetben kényszerhelyzetben vagyunk. Magunktól nem így tennénk, mint ahogy eddig nem is tettünk még így soha. Ha továbbra is folyton a keresztény gyökereinkre hagyatkozunk, ha ezt szajkózzuk, semmit nem érünk el. A keresztény gyökereinkből nem táplálkozhatunk. Csak abból a képességből élhetünk tovább, amellyel ezt az erkölcsöt és szolidaritást a társadalom összes különféle gyökeréből újrateremtjük. Ez az előttünk álló kihívás.
Fordította: Mártonfi Anna
Az írás eredetileg “Solidarity in a Pluralist Age” címmel az IWMpost 2010 április-augusztusi (no. 104) számában jelent meg.